Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-09 / 292. szám

1989. december 9. • PETŐFI NÉPE • 5 • Kovács Krisztina munkája (11 éves) Bohócok, súlyemelők és nagypapák Szakköri sztorik Születésük tizenötödik évfordulóját kiállítással ünnepük az Erdei Ferenc Művelődési Központ amatőr képző­művész körei: munkáikból tekintélyes' válogatás látható az intézmény emeleti galériájában. A nevezetes alkalomból a két — felnőtt és gyermek — szakkör, mint közösség, a Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesült. A korábban Palkó József és Túri And­rás festőművész által irányított felnőtt kört két esztendeje — Bruncsák András tanárral—Szappanos István adjunktus, a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola ta­nára vezeti. Hasonlóképpen a kiállítá­son impozáns anyaggal jelen levő gyer­mekkörhöz, amelynek tevékenysége a kezdetek óta nevéhez kötődik. A kiállítás főszereplői ezúttal min­denképpen a gyermekek lapjai. Fénye­ikkel, humorukkal háttérbe szorítják a felnőttek legokosabb és legügyesebb alak-, figura- vagy fejtanulmányait, az intelligens megoldásokat. Természetes­ségüket, játékosságukat szavakban re­konstruálni bizonyosan reménytelen vállalkozás lenne. Adalékokkal szol­gálnak azonban e rajzok, festmények világáról — Szappanos István szakköri órákra való visszaemlékezése által — maguk az „alkotók”: az óvodások és ‘kisiskolások sztorijai, foglalkozások­hoz kötődő „morzsái”. — Az egyik kislány, miután vízfes­tékkel elkészítette a képet, újra a lap fölé hajolt, és bőszen dolgozni kezdett rajta a‘sárga krétával. Kíváncsian fi­gyeltem, mire felnézett és közölte: „Be­napozom a házat". — Egyszer az egyik kisfiú egyenesen az óvodából érkezett a foglalkozásra. Megfestette a képet és bejelentette: na­gyon álmos. Pihenj le, mondtam. Úgy gondoltam, leül. 0 viszont se szó, se beszéd, összehúzott két fotelt és pilla­natok alatt elaludt. Amikor felkelt, ki­nyújtózott, és azt mondta: „Akkor uzsonnázzunk!” — Az egyik kis tanítványom — vala­mikor a szakkör indulásának idején — egyszer egy gyönyörű festményt készí­tett. Azt találtam mondani, ez olyan szép, hogy jutalmul palacsintát érdemel, süttessen otthon az anyukájával. A ma­ma, akivel másnap összefutottam, nem lelkendezett túlságosan, ugyanis, mint elmondta, kislányának a kérés este ki­lenckor jutott eszébe, és mit volt mit ten­ni, elkészítette számára a palacsintát. .. A minősítést is jelentő, nevezetes eledel azóta is szállóige szakkörünkben. — Az egyik esztendőben egy olyan elsős kisfiú járt a szakkörbe, aki az élővilág területén óriási tárgyi ismeret- anyaggal rendelkezett. Különösen ott­honos volt az egzotikus állatok köré­ben. Egy alkalommal nagy műgond­dal, elmélyülten rajzolta, festette rajz­lapján a kis figurát. Odaállt mellé egy társa, és megkérdezte „Ez milyen szar­vas? Hisz nincsen agancsa.” A kisfiú nagyon komolyan felnézett a szemüve­ge mögül, és felháborodva kiigazította: „Nem látod, hogy ez okapi?” — A televízióban akkoriban a gyere­kek számára a Gyalogkakukk című amerikai animációs rajzfilmsorozat volt a sláger. Szinte természetes volt, hogy a foglalkozáson, konstrukciós modellként, a közismert figurát készí­tették, el. Amikor az egyik, füzetspirál lábú kakukkot készítője működésbe hozta az asztalon, társa föltette a kér­dést: „Hogy állítod le?” A gyerek meg­lepődött, és lefektette «az asztalra. „Nézd! Ez már nem is gyalog-, hanem halott kakukk.” — állapította meg. — Az egyik foglalkozáson elképedve vettem észrq, hogy az egyik kisgyerek nyállal oldja’ a festéket. Megkérdeztem, miért csinálja. „Úgy szeretném, ’ha olyan igazi lenne” — válaszolta. # Pánc/cl Gyula raj/a (10 eves) • Halmi Pctcr kretarajza (8 éves) — Nyolcadikos növendékeim közül egyszer ketteh elhatározták, meglepik szüleiket. S mivel akkoriban tanulták a falfestés technikáit, kifestették a ga­rázsbelsőt — tójástemperával... — Igen népszerű volt a szakkörünk­ben egy fiú, ugyanis nagyon szeretett mesélni. Képregényszerűén írta le a helyszínen kitalált történeteket. Egy délután — szokásához híven — felült a rajzbakra, és belekezdett az akkori kedvenc, Teknöc Ernő kalandjaiba. A történet csattanója végül is az volt, hogy a teknőc, aki idejének nagy részét az elefánt társaságában töltötte, ki­csinysége ellensúlyozásaként átszerel­tette periszkóposra a nyakát. (A sztori­hoz hozzátartozik az is, hogy ez a tanít­ványom ma rajztanárnak készül, és — mint a kiállításon is látható rézkar­cai tanúsítják — a mai napig megőrizte sajátos humorát.) ' — Egy művészettörténet-órán Goya: Korsós lány című, közismert festmé­nyét tanulmányozták a gyerekek. Az egyik kisfiú egyszer csak megszólalt: „Biztosan jó nehéz a korsó, mert a néni nagyon elkötötte a derekát, a súlyeme­lők is így szokták, ha nagy súlyt emel­nek.” (Az asszociáció alighanem az épp aktuális montraáli olimpia közvetítésé­nek volt köszönhető.) Károlyi Júlia • Dómján Nándor munkája (9 éves) (Walter Péter reprodukciói) A Magyar értelmező kéziszótár szerint a „mundér” régi, népies neve a katonai egyenruhának. „A mundér becsülete”, a katonai becsület, ezenkívül — a kéziszótár szerint is — „a szakmabeliek összetartásának” a kifejező­je. A becsület fogalma egyértelmű, semmiféle magyaráza­tot nem igényel akár katonáról, akár polgári személyről van szó. A „szakmabeliek összetartása” azonban olyan irányú is lehet, ami már szemben áll a „mundér becsüle­te” kifejezés nemes értelmével. A mundér becsülete — az idézett megfogalmazás szerint is — nemcsak egy hadse­reg teljes állományának, hanem évszázadokra visszame­nően — általánosságban — a katonák megszámlálhatat­lan milliói összességének a becsülete. Ebből következik, hogy nem szenvedhet sérelmet a mundér becsülete azzal, ha egyes katonák — bárki —jellemükkel, magatartásuk­kal, tetteikkel, viselkedésükkel megsértik a katonai be­csületet. Nyilvánvaló, hogy egyesek ilyen magatartásáért nem felelhet egy hadsereg egész állományú. Azért vezettem be ezzel a kis „eszmefuttatással” mon­danivalómat, mert a mundér és a mundér becsülete az utóbbi hetekben az össztársadalmi érdeklődés közép­pontjába került a Bokor Imre mérnök ezredes immár országosan ismert, Kiskirályok mundérban című könyvé­ben foglaltak miatt. Azt hiszem, elsősorban a katonák, a háború előtt, alatt és után „mundért viselők” kapták fel fejüket a könyv meghökkentő címe és rendkívül súlyos tartalma miatt. Ez történt velem is, hiszen a több mint fél évszázad alatt bekövetkezett történelmi eredmények következtében — mint hivatásos katona — kétféle mundért is szolgáltam, békében és háborúban, majd — vesztemre — a háború után is mindaddig, amíg 1951 végén egy börtönben bics­kával le nem vágták mundéromról a néphadsereg őrna­gyi váll-lapját, holott — hivatalosan — nem fosztottak meg a rendfokozatomtól. Sorsomat csak azért említettem meg, mert én is „illetékesnek” érzem magam arra, hogy hozzászóljak a mundér védelméhez. A mundér szent öltözet, melyet katonák millióinak vére szentelt meg. A mundér a haza védelmét, a fennkölt katonai erényeket, az évtizedes, sőt évszázados — a há­ború után, eléggé el nem Ítélhető módon, még külsősé­gekben is megtagadott — nemes, magasztos hagyomá­nyok ápolását jelenti. Az egészséges szellemű társadalom senkit sem ítél el azért, mert valaki, lelkiismeretére hall­gatva, olyan jelenségeket tár fel, olyan káros tendenciá­kat jelez, melyekre az adott esetben a hadsereg felső, sőt legfelső vezetőinek kellett volna idejében felfigyelniük, és azok ellen azonnal féllépniök, még csírájában elfojtani- ok. Ezt azonban ők nem tették meg. Igaz, az ilyen feltárt „ügyek” (vagyis a hadsereg belső életét, szellemét bomlasztó jelenségek) nem tartoznak feltétlenül a nagy nyilvánosság elé. Csakhogy ezek a jelenségek,a háború utáni évek, évtizede^ggr^n egvje rohanfóáábban terjedtek, azokat a hadseregen belül el­tűrtél^ folyamatosan elhallgatták. Mmaéiciijüks^gjk^D- pen, nemcsak a hadsereg becsületesen dolgozó, tisztesse- gesen élő tagjaira volt feltétlenül visszataszító hatással, hanem a felső vezetők tekintélyének a rovására is ment. Vagyis mindenkinek ártott. Éppen ezért semmiképp nem támadható Bokor Imre ezredes személye azért, mert könyve a mundér becsületét sértette volna. Ellenkezőleg. Elhiszem neki (és nyilván a társadalom is), hogy a jó szándék és a hadsereg szellemének a megóvása késztette őt arra, hogy oly sok töprengés után tollat ragadjon. A könyvéhez írt előszóban Szakonyi Károly, a többi között, a következőket írta: ,-,.t . Ez a könyv a lelkiisme­ret szava... Le kell írnia mindazt, amiről hallgatni egyenlő a cinkossággal...” Bíznunk kell abban, hogy a legfelső helyen folyamatba tett vizsgálat alaposan és tárgyilagosan, személyekre való tekintet nélkül megvizsgálja és ellenőrzi a könyvben fel­tárt jelenségeket és jelzéseket és minderről majd hitelt érdemlő tájékoztatást kap a társadalom is. Mert, bár a mundért a katonák viselik, a hadsereg az egész nemzeté, mely hadsereget — remélhetően — most már majd ismét honvédségnek fognak nevezni, és méltó örököse lesz a hajdani honvédség magasztos, nemzeti hagyományai­nak, remélhetően majd újra kötelező lesz a katonák szá­mára az egymás iránti tiszteletadás, és majd újra viselhet­nek, szolgálaton kívül, oldalfegyvert. Mindez hozzátar­tozik az egymás iránti, bajtársi tisztelethez, a mundér tekintélyéhez és megbecsüléséhez. Végül engedtessék meg, hogy a kényszerű, komor gon­dolatok feloldásaképp idézzek egy, a mundér megbecsü­lését érintő kedves (és követésre méltó) olasz katonaszo­kást. A Donnál közvetlen szomszédunk volt az olasz alpini (alpesi) hadtest. Ennek az olasz hadtestnek a mi 2. hadseregünkhöz hasonló katasztrófájáról szól Giulio Be- dcschi olasz szerző Százezer jégcsajka című könyve. A könyvet még 1978-ban lefordítottam magyarra, megle­het, a szekszárdi Babits Kiadó jövőre kiadja. Ebből a könyvből idézek egy kis részletet: „ ... Az alpiniek ugyanolyan katonák voltak, mint a többiek, csakhogy minden alpini egy sajátos nemezkala­pot viselt, melynek széles karimája hátul fel volt hajtva, elöl viszont léfelé állt. A kalapot a bal oldalára tűzött fekete toll díszítette. Az előírás szerint sastollnak kellett volna lennie, de az alpini katonák, akik nem szerették a nagyképűséget, összeszedtek és feltűztek holló-, tyúk-, pulykatollat és bármilyen más tollacskát, amit a háború hosszú útjain a jó Isten eléjük adott: feketét vagy más színűt, feltéve, hogy a toll hosszú volt és egyenes, ami már messziről jelezte, hogy egy alpini katona közeledik... .. .A katona eggyé vált a kalapjával, olyannyira, hogy amikor véget ért a háború, a katonai szolgálat, és levetet­ték a szürkészöld mundért, a kalap náluk maradt, és azt a főhelyen őrizték az alpesi kunyhókban éppen úgy, mint a városi lakásokban. Csak különleges alkalmakkor akasztották le óvatosan a szögről, vagy vették elő a fiókból, például ha alpiniek találkozója volt, vagy hogy jól rejtett megindultsággal feltegyék a kisgyermekecske vagy a legkisebb unoka fejére, hogy nagyra nőjön és derék alpini váljék belőle. A derék itt azt jelenti, hogy legyen hasonló az apához vagy a nagyapához, aki a kalap tulajdonosa... ... A világon százezerféle kalap és ember van, de olyan ember, mint az alpini és olyan kalap, mint az övék, csak egyféle van: Itália hegyei között született és csakis ott létezik... ... Tudni kell azt is, hogy az a kalap, amikor ránéz, egy egész életre szóló fiatalságot is jelent, és ha a régi, hetyke mozdulattal, kissé ferdén felteszi a fejére, évek múltán is örömet jelent a számára. Végül, amikor már nincs több alkalma, hogy a fejére tegye, ez azt jelenti, hogy az alpini halott, szegényke... ... Legyen a kalap pásztoré vagy miniszteré, ha felte­szik a'szekréfi^ tetejére, ez azt jelenti, hogy aki viselte, az derék~ ember volt, erős lelkű, bátor szívű, vidám. Azt jeren tif'hög^ meghalt gazdája szerette volna magával vinni, de aztán inkább itt hagyta a családnak, emlé­kül. . A magyar katonák mundérjának tartozéka a Bocskai- sapka. Talán majd leszereléskor ők is megtarthatják, hogy haza vigyék, mint az az olaszoknál szokás. Az édes­anyák biztosan találnak a sapkának helyet a lakásban, mert ha ránéznek, katonafiuk arca jelenik meg előttük. Az édesanyák — a legszegényebb sorúak is — mindig büszkék voltak katonafiukra. És ha a fiúnak a háborúba kellett mennie, egyetlen édesanya se mondta, hogy ne menjen, hanem csak azt ismételgette könnyes szemmel: „A jó Isten vezéreljen haza, édes fiam...” Hát ennyit szerettem volna mondani a mundér becsü­letéről, nemcsak a magam, hanem a még életben lévő, immár háborús veteránok nevében is. Bártfai Szabó László Trézi mama Már hetvennél több ér púposo­don a hátán. Azelőtt volt valamics­ke földje, egy szavannára emlékez­tető, ritkás nyárfaerdőszelettel a határ legsoványabb-agyagosabb részén. Nagyapa-Ádám már nem élt, a mellhártya gyulladás kiszorí­totta belőle az életet. Amerikából — ahova ő is kitántorgott, á ahol Trézi, mondták, úriasszony volt, kalapot hordott, s ahol apám is született már kései, nem várt ál­dásként, így fiatalabb volt, mint akik nagybácsinak szólították —, Amerikából hazaparancsolták az orvosok, hogy nem bírja a klúnát, szüntelenül vendégeskednek benne a betegségek, ha élni akar, s akart, vissza Európába. Trézi mama földjét-erdejét az­tán közösítették a többi parcellá­val. Ebből született az új rend, 6 meg, hogy a fagy röntgene ne járja át oly gyakran görbülő sovány tes­tét, az udvarra ásító egyajtós konyhában, ahol lakott, a szobá­ban mi éltünk anyámmal, száraz gallyat járt gyüjteni-szedegetni. Immár minden erdő az övé is lett, már ami a mókus tördelte gallyat illette, mert csak e határig volt érvényes rá a tulajdonjog, a falun­kat félhold-kiOiszerüen ölelő er­dőkből szedegette a gallyat, mint egy fekete gólya, csak a feje nem állt olyan büszkén feltartva, hátá­ra madzaggal kötve hozta a fész­két, mely igazán jól ült a görbe hát csúcsán. El-elvitt magával, talán mert unatkozott a búzaföld hajában GYÖRKE ZOLTÁN krumpliföldek virágcsokrai közt tekergő bosszú gyalogúton, az er­dő hallgatag mélyén. így szeret­tem meg az erdőket, mezőket, pa­takokat — egyik kígyószerűen három helyen is átkúszott a Re- mecbát gyertyánjai közt —, a vég­telenbe nyújtózó térségeket, a mezsgyéken átlépő szabadságot. Meggyűlt ilyenkor velem a baja, mert csodák csodája, aző feketére taplósodott mezítlábától elhúzód­tak a tövisek, a vadszeder indák, csak az én talpamba döfték da­rázsfullánkjukat. Szedte-gyűjtö- getter a fészkét Trézi mama, én üldöztem a bokorról bokorra röp­penő madarakat, csábított a var­jak magasan trónoló fészke is, de rettegtem a szélben részegen im­bolygó fáktól. Gombát szedtem, okítgatott mama, ez csirke, vi­gyázz, az bolondgomba, ez ke­nyérgomba, az galamb, ez keserű, az tinórú. Félve-kíváncsian bá- multak-leselkedtek ki á levélsző­nyeg alól, vagy a korhadó fa hón­aljába, combtövébe húzódtak ösz- szebújva. A nap csak fösvényen csorgatta be fényét a sűrű lomb­sátrak közt, s olyan érdekesen furcsa volt, ahogy a himbálódzó bokrok szitálták a napfényt, a fák közt fényhasábok, sugár vesszők ugráltak, mintha egy láthatatlan varázsló évődne velem. Mégis bá­torságot csöppentett belém, ha itt- ott előbukkant a fény az erdő ko­mor ámyék-anyajegyes arcán. Féltem a sűrűtől, ahol gyermek­kori mesék véres szájú vadjait vél­tem lapulni. Nagymamát úgy kö­vettem, mint őzgida az anyját. Mi­kor iskolás lettem, a Trézi mama által gyűjtött gólyafészek lángjá­nál olvastam neki a meséket, tör­téneteket A kályha előtt szerette hallgatni, mint a gyermek. Amikor a feldühödt tövisnyü nagylábujjam bütyöktövébe lőtte magát, s bent maradt a mérgezett nyOvég, s gyűjtötteszívta maga köré a gennyet, sajgott a gyorsan hízó bőr, útilaput s minden más füvet kötözgetett rá nagyanyám. Nem tudta kiszedni belőle a fájást, elvitt a falu bölcs, betegségekben törzsfőnök-vénasszonyához. Győrgymarínak hívták. Elhízott bús-hájtömeg ült a széken, s nehe­zen pihegett, mint a több hete du­gott liba. Félelem költözött belém, de arcáról valami varázslatos, ki­mondhatatlan jóságféle sugárzott. Receptje: friss tebénszar a duzza­natra. Bekötözte Trézi mama lük­DOBOZI ESZTER Kóborlásaimból p (Öreg) a kockás ágyhuzat kigőzölgései... a színe pedig, mint a varangy — és bomolt darabjaira, a földpadlón gurult a bennszakadt üvöltés, a jaj vagy mikor hű ebek torkából fel-felnyüszít a sanda félsz ... és csúszott feléd lábatlanul meredtek rád a hályogos szemek — fordultál volna ki (undorral forgatott falat egy dühödten őrölő óriási szájból) és marasztott veszteg már, s mint vád pattant vissza, kényedet torolta meg: hogy ki ott araszolt alant s vinnyogva káromolt eget helytartót — lehetett volna lehettél volna -jp húsz év előtt harminc év előtt negyven éve száz éve hányszor száz? — lehettél volna tenmagad DEÁK MÓR • • Örvény Most már minden nap esik. Isten verejtékezik, nehéz a szíve, készül megállni: ki ez az Isten, akit nem ismerek? S hol az a régi, aki nem állt közel hozzám? Most már minden nap esik. Tele van a szám sárral, visszanyelt könnyel: gyászolok harminc évet, ami az életem volt, siratom, mint akit kivégeztek. Loptam én? Öltem? Hazudtam? Csaltam? Ha nem tettem is, mindegy volt teljesen. Az évek, mint az egerek, elszaporodtak bennem, s szürkén szétrágták agyamat, szivemet. hogy kiperegjen belőlem az álom, kiperegjen Isten, ki az élet, és ki a halál, most már minden nap esik, szembogaram kapálózik a vízben, körbemossa, s hátára fekteti a sár. tető lábfejemet, melyben mintha harkály kopácsolt volna, s lengett utánam az illat, mintha istállót vagy trágyadombot cipelnék a há­tamon, de Györgymari szava szentnek számított, s én mielőbb kergetni akartam az utca finom sűrű porában a rongylabdát. Mikor sárgára érett a gyűlés, mint kertünkben a körte, s a szi­várvány annyiféle színében vib­rált, mint egy színestv-képernyő, a teteje közepén meg sejtelmes sö­tét pont bújt szemérmesen a bőr alá, vissza vitt nagymama György- marihoz. Ugye, ugye, bólogatottá szemünkbe, s csak úgy pattogott róla a bizalom, használt a tebén­szar. A tornácon ültünk, fehér cér­nát búzatott velem egy görbe tűbe, lemosta a tehénszart, bűzlött a tornác, s bedöfte a tűt a kelés kö­zepébe, csinált egy öltést, s egy daráló mozdulattal megrántotta a cérnát Torz ordítás szökött ki be­lőlem, az ereszről elröppentek a napozó fecskék, a veszekedő vere­bek. Lüktető talpamból felbuzgóit a genny meleg forrása, megdögö- nyözte, s véget ért a műtét. Né­hány nap múlva már csak a vas­tag, fityegő bőrt kellett levágni, mely egy kis üres bőrzsebet ken- . guruerszényt rejtett a talpamon. Álmomban gyakran találkozók Trézi mamával. Görbülő hátán odaillően terpeszkedik, trónol a szárazgaüy-gólyafészek. Egyszer frissen kikéit, piros csőrrel tátogó kisgólyákat is láttam benne. A mundér becsülete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents