Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
1990. február 10. • PETŐFI NÉPE • 5 Nyelvtanártalanság Há végre-valahára elfoglaljuk helyünket az Európa- házban, fontos, hogy megértessük magunkat a már ott lakókkal. Már csak ezért is jól meg kell tanulnunk azon a nyelven, amelyiken ők jól megértik egymást. Ez lehet az angol, de miért ne tanulnánk más (nyugat)eu- rópai nyelven is? Nem csoda, milyen nagy nyomás hárul oktatási intézményeinkre ez ügyben. Azért nem iskolát írtam, mert az egyetem is ebben a szűk cipőben jár. Ott képzik azokat a tanárokat, akik majd tanítani fogják az Európa-ház nyelveit. Ha valamelyik intézmény nem készült fel lökésszerű igény- növekedésre hazánkban, akkor az az egyetem. Ha azt akarjuk, hogy egy évtized múlva idegen nyelveket jól beszélők sokasága lépjen ki a középiskola kapuján, akkor azonnal cl kell kezdenünk a fejlesztést, hogy többszörösére emeljük a nyelvtanári szakos hallgatók létszámát. (Arra is kell gondolnunk, hogy a kiképzetteknek most majd az eddigieknél is nagyobb lehetőségeik lesznek a pályaelhagyásra. Például hogy a tanári fizetések két-háromszorosáért' beálljanak fordítónak, idegennyclvű levelezőnek, előadónak.) Igen ám, de az egyetem falai nincsenek gumiból. Vezetői tehát azon gondolkodnak, hogyan lehet növelni a hallgatók számát. E célra új épületre lenne szükség. Valaki hallott arról, hogy a Világbank nyelvtanulási célokra pénzt tud adni. Puhatolóztak is ebben az irányban, de a visszajelzés váratlan érvvel bizonyult nemlegesnek: a szakértő azt mondta, Magyarországon az egyetemi kapacitások nincsenek kihasználva. Ha valóban olyan nagy lenne az igény a nyelvtanárképzésre és átképzésre, akkor szombaton, sőt vasárnap is lehetne órákat tartani, ott van kihasználatlanul az egyetem, mert a hallgatók és oktatók már péntek délután sem szívesen hallgatnak, illetve tartanak órákat. Minderre csak azt lehet mondani, hogy ez bizony így van. S nemcsak a tanárok dolgoznak így, hanem majd’ mindenki. Ebhez szoktunk hozzá. Aszerint élünk már vagy másfél évtizede, hogy gazdasági fejlettségünk megengedi: heti negyven órát öt napra osszunk el, s az Úr pihenőnapjára még rádobjunk egy lapáttal, azaz nappal. Ezt vívmánynak tekintjük, s biztos vereségre számíthatna a választásokon az a párt, amelyik a hatnapos munkahét visszaállítását tűzné zászlajára. S ekkor jön egy szenvtelen, kívülálló közgazdász, aki azt mondja, tartsanak az egyetemek szombaton és vasárnap nyelvórát. Közgazdászunk bizonyára nemmel felelne a kérdésre: valóban olyan nagy szükségünk van nyugati nyelveket beszélő emberekre, mint ahogyan állítjuk? Ha így volna — érvelhetne —, akkor úgy megfizetnénk a jövő nyelvtanárait, hogy nemcsak a szombati, de a vasárnapi órákra is szívesen mennének. (Mondjuk a magánnyelvtanulás piacán kialakult órabérrel.) A közgazdász azt feltételezné továbbá, hogy ebben az esetben nyilván, az egyetemi oktatókat még jobban megfizetnénk, mert nagyobb tudásúak, mint tanítványaik, s ha nem fizetnék meg őket, maguk mennének azokra a helyekre, ahová tanítványaik készülnek. Dehát mi nem fizetjük meg sem egyiket, sem másikat (sem a többi .szellemi munkát), tehát nyilvánvaló, hogy mégsem kell nekünk igazán az Európa-ház nyelveit oktató tanár, s az ezeket beszélő ember. Mondhatnánk persze a közgazdásznak, hogy drága uram, nálunk a szabad szombat vívmány, a pénteket pedig amolyan régi szombatként kezeljük, ezeket nem lehet visszacsinálni. Mire a közgazdász azt válaszolná, hogy ők ugyan még nem olyan fejlettek, hogy a félszabad pénteket is megvalósították volna, de a szabad szombat náluk is létezik. Ámde ettől még a társadalom egyik intézménye sem vált le a munkahét kéthetedére. Visszavághatnánk azzal, hogy az ötnapos munkahét bevezetésének nálunk is ez volt a feltétele, hogy, hogy nem, nem teljesült. Azt meg végképp ne mondjuk neki, hogy Budapesten százával állnak zárva a kis élelmiszerboltok, mert nemhogy szombat-vasárnapra, de a hét többi napjaira sincs, aki kinyissa őket. Erre ugyanis könnyedén rávághatná, hogy akkor semmi baj, emelni kell a boltok jövedelmezőségét, mondjuk úgy, hogy növelik az árrést a kereskedők és a gyártók érdekeinek egyeztetésével. Ha nő a nyereség, addig növekszik a boltok száma, amikor már nem lesz bolt újabb boltot nyitni. Erre nem vághatunk vissza azzal, hogy a kereskedő haszna 9 százalék, a húsiparosé például 3, amiből egyik sem tud sem megélni, sem fejleszteni, mert akkor azt mondja, hogy ebben az esetben túl alacsony a fogyasztói ár, meg kell emelni. S ekkor hiába jövünk azzal, bogy a mi béreink hajdani — erősen támogatott — árainkhoz vannak megállapítva, s még ez a jobbik eset, mert néhány mellékes dologgal, a lakással, az orvosi ellátással meg úgy volt, hogy ingyen kapjuk a fizetési boríték mellé. Mert ha ezt mondanánk, akkor azt válaszolná, hogy ha mindaz a lázálom, amit elmeséltünk neki, igaz, akkor maga a rendszer a rossz. S ekkor nem vághatnánk ki, hogy ezt már mi is tudjuk, de ettől még nem lesz több hely az egyetemen. Azt azért egy ilyen beszélgetés alkalmából csak megtudhatná szenvtelen közgazdászunk, hogy mégis csak nagy szükségünk lehet az európai nyelvek tanulására. Hiszen most is mindketten a közgazdaságtan nyelvén beszéltünk, mégsem értettük egymást. Gőz József A látomásba hajló látvány Vinczellér Imre bajai kiállítása n I • Megnyitó (balról jobbra: dr. Reisingcr János, Ladányi Johanna, Vinc/.cllcr Imre, Antal Gábor). Régen jött össze olyan szép számú érdeklődő a bajai József Attila Művelődési Központ kiállítótermében, mint a napokban, Vinczellér Imre festőművész tárlatának megnyitóján. A fokozott ügyeimet tulajdoníthatnám annak is, hogy ezúttal a űatal művész a szülővárosában állított ki, de még inkább a jó hírnévnek, melyet Vinczellér Imre mindössze tízesztendős pályafutása alatt kivívott piktúrájának. Ezt a tényt hangsúlyozta köszöntőjében Antal Gábor, a művészt ösztöndíjjal támogató Bácskai és Dunamenti Tsz-Szövetség titkára, és erről beszélt, egyebek között, megnyitójában dr. Re- isinger János irodalomtörténész. Valóban, ritkán fedezhető fel ember és természet, ember és ember között olyan intenzív, mondhatnánk: bensőséges kapcsblat, mint a Kalocsán élő Vinczellér Imre műveiben. Nem véletlen, hogy alkotásai eljutottak az ország határain kívülre, így Melbourne-be vagy Brüsszelbe is, és kerültek hazai múzeumok, illetve osztrák, svéd, japán műgyűjtők tulajdonába. A látogatót leginkább az ragadja meg a képek láttán, amit Prokopp Mária művészettörténész így fogalmazott meg a Művészet című folyóiratban írott cikkében: „A zene tisztán szellemi, anyagtalan világa kelti életre vásznain a halk pasztellszínek, főképpen a zöld és a barna mesterien gazdag festőiségé- nek széles skáláját. E sejtelmes színek és fények alakítják a könnyed, dekoratív formákat, melyeket a zene halk futamai hatnak át, s melyeket mélyen átgondolt, logikusan felépített szerkezet kapcsol össze. E művészeti formavilág közvetíti a művész profetikus üzeneteit korunk embere számára.” A különös, sejtelmes álomvilág Krúdy regényéből kilépett alakjaiban realisztikus és szürreális formák olvadnak össze. Szelíd és csendes festői világ ez, melyet az érzelmek és gondolatok gazdagsága ötvöz a szemlélő számára gyö- nyörködtetővé, élménnyé és magával ragadóvá. Megbűvölten állok a képek előtt, és nem tudom hatásuk alól kivonni magamat. Az emberi lélek legbensőbb rezdüléseit érzem a meleg tónusokban, a lét végtelen időtlenségét, és valami olyan szépséget, melyet szavakkal nem, csak önmagával, Vinczellér Imre eredeti művészi talentumával lehet reprodukálni. Csak azt mondhatom: ezt a kiállítást meg kell nézni, ha lehet, többször is, hogy a képek mély űlozóüáját is magunkévá tehessük! A tárlat február 18-áig tekinthető meg, naponta 15 és 18 óra között. G. Z. 9 Gordonka II. SÁRÁN Dl JÓZSEF: Nyugodj meg Nekem annyi is elég ha naponta várhatok valakire s épp Téged várhatlak haza hisz általad lett otthon ez a magányos zsiványtanya Nézem az órát Jön-e már a busz melyen hozzám közelitesz s mikor kitépett lelkű motorral zihálva húz el házunk előtt fölkapcsolom a folyosói villanyt Kapuzár kattan Sietős lépteid kopognak Mintha a kályha is lámpalázas lenne Melegebbet lobban amint a télből fázósan konyhába lépsz Jó viszontlátni — ha fáradtka is aki estére vagy Híreket hozol ételt kedvességet Szorongva örülünk a csendnek a falakból áradó melegnek az ideiglenes biztonságnak A ház: könyvvel bélelt alázat Meddig tart e törékeny idill? Idill? Sáncon belüli álharmónia Végigéltem a legutóbbi háborút is Eveket öregedtem egyetlen nap alatt A Szentestén dögcédula húzta nyakamat Képzeletben terroristát öltem s a félelemtől magamban beszéltem Nem ettem mégis hánytam — undorodtam a tisztulásban Nyugodj meg — mondtad és enyhül bennem a szenvedés Azóta eszem s dolgom teszem de mit kezdünk a szabadsággal? Szabadság van? LEHOCZKI KÁROLY: Gyolcsba burkolj... Gyolcsba burkolj engepiet, két tenyérrel ápolj, távozz el tőlem, úgy szeress, űzz el magamtól, hazámból! Szemedben elmúlt évek, szilaj ifjúság virágzik, ajkadon ég másik valóm, bíbor, letűnt énem. Nézem megejtő nászunk, nagy fehér könnyeket ejtek, összetolul sötét felleg amerre mi járunk Vágtat már, mint vad csikó letépett láncon a bánat, vihar röpíti csattogó habkönnyű ruhámat. G. NAGY ILIÁN: Félhomály Visszavonulni tékozló halogatók közül, - mi mást tehetne az ember?! ígéretektől ország nem épül, de megszégyenül a Nép. Hiába várja, hogy megszólítsák, semmirevaló minden beszéd, mely róla szól, de nélküle születik. Még mindig félhomály van, mint félig kinyalt kutyatálban, félelmek szemtanúja a Hold, ebben az Is termel szembefordított hazában. S a haza háza ömérdek terv hullaháza. Bűnös az igaznak megbocsát; szolgaidők tik-takja, taktikája. Hatalmát ki félti? Ki lesz itt hatalmas megint? Innen kilátástalan minden, onnan nem látható, mi készül itt. Gyermekeink jövőjéért A napokban Bács-Kiskun megyét is jócskán érintő budapesti rendezvény foglalkozott az egyre akutabbá váló család- és gyennekpolitika kérdéséivel. Az első összejövetelt az 1989 derekán megalakult Országos Gyermekvédő Liga szervezte. Az egyesület családi munka- bizottsága ez alkalommal bemutatkozásra és munkakapcsolat kialakítására hívta meg a kecskeméti székhellyel működő Magyar Játék Társaság és a Szóra-. katénusz Játékmúzeum szakembereik A közös akciók listájára az „Év legjobb játéka" című minősítő pályázat, a hazai játszási szokások országos kitekintésű felmérése, a játékleírások népszerűsítése, a játszóterek helyzetének vizsgálata és a sorozatgyártásra szánt játékok előzetes tesztelése került. Felvállalták, hogy az ez évben nyíló játék-bemutatóteremben szakmai tanácsadó szolgálatot működtetnek. s részt vesznek a leendő és gyakorló játékbolti előadók képzésében is. Néhány héttel ezelőtt számos intézmény és szervezet kapott meghívást február első szombatjára Berényiné Sátrán Évától, a kecskeméti Budai Utcai Általános Iskola szaktanárától. A lelkes pedagógus nem kisebb feladatot vállalt, mint a dr. Jacques Fischer által működtetett Árva és Hátrányos Helyzetű Gyermekek Világszervezete (WAO) hazai bizottságának kialakítását. A meghívottak fele Bács-Kiskun megyéből utazott a fővárosba. Elsőként a világszervezet elnöke adott tájékoztatást az immár ötödik éve, a földünk 141 országában működő hálózatról. Az ENSZ-körökben is jól ismert szerény mecénás a szociálisan veszélyeztetett, a mozgássérült gyermekek és fiatalok megsegítése mellett fontosnak tartja a kiemelkedő tehetségű gyermekek és közösségeik pártolását, a gyermeki érdekek és jogok széles körű elismertetését, a társadalmi csapdákba került családok helyzetének nemzeti és kormányközi javítását. A résztvevők többsége igyekezett röviden és tömören bemutatkozni, szólni az általuk képviselt közösség helyzetéről és terveikről. Fischer úr szándéka pedig az, hogy a hozzá benyújtott témák alapján, szakértői véleményezés után az arra érdemes programokat anyagilag és speciális eszközökkel támogassa. Remélhetően a június elején megrendezésre kerülő Tanárok a békéért elnevezésű konferencia alkalmával — ígéretéhez híven — Kecskeméten köszönthetjük a belga származású gyermekvédőt. K. V. J. Kőhányó szabad világa Kőhányó Márton nagy tréfacsináló hírében áll még ma is a bácskai kisvárosban. Hát még annak idején, amikor nem hasogatott ennyire a válla, mikor a menyecskék derekát is gyakrabban ropogtatta! Tudták róla például, hogy saját maga találja ki a vicceket, melyeket sok esetben ugyanazon személynek tízszer is elmondott. Mindig vidám volt, derűre hajló. Azazhogy, nem is mindig. Elkomorult az arca, fátyolos lett a tekintete, amikor újra és újra elutasították \az útlevélkérelmét a hatóságok. Sváb származású lévén rokonai éltek az NSZK-ban, oda szeretett volna menni. Am a Kádárrendszer még keményen állta a sarat az ilyen „nyugatimádókkal" szemben. Azt mondták újra és újra, hogy várjon. Várt ő, ha nem is megértő türelemmel, hanem, szomorúkényszeredetten, kiszolgáltatva a nem látható, de érezhető hatalomnak. Várt hát „és az évek alatt kitalált egy bosszúállási formát. O, aki a saját viccein legjobban nevetett, most valósággal elrikkantotta magát örömében. Jó ötletnek tartotta, hogy legjobb fegyverével lő vissza a fránya,^ elvtársaknak: Megvicceli őket. Telt-múlt az idő, cseperedtek a gyerekek, odakint megfogyogattak a rokonok. Ki Kanadába, Ausztráliába költözött át, ki meg a túlvilágra. Am egy idő után a szabadság szellői kezdtek lengedezni, no meg a hatalom is engedni kényszerült némely kérdésben, a dollármilliár- dokért cserébe. Eljött hát az ő napja, élvezhette végre a találkozások örömeit odakint. Es persze közelről láthatta, hogy miként rohad a kapitalizmus, túl a nagy falon. A történet teljességéhez tartozik, hogy a tanácselnök kezdettől próbálta egyengetni az útját, már ami az útlevelet illeti. De főleg a belügyesek- nek volt ö gyanús elem mindenkor. Túl sokat jártatta a száját. Miközben a négy teljes hét alatt alaposan körülnézett, nem győzte mondogatni, hogy „a bürokrata isteneteket, ezért nem akartatok hát kiengedni!" Ugyanis az élményei alaposan megcáfolták az itthoni brosúrákat. Hazaindulás előtt aztán eljött a szép bosszúállás ideje. Nekifogott nyomban, elővett képeslapokat, tollat és ezt irta: „Kedves Elv társak! Végre, annyi várakozás után itt lehetek szeretett rokonaim körében. Sokat gondolkoztam időm leteltével, és úgy döntöttem, hogy a szabad világot választom. Szívesen gondolok vissza mindenre, maradok tisztelettel: Kőhányó Márton." Megcímezte a tanácselnöknek, a másikat pedig ugyanolyan szöveggel az. első titkárnak. Feladta harsány röhögéssel a lapokat és a Magyar Posta várható lustaságára való tekintettel várt három napot. Azután beült az ajándékba kapott Ta- unusba és elindult hazafelé, szeretett szülővárosába. Itthon aztán robbant a postán kapott bomba. A tanácselnök nem győzte hallgatni a szemrehányásokat.— Mondtam, hogy ne engedjük ki! Tudtam, hogy kint marad, az anyja jóistenit! Az élső titkár egyre ezt hajtogatta, meg azt, hogy: „Te majd megiszod a levét! Te főzted, edd is hát meg." Aztán lecsillapodva megállapodtak, hogy amíg ki nem találnak valami okosat, addig a dolgot titokban tartják. Igen ám, de a titkárnők elolvasták a lapokat, így hát futótűzként terjedt el a hír, hogy Kőhú- nyó disszidált. — Az a marha, legalább ne nyílt lapon irta volna! A szemét reakciós! — mondogatták a vezetők egyre. Amikor még aznap a megyeiek rájuk csörgették a telefont, ugyancsak izzadtak bele. — Még ilyen szégyent, még ilyen blamát! Másnap aztán jött a másfajta istennyila: Látták Kőhányót a város központjában. Nosza menesztették is embereiket, hogy előteremtsék. Az meg, amikor ott állt a két szikrázó szemű előtt, csak nézett rájuk ártatlan képpel, mint aki nem tudja mire vélni amazok dühöngését.- Hát mi a gond tulajdonkeppen ? — kérdezte. Mit keres maga itt.? Mire ő: — Hát hogy kimenni nem lehet, azt értem, de hogy haza sem lehet jönni, azt végképp nem. — Még maga nem érti? Van bőr az arcán ezt mondani? Megírja, hogy kintmarad, aztán meg hazajön? Es nyílt lapon, hogy rajtunk röhögjön a város? Erre aztán hősünk látván, hogy most már ura a helyzetnek, sietett előjönni az adujával. Magasabbra emelte a hangját, és így szók: — En határozottan állítom: Önöknek tiszteletteljesen és őszintén megírtam, hogy hazajövök. Mire a két. vezető egyszerre ugrott fel a székről. — Mit irt meg maga, maga id... A vicckészítő mester nyugodt maradt, csupán ennyit mondott: E— Azt hittem, maguk tudnak olvasni. Erre aztán előkapta a tanácselnök asztaláról a képeslapot, és így szólt: — Szó szerint az áll itt % idézem -—, hogy „a sza-bad vi-lá-got választom". Vagy be volt rúgva, hogy nem tudja, mit irt be ide? Kőhányó ezt már megsokallta. Elindult kifelé az irodából. Az ajtó előtt még megfordult, visszanézett fölényesen, és ezt mondta csendes határozottsággal: j — Úgy, szóval az elvtársak szerint nem ez a szabad világ! Ezt bizony nem gondoltam volna. Aztán köszönt és elment. Amazokba úgy belefagyott a szó, hogy elfelejtették fogadni a köszönését. A későbbiek során megfizetett ezért a vicceskedéséért, ám még ma is mondogatja, hogy nem bánta meg. Es egy idő múltán, amikor már új szelek fújtak, sétálás közben beiékor olt a tanácselnök az utcán, és halkan megkérdezte: '— Tudod, mit nem értek? Ha egyszer haza akartál jönni, akkor miért írtad le azt a mondatot, hogy szívesen gondolsz vissza mindenre? Ekkor aztán a tetőkig szállt fel Kőhányó Márton kacagása: — Hát persze, hogy szívesen! Persze, ma is szívesen! De mennyire! — és rázta a röhögés. Mivel amaz nem értette még mindig, megmagyarázta: — Szívesen gondoltam vissza, kinti barangolásaim végén — az ottani szép napokra... Erre az elnök lehangoltan mondta:— Szóval ez is átverés volt. Mire a vicccsináló így válaszolt: — Elvtársuramék, tudtam én akkor is, hogy hol a szabad világ! De a jelek szerint tudtátok ezt ti is... Varga Mihály 1?
