Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-12 / 294. szám

• PETŐFI NÉPE 9 1989. december 12. ERDÉLYRŐL, ERDÉLYÉRT, MAGUNKÉRT Sajnos még időszerű a Megmaradni Olyan . hosszú sorok állnának je­gyért a szín- 'házi pénztár­nál a'Csurka István új drá­máját látni, hallani óhaj­tók, mint a Megmaradni első jelenetei­ben a ritkán kapható élelmiszerért valahol Nagy-Romániában, ha megírása után azonnal színre kerül az Erdé­lyért síró jajkiáltás. Más időkben tapsolnánk a szín­ház gyors reagálásának. A mű elké­szülte után 28, első bemutatóját kö­vetően 15 hónappal itt is meggyil­kolják Harisnyás Márton múzeum­igazgatót. A gyulai premier óta el­futott hetekben, hónapokban azon­ban többet változott honi világunk, mint máskor évtizedek alatt. Míg korábban börtön, kellemet­lenségek sorozata fenyegette a ha­tárainkon túl élő honfitársainkért hangosan aggódókat, egy ideje a rádió, a televízió, a nyomtatott saj­tó naponta tudósít az erdélyi galád- ságokról, az elrománosítás ravasz, durva módszereitől, olykor-olykor még rémhíreket is valóságosnak fel­tüntetve. Óvatos, bizonytalan igennel vá­laszolnék arra a kérdésre, hogy az aktualitások támasztékai nélkül megáll-e a maga lábán, megmarad- e színpadainkon a Megmaradni. A szerző — akiben mintha a szó­nok ezúttal legyűrte volna az írót — maga sem bánná, ha műve mi­előbb elavulna. Furcsa, ám ese­tünkben érthető, méltányolható ki­jelentés a hivatásából adódóan ma­gát az idővel elgyürűző alkotótól. Megáll-e, 1989 utolsó heteiben, az immár az onnan menekülteknek is átmeneti szállást kínáló Kecske­méten? Mintha Angyal Mária rendező nem bízna eléggé a dráma szövegé­ben, párbeszédeiben. A drámai ha­tás fokozására szánt sablonos kri- mis motivációk, a hangulatkeltésre beiktatott népdalok, az eltúlzott színészi gesztusok—például — föl­lazítják, elernyesztik a csurkás indí­tást. Különleges országban él a csa­ládfő! Másutt,, ^zük?é®tpJgrl,.i,xott szinte hihetetlen bejelentés örven­dezteti meg a. kis Aözö$§égéL.'így válik természetessé a szokatlan: ci­pőboltban osztják a vajat. Ilyen he­lyen pedig bármi megtörténhet. Itt jóbarátok is összevitázhatnak, hogy ki betűzhesse először a — vaj­értékű —, egy pakli dohányért vá­sárolt régi magyar újságokat. Ezek után már érthető, hogy az igazmon­dó, a jövővel szövetkező múzeum­igazgató a titkosszolgálatnak dol­gozó részeges színész előtt alakos- kodva, tüntetőén szidja a magyar- országi változásokat. Kik ellen hadakoznak, kitől fél­nek a dráma hősei, áldozatai, hi­szen a megszólaltatottak kivétel nélkül elszenvedői a szörnyűségek­nek. Ha nincs másként gondolko­dó, ha nincs ellenpont, nincs drá­ma. A sokműves Csurka aligha kö­vetett el ilyen elemi hibát. Úgy gon­dolta, lelkünk színpadán dúlnak az ütközetek, önmagukkal viaskod­jak, keresik a megmaradás lehető­ségét az.erdélyi dráma szereplői. Szándékának érvényesítéséhez, a drámai ívek kifeszüléséhez azonban jobban megírt szerepekre és eseten­ként erőteljesebb színészi játékra volna szükség. Angyal Mária mindenütt szima­toló, a valóságos és jelképes vagon­ajtók feltárásával, dörrenős zárásá­val a mozgásokat meghatározó arc­talan ügynökök beállításával tudat­ta, hogy kik az igazi urak Erdély­ben, miért olyan nyomasztó a lég­kör, miért rezzen össze idős és fiatal szokatlan zajokra. Temetéssel végződik a dráma és nincs általában érvényes válasz a hogyan megmaradni lét-nemlét kérdésekre. „Dolgozni, ami nem becsületbe ütköző, azt megtenni, visszahúzódni az otthonba és a munkába, az emberi minőségbe és szaktudásba”, ez volt az apák élet­elve. Tévútnak bizonyult dr. Cser- nátori főorvos receptje is. „Semmi­lyen minőségben nem kellünk.” Méreg végzett az öreg levéltárossal, aki végsőkig ki akart tartani Er­délyben. „Véremben van a magyar­ság.” Igazságtalan volnék a színészek­hez, ha elmélyült emberábrázolást kérnék számon tőlük, mert a vázla­tos szerepek miatt erre keveseknek van módja. A legéletesebb kétségte­lenül A Családfő Firinc megformá- lója, Almási Albert volt. Indulatai, félelmei, vívódásai természetesnek tűntek. Darabbéli felesége indulat­kitöréseit azonban nem mindig tud­ta hitelesíteni Jablonkay Mária. A~,,máf Teírl” Hansriyást afólé szo­kott stílusban, eszközökkel formál­ta Fekete Tibor. A sebész főorvost Vitéz László, Balázsffy budapesti értelmiségit Szirmai Péter, Haris­nyás vejét Sirkó László alakította. A nőknek még kevesebb eljátszani való jutott. Harisnyás Mártonná Gumik Ilona, Csernátpriné Fabó Györgyi, a Harisnyás lány Vieh- mann Nóra, a műtősnő Csizmadia Gabriella volt. Székely László több funkciójú vagon-díszlete mindvégig fenntart­ja az Erdéllyel kapcsolatos bizony­talanságérzésünket. Heltai Nándor • Firinc (Almási Albert), Zenész L (Bácskai János). • Harisnyás Márton (Fekete Tibor), dr. Balázsffy (Szirmai Péter). (Dovszky Béla felvételei) ESZPERANTÓ — FORRADALMI ÚJSZERŰSÉG ki iskolai nyelvoktatás demokratizmusáért Sokan, sokszor és joggal beszélünk mostanában külön-külön is a címben felsorolt dolgokról: az iskoláról, a nyelvoktatás gondjairól és a demokráci­áról, mely utóbbi persze jelentőségét tekintve e felsorolásban is az első helyre kívánkozna. Én most csak a nyelvoktatás kérdését akarom (azt is csak egy szempont­ból) vizsgálat alá venni. Az egyre színesedő nyelvoktatási formák közül egy nemzet életében mindig aziskolai a domináns, hiszen ettől függ a nép széles rétegeinek nyelvi műveltsége, nyelvtudása. Úgy hiszem tehát, hogy a leg­fontosabb terület problémáját vizsgálom, de persze ezt sem teljes összefüg­gésben, csak egy speciális vonatkozásában, nevezetesen a nyelvoktatás és a demokratizmus viszonylatában. A kérdés első pillanatra talán mondvacsináltnak vagy legjobb esetben is sokadrangúnak tűnhet, pedig jelentősége elsődleges, meghatározó. Még az egyén nyelvválasztásakor sem beszélhetünk demokratizmusról az esetben, ha csak egy felkínált lehetőségből választhat, különösen nem akkor, ha e választás ráerőszakolt, elkerülhetetlen. Sokszorta súlyosabb és persze komolyabb a helyzet, ha egy nemzetről van szó, vagy másként fogalmazva, nem csak bizonyos személyek nem érvényesíthetik nyelvvá­lasztási jogukat, de egy egész közösség túlnyomó többsége van megfosztva ettől az — úgy érzem — alapvető emberi jogától. Demokratizmusról ez esetben — ugye, ezzel mindenki egyetért? — még csak véletlenül sem beszélhetünk, sőt ennek éppen az ellenkezője látszik igazolódni. Másként áll a helyzet, ha a közösség tanulni vágyó tagjai több felkínált lehetőségből szabadon választhatják meg a „piaci kereslet-kínálat” törvé­nyei szerint azokat a nemzeti nyelveket, amelyeket az egyes országok állampolgárai elsajátíthatnak. Jelen pillanatban ennek megvalósítása felé teszünk határozott lépéseket. Több olvasónak úgy tűnhet, a nyelvtanulás demokratizmusa ezzel telje­sen kiteljesedhet. Vitathatatlan, hogy az előző helyzetet követően ez az állapot messze demokratikusabb, de ez sem lehet a megálmodott ideál. Hogy miért nem, arra a szemléletesség kedvéért az eszményien demokra­tikus nyelvi kapcsolat ismérveit nevezem meg. Egy ilyen kommunikációs kapcsolatban: a tagok nyelvileg teljesen azonos eséllyel rendelkeznek, az eltérés szellemi kapacitásukból eredhet csupán, pontosan úgy, mint két anyanyelvi közegben társalgó személy esetében. Véletlenül sem fordulhat elő a? a fonák, megalázó helyzet, hogy annak kell szégyenkeznie, aki hosszú évek kemény munkáját fordította a társalgás nyelvének elsajátításá­ra, csak hát ő a nyelvet nem tudhatja anyanyelvének. Csak az a nyelv lehet demokratikus idegen nyelvterületen, amely egyetlen nemzet önérzetét sem sérti, amely optimálisan független „divatos” nyelvi áramlatoktól. Nyelvi demokratizmusról csak akkor szólhatunk, ha a közvetítő nyelv senki számára sem vágyálom, nem vezethet olyan következményhez, ariiely az emberiséget két részre oszthatja: privilegizáltakra és kirekesztettekre. Vé­gűi, a demokratikus kapcsolatban használt nyelv nem irányulhat egyetlen nemzeti nyelv funkciója ellen sem, s ugyanígy természetes, hogy egyet sem hozhat előnyös helyzetbe. Sokan azt mondhatják, hogy ilyen nyelv nincsen. Élő nemzeti nyelv valóban nem létezik, mert valahol legalább egy közvéleményt biztosan sért. Holt nyelv már szóba jöhetne, de ezek rendkívüli nehézsége sok ember számára tenné elérhetetlenné, arról már nem is beszélve, hogy lexikájuk a mai élet számára csak igen erős „külső” beavatkozással hozható korközei­be. Marad tehát egyetlen út: az eszperantó nemzetközi nyelv, amely a fenti szempontok mindegyikét kielégíti, bár a nemzetközi kapcsolatokban betöl­tött szerepe ma még nem számottevő, de él, fejlődik, erősödik, egyre gazdagodik. Hogyan viszonyuljunk hát hozzá? Ha minden szempontból kielégítő, miért nem használják jóval szélesebb körben? Jogos kérdés. A válasz összetett, de a sok komponens közül vitathatatlanul legfontosabb forradal­mi újszerűsége, s mint ilyet (történelmi tapasztalatok igazolják) nem fogad­ják nagy lelkesedéssel, hiszen évezredek „örök érvényű” tradíciójával állít szembe egy eddig nem ismert megoldást. Világos, hogy kezdetben sokan ellenszenvvel fogadják, puszta létet is megkérdőjelezik, nyilvánvaló ténye­ket hallgatnak el vagy minősítenek jelentektelennek. Egy új eszme győzel­me, márpedig a nemzetközi nyelv jelentőségének felismerése és használata új és merész gondolat, mindig hosszú és nehéz utat igényel a győzelemig. Másrészt a nemzetközi nyelv ügye politikai kérdés is, hiszen nyilvánvaló, hogy nem minden kormánynak érdeke (a hangzatos deklarációk olykor nem fedik a valóságot) az akadály nélküli nyelvi kapcsolat. Vannak kormá­nyok, amelyek félnek tőle, s megtesznek mindent, hogy (persze nem félel­mükre utalnak!) kibontakozását akadályozzák. Az eszperantó ellenségei jól látják, hogy többről van szó, mint egyszerű nyelvészeti kérdésről, e nyelv éppen internacionalizmusa révén, amely a nyelvtől elválaszthatatlan, pusz­ta létével a testvériség és a demokratizmus eszméjét erősíti, terjeszti. Ha a fent elmondottak iskolai vonatkozását vizsgálom, akkor rögtön szembetűnő, hogy mennyire összhangban áll ez azzal a nevelési koncepció­val (Emberi jogok nyilatkozata), amely egyre szélesebb körben kezd kibon­takozni az egész világon. A nemzetközi nyelv igazi értékét tehát nem benyomások, divatos irány­zatok, szubjektív vélemények döntik el, hanem az Összemberi társadalom­ban betöltött szerepe, s a nyelv sokoldalú, alapos, objektív vizsgálata. Ilyen mérések már eddig is voltak, s bizonyára lesznek még a jövőben is, de annyi •már világos, hogy napjaink demokratizálódó iskolarendszerében feltétle­nül helye van a nemzetközi nyelvnek is. Most arra már nem térhetek ki részleteiben, de úgy gondolom, könnyen belátható, hogy az elszigetelt nyelvű országoknak különösen fontos a nemzetközi nyelv mielőbbi elfoga­dása, ésszerű, tehát komoly számbavétele is. Mi, magyar eszperantisták ezért harcolunk. Kurucz Géza gimnáziumi tanár XTem vagyok WT • r f fk m gt Ki ápol engem? chonder, de most kivétele­sen rémesen érzem magamat. Ugyanis kinyitottam az újságot, és azt olvástam bétífié/hdgy'á'hazái égúszségügykaTáSztfofátiS'héiyzötben van, azaz nagyon beteg. Mit mondjak, egészen belebetegedtem. Pedig nem vagyok egy kimondott hipochonder, "amit az is bizonyít, hogy az évente kétszer esedékes A vírust mindig lábon hordom ki, ám a hírt olvasván a lábam is hasogatni kezdett... Azt írja az újság, hogy már a nővérek is sztrájkolni kezdtek. Pont most, amikor hasogat a lábam, és zúg a fejem, a szemeim pedig egyenesen ki akarnak jönni a helyükről. Kérem szépen, én nem vagyok egy kimondott hipochonder, de most egészen beteg lettem. És, kérdezem éh, ki fog mostan ápolni engem? Talán az én drága feleségem? De hiszen ő pedagógus, és emiatt alig-alig találkozom vele. Édes hitvesem tudniillik vagy osztálykirándul vagy béremelésért sztrájkol. Hőn szeretett anyósom, aki csekélyke szabadidejében felváltva szid engem és a rendszert, közérteladó, és mint ilyen, mostanában vagy újraáraz vagy béremelésért sztrájkol. Igaz, hogy a szomszéd Kovács gyermekkori snóblipartnerom, viszont momentán ő sem igen ér rá engem ápolni. Foglalkozására nézve uránbá­nyász, és hetek óta három műszakban sztrájkol. Nem vagyok egy kimondott hipochonder, de lassan összetévesztem magam a magyar egészségüggyel. Mindketten veszélyhelyzetben va­gyunk. Alig állunk a lábunkon! Ennek bizony már a fele sem tréfa! Nem vagyok egy kimondott hipochonder, de most úgy érzem, éppen a halálomon vagyok. Ráadásul, amilyen pechem van, ha majd szükségem lesz rájuk, maguk a sírásók is sztrájkolni fognak ... Walter Béla Szemenszedett igazság „Magyarországon kitörölték a párt ngvéjiőfpi^nunkáf | szótrmi'több ,-a .Szo­cialista Internacionáléba készülnek be­lépni TgfisNnunk kellezpknek az átqla- kutasoknalc, akkor is, na némi aggoda­lomra ad okot a változások heves ritmu­sa. A túl nagy láng nem világít, hanem elvakít.’’ Giulio Andreotti, miniszterelnök * „A szegények ellen könnyebb harcol-. ni, mint a szegénység ellen." Ernst Dittrich, publicista * „Hiszem, hogy van valamely lény, aki megítéli az éjetünket. Ha isteni, hozzá tartozunk. Örömmel tölt el a hit, hogy a mennyország egy kávéház, ahol újra találkozhatok mindenkivel, akit szeret­tem." Klaus Maria Brandauer, színész * „A gazdaság helyzetét félreérthetetlenül jelzi a szemétládák tartalma." Jozef Bulatowicz, író * „Annak, hogy külföldön több lemezt adunk el, mint otthon, Angliában, egyet­len oka van: a külföldiek nem értenek bennünket." Martin Gore, a Depeche Mod együttes tagja 1 f\QQ december 15-én Oroszor- X \jyy, szág-szerte kihirdették NagyPétercárparancsát,,. .. Azéve- ket nem a világ teremtésétől (i. e. 5508- tól) kell számolni, hanem Krisztus szü­letésétől. Az új évet nem szeptember 1 - jén, hanem január 1 -jén kell kezdeni és a világ teremtése óta eltelt 7208. év de­cember 31 -e után a következő napot a Krisztus születésétől számított 1700. évjanuárl-jének kell tekinteni.. .En­nek jeléül a kapukat faágakkal és fe­nyőfákkal kell díszíteni...” A cár azt is megparancsolta, hogy újév alkalmá­val az emberek köszöntsék egymást és „puskákból és ágyúkból díszlövéseket adjanak le, tüzeket gyújtsanak, házai­kat világítsák ki”. Péter azt is előírta, hogy a decem­ber 31 -érői január 1-jére virradó éj­szakát meg kell ünnepelni, s ily mó­don az újevet önálló ünneppé tette. Ezen a napon állítják fel a kidíszített fenyőfát, es a gyerekek kedvencei, a „Télapó” és unokája, Hópelyhecske is ekkor érkeznek. A szólás azt tartja, az új év olyan lesz, mint annak első napja és az a hiedelem is járja, hogy az ember azzal tölti az új évet, akivel köszönti azt.. Ez utóbbi babonában elsősorban a sze­relmesek hisznek. Az újév a Szovjetunióban kilenc időzónán halad keresztül, és amikor A cár parancsára Moszkvába érkezik, Kamcsatka cs vakációt, ám a felnőtteket január má- Szahalin lakói már az új évben élnek, sodikán várja a munka. Január 1-jén sem csitul a vigalom: a J. A. Szavcsenko diákok még egy hétig élvezhetik a (APN) KIADÓ KERESTETIK! Kész kódexek Baja Béla örömteli évtizedei A minap különös élményben volt részem. Betoppantam egy kopott, kecs­keméti, leninvárosi bérházba. Ta­lán a legfelső emeletről vagy a tető­ről látszana Kecskemét panorámá­ja, de nem ezen látványért gyalogol­tam tíz emeletnyi lépcsőt. (Ugyanis a liftet felújítják.) Azért mentem, hogy megismerkedjem egy általam megszállottnak, kitartónak, rette­netes türelműnek vélt emberrel. És nem tévedtem. Baja Béla majd’ két évtizede irja kódexeit. Kitartóan, türelmesen, megszállottan. És gyö­nyörűen. A szépen írott, gazdagon illusztrált oldalakat nézegetve telje­sen elfeledtem, hogy egy panelházi műteremben kuporgom, és a XX. század vége felé készült kódexeket csodálhatok. Úgy éreztem, vissza- pörgött a történelem és az idő kere­ke, valahová a középkorba. Baja Béláról írtunk már a Petőfi Népében, éppen ezért eltekintek ne­mes szenvedélyének részletes bemu­tatásától. Emlékeztetőül annyit, a tizennyolc esztendő alatt gót betűk­kel, iniciálékkal, kis festett képek­kel, díszítőmotívumokkal kerültek külföldi papírra a Vizsolyi Bibliá­ból (Károli Gáspár fordításában) szó szerint kimásolt fejezetek. A következők: Szent János jelené­sek könyve, Szent János evangéliu­ma, Szent Máté evangéliuma, Szent Lukács evangéliuma, Szent Márk evangéliuma, az Apostolok cseleke­detei. Elkészült az Apostolok leve­lei, az Énekek éneke, a Salamon bölcsességek könyve. Még nem fe­jezte be az Eszter könyvét és Mózes első könyvét. Szóval, Baja Béla éle­tét, idejének java részét a kódexírás tölti ki. De vajon van-e remény ar­ra, hogy valaha is napvilágot látnak művei, és értékes hasonmás kiadás­ban valamennyiünk kezébe eljut­nak? Nos, erre nem sok remény van. De erről beszéljen a „mester”:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents