Petőfi Népe, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. január 13. MAJDAN OTT VESZÜNK KENYERET? Egy magyar üzlet Kölnben A Konzum Kereskedelmi Válla­lat magyar élelmiszereket árusító üzletet nyit Köln egyik forgalmas utcáján. Az üzletnyitás érdekében vegyes vállalatot — korlátolt fele­lősségű társaságot — alapított a nyugatnémet Kovax Internationale Handelsagentur céggel. A Kovax —Konzum Csemegeáru-kereske- delmi Kft. székhelye nem Magyar- országon, hanem Kölnben van. Hogy egy magyar vállalat a nyugati tőke idecsábítása helyett miért in­kább a saját pénzét fekteti be Nyu­gaton? Elsősorban azért, mert vi­szonylag kis befektetéssel nagy be­vételhez tud jutni — mondta Mett- ler Adóm gazdasági igazgatóhelyet­tes. A németeknél jobban megéri Az előzetes gazdaságossági szá­mítások szerint az NSZK-beli üz­letben az árrés 60 százalék. Ma­gyarországon az élelmiszer-kiske­reskedelemben ez átlagosan 11. Már ez is csábító, de az eredmé­nyesség is Köln' javára billenti a mérleget: a nyereségszint az ottani boltban elérheti a 17 százalékot. A Konzum itthoni boltjaiban az átlagos nyereségszint mindössze 1,2 százalék. Speciálisan magyar élelmiszer- termékeket árusító üzlet még nincs Kölnben. Ez persze még nem zálo­ga a sikernek: ezeket a termékeket meg is kell szerettetni a nyugatné­met vásárlókkal. Aztán pedig gon­doskodni kell róla, hogy a megked­velt áru mindig legyen, és mindig ugyanolyan (jó) minőségben. A kölniek valószínűleg kevésbé lesznek megértőek, mint mi, ha azt hallják, hogy a magyar gyártó- feldolgozó a karbantartás, szerke­zetváltási nehézségek, alapanyaghi­ány, netán a honi termelési kedv visszaesése miatt nem tud szállítani. Egy üzlet természetesen mindig kockázat. A vállalkozó kedvet a túl nagy kockázat többnyirFvisszaveti, de a Konzum esetében — legalább­is úgy vélik — erről most nincs szó. A körülbelül 800 ezer forintos be­fektetés „elvesztése” nem viselné meg túlságosan a céget. A honi be­fektetések kockázata ennél sokkal nagyobb, s ehhez képest a bevételek sem olyan fényesek. Legalábbis az élelmiszer-kereskedelemben és a vendéglátásban. Szegényebbek lettünk A Konzum—Kovax Kft. eredeti­leg két lábon állt volna: egyidejűleg Kecskeméten is üzletet akartak nyitni. Ebben a nyugatnémet part­ner által szállított kozmetikai és pi­perecikkeket vásárolhattuk volna mi, magyarok, méghozzá forintért. Erre azonban nem kapott engedélyt a kft., azzal az indoklással, hogy külföldi székhelyű cég nálunk nem folytathat kiskereskedelmi tevé­kenységet. Ehhez kellett volna ala­pítaniuk egy másik kft.-t, itteni ’ székhellyel. S akkor akár dollárért is árusíthatták volna kozmetikai és piperecikkeiket. Érdekes helyzet. Köln tehát gazdagabb, Kecske­mét viszont szegényebb lett egy üz­lettel. Igaz, a legújabb, megrázó erejű áremelések után talán kevésbé tudunk borongani azon, hogy most aztán nem juthatunk nyugatnémet dezodorokhoz szappanhoz, vagy borotvakrémhez. Ilyesmit egyéb­ként is szinte korlátlan mennyiség­ben vásárolhatunk Kecskeméten — ha van valutánk. A saját belföl­dünkön. Ezeknek a valutás boltok­nak talán konkurense lehetett vol­na a Konzum üzlete, később esetleg más áruval is. De hát hiába az im­portliberalizálás, a belföldi áruellá­tás javításának jelszava és a kettős valutarendszer kialakulásának egy­re fenyegetőbb árnyéka. Először exportálni kell. Sőt, másodszor is. Vízió az oldalasról A Konzum üzletének egyébként eleinte nem örültek illetékes helyen. A tőke jöjjön ide (és várjuk is csá­bos mosollyal), ne pedig mi akar­junk „oda” menni. Pedig a világon mindenütt úgy van: a tehenet elő­ször etetni kell, s csak aztán ad te­jet. Mi valahogy mindig azt szeret­nénk, ha „tehenünket” mások etet­nék, nekünk meg csak fejni kellene. A Konzum kölni üzletében van kockázat, de van fantázia is. S ha már az exportkényszerről volt szó, abban egyet lehet értetni Mettler Adámmal: minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy újabb piaco­kat szerezzünk a magyar élelmiszer- termékeknek. Még az ilyet is. Ami viszont méltán keserítheti el a honi vásárlót, az az, hogy ebből az üzletből' neki-aztán- nem sok haszna van. Mert míg Kölnben ör­vendetesen bővül a választék, a Konzum itthon csak óriási nehézsé­gek árán tud új boltokat nyitni, vagy éppen a régiek egész sorát kénytelen bezárni. Kis községeink a legrosszabb ellátással tengődnek, a szerződéses üzletvezetők panasz­kodnak vagy végleg feladják, az élelmiszerboltokért nem tüleked­nek a vállalkozók. Mi pedig egyre magasabb árat fizetünk mindezért. Vagy nem fizetünk semmit, mert már nem tudjuk megfizetni. A ket­tős valutarendszer — az itthon dol­lárért árusított élelmiszer — rémké­pénél már csak egy lehet rémesebb: ha majdan Kölnbe kell elugomunk egy magyar rozslángcipóért vagy fél kiló oldalasért. Remélhetőleg ez tényleg csak „hagymázas vízió” marad. Magyar Ágnes Gázvezeték-rekonstrukció • Az idő nem kíméli a főid alatti vezetékeket sem. A megyeszékhely gázvezeték- rendszerének jó része több mint két évtizedes. Az egyik legrégebbi — mi több, a legsűrűbben beépített sza­kasz — a Petőfi Sándor utcától a széchenvivárosi I-es nyomásszabá­lyozóig húzódik, majd másfél kilo­méter hosszan. Ám az idő a föld alatti vezetéke­ket sem kíméli. Ugyanis az említett részen a múlt esztendőben csak korróziós meghibásodásból hat esetben fordult elő gázszivárgás. Ezért 7- valamint a vagyon- és élet- biztonság miatt—nem maradt más megoldása az üzemeltetőnek, a Dél­alföldi Gázszolgáltató Vállalat Kecskeméti Üzemigazgatóságá­nak, mint teljes hosszban folyama­tosan kicserélni az elöregedett csö­veket. A múlt év végén az Innoterv Kisszövetkezetei bízták meg a re­konstrukcióval. A szakemberek de­cemberben a Nyíl utcában meg­kezdték a munkát, amit előrelátha­tólag — ha az időjárás engedi, mert mínusz öt fok alatt biztonsággal már nem dolgozhatnak — e hónap végéig, rengeteg kézi földmunkával befejezik e szakasz kicserélését. Az 1400 méterét pedig március 30-áig. A Dégáz-rekonstrukció összértéke nyolcmillióba kerül, ám végeztével elmondhatják, hogy a Kecskemét város középnyomású gázellátását biztosító körvezeték egyik szakasza fél évszázadra megfelelő. Ugyanis a lefektetett KPE (keménypolietilén) csövek időtállóak, legalábbis szak- irodalmuk szerint. A többi elöregedett vezetékrend­szert — a meghibásodás függvényé­ben folyamatosan — cserélteti ki a szolgáltató vállalat. • Rengeteg földmunkával, nyolcmillió fo­rint felhaszná­lásával márci­us végére befe­jeződik az 1400 méteres szakasz veze­tékrendszeré­nek cseréje. • A korrózió­ette vezeték helyére ke­mény polieti­lén, legalább fél évszázadig időtálló csö­vek kerülnek. (Tóth Sándor felvételei) Nem engedhető meg a további elszegényedés ÁBMH-s vélemény Az év eleje nemcsak az ár-, hanem a béremelések időszaka is. A január 8-ai ár­emelések tükrében különösen aktuális, mi­lyen béremelésekre adódik lehetőség idén. Erről Herczog Lászlót, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal Közgazdasági Főosz­tályának vezetőjét kérdezte az MTI mun­katársa. Az idei prognózisok — amelyek számol­nak a január 8-ai áremelésekkel.— 19,5 százalékos ár- és 17 százalékos átlagbér­növekedést tartalmaznak. Nyilván a válla­latok egy része ennél nagyobb mértékben növeli majd a béreket, de jelentős hányad várhatóan jóval elmarad ettől az értéktől. Minden jel szerint az árak és a bérek, akár­csak 1989-ben, az idén is hozzávetőleg együtt mozognak — mondotta. Abban a helyzetben, amikor a társada­lom jelentős része él a létminimum körüli, sőt az alatti szinten — s az alapvető köz­szükségleti cikkek árai jelentősen emelked­nek —, a bérpolitikának erre a tartalékok­kal nem rendelkező rétegre kell elsősorban koncentrálnia. Nem engedhető meg e réte­gek további elszegényedése. Mivel a gazdasági lehetőségek korláto­zottak, az alacsony bérek átlag feletti eme­lése csak akkor valósítható meg, ha kedve­ző bérpozíciójú csoportok, vállalatok szo­lidáris bérpolitikát fogadnak el. Sajnos manapság a legtöbb ágazat, szakma és ér­dekképviseleti szervezet csupán a saját ér­dekeire van tekintettel. Ha viszont — sztrájkokkal fenyegetőzve — mindenki si­keresen érvényesíti átlag feletti béremelési követeléseit, akkor ez csak az egyénileg kiharcolt előnyök kollektív elvesztéséhez, inflálódásához vezethet. Fontosak tehát a minimális bérről megkezdett tárgyalások. Milyen minimálbér-követelésekről van szó? — Az Országos Érdekegyeztető Tanács legutóbbi ülésén a jelenlegi 4000 forinttal szemben 5100 forintos minimálbér-igényt fogalmaztak meg a szakszervezetek. A vabsasszakszervezet legutóbbi állásfog­lalásában például ezt január 1-jéig vissza­menőleges hatállyal kérik, s szintén január 1-jétől számítva általános 10 százalékos, vagy minimálisan 500 forintos béremelést is követelnek a munkáltatóktól. Ahol az 5100 forintos minimális bérre, illetve erre a 10 százalékos általános béremelésre nincs lehetőség, ott a béradó felfüggesztését kez­deményezik. Mit lehet elérni a bérpolitikával? — Súlyos kihívásokkal nézhetünk szem­be. Az átlagszámok mögött jelentős bérkü­lönbségek mutatkoznak. A dolgozók elé­gedetlenségét fokozzák a szinte mindenütt deklarált bérelmaradások. Ugyanakkor a több évtized alatt bekövetkezett bérelma­radások egyszeri rendezésére nincs lehető­ség. El kell kerülni legalább a bérfeszültsé­gek további fokozódását. A kormányzati beavatkozás elsősorban erre koncentráló­dik. Ezért kapott központi támogatást a költségvetési intézmények egy része, s adó- kedvezményben részesülnek a döntően közszolgáltatással foglalkozó szervezetek, a MÁV, a sütő- és tésztaipar, az élelmiszer- kiskereskedelem, s a vegyes tevékenységű kereskedelem. Az antiinflációs gazdaság- politika egyik fontos, de nem egyetlen esz­köze a bérek szinten tartása. Emellett fon­tos szerepet töltenek be a kollektív bértár­gyalások, amelyek a dolgozók követelése­it, illetve a munkáltatók, valamint az egész gazdaság lehetőségeit próbálják meg ösz- szehangolni. Ezekre az egyeztetésekre nemcsak országos, de helyi, ágazati, szak­mai szinten is szükség van. A THE ECONOMIST ÍRJA Nehéz út a kapitalizmusból a kapitalizmusba Miközben a berlini fal leomlik, összeomlik a szovjet gazdaság is? (részlet) Mihail Gorbacsov bajban van. Naci­onalista fölkelések, konzervatív bírála­tok sújtják, de mindenekelőtt a gazda­sági kontárság évtizedeiből fakadó pénzügyi válság. Még ha Sztálin soha­sem létezett volna is, a kommunizmus bukásra van ítélve, történelmileg szük­ségtelen szakaszként a kapitalizmusból a kapitalizmusba vezető úton. A Hol­dat ígérte, de még egy farmernadrágot sem tud adni. Gorbacsov bajának lényege a leendő fogyasztók megtakarításainak igen­csak túlzott mértéke, ami közel 9 havi nemzeti jövedelemnek felel meg. Emi­att a szovjet kormány olyan stabilizáci­ós programot vezet be, amely bár rész­leges, az eddigi legátfogóbb. Ha bevá­lik, akkor az Őrszágot olyan irányvo­nalra állítja, hogy versenghet a világ- gazdaságban. Ha nem, a peresztrojka rombadől, és vele Gorbacsov álmai is. Hosszú távú célja egyszerű: nemzet­közileg versenyképessé tenni a szovjet gazdaságot. A piaci mechanizmusok bevezetése e célt szolgáló eszköz. De még ha azok beválnak is, amint eddig nem, a struktúra, amelyben működni­ük kell, reménytelenül elmaradott. A Szovjetunió még alig kezdte el fölfe­dezni a nyugati gazdaságok versenyké­pességének forrásait. Hiányzanak a kicsik Először is az újító, kis cégeket. Nyu­gaton kicsiny, sőt egészen apró vállala­tok fedezték föl a személyi számítógé­peket, járnak élen az igazgatás új mód­szereiben és nyújtanak sok olyan fo­gyasztói csecsebecsét, amilyenről a kommunista országok lakói csak álmoj doznak. Az Egyesült Államokban több mint ötmillió 500 embernél kevesebbet foglalkoztató cég van, és a vállalatok átlagos mérete csökken. Ezzel szemben a Szovjetunióban csak néhány tízezer ilyen vállalat van. A szovjet vállalatok átlagosan mintegy ezer embert foglal­koztatnak. Ez önmagában is az egyik oka annak, hogy a Szovjetunióban olyan kevés a fogyasztási cikk. A kis vállalatok hiánya egyszerre oka és okozata a gazdasági rendszer egy alapvető gyöngeségének: az általá­nos hiány körülményei között az alap­vető alkatrészekből való ellátás egyet­len biztosítéka a saját gyártás. így a gépgyártó vállalatok 70 százaléka ma­ga gyártja öntvényeit, a kész fémleme­zek 65 százalékát, saját műszereinek 50 százalékát és így tovább. Az így készí­tett alkatrészek két-háromszor annyiba kerülnek, mint a létező kevés szakvál­lalat által gyártottak. A Nyugat kompetitiv előnyének má­sodik forrása a készletellenőrzés. A tő­kés világban minden vállalat tudja, ho­gyan kell éppen időben szállítani. A Toyota körülbelül 1 órányi értékű raktárkészletet tart. A szovjet autógyá­rakban egyes készleteknek hónapokig kell állniuk, mert ennyi a szállítási idő. (És még így is a legnagyobb autógyár, a Ladákat gyártó togliatti Autó—VÁZ hat repülőgépet és két helikoptert tart alkatrészek szállítására, nehogy a futó­szalag leálljon.) A szovjet állami válla­latoknál a raktárkészlet 400 milliárd rubel fölött van, ez a fölhasznált nem­zeti jövedelem mintegy 80 százaléka —jóval több, mint kétszerese a megfe­lelő amerikai adatnak. Mi tehát a probléma? A válasz az, hogy a cégek nem tudják lelassítani futószalagjaikat, hogy közben a beren­dezés javításán dolgozzanak, mert a tervezők ragaszkodhatnak az irreális tervcélokhoz. Az igazgatók ezért a be­ruházási rubeleket vadonatúj gyárak építésére használják föl a régiek mel­lett, még ha ez általában magasabb ter­melési költségekkel jár is. A szovjet beruházások közel három­negyedét az energia-, nyersanyagter­melés és a hadsereg — tehát viszonylag improduktív területek — felé terelik. Ennek következtében a tőkeberuházás hatékonysága megdöbbentően csekély: a Szovjetunióban 1,7-szer annyi az egy egységre jutó alaptőke, mint az Egye­sült Államokban. Háromszázezer épít­kezés van folyamatban a lakásépítése­ken kívül. A dolgozók létesítményen­kénti, átlaglétszáma 12. így mintegy 12 évre van szükség annak a felépítéséhez a Szovjetunióban, amihez másutt 2-3 évre. Nem csoda, hogy a nyugati válla­latok nem igyekeznek beruházni a szovjet piacon. Jobb dolguk is van a következő 12 évben, mint várni a gyár elkészültére. Heraklészi feladat Meglepő módon széles körű egyetér­tés van abban, hogyan takarítsák ki ezt az Augiász istállóját (meglepő, tekintve az árreformmal és a konvertibilis valu­tával kapcsolatban most dúló vitákat). Bár a piacok még mindig kezdetlege­sek, egy nem piaci jellegű, kínálati ol­dalú forradalom már folyik. A követ­kező tíz év folyamán a Szovjetunió igyekszik majd vegyes gazdaságot lét­rehozni 50-60 százalékos köztulajdon­nal, míg a többit magánkézbe adnák részvénytulajdonosi formában. Ez már kezdődik a mezőgazdaságban az úgy­nevezett földbérleti szerződések számá­nak növekedésével, amelyek értelmé­ben földdarabokat vagy konkrét fel­adatokat a kollektív földeken szerződé­ses alapon kiadnak a parasztoknak. A kiskereskedelemben és az építő­iparban a szövetkezetek erősödése még több okot ad a derűlátásra. A legtöb­ben azt hiszik, hogy a szövetkezetek csődöt mondtak, mivel a legfelsőbb ta­nács elnökétől a moszkvai trolibusz utasáig mindenki panaszkodik rájuk. Ám 1987-ben, amikor létrejöttek, a szövetkezetek forgalma 2 milliárd ru­bel körül volt, 1988-ban pedig már 6 milliárd. Idén 25-30 milliárd lesz, jövő­re pedig — hacsak a rendszer be nem fullad — valószínűleg 50 milliárd, a kiskereskedelmi összforgalom nyolca­da. Nagy-Britanniában a három fő szupermarket-hálózat adja a kiskeres­kedelmi összforgalom mintegy nyolca­dát, így a szovjet fejlődés a Sainsburi’s, a Tesco és a Marks and Spencer együt­tes létrehozásának felel meg négy év alatt. Messze a piactól E gyors fejlődés kétszeresen is fon­tos. Először is megteremti azokat a kis­vállalatokat, amelyek most hiányoz­nak. Másodszor, elmossa a különbsé­get a köztulajdon között, ledöntve a reform ideológiai korlátáit. A Legfel­sőbb Tanács elé került törvénytervezet lehetővé tenne majd kvázi-magántulaj- dont, ipari berendezések haszonbérbe adását és részvénytársaságok létesíté­sét. Mindez elkezd megoldani egy alapproblémát, a gazdaság szerkezetét. Piacra van szükség a vállalatok kö­zött. A piac növekszik, de csak lassan, mert az „állami rendelés” t- az a mennyiség, amelyet a minisztériumok vásárolnak a gyáraktól — még mindig az össztermelés több mint 75 százalé­kát köti le. A kormány reméli, hogy ez az arány csökkenni fog jövőre,"amikor az ország egyes térségei regionális költ­ségelszámolási rendszerre térnek át. Ez átad majd döntéshozatali jogkört a he­lyi hatóságoknak, és így véget vet a mai kényelmes alkuknak a moszkvai mi­nisztériumok és „az ő” gyáraik között. Abel Aganbegjan, Gorbacsov gazdasá­gi tanácsadója úgy véli, hogy az állami megrendelés jövőre 30 százalékra fog csökkenni. De ha még csak fele ilyen arányban csökken is, az a szükségtelen tőkefelhalmozás mennyiségének nagy­arányú csökkentését jelenti. Mindez még mesze van a piactól: a legtöbb árat, kamatlábat és hitelt még a kormány rögzíti legalább 1991-ig (bár szovjet tisztviselők már tárgyalnak egy aranyfedezetű konvertibilis rubelről — nagy lépésként a piaci realitás felé — az amerikai szövetségi tartalékbankkal.) Hosszú távon az elemi piaci mechaniz­musok hiánya vitathatatlanul aláássa majd a hatékonyságot. Árreform nélkül például a gyárak továbbra is túl sok ol­csó nyersanyagot használnak majd föl (kétszer olyan sok energiát használnak el egy termékegységre, mint amerikai megfelelőik.) De mint Gorbacsov nem­rég megjegyezte: „Csak azt az egyet tu­dom, hogy két hét ilyen piac után az emberek az utcán lennének, és az bár­milyen kormányt szétzúzna”. }

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents