Petőfi Népe, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-31 / 76. szám
1990. március 31. • PETŐFI NÉPE • 5 HARMADIK ÁLLOMÁS Jézus először esik el a kereszttel „Betegségeinket ő hordozta, s fájdalmainkat ö viselte. (Izaiás 53,4.). Jézusnak, az Embernek is, nehéz volt ennyi teher. Neked kevesebb jutott, csak a magadé. Mégis térdre roskadsz alatta. Ne szégyelld. Ebben sem vagy egyedül. Pedig elszántan indultál az útnak, tudtad, mi vár rád./Felmérted a tennivalókat, bölcsen beosztottad erődet. Figyeltél az út kövére, gödreire, és mégis: eljött a pillanat, földre kerültél. Nem a lelkierő hiányzott belőled, a körülmények esküdtek ellened. I alaki rosszat mondott rád, s volt, aki visszamondta. Más kétségbe vonta jószándékodat .összetörtél. Abban csalódtál, akiben feltétlenül hittél, s most a porba zuhantál. Állj fel! Folytasd az utad! Menned kell tovább ...” BÖRÖNDI LAJOS: Ragyog nincs a csodának vége csak megfogyatkozása nó hull a tükrök szívére hazára hó a fákra mennyi fehér és mennyi csönd ragyóg szívszorító szépen megfogyatkozott csodák fehér zárójelében SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER: Csömör Ünnep van, s ünnepelni mégsem ... Valami baj van velem. Nem vagyok elvtársam, sem magyar testvérem. Velem kibabrál a történelem. Már a puszta létezés is milyen nehéz! Csak egyben tartani a testet és a lelket, csak tenni még, bár erőtlen hull a kéz, fegyelmezetten nem kérni még kegyelmet, s olvasni híreket, ha elhagy a józan ész, pöröl az asszony és sírva néz a gyermek. Ünnep volt, fáklyák lobogtak, kiabálták, hogy éljen, éljen! En nem tudtam bízni ebben a lelkes százezerben, a hol munkásököl, hol lázadó tömegben, csak egyszerűen: féltem. PUSZTAI ZOLTÁN: Egy öregedő idomár hétköznapjai Naponta elhaladok a számozott ketrecajtók előtt. Magamhoz édesgetve kivénhedt foglyaimat: véres húsdarabokat lökök a rácsok mögé. Étvágytalanul, legyekkel lepve hevernek a vizelet- és ürülékszagú faforgácsokon; hiába pattogtatom ostoromat, hiába dobok kockacukrot a szuvas fogsorok elé: egyre engedetlenebbek, egyre aluszékonyabbak. A pénztárablaknál rövidülnek a sorok. Türelmetlen, leharapott fejemmel gurigázna a nagyérdemű — Morgást mímelve kushadok. Az elhagyott, kies arénában: ugrásra biztatom magam. Az ötvenedik Marylin Egy kritikus nem volt rest, megszámolta: az ötvenedik könyvet adták ki Marylin Monroe életéről és haláláról. Az ipar tehát virágzik, hiszen a színésznő mindössze 28 esztendeje halt meg. Az ötvenedik könyv szerzője, Selwyn Ford mindenesetre azt állítja, hogy meglepőt ír igaz, a véleménye is meg a részlet is egy angol botránylapban jelent meg. Az újságíró szerint John Kennedy, a volt elnök, amikor már kifáradt a kapcsolata a színésznővel, s attól tartott, hogy a múlt kompromittálóvá válhat, Robert Kennedyre bízta Marylin Monroe-t. A filmsztár teherbeesett. Vágyakozott a gyerek után, úgy döntött tehát, hogy megtartja. Az újságíró szerint M. M. akár zsarolás árán is, de férjhez szeretett volna menni Bob Kenncdyhez. Ez az elképzelés természetesen nem egyezett a Kennedy család véleményével. Egy napon tehát elrabolták, repülőgépre ültették, és Mexikóba vitték, ahol akarata ellenére végrehajtották az abortuszt.. Ez 1962 júniusában történt. Nem sokkal később azonban maga a színésznő fedte fel az esetet egy bizalmas barátnőjének. A történet kiszivárgott, s botránytól tartva, a Kennedy csalid Peter JLawford- ra bízta az elhallgattatást. Lawford kábítószerrel dolgozott: meztelen és obszcén fényképeket készített M. M.-ről, majd azzal fenyegette, hogy nyilvánosságra hozza a képeket, ha nem marad csendben: Marylin Monroe néhány nap múlva öngyilkos lett. Számos szerző az öngyilkosságot is vitatja. A legújabb „életrajz" Írója azonban még mindig talál új patront: húsz évvel a tragikus eset után, egy filmproducer társaságában, szerződésajánlattal fordult Lawfordhoz. A már elfelejtett színész kapott az alkalmon. Ekkor elolvastatták vele a film szinopszisát. A történet pedig egy fiatal lányról szólt, akivel szerelmi viszonyt létesít egy gazdag és nagynevű politikus. A lány terhes lesz, elrabolják, abortuszra kényszerítik ... „Mintha villám csapta volna meg. Eszelősen rám nézett, és láthatóan reszketni kezdett. Aztán megszólalt: »Őrültek vagytok? Azt akarjátok, hogy mindnyájunkat kinyírjanak?! « Feldúl- tan faképnél hagyott bennünket.” Ez lett volna az igazság? ötven könyv után egyet biztosan tudhatunk: minthogy M. M. emberként nem élhetett, így a fantáziában él tovább. DEÁK MÓR: Vétek testvéred vagyok vagy mostohafiad gerincem s váltam keresztjén élek túl sokan vannak a rómaiak de nem bocsátom meg magamnak a vétket hogy én már nem tudok mindenkit szeretni s bár így sem könnyebb mint amíg még szerettem akár testvérem vagy akár mostohám meg fogok halni mert hiszen ember lettem A KÖZÉP-EURÓPAI EGYETEM GONDOLATA Világvárossá válhat (na) Kecskemét Ha néhány évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy alapítsunk egyesületet, azzal a céllal, hogy a Kecskemétről kivonuló szovjet katonák fészke helyén, a Rudolf laktanya területén a közép-európai egyetem létrehozását elősegítsük, valószínűleg úgy vigyorogtam volna rá, akár a kedves őrültekre szokás ... Ám az utóbbi időben szerencsére hozzászokhattunk, hogy egyetlen merész elképzelést sem söpörhetnek el a hatalom diktátorai, annál az egyszerű oknál fogva, hogy őket söpörték el a változások. így ma már nincsenek eleve halálra ítélve, egyetlen kézlegyintéssel megsemmisítve honfitársainknak azok az ötletei sem, amelyek talán túl merésznek tetszenek első hallásra. Mécs Imre mérnök azon kevesek közé tartozott, aki dacolva a diktatúrával, már két évvel ezelőtt is ki mert állni a nép elé a Jurta Színházban, a trianoni traumáról, illetve a közép-európaiságról beszélve őszinteséggel. A történelem és a jelen összefüggéseinek boncolgatása után, az alabbi elképzelésének adott hangot: „A közép-európai tudat kimunkálásának, elmélyítésének és ápolásának legjobb eszköze egy valódi közép-európai egyetem lenne, ahol nemcsak a nyelvi és tudati kerítéseket, hanem a mesterkélt humán- természet-alkalmazott tudományok közötti falakat is bontogatnánk. Az egyetemen nagy számban tanulnának-tanítanának-élné- nek közép-európaiak, beleértve a magyarokat is. Minden tudományágat művelnének, minden kérdést megvitatnának. Modern formában feltámasztanók a középkori internacionalista Universitas eszméjét. Ahogy a középkorban messze földre vándoroltak egy-egy universitasra, majd hazaterve abból éltek, amit ott összegyűjtöttek, és környezetükben sugározták a tudást, a műveltséget, az alapvető humánumot és az államok feletti eszméket — úgy kellene most tennünk. Az egyetem műhelyek, intézetek sorát foglalná magába, amely a szűk szakképzésen túl az integráció számtalan területével foglalkozna. Publikációik, vitáik, eszméik erjesztenék az egész térség gondolkodását. Csak liberális- . humanista-tudományos szellemben tudom az egyetemet elképzelni, erőteljes önkormányzattal, afféle oxfordi stílusban. Mindennemű állami beavatkozás kizárva ... Hatalmas anyagi erőket igényel ez, de erre a messze látó célra — ha a feladatokat jól fogalmazzuk — nemcsak a külföldi magyarok mecenatúrájára számíthatunk, hanem a többi közép-európai emigrációra és a külföldi alapítványokra is ... Valahol el kell kezdeni...” Nos, a napokban elkezdődött. Mégpedig itt, Kecskeméten. Az egyetemalapitók egyesületének alakuló ülésén készült jelenléti ívet tizenhatan írták alá, közöttük az elnökké választott Mécs Imre, s két magyar származású amerikai állampolgár. A többiek helybeliek, akik éveié, évtizedek óta szerepet vállalnak Kecskemét kulturális életének alakításában. Ma már — e sorok írójához hasonlóan — ők sem tartják álmodozásnak, avagy „kedves őrültségnek” a közép-európai egyetem gondolatát, illetve azt, hogy Magyarországon létrejöhet. — De miért éppen Kecskeméten? —kérdeztem az egyesület szervező- titkárát, a közismert színművészt. Szirmai Pétert. — A megüresedett Rudolf laktanya területe ehhez megfelelő perspektívát ígér, ahogy Kecskemét infrastruktúrája is. A közeli kórház garanciája lehet az orvosi kar működésének, a szomszédos sportlétesítmények kitűnő lehetőségeket kínálnának a hallgatóknak, s a laktanyához tartózó terület elég nagy ahhoz, hogy egy európai színvonalú egyetem kiépülhessen rajta. — Hány hallgató tanulna itt? — A teljes kiépítés után, az európai egyetemek létszámához hasonlóan, mintegy tízezer. Míg az oktatók-kutatók száma két- háromezer lenne. — Aha! — felelem, s ismét eszembe jut, hogy ma már nincs min csodálkozni, amiről beszélgetőpartnerem szavai is hamar meggyőznek. — A magyarokon kívül osztrákok, csehek, szlovákok, jugoszlá- vok, lengyelek, kárpátaljaiak, románok is tanulnának, tanítanának ezen az egyetemen, ha létrejöhetne. A humanitás, a tolerancia, a gondolatszabadság és a tudományosság lennének a legfőbb elvei az intézménynek. Vagyis senki nem használhatná fel a gyűlölködés, lenézés, hamis értékelés, azaz a sovinizmus céljaira. Ez a pártoktól, állami vezetéstől független, önfenntartásra berendezkedő egyetem híd lehetne a mai ilyen-olyan politikai megfontolásból szított, közép- európai népek közötti ellentétek megszűnéséhez vezető úton, a demokrácia, az emberi jogok normáinak kimunkálása terén. Ide bármelyik országból lehetne jelentkezni hallgatónak és oktatónak, nem csak a felsoroltakból... — Az elképzelés egyenesen csodaszép. Hiszen, ha megvalósulna, úgy emlegetnék Kecskemétet, mint Oxfordot vagy Cambridget, vagyis a közép-európai egyetem létrejöttével világvárossá válhatna. Csakhogy a csodálatos elképzelések mellé még legalább három feltétel szükségeltetik: pénz, pénz, pénz... — így igaz. De mindenekelőtt az kell, hogy a városi tanács átengedje c cclr.i e/i a lei ulclel. Nem lelje.se.n önzetlenül, hiszen sok száz szakmunkásnak kínálna a jövőben munkalehetőséget ez a hatalmas intézmény. Jelen pillanatban ez a legfontosabb, valamint az, hogy honfitársaink, az elképzelésünkben saját érdekeiket is felismerő vállalatok, szövetkezetek támogassanak bennünket. A pénz valóban meghatározó szerepet tolt ma be, de nem kell attól félnie a tanácsnak, hogy rá lesz osztva a főszerep ebbén a tekintetben is. A svájci parlament 30 millió svájci frankot szavazott meg Magyarországnak, ami úgynevezett másodlagos fel- használás céljára fordítható. A napokban alakult egyesületünk már felvette a kapcsolatot a svájciakkal, s ha támogatásukról biztosítanak bennünket — ami végső soron nem csupán pénzt jelent —, akkor az egyfajta garancia is lesz arra, hogy ez az egyetem megvalósítható. Ezenkívül más nyugati alapítványok segítségére is számítunk. De igazi sikert csak az jelenthet, ha az itt, Közép-Európában, illetve Bács-Kiskunban élők is önzetlenül támogatnák ennek a nem mindennapi elképzelésnek a sikerét. — A Petőfi Népe újságíróinak szimpátiáját már elkönyvelhetik. — Akkor kérem, hogy hozzák nyilvánosságra a Kecskeméti Egyetemalapítók Egyesületének címét, telefonszámát, hogy minél többen csatlakozhassanak alapítványunkhoz. Székhelyünk: Kecskemét, Katona J. tér 8. Telefonszámunk: 29-811. Koloh Elek KONCZEK JÓZSEF: Kurdics a mennyországban ~V~ Jurdics egyik reggel a mennyit országban egy pádon ül- dL *| dögéit. Erősen tűzött a nap, ezért lehunyta szemét, majd, amikor újra kinyitotta, a sugárzóan kék égi porta felhőkből tornyosuló hatalmas ívei borultak a feje fölé, duzzadt-gömbölyű, robusztus felhő- építmények, kupolák, csavarvonalú oszlopok, s a messzi távolból tisztán áradt az egyenletes, aranyszínű fény, majd nemsokára, felszikrázva egy vakítóan fehér felhő sarkán, a nap beúszott valamiféle derűs égi udvarba, jobbról-balról szél feszítette a felhőpalotát, s jól látszott, hogyan nyílik meg fokról fokra, s foszlik széjjel a nagy fal. Egy pillanatra, mint hópelyhek a vízben, a duzzadt tömeg szélén leszakadó laza anyag mintha szabályos szerkezetet mutatott volna, ám hamar kiderült, hogy csak káprázat az egész. Elolvadt, felszívódott a 'kékségben. A felhőfal még. egyszer kitüremkedétt, majd elvékonyodott, s gigantikus fodrai mögött ugyanaz a kékség bukkant elő. Kurdics csak nézte, nézte ezt a csodálatosságot, s érezte, mint zuhan, úszik, száll valaminek a mélysége felé. De hogy mi lenne az, elképzelni sem bírta. Mint ahogyan azt sem érzékelte: lefelé vagy fölfelé mozog egyáltalán. Szabadon, félelem nélkül hullott, hullott valahová, s olyan hatalmas és szelíd volt a mély. Átengedte magát a súlytalanságnak, s úgy tűnt, hogy minden erőfeszítés nélkül lehet a központja mindannak, amit lát, érzékel, amit sejthet az elosztó felhők mögött. Amint a tekintete lejjebb szállt a zöld barátságos tartományába, meglepődve tapasztalta, hogy irányítani tudja magát, sőt, hogy ő maga azonos valamilyen anyagtalan energiával, vagy mivel, s ahhoz, hogy helyzetét változtassa, elégséges a tekintetét elfordítania. „Lehet, hogy én vagyok az isten?” —■ gondolta ijedten. Eltűnődött aztán, belenézte magát a kékségbe ismét, majd elsúlyosította nézését, hogy megint leszálljon a zöldhöz. Mintha egy lassan mozgó hajóhintában lenne, hogy az ég nem rohant hirtelen a feje fölé, hanem laS- súdadan, fokozatosan váltott át kékből a zöld, zöldből a kék, ahogyan éppen kívánta. Egyszer csak felfedezte a szíve ,egyenletes dobbanásait. „Ezek szerint mégiscsak ember vagyok” — futott át agyán a gondolat, de a játékot nem volt kedve abbahagyni. A gyerekdal már jó ideje a fülében motoszkált, hallotta eddig is, csak nem figyelt rá. Most arra nézett. Az éneklő gyerekek aranysárga csillagvirággal borított bokor mellett álltak szépen, egymás kezét fogva, s nagy, dús orgonafürtöt lengetve egy kellemes fürdőruhás ifjú női jelenség vezényelte őket. Később a gyerekek a madarakról kérdezgették az ifjú hölgyet, Kurdics pedig örömmel vette tudomásul, hogy itt a mennyországban szép, teljes mondatokban beszélnek az emberek. Szerette volna odanéznv magát az óvó néni szerű, kedves jelenség elé, hogy az arcát is megpillanthassa, ám mire eltökélte magát, amaz ruganyos léptekkel már oda is lépett hozzá: „Nem hideg ez a pad?" Milyen aranyos, gondolta Kurdics, csak úgy, közvetlenül megszólít engem, lehet, hogy mellém fog ülni. Kurdics megköszönte az érdeklődést, majd azt felette, hogy nem is vette észre. „Csak azért, mert így május első napjaiban még nagyon vigyázni kell az ilyen dolgokkal!" — mondtá hamiskásan mosolyogva a bájos hölgy. Látva, hogy Kurdics a zsebeit tapogatja, kecses mozdulatokkal átnyújtott neki egy szál cigarettát, felkattintotta a melltartójából előhalászott gyöngyházbe- rakásos öngyújtót is, s amikor Kurdics nagyot szívott az illatos, lágy füstből, könnyed mozdulattal melléült a padra. Ahogy Kurdics odanézett a bokájára, látta, hogy ebben a pillanatban millió virág nyílik a fűben. „Kér egy kávét ?” — kérdezte feléje fordulva a leány, s szép vonalú bokáját megvillantva már futott is a bokorhoz. A termosz kupakját csavargatva jött vissza. „Sajnos, tejet nem tudok adni... egyébként nem cukroztam meg. Kér hozzá egy édeskét?" Kurdics elhárító mozdulattal egyúttal meg is köszönte, majd átvette és a padra tette a kávét. Mire belekortyolt, a gyönyörű nő már megint nem volt ott. Megitta a kávét, s a válla fölött hátranézve pillantotta meg az ifjú hölgyet, amint kézenfogva vezet vissza egy gyermeket a rétet szegélyező virágfák alól. Menet közben lehajolva, felemelt mutatóujjal ok- tatgatta türelmesen, hogy nem szabad virággal dobálni a járdán sétáló bácsikat. „Akkor menjünk labdázni!” — mondta a göndör hajú gyermek, s már hozta is a nagy pöttyös labdát. Kurdicsnak kavargóit egy kicsit a feje, mert még mindig érezte az előző éjszaka hatását, de azért kedvtelve nézegette a labdázó párost. Végigsimított a homlokán, s hogy újra rájuk pillantott, a gyermek a csillagvirágos bokor felé futott. Mire a bokor alól előhalászta a labdát, az égen újra kisütött a nap. Kurdics lehunyta szemét, arcát süttette a nappal. Később megint beborult egy pillanatra, s amint felnézett, látta, hogy a gyermek megint a bokor alól kanalazza ki a labdát. Akkor a szép óvó néni megfogta és egy hálószatyorba rakva felakasztotta egy tulipánfa ágára. A gyermek ágaskodott utána egy ideig. Kurdics odalépett, hogy segítsen neki levenni. A labda olyan forró volt, hogy szinte megégette a kezét. Néhányszor még megpróbálta megérinteni, aztán letett róla. „Kérsz ilyent?” — hallotta a háta mögül. A gyermek állt ott, és valami felhöszerű anyagból csipegetett. Kurdics is csípett belőle, de mire bekapta volna, már semmi sem volt az ujjai között. „Onnan hoztam” — mutatott a rét széle felé a gyermek. Kurdics odanézett. Egy kerékpárra szerelt dobozból sorban csavarodtak elő a felhöcskék. Aki a kereket forgatta, háttal állt, s el- elkapdosta a hófehér foszlányokat egy-egy kis pálcával, majd sorban a gyerekeknek nyújtotta őket. A dobozból a kék égre is szökve úsztak föl a felhöcskék... Odament a kerékpárhoz. Az öregember rámosolygott. Vászonruhát viselt, melléig ért a hófehér szakálla, övébe tűzve egy nagy kapukulcs ragyogott, feje fölött pedig valami fényes rézkarika lebegett. „Bocsásson meg, hol vagyunk most? Mi ez a hely itt..— szólította meg Kurdics az öreget. „Hol lennénk? Hát nem látja, hogy a mennyországban?” -■— kacsintott rá az öregember.
