Petőfi Népe, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
1990. január 6. • PETŐFI NÉPE • 3 Öregcsertő az év elején Ma sovány tarisznyával térünk haza, véli kollégám, amint fényképezőgépét bontogatja ki a bőrtokból. Itt, Öregcsertőn is még épp hogy csak átléptek 1990-be. Van, aki ki sem aludta magát igazán szilveszter után. A tanácsnak sincs biztos elképzelése mindenről, hogy mire viszi a falu az évtized kezdetén. Az óév burka szinte kézzel fogható, az új év meg még csak hártyavékony se. Azért ne adjuk föl, menjünk a közeli kis boltba, mert amint látjuk, ott van élet. Számolgatják, telik-e? — Hát még milyen volt december- ; ben, ha akkor jönnek! — emlékszik a '. múlt havi 380 ezer forintos forgalomra f Vén Andrásné üzletvezető. — Az 50 kilogrammos, zsákos cukrot úgy vit- , ték, mintha ingyen adtam volna. Most jj már csak a napi élelmiszereket veszik, « annyit, amennyi kell. t — Meg amire futja — szól ekkor egy vásárló, Rabata Istvánná. — Portás vagyok Kalocsán, havi 6 ezerért, de a levonásokkal csak 5200-at kapok kézhez. Az a jó, hogy a falusi élet besegít valamit az ellátásba. A krumpli, a bab, a leveszöldség és a vöröshagyma megterem a ház körül. Szép keveset járok henteshez. A napokban vágunk egy 170 kilogrammos hízót, egyébként az ’ év nagyobbik részében csirke- és kacsahúst eszünk. • Özvegy Tóth Istvánná egyedül él. Há- romezer-nyolcszázkilencven forint a nyugdíja. Ám, amikor a postástól átveszi, a tüzelőutalvány- és a biztosítási • részlettel 3670-re apad. — Cukorbeteg vagyok — mondja —, nem vehetek csupa olyan élelmiszert, mint az egészségesek. Ami nekem jó: a diétás almabefőtt, a zöld hüvelyű bab és a zsemle, ezek mindennap kaphatók itt, a 21-es boltban. • — Tóth néni tart-e a jövő heti áremelésektől? — Hiába tartok, ezen már nem lehet segíteni. Majd szűkebbre fogjuk a vá- . sárlást! Kávédaráló, hűtővitrin? Dicséretére váljon az üzletvezetőnek, hogy a szűk helyen is bő áruválasztékkal várja a fogyasztókat. Kilencféle tejterméket számolunk a pulton — a polcok a decemberi forgalom után sem üresek —, viszont hiányzik a hűtővitrin és a kávédaráló. — ígérte a Kalocsa és Vidéke ÁFÉSZ, hogy lesz mind a kettő, csak nem tudom, mikor — hallom Vénnétől. Jó lenne tudni, hiszen a télre tavasz, arra pedig nyár következik, amikor a túró, a tejföl, a sajt és a vaj napközben jobban „érzi” magát — a pulton hagyott tál helyett — zárt hűtővitrinben. A címzett a nagyváradi árvaház Ébredeznek, sőt talpon vannak a falu lakói másutt is. Az emberiesség érzése nem hagyja nyugton a lakosságot településszerte Románia sokat szenvedett népe iránt. Az öregcsertőiek és a hozzájuk közel lakó csomapusztaiak összefogását kár volna feledésben hagyni. Abban a boltban, ahol az imént megfordultunk, a lakosság által először adott 2300 forintból élelmiszereket — köztük nugátkrémmel töltött zsúrkekszet és finomított kristálycukrot — vettek az erdé0 A boltos is számol — most még a régi áron. 9 Köszönet a segítségért. (Alúl a tanácselnök.) 0 A legidősebb öregcsertöi asz- szony, Farkas Lajosné, aki varrás közben hallgatja... 0 ... a Kalocsai Népi Együttessel Norvégiában járt Tóth nénit. (Walter Péter felvételei) lyieknek. Tizennégyezcr-halszáz forintot készpénzként továbbítottak. Egy idős özvegy, a Kossuth utcai Vén Menyhértné, háromezer forintot hozott a tanácsházára, ahol se szeri, se száma az egyéni adományoknak. Zsír, margarin, vaj, cukor, kolbász, tésztafélék és ruhaneműk: a nagyváradi árvaháznak előkészítve. Akik az adományokat szinte éjt nappalá téve gyűjtötték: Kunos Bálint (Józan Élet Egyesület), Mészáros Lajos (MDF), Brandenburg Erzsébet (iskolaigazgató-helyettes) és Matos Józsefné (Vöröskereszt). Nem csak másokért: magukért is Azonban 1990 első napjaitól arra is kell gondolniuk, hogy ők hogyan tovább. Az új év kezdésének alapjairól és a sürgető tennivalókról Vénné Vörös Ibolya tanácselnököt kérdezem. — Öregcsertőn is csak addig nyújtózkodhatunk, ameddig a takarónk ér — válaszolja. — Az idén 8 millió forintból gazdálkodhat a tanács. Ebből fedezzük elsősorban az intézményeink kiadásait. A pár éve felújított óvodába jó lenne bevezetni a központi fűtést, de erről egyelőre csak álmodhatunk ... Ij— S ami nem álom? — A Pásztor utca kikövezése, 250 méteren, nem maradhat el. Három- százezer forintért javítjuk ezzel a közlekedést. Csertőn éS‘Csornán 13 telefon van, ez kevés. Azért, hogy több legyen, a lakosság pénzbeni hozzájárulásával, fejenként 10 ezer forintos hálózatfejlesztéssel — a kalocsai távbeszélőközpont építésével — ve?et az út tervünk megvalósításáig. —A pénz egyre romlik, vészit vásárlóerejéből. A településen lévő embereknek azonban továbbra is ez a lakóhelyük. Miveljavítottak az életkörülményeiken ? Idősek a Napsugárban — Csomapuszta 120 lakójának tavaly, 44 palack cserélésére, nyitottunk gáztelepet. A Honvédelmi Minisztérium is a segítségünkre volt. Az egyik, bezárt katonai klub színes és fekete-fehér tv-t, könyveket, gyermekjátékokat és bútorokat hagyott ránk örökül, amelyek az iskolában a község és a puszta lakóié egyaránt. Van gázpalacktelep Csorna mellett Csertőn is, ahol húsz idős asz- szonynak Napsugár Klubot hoztunk létre. Loczkiné Bohnert Katalin a vezetője. Egykori népi táncosok, mint a 77 éves Vén Ignácné és a 78 esztendős Tóth Isvánné, s más, falubeli asszonyok a tagjai. A legöregebb köztük a 86 éves Farkas Lajosné. Hímeznek, varrnak, beszélgetnek, felemlítik norvégiai úti élményeiket a kalocsai együttessel való külföldi szereplésük idejéből, s amikor eljön az ideje, ebédhez ülnek ők is, mint bárki más a községben. így élünk mi ezen a településen, ösz- szetartozva. Kohl Antal VÁLASZ CIKKÜNKRE A szegény ember is ember! Szabó Zsoltné Kecskemét, Máriahegy 353. szám alatt lakó olvasónk érdeklődését kiváltotta az a fényképes riport, amely 1989. december 29-én, Huszadik századi menedékhelyen cimmel, a műkertvárosi szükséglakásokban sínylődő emberekről szólt. Levelet írt lapunknak. Sorai azt jelzik: őt is aggasztja a kallódók nyomorúságos helyzete. „Tisztelt Szerkesztőség! Megdöbbenve olvastam a cikket. Jól tette az újságíró, hogy bemutatta az ott élő embereket és az otthonukat. A képek ostromállapotról tanúskodnak, holott nálunk hál’ istennek nem lőnek. Hogy mennyi hajléktalan és romos lakásokban meghúzódó, szerencsétlen emberéi az országunkban, arról csak úgy tudnak mások, ha kezükbe veszik az újságot, bekapcsolják a tévét, a rádiót. Nagyon szép és nemes dolognak tartom, hogy segítünk a bajba jutott romániai népen, de nem kellene már végre a saját portánkat is tisztára söpörni? Az utolsó sorok nagyon emberségesek ebben a cikkben. Idézem: 1990-be tépve, nem hagyhatjuk embertársainkat magunk mögött ennyire elmaradva. Fogjuk meg a kezüket, ne veszítsük el őket végképp! Azt hiszem, hogy ezeknek a lakóknak, akik ilyen körülmények közt élnek, még soha senki nem fogta meg a kezüket. Talán ezért is jutottak el idáig. Mert nem mindig az egyes ember a hibás abban, hogy kicsúszik a talaj a lába alól. Sokszor a körülmények teszik azzá, amivé válik. Rossz körülmények közt elfásul, kifakul, agresszívvé lesz az ember. Egy darabig próbál kapaszkodni, de ha nem figyel rá senki, lezuhan. A mi társadalmunk három rétegre oszlik. Van nagyon gazdag és nagyon szegény ember, és él egy nagyszámú középréteg. Mátyás király azt tenné: elvenné a gazdagoktól a vagyonukat, és odaadná a szegényeknek. Csak hát meghalt Mátyás, oda az igazság! Országunkban sok embernek meg kell tisztulnia ahhoz, hogy a Magyar Köztársaságban valóban az ember legyen a legfőbb érték. Talán megérjük, hogy az a politikus lesz a köztársasági elnökünk, aki ki merte mondani ország-világ előtt, hogy tévedni lehet, de hazudni nem fog soha. O majd észreveszi, hogy a törpe (szegénysorban tengődő) is ember.” SZOMBATI LEVEL: Soroljam? Olvastam az ideiglenes köztársasági elnök újévi rádió- és televízióbeszédét, amely 1990 első napján hangzott el, és amely megjelent a napilapokban, így a Petőfi Népében is. Megvallom őszintén, hogy ez a köszöntő is olyan volt, mint a többi az elmúlt évtizedek során, vagyis az aktuáüs kül- és belpolitikai kérdéseket fűzte egy patetikus hangra a szerző. Nem más, mint politikai közhelygyűjtemény, újságírói fogalmazásban pedig: rossz vezércikk. De várhat-e az ember mást egy ünnepi köszöntőtől az ünnepélyes órán? Várhatja-e, hogy megrázó erejű igazságokat, látnoki dörgedelmeket zúdítson a fejünkre, amikor mindenki azt szeretné remélni, hogy talán a most nyíló esztendő legalább az élet valamely területén jobbat, szebbet, könnyebbet hoz. A remény még akkor is ott lüktet bennünk, ha tudjuk: nem hoz szebbet, jobbat; sőt, nehezebbet és rosszabbat. A remény jogát azonban senki nem veheti el, nem irthatja ki. Mondhatnám, hogy az „állampolgári jog”. Úgy érzem azonban, hogy ez az újévi köszöntő éppen itt akar bennünket megnyirbálni. A reményt akarja elvenni tőlünk. Nem azt, hogy talán jövőre jobb, szebb lesz az élet, hanem, hogy egyszer megtudhatjuk: miért jutott ide az ország, kit vagy kiket terhel a súlyos történelmi felelősség a gazdasági, ideológiai katasztrófáért. Mondhatnám azt is —, és akkor járnék közelebb az igazsághoz —, hogy az embereknek ez nem csupán reménye, de maholnap elemi erővel feltörő követelése. Tisztázni kell a múltat, mert csak akkor van esélyünk, lehetőségünk arra, hogy előre haladva ne újabb gödörbe, csapdába lépjünk, vakvágányra tévedjünk. Ma már csak kevesen hisznek az oly gyakran harsogott induló óhajában és felszólításában: „a múltat végképp eltörölni”. Nem lehet eltörölni. Az ember a nép, a nemzet múltjával együtt teljes, múlt nélkül nincs jövő, tisztázott múlt nélkül a jövő is bizonytalanná válik. Aki nem tudja, honnan jött, az további útját sem képes egyértelműen meghatározni. Mondhatja bárki, hogy a múltat immár tisztáztuk, sőt ez olvasható is az általam aposztrofált újévi köszöntőben, amikor így fogalmaz: „Kudarcot vallott a szocializmusnak kikiáltott gazdasági és politikai gyakorlat, mert .szembefordult a valóság törvényeivel, a szabadság és az igazság általános követelményeivel, mert magával az emberrel került összeütközésbe...” Ez azonban — mindannyian tudjuk — nem „tisztázás”. Márcsak azért sem, mert a „gazdasági és politikai gyakorlatot” valakik vezényelték, ez nem magától, nem objektíve fordult szembe a valóság törvényeivel, sőt, a valóság törvényei érvényesülni akartak, de nem engedték. Ebből származott a baj, a tragédia, a katasztrófa. Nem a „vérszomj” beszél belőlem (belőlünk), amikor tudni szeretnénk, kik vezényelték ezt a gyakorlatot és a nép nevében miért nem illetjük őket legalább egy ejnye-ejnyével? Az újévi köszöntő szerzőjével tehát mi is „szakadatlanul kérdezzük: hogyan és miért jutottunk idáig?” De a köztársasági elnöktől (mégha ideiglenes is) már többet várunk a kérdés puszta föltevésénél. Vagy ha nem tud válaszolni, akkor mást kérdezzen, más kérdést tegyen fel. Meglepő viszont, ahogyan lebeszél, vagy próbál lebeszélni bennünket arról, hogy mi is „szakadatlanul” kérdezzünk: „Hiába rázzuk azonban indulattal az öklünket és annak nincs értelme, hogy nap mint nap elpanaszoljuk balsorsunkat, sérelmeinket, a iánk telepedett idegen akaratot magunk és a világ előtt” — olvassuk az újévi köszöntőben. Ennek valóban nincs sok értelme. Viszont azok a tömegek, amelyeket a balsors régen tép, ma már nagyon jól tudják, hogy ezt a balsorsot valakik a fejünkre hozták, s ha az emberek az öklüket rázzák, akkor tudván tudják, hogy nem lehet mindent a balsorsra, az idegen akaratra hárítani. Természetesen senki sem akar „boszorkányüldözést”, de neveket sorolnak baráti beszélgetéseken olyanokról, akik bizonyíthatóan felelősek a korábbi évtizedek döntéseiért, s most ki tudja hol, de bizonyára igen jól, vagy éppen luxuskörülmények között, kiemelkedően magas nyugdíjból élnek. A statisztikus ugyan „kimutatja”, hogy kiemelkedő nyugdíjat csupán a nyugdíjasok piciny töredéke élvez, tehát elhanyagolható. Nem hanyagolható el, mint ahogyan a jelenség másik végén, a létminimum alatt élők közül is minden egyes embert számon kell tartanunk, törődnünk kell velük. Sokan fölkapták a fejüket, amikor a televízióban a nyugdíjemelésekről beszélt a miniszter, mondván, hogy például húszezer fölötti nyugdíj esetén az illető csupán képletes emelést kap. Hajói emlékszem, ez 100 forint. Lehet, hogy a húszezer forint nyugdíjat élvezőknek ez csupán képletes, de akinek háromezer a havi „bevétele”, annak a száz forint nagyon is számít. Ez a nyugdíjügy természetesen csupán egyetlen példa, de hosszan lehetne sorolni az értelmetlen beruházásokat, az így elúszott milliárdokat. Minden megyében, minden városban vannak ilyenek, s ezt tudja, számon tartja a lakosság. S ilyen körülmények között ne csitítson bennünket az ünnepi szózat, ne vesse a szemünkre, hogy panaszoljuk balsorsunkat és sérelmeinket. Mert csak körbe kell hordani tekintetünket Európának azon a nagyobbik részén, ahol a dominóelv szerint omlottak össze a „szocializmus bástyái”, s látva látjuk, hogy igenis, első dolguk éppen a múlt tisztázása volt. Azokban az országokban, ahol néhány hónapja a magyar megoldás még követendő példa, áhított és remélt módszer volt, mostanára már túlléptek rajtunk s természetesen tegnapi önmagu- kon is. Soroljam a példákat? Addig, amíg idestova fél éve, egy éve tépelő- dünk, tanácskozunk, tárgyalunk, elemzünk például a köztársaságielnök-választásról, Csehszlovákiában — amely ország jóval utánunk indult el a demokrácia új útján Sp már meg is választották az elnököt. De mondhatok példát az NDK-ról is: pillanatok alatt megnevezték a felelősöket. Bulgáriában hasonlóan cselekedtek. Tudom én, hogy nincs két egyforma ország, nincs két egyforma politikai konstelláció — legalábbis most már. Mert eddig elvekben és gyakorlatban bizony nagyon testvériek, hogy ne mondjam, ikertestvériek voltunk ... Azzal viszont nagyon egyetértek, amit az újévi köszöntőben így fogalmaz meg a szerző: „A társadalom erkölcsének nem lehet más alapja, mint a munka, a szabadság és az igazságosság minősége”. Csakhát ezeket a szavakat, ezt az elvet végre valóra kellene váltani, megkezdeni a társadalom erkölcsi alapjának lerakását munkával, szabadon és igazságosan. És akkor nem marad el a minőség sem. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a múltat be kell vallani. Egészében és részleteiben egyaránt. (Ezeket a sorokat január 3-án írtam. A tegnapi lapokban viszont megjelent az MSZP elnökségének nyilatkozata, amely tartalmában megegyezik írásom lényegével. — G. S.) Szocialista zöldek” MSZP-tagozat alapító felhívása Környezetünk állapota aggasztó, ezt jelzik az egyre gyakoribb, környezeti ártalmakra visszavezethető betegségek, a pusztuló természeti értékek. Szükség van közéleti fellépésre — a spontán tiltakozó mozgalmaktól a környezetvédő mozgalmakon át a pártok ilyen irányú tevékenységéig— is. Fontosak az olyan kezdeményezések, amelyek radikálisán környezetvédők, de egyben számolnak a társadalmi realitásokkal. Olyan fejlődésért munkálkodunk, ahol tág tere van a humánus értékek megvalósításának és a természettel való harmonikus együttélésnek. A szocialista zöldek mozgalma a Magyar Szocialista Párt tagozataként szerveződik. Részt vállal konkrét környezetvédelmi megmozdulásokban. Különösen fontosnak tartja az egyes városokban, községekben a környezeti problémák felvetését, megoldásuk keresését, amivel hozzájárulhat a párt napi politizálásához is. A mozgalom szakértői hatteret és információs hálózatot szándékozik kialakítani. A szocialista zöldek mozgalma az MSZP keretein belül autonóm tagozatként kíván működni, mely tevékenységében nyitott, a részvétel nem tevődik kizárólagosan párttagsághoz. A tagozat önálló helyi csoportok és adott feladatokra szerveződő csoportok szövetségeként működik. A kecskeméti tagozat alakuló ülésére 1990. január 11-én (csütörtökön), 16 órakor kerül sor az MSZP Kecskemét városi irodájában, Május 1. tér 5. II. 214, szoba. Az országos alakuló ülés 1990. január 20-án Budapesten, a XI., Villányi ut 11—13. szám alatt, 10 órakor kezdődik. Minden érdeklődőt tisztelettel várunk. MSZP városi szervezete, Kecskemét A Vám- és Pénzügyőrség közleménye A Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága — a Pénzügyminisztérium felhatalmazása alapján — közli, hogy a Romániába irányuló segélyszállítmányokat 1990. január 8-án 0 órától kezdődően az alábbiak szerint lehet továbbítani: A magyar és a külföldi állampolgárok az érvényes jogszabályokban meghatározott mennyiségű és értékű árut, élelmiszert vihetnek, illetve küldhetnek ki postaforgalomban Magyarországról. A pártok, társadalmi szervezetek és egyházak segélyszállítmányainak Magyarországról történő kiszállítását a gyógyászati célú termékeknél (gyógyszer, kötszer, műszer, vérkészítmény) a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, minden egyéb árunál pedig a Kereskedelmi Minisztérium engedélyezi.
