Petőfi Népe, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-07 / 56. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. március 7. TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! „Eltolódtak az értékrendek...” „Válaszol az illetékes” címmel — 1989. február 19-én — közzé­tett cikkükre szeretnék néhány gondolattal reagálni. Kezdeném az első gondolattal,, melyet Papesch László, a megyei tanács osztályvezetője felvetett az 1990. évi béremelés kapcsán a presztízsét vesztett pedagógus hivatásról. Véleményem szerint presztízsét nemcsak a pedagógus hivatás vesztette el, hanem az egész társadalomban eltolódtak az értékrendek. A közép- és felső­fokon megszerzett végzettség, képesítés érték, de „csupán jogosít­vány” bizonyos munkakör betöltéséhez. A rátermettség) az igazi érték a munkavégzés során derül ki, hogy a megszerzett tudást hogyan hasznosítja a dolgozó. A fizetésnek ezt az értéket kellene visszatükröznie. Társadalmunkra ma még nem ez a jellemző. A munka, a jól végzett munka presztízsét kell megteremteni. Az erkölcsi és anyagi megbecsülést célzó vívmány — a jelentő­sebb mértékű pedagógusbér-emelés — valóban eredményként könyvelhető el, azonban a jó kezdeményezés a végrehajtás során csorbát szenvedett. Ennek okát abban látom, hogy — ellentétben az iskolák önálló bérgazdálkodási jogkörével — bizonyos kényszer nehezedett az iskolák igazgatóira a sajtóban közzétett bérfejlesztés százalékos mértéke miatt. így történhetett meg, hogy a Pedagógus Szakszervezet Városi Bizottsága (Kecskemét), által kiadott, differenciált felosztási javas­lat is csaknem pusztába kiáltott szó maradt. A megyék között meglévő keresetkülönbségek kialakulásának okairól nincsenek ismereteim. A magyarázat biztosan erre is meg­van. Az önérzetükben sértett becsületesen dolgozó, s a megélhetés mindennapos gondjaival küszködő nem pedagógus munkavállaló­nak azonban sovány vigasz, hogy az ország más megyéiben még az övénél is alacsonyabb szintűek a keresetek. Az oktatási intézmények nem pedagógus dolgozóinak szem­pontjából egyetlen dolog fontos: hogy megkapják a 11 százalékos kiegészítést. Egy lépcsőben már — 1986-ban — részükre elmaradt a rendezés. A helyi tanács — nevezetesen Kecskemét Város Taná­csa — bizonyos korrekciót hajtott végre a feszültség oldására. Ezzel azonban nem szabad visszaélni. Az újabb korrekciót annak kell vállalnia, aki hibázott, akár a döntésnél, akár a végrehajtásnál. Az oktatási intézményeknél, valamint a tanácsoknál a fizikai dolgozók bérfejlesztése közötti százalékos mértékű Összehasonlí­tást nem tartom szerencsésnek. Egyrészt arról nem esett szó, hogy a fejlesztés milyen alapra történt, másrészt a követelményrendszer és a végzett munka ismerete nélkül még a fizikai munkakörben sem lehet összehasonlítást tenni. Van még valami, amire felhívnám a figyelmet: az oktatási intézményekben a pedagógusállomány és a fizikai dolgozók mellett egy létszámában kicsi, de feladatainál és felelősségénél fogva igen fontos láncszemre. Ez az iskola pénzügyi­gazdasági irányítását és operatív munkáit ellátó szervezet, ahol szintén szellemi munkát végeznek — az iskolák többségében feszí­tett létszámmal. A béremelés mértéke náluk is 19 százalékos volt, s részükre a jogszabályi rendelkezések értelmében túlóra sem fizet­hető. További érvanyagok felsorakoztatását szükségtelennek tar­tom, bár van bőven. Amiért ezt a levelet megírtam, annak a lényege a következő. Bérfejlesztés vagy bérrendezés kapcsán elosztási elvnek a képzett­ségi szint és a végzett munka szerinti differenciálást tudom elfogad­ni. Az anyagi-erkölcsi megbecsülés — valamennyi munkaterületen — csak így nyerheti vissza a valódi értelmét és értékét. Kérem levelem lehetőség szerinti közlését az önök lapjában. Köszönettel és tisztelettel: Varga Béláné gazdasági vezető A MEZŐGAZDASÁGI KÖNYVHÓNAP ÚJDONSÁGAIBÓL . Magyarországon már a múlt században sokan tartottak nyulat, főleg . a városok peremterületein és az ipari településeken. A kerti és konyhai hulladékon nevelt házinyúl, amélyet a hússal való önellátás céljára vagy sportból tenyésztettek, értékes háziállattá vált. Felismerve az állat adott- i ságait és a szomszédos nyugati országokban kialakult jó piaci lehetősége­ket, egyre többen kapnak kedvet a nyúltenyésztéshez. Tették ezt a nagy­üzemek is, s,majd két évtizedes próbálkozás után tudomásul kell venni­ük, hogy a házinyúl elsősorban a kisgazdaságokban tenyészthető gazda­ságosan.- Czibulyás József könyvéből a kistenyésztök megismerkedhetnek a jövedelmező nyúltenyésztés alapjaival, a nyulak elhelyezésével, tartási követelményeivel,, a legismertebb fajtákkal, a tenyészegyedek kiválasztá­sával, a nyulak szaporításával, takarmányozásával, állategészségügyi tudnivalóival. Végül a házinyúl forgalmazására, feldolgozására és értéke­sítésére kap sok jó ötletet, gazdasági tanácsot az olvasó. A Házunk táján sorozat új köteté a kezdő és a már gyakorlott kiste- nyésztőknek is sok új információval szolgál. (Mezőgazdasági Kiadó, 82 Ft) k. m. RÁDIÓJEGYZET A VIDÉKRŐL Magyarországról jövök ..., ez a címe annak a péntek délutánonként sorra kerülő műsornak, amelyet a múlt héten indított útjára a rádió Simkó János szerkesztésében és Rékai Gábor műsorvezető közreműködésével. A vidék magazinja ez, szándékuk szerint, s a mostani volt a próbaszám, illetve hangpróba. Nem tudom, hogy kell-e külön műsor a vidéknek. Illet­ve, hogy lehet-e, szabad-e elkülönítve kezelni azt a vidéket, ahol mégiscsak az ország népességének a 80 százaléka él. Illőbb lenne tán, hogy a műsorok többsége legyen ezé a nyolcvanszázaléknyi orszá­gé. Nem pedig egy heti, alig egyórás összeállítás villantson fel valamit ennek a — ezzel gyakorlati­lag is beismerten — háttérbe szorított „vidéknek” az életéből. A kérdéseket természetesen nem a nagyon jó­szándékú, és ebből az áldatlan helyzetből kitörni akaró szerkesztőknek kell feltenni. Ők mindent elkövettek, hogy a szűk ötvenöt percbe sűrítsenek bele mintegy tíz témát és még több helyszínt. Olyan fontos kérdésekről is beszéltek, mint az el­helyezkedni nem tudó szakmunkástanulók kilátá­sai kiskunhalasi példát véve alapul, de helyet ka­pott a magazinban néhány érdekes apróság, úgy­nevezett színes anyag is. . Egyébként várják a vidéki lapok szerkesztősége­inek jelentkezését és közreműködését, miáltal még változatosabbá tehetik a műsort. NYOLCOSZTÁLYOS Legyen-e nyolcosztályos a gimnázium?-Most' folynak a kísérletek. Néhány fővárosi iskola első félévi tapasztalatairól érdeklődött a riporter, Gecse Géza, a Re-formgimnáziumok nyolc osztállyal című műsorban. Lehetne mondani, hogy a tanügyi vezetők „fel­találták a spanyplviaszkokat”, hiszen egy régen bevált, majd elsorvasztott iskolatípus feltámasztá­sáról van szó. De ne gúnyolódjunk, inkábty örül­jünk, hogy sok álreform után végre az egykori tapasztalatokat is figyelembe veszik. Kiderült azonban, hogy ez nem is egyszerű dolog. Az anya­gi, szervezeti, néhol a személyi feltételek, de még a tankönyvek is hiányoznak hozzá. Mindenesetre Boldizsár Gábor, a Művelődési Minisztérium megbízott főosztályvezetője úgy vé­lekedett, hogy fokozatos bevezetésének most már nincsen elvi akadálya. Mint hallottuk, az oktatás tartalmi, szervezeti kereteinek a megújításáról tár­gyalt a parlament is. A nyolcosztályos gimnázium, ha meg is valósul, még sokára lesz a magyar művelt polgárság egyik iskolai alapintézménye. Csak nehogy megint vala­mi elitképzésre gyanakodjunk! — figyelmeztetett erre a miniszter is. KEDVES VERSEK Őszinte örömet jelent ismerős előadóra bukkan­ni a műsorajánlatok között. A múlt héten, a Bar­tók rádióban „Lenn az Alföld tengersík vidékin’’ címmel Vitéz László, a Kecskeméti Katona József Színház művésze legkedvesebb verseiből adott elő. Petőfi Sándor: Jövendölés, Az Alföld és A négyök­rös szekér, József Attila: Elégia és a Dunánál című versét hallottuk ihletett tolmácsolásban, a mikro­fonközelséghez illően visszafogott, de érzelmekkel átfűtött, korszerű előadói stílusban. A tájhoz, a versekhez kötődést is érzékeltető bevezető szavak még inkább elérhető közelségbe hozták a költői gondolatokat. A hét költője, Tornai József jj^: *Ha*egy társa­dalomban, egy civilizációban erős a Lét, erős és nagy visszhangot ver a vers is, ha gyönge a Lét, haldokolni kezd a költészet is. Itt tartunk most Európában.” Tornai-verseket szerdán a Kossuth, pénteken és vasárnap a Bartók rádión hallgatha­tunk F. Tóth Pál „Évgyűrűk” a sejtfalon . Két francia kutató szerint nemcsak a fák évgyűrűi, hanem a sejtek fala is megőrzi a múltbeli történések nyomát. A sejteket körülvevő szilárd cellulóz­burok a párhuzamosan élrendeződött szálak ezreiből épül fel: ezek szendvics­szerűen kapcsolódnak egymáshoz, enyhe ivű orsó alakban rétegeződve egymásra. A sejt életében nyolc-tíz cel­lulózréteg képződik, s mindegyikre hatnak keletkezésük külső és belső kö­rülményei. Például a vízellátásukban bekövetkező hirtelen változás hatására a sejtfalon jól látható „heg” keletkezik. A sejtfalon külső hatásokkal előidézett változásokból megállapították, hogy szoros összefüggés van a külső hatás időtartama és az elváltozás mértéke között. Az elváltozások növényfajon­ként mások. Eszerint a sejtek megőrzik történetüket, s ez — persze nagyon ér­zékeny eljárásokkal — föl is deríthető. KÉPERNYŐ Országházi izgalmak Az elmúlt héten győződtem meg végérvényesen arról; jól tettem, hogy már évekkel eze­lőtt szorgalmaztam írásban és szóban az országgyűlések köz­vetítését. Utólagos összefogla­ló, beszámoló1 sem adhatja visz- sza teljesen hitelesen a váratlan fordulatok hatását, az ország sorsára is kiható, drámai pilla­natok feszültségét... A tévé jelenléte nélkül eseten­ként másként alakult volna a terem hangulata. Olyan nagy baj az, hogy a képviselők kény­telenek a korábbinál körülte­kintőbben figyelembe venni a közvéleményt? A közreműködő riporterek azonban esetenként továbbra is pongyolán fogalmaznak. Az „akit” és az „amelyet” összecse- rélése nem tulajdonítható a si­etségnek. Dicséretes viszont egyik-másik tudósító élelmessé­ge. Hortobágyi Éva például egy rögtönzött miniszteri megbe­szélésen lepte meg Glatz Feren­cet. * * * Lassan befejeződik a Klinika második, betegeskedő soroza­ta. Amire e sorok megjelennek, összefutnak a szétgubancoló- dott szálak, elrendeződnek az összekuszálódott ügyek, olyan szép lesz a világ, mint amilyen a klinika és környéke. Az utol­só részben talán Brinkmann professzor úr is több figyelmet fordíthat csemetéjére,v akiről mintha megfeledkeztek volna a forgatókönyvírók. Nyilván előbb-utóbb megje­lenik a képernyőkön egy újabb válogatás a Klinika már elké­szült epizódjaiból. Csak talál­gathatjuk, hogy kivel mi törté­nik, de az biztos, hogy a gyógyí­tó-intézmény a békesség szigete marad. Nem utalhatnánk be egy-két hétre a virágos gyógyintézetbe beteg világunkat? ♦ * Mintha elkedvetlenedtek volna a szerkesztőségek. Mint­ha túlságosan is raktárról gaz­dálkodna a műsorigazgatóság. Érzékelhetően csökkent az ér­deklődés a korábban oly nép­szerű A Hét iránt is. Egyes ri­portjai túlságosan hosszadal­masak, túlbeszéltek. A sokfajta magazinműsor elszívja a leve­gőt A Hét elől? Heltai Nándor CZEGŐ ZOLTÁN: Történet nyírfával hol a bizalom gyökeret ereszt­het, fészket rak ott a bizonyos­ság is. — Hol hallhattam? Ar is lehet, hogy filozófiai szemináriumot álmodtam, aztán megmaradt, élete- sen. Alig vagyok túl a vizsgákon, másodéves vagyok... — Aztán megállt a Csillag utca 7. szám alatt, valami sikoltó füttyjelet adott le, föl, az első emeletre. A lány hosszú haja meglebbent az ablakban, ahogy hátranyitotta. —.Leröppensz? — Nincs szárnyam. — Tegnap még volt. Hosszú, csípőig érő, egy ágú copf­ba font szőke haja uralta, „ékesítet­te" a lányt, libbenő szoknyája és az átlátszó kis valami, ami blúz is lehe­tett, szinte csak mellékes volt rajta. A fiú érezte, ismét égnek az ujjai: be­telni véle ... Sosem lehet. Akár ha a hegyi patak vizét akarnál kiinni fönn a Mátrában, nagy és ,telhetetlen szomjúságban: azt a szomjúságot nem oltja víz, azt, mely úgy akarja, hogy ne csak kortyonként, de az egész kristálytiszta patak omolna át belül, mosná át hosszan az egész tes­tet, mosná, mosná, ömölve sokáig, a végtelen időkig... —Most hová viszel?—kérdezte a lány, megállva egy nyírfa alatt. Majd mintha el is feledte volna a kérdést, egy picit sikoltva nézett föl a karcsú nyírfára. — Mi történi? — Megőszült. Nézd, Istvánka, milyen fiatal kis fa, és tiszta sárgára őszült... A fiú arcához érintette a lány ke­zét, érezte, hogy most valami na­gyon, de nagyon egyszerű vigaszta­lót kell mondania, ami visszahozza a valahonnétből ide, a Halastó ut­cába. — Lehet, szerelmesek veszeked­tek alatta a nyáron, aztán meg­őszült bánatában. Édes... A lány elengedte a fiú kezét, oda­libbent a karcsú nyírfához, és ujjait simogatólag ,végighúzta a kérgén. Mint a testemen — gondolta a fiú. — Csak föl, csak hegyre föl visz­lek, ezt én mondom, az „utolsó élőt-, tid", lefelé soha. — Most miért mondod? — kér­dezte a lány, és átkarolta a fiú dere­kát, húzatta magát, így már nem lehet sétálni sem, ilyenkor meg kell állni, belenézni a szemébe, tiszta kis illatos fejét odaengedni a nyakad­hoz, ameddig fölér. — Azért, hogy sikerüljön a vizsgám nekem is? ■— Csak úgy mondtam, és a vizs­gád sikerülni fog. Hegyre megyünk, fák közé, az a jó társaság, változó fény, árnyék, fű, fa, nagyság mellett a kicsik világa, kicsinyesség nélkül. Szerettél egyáltalán az elmúlt hét évszázadban, vagy csak jó volt el­hinned, hogy szeretsz? ... Nem tudom elhinni. Nem tu­dom, akkor mit felelt. Egy bizo­nyos, hogy itt, ahol erre válaszként akkor megsimogatta az arcom (tel­jesen „csóktalanul”), ezek a hegyek most is állnak azóta is, mióta a vég­telen megszakadt, nem omlott össze semmi, áll a nagyság, élnek a pici virágok is. Vagy kinőtt a kicsinyes- ,ség is azóta? Hol járhat most? A féltékenységnek nincs helye ben­nem, csak azt érzem, hogy a mell­kasomban minden csontom, bordám külön-külön fáj azóta, hetek óta. Azzal ment volna el, hogy játékból „utolsó előttinek" neveztem ma­gam? De hát máskor is mondtam ezt... — Most lefelé haladunk, szala­dunk egy kicsit, csak minden máso­dik padnál csókolhatsz meg, siet- ■nem kell háza. Holnap csak délben fütyörészhetsz az ablakom alatt, többé nem leszek. Jó ? — Jó, édes emberke. A Halastó utcában a lány csak akkor vette észre a kis nyírfát, mi­kor már mellette voltak. - Odasza­ladt, megsimogatta. — Meglátod, nemsokára kizöl­dül ... — mondta nevetve. Már majdnem otthon, a Csillag utcában a bokrok alól egy kicsi macska óvakodott elő, félökölnyi lehetett, kis tigriske, fehér mellény­nyel. A fiú megörült neki —: Nézd, milyen kicsi macska! — és indult felé. A lány riadtan fogta vissza. — Ne! Ne nyúlj hozzá! Nem aka­rom! — De hát mi van veled? Gyer­mekkorom óta kedvenc állatkám, tudod... Visszahúzta szépen a fiút, meg­csókolta az arcát, a szemét, a kezét, olyan furcsa kétségbeeséssel, aztán könnyezni kezdett. — 0, te, hát siratod a gyermek­koromat ... Na, nyugodj meg, na­gyon Szeretlek. — Ekkor beszaladt a lány a Csillag utca 7. szám alá. Ekkor? Vagy már azelőtt kez­dődhetett áz ő külön élete? Akkor már lehetett valami mögöttünk, mögötte, azon a hétszáz együtt töl­tött esztendőn kívül. Azóta csak délben, futólag láthatom, délután nem, este sem. Es ez a fájdalom úgy , pusztítja a bizonyosságot. A kétség őrli föl a férfit, nem a munka, nem a kitartás, nem a várakozás a bizo­nyosság ígéreteire. A kétséggel tud­ta Jágó is megölni Otellót. Ha nem marad annyi erőm, hogy számon­kérjem ezt a furcsa nyári életvitelt, ezt a kifosztott nyarat, ezt az én kifosztott életemet, ha nincs annyi erőm, hogy elhaladjak a kis nyírfa előtt, akkor erőtlen volt az én bizal­mam is benne... De miért bujkál? A nyár, az menthetetlenül oda. Szeptemberedik már. „Szállnak a darvak, vége a nyárnak" — ez za­katolt a fiú fülében, a mellében, míg vitte a vonat hazahaza, mibe? — a Balatonról. Négy levelet ka­pott tíz nap alatt a lánytól. Másnap tiszta ingben, lebarnul­va, s a nyár folyatván annyiszor visszaerőszakolt bizalommal, jó­kedvvel ment a Csillag utcába, a 7. szám alatt sikoltó füttyjelet röppen­tett, és kivágódott az ablak. —1 Gyere föl, most — mondta a lány, és kihajolt mélyen az ablak­ból. A fiú úgy érezte, meg tudná most simogatni leomló, szinte a föl­dig léomló kibomlott haját. Fönn az ismerős-idegen lakás. A lány áz ajtóban már valósággal végigsimogatta, talpig, aztán visz- szarebegtek ujjai a fiú arcára, gyö­nyörködtek az ujjhegyek. — Lejárt, minden léjárt, István- kám, — mondta, és ugrált. — El­utazott mindenki olcsó jeggyel a Balatonra, és nekem lejárt már ... — És a gombjaihoz nyúlt, vetkő­zött, mint ahogy teszik talán az Is­ten angyalai. — Ezért..., azért, csak azért, mert magunkra vagyúnk, ne vet­kőzz ... — mondta a fiú dermed- ten. — Mi van veled? Mi volt? Es a lány lassan, megverten kez­dett visszaöltözködni, szakadt, ro­pogott a kis nadrág, ahogy vissza­tépte ágyéka hajára, a blúza, ahogy húzta magára, és sírni kezdett, egyik karja még tartotta a félig föl- cibált kis nadrágot, másik lelógott, és sírt nagyon, álltában, félmezte­len, fölemelt fejjel állt, tiszta szemei megnőttek a könnyek között. — Négy ... négy macskás csalá­dot vállaltam ... a nyáron, István­ka, sok dögöt... a Lujzika nénié már alig evett... süket is volt.... a Lörinczéké vad, mindig a bútorok tetejéről könyörögtem le . i. sírtam is neki..-. csakhogy egyék ... ez volt a dolgom ... elbújtam, hogy jöjjön elé. A Jaky házaspárnak hét macskája van, azokkal jól vol­tam ... a negyedik macskás egy százéves vénasszony. Mindenki nyaralni ment... én vállaltam a macs.,. ápolni, etetni, bevásárolni nekik külön, külön ... amit szeret­nek ... És görcsben zsugorodott össze a szőke, derékba, guggolva vinnyog­ta, szinte a földön: — Hétezer forintot kerestem Ist- vánkám, egy hónap alatt... éde­sem, egyetlenem... Szégyelltem megmondani neked, és úgy fájtál bennem .. .Es soha többé nem aka­rok macskát látni... csak téged, amíg, amíg élek ... élünk ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents