Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-07 / 290. szám

1989. december 7. • PETŐFI NÉPE# 3 Kilencen a négygerendás szobában # Eljárt az idő. (Straszer András felvételei) Százszám jöttek össze a közel­múltban a Jakabszálláson megren­dezett, községi idősek napján. So­kan észrevették, hogy Tóth Józsi bácsi nincs közöttük. Igaz, tudták a távolmaradás okát, mégis hiányol­ták a szókimondó öreget, aki éppen esküvőjére készült. Délután a köz­ségházán, majd a templomban má­sodszor mondta ki az életre szóló igent. Ez a fogadalma is a fél évszá­zaddal ezelőtti szíve választottjá­nak, Sinkó Ilonának szólt. A két tanú pedig hogy is lehetett volna más, mint a legifjabb és a legidő­sebb fiuk. Az ünneplőbe öltözött násznép, a szűk család alig fért a terembe. A könnyeket csalogató anyakönyv-vezetői beszéd, az isko­lások kedved köszöntőműsora után az idős pár a családi fészekbe invi­tálta a vendégsereget. * * * A dél felé tipikus alföldi tanyavilágban haladunk: elörege­dett, elhagyott vályogházak. Szél hordja az elszabadult bo­rókákat, a lejtőkön meg-megugró kocsikerekek szétverik az összegyűlt száraz leveleket. A majd’ két kilométer hosszú „Tóth-út” végén különféle rendeltetésű, kisebb-nagyobb épületek alkotta kisgazdaság. A kutyák alig vakkantanak, a kapirgáló tyúkok szetugranak, a disznók felélednek, az istál­lóból hátranéz a fekete pej. Az alacsony deszkakerítés kan­nákkal, odébb sajtárokkal díszített. A fatőkét nemrég hasz­nálhatták, körülötte friss forgácsdarabok. A sátor körül gyerkpcök szaladgálnak, sokán a kiskonyhában serényked­nek. Ám az ünnepeiteket hiába keresem. — Hol lenne? — mondja az egyik asszonylány. — Anyu, amíg meg nem feji a teheneket, nem törődik semmivel. A pa­pa meg nem bírja az eleganciát, átöltözik. Nagyon haragszik a nyakkendőre. A család mint egy méhkas. Mindenkinek van mondaniva­lója. Többen a pár hónapos babát, az egyetlen dédunokát csodálják. A szín felé, ahol bográcsban pörkölt gőzölög, sűrűn látogat a férfinép. Az asszonyok ingajáratban az udvar közepén befűtött sátor és a kiskonyha között. A nagyobb unokalányok ünneplője sejteti: ők lesznek a felszolgálók. Vállalkozásuk nem mindennapi. Nagyjából számolva a terí­téket: legalább nyolcvanan esznek nagykanállal. Hs H« * Amíg a násznép elvan, a gazdasszony végez. Láthatóan, mi több, hallhatóan Józsi bácsi is jól érzi magát a megszokott öltözékében. Hamar elvicceli, fülembe súgja, hogy annak idején miért is éppen Ilbnka nénin akadt meg a szeme, s hozta ide, szülei tanyájába. Ám a mami, miközben felmeleg­szik, komolyabbra veszi a szót: — Tizenkilenc hold, két tehén, egy ló — felepek a mamá­val, mármint anyósomékkal — emlékezik. — Átéltük a ke­nyérszűke esztendőket. Bizony előfordult: az sem volt, ami­ből sütöttem volna. A munkát soha nem vetettük meg. Hogy is lehetett volna! Sorra jöttek a gyerekek. Sándor, Ilonka, Kati, Évike, Máriánk, Jóska, Jancsika. Hét. Itt, a négygeren­dás szobában. Egyik a lábamnál, másik mellettem, úgy ta­kargattam őket. Apjukkal hajnalban keltünk, hogy früstök- re elvégezzünk. Megszoktuk a nagy családot. Mi öten vol­tunk. Nem lehetett olyan, hogy ez a te munkád, az meg az enyém. Az ember pelenkát is mosott a gyerekek alól. így van ez most is: ki hol erí a munka végét, ott segít. Ha pedig nem fogadtunk volna szót egymásnak, egyik arra, a másik emer­re, akkor nincs ez az aranylakodalom. Sok jó keménylebben­cset megettünk. A tésztákat is magam gyúrtam — delelés helyett. Ha jó napos idő volt, este vacsora is lehetett belőle. Annyiszor mondtam apátoknak — mert, hogy hívnám más­képp? —: nekem annyi a gondom, okoskodj már ki te is valami főznivalót. De mindjárt krumplis kására szavazott. Az a kedvence. Az egészség még jó, most is, enni jól bírunk. Csak így maradna! Kedvünk is megvan. Ennyi idő alatt összeszokik az ember. Tiszteljük, becsüljük egymást. Nem volna jó, ha egyikőnk elmúlna ... Ha összeszólalkozunk — addig tart. Hatkor kelek, megyek fejni, addig apjuk bealjaz, persze,' előtte megissza a cukrospálinka-adagját. Aztán etetem a disznókat, malacokat, tízkor meg eszünkbe jut, hogy regge­lizni kéne ... Hát, ezt a verklit látták a gyerekek is. Dolgos, jó emberek, de, szerencsére, életük páija is — mind. O, csak száz évig élhetnénk együtt! Boldogok vagyunk. Sűrűn jön­nek a gyerekek, a szomszédok. Megterem itt minden. Nem kívánkozunk el innen sehová. Nem vagyunk mi annyira ügyetlenek! Csak eljárt az idő. Apjuk tizenkettes, én hu­szonegyes. Kívánságunk? Minél többet láthassuk az unoká­kat. Ez a vágyunk. Ä tizenötödik az új esztendő elején szüle­tik. A dédiket meg, ugye, látta? * * * Láttam a dédikét, az unokákat, a Tóth gyerekeket, felesé­gükkel, férjükkel. Láttam örömüket, boldogságukat, együvé tartozásukat. A jakabszállási tanyavilágban örökölt, ápolva őrzött, szeretetteljes emberségüket — az együtt egymásért valóságát. Pulai Sára EK-vámkedvezmény magyar élelmiszertermékeknek- Az Európai Közösségek kedvezményes elbírálásban részesítenek jó néhány magyar élelmiszerterméket. Melyek ezek és milyen mértékű a kedvezmény — erről kérdezte az MTI munkatársa Rednágel Jenő mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettest Kétféle termékcsoportról van szó — mondotta —, az egyikbe azok az áruk tartoznak, amelyeket, elsősorban a fejlődő országok, vámmen­tesen, illetőleg kedvezményes vámmal vihettek be az EK országaiba. Ez a kedvezmény eredetileg a déligyümölcsökre, zöldségfélékre, valamint vadászati termékekre (élő és lőtt vadakra) vonatkozott. A MÉM a tárgyalások során a közösségtől ennek a listának a kiegészítését kérte hazánk számára, mivel nekünk más, speciális termékeink is vannak. Az EK-ban született, legutóbbi döntések értelmében eltörölték a vágóló 4 százalékos, valamint a liba- és kacsamáj, továbbá a lőtt vad 3 százaié-, kos vámját, a szárított hagymáét pedig 16-ról 8 százalékra, a málnáét 11-ről 9 százalékra, az almasürítmény vámját 18-ról 12 százalékra, a vágott nyúlét 10-ről 7 százalékra mérsékelték. Ily módon, összesen, több mint 20 termékre adtak beviteli kedvezményt hazánk számára. Sokkal jelentősebb tételt jelent az úgynevezett lefölözési kedvezmény megadása. A lefölözés alapján eddig, például, egy tonna sertéshús vétel­árának az egyharmadát elvonták, mintegy 920-940 dollárt, s ez megne­hezítette, sőt gazdaságtalanná tette exportunkat. 1990. január 1-jétől azonban —legalábbis átmenetileg — a sertéshúsra és még jó néhány termékre megadták számunkra a lefölözési kedvezményt. Jelentős, 50 százalékos a kedvezmény a tisztított kacsára, a darabolt libahúsra; a sertéshúsok közül a csontos, fagyasztott karajra; a sózott, pácolt húsok közül pedig a sonkára és a császárszalonnára, a szalámira, a szárazkol­bászra, továbbá néhány húskonzervre. A kedvezmény azonban nem korlátlan, mert a szállítható áruk mennyiségét, áruféleségenként, beha­tárolták, kontingentálták. . Rednágel Jenő végül azt is elmondotta: előrehaladott tárgyalásokat folytatnak a Közös Piaccal a marhahús átvételéről is, a szervezetben, valószínűlég, decemberben hoznak döntést arról, hogy a kiváló minősé­gű magyar marhahús szintén lefölözési kedvezményt kap. A terméklista alapján végzett gyors számítás szerint a. hazánknak nyújtott vámkedvezmény értéke évi mintegy 10 millió dollárnak felel meg. (MTI) Magyar cáfolat az IMF-fel folytatott tárgyalás kudarcáról „A hír nevetséges, az IMF-fel folyta­tott tárgyalások a legjobb úton halad­nak előre” — mondta Tarafás Imre, a Magyar Nemzeti Bank első elnökhe­lyettese, nem sokkal azután, hogy az ÁFP francia hírügynökség szerdán reg­gel — megbízható forrásokra hivatkoz­va — jelentette: a Nemzetközi Valuta­alap és Magyarország szakértői között folyó tárgyaláson súlyos nézeteltérések alakultak ki, s ezek a tárgyalások fel­függesztését vonhatják maguk után. Tarafás Imre elmondta, hogy beszélt az IMF Budapesten tartózkodó misszió­jának vezetőjével, akit szintén meglepett az AFP megalapozatlan híre, s annak forrásáról sem tudott nyilatkozni. Az IMF-fel folytatott tárgyalások során egyébként a hét második felére befejezik a magyar kormány jövő évi gazdaságpo­litikai programjának a megtárgyalását. Ezt követően az IMF-tárgyalócsoport elutazik Magyarországról. A kormány gazdaságpolitikai programja és a jövő évi költségvetés az Országgyűlés decem­beri ülésszaka elé kerül, és az IMF- tárgyalások majd ezt követően folyta­tódnák. Az AFP hírében a magát'megnevezni nem kívánó illetékes közölte, hogy a nézetkülönbségek fő oka a túlságosan nagy magyarországi költségvetési defi­cit. Ezzel kapcsolatban az MNB első elnökhelyettese elmondta: a tárgyaláso­kon a két fél a jövő évi költségvetéssel kapcsolatban „azonos nagyságrendben” gondolkodik. (MTI) AHOGY TETSZIK Újabb szentpéterfai riport a „Südi-ügyről” Megjelent az Ötlet 1989. november 30-ai számában A szentpéterfai kocsmában már várnak bennün­ket. Az ott összegyűlt falusiak temetésről érkeztek, s ahogy ez faluhelyen szokás, fröccsözgetve folyik közöttük a szó. Talán az elhunytról, talán másról, vagy éppen arról, hogy ez az isten háta mögötti hely egyszeriben milyen nevezetessé vált. A „falatozó” párás üvegablaka mögött üldögél­nek a férfiak, merthogy ide asszony nemigen teheti be a lábát. Beléptünkkor többen egy asztal felé mutogatnak: ott, ott ülnek azok, akik a legtöbbet tudják, szörnyűséges történeteket ismernek, s mi­vel ma minden kimondható, hát ők aztán el is mondják. Igaz, azokat a bizonyos történeteket széltében-hosszában beszéli a falu apraja-nagyja, érzékletesen, láttatóan, még az is, aki nem is élt akkoriban. A szóvivő, Haklits Vince, nyakkendősen, kalap­ban kéri, hogy azért valami papírt mutassunk már, honnan jöttünk, kik vagyunk, meg egyáltalán ... Az eléje tolt igazolványokat egyik társa böngészi át, merthogy Haklits úrnál nincs szemüveg. A technikai problémákon átlendülve a volt vadász, Bodó László, csendes egyszerűséggel jegyzi meg: „szemét ember volt az a Südi...”. A miértre egy esetet mesél el, amely még az edzett szívű vadászt is megbotránkoztatta. —- Az történt — emlékezik a régmúltból (ne feledjük, az ötvenes évekről van szó!) —, hogy egy alkalommal átkutattam Südi hátizsákját, és nem répa volt benne, mint ő mondta, hanem—képzelje csak — két nyúl...! (Südi szereti a nyúlhúst —jegyzem a noteszem­be.) Izgalomtól kiszáradt torkunkat mindannyian egy kör kisfröccsel öblögetjük, amely még jobban megnyitja a szíveket és élesíti az emlékezetet. Hak­lits Vince közelebb hajol, úgy mondja: — Ez a Südi udvarolt egy lánynak ... — De hisz a Südinek itt volt a felesége is — vágok közbe. Haklits kérdőn néz a többiekre: a Südinek fele­sége volt... ? Igen, igen — mondják azok —, itt volt a felesége is. — No, szóval ez a lány megtudta, hogy a Südi­nek felesége van ... — folytatja Haklits, mintha mi sem történt volna ..., s innentől kezdve már nem is figyelek rá, mert így (!) ez a történet nem érdekel. Az olajozottan működő mesélőgépezetbe porszem került. A zavart Geosits Ferenc igyekszik feloldani: — A Kurczot tényleg bevágta a trágyálébe, pe­dig amaz szállást is adott neki, a Südi meg így fizetett. — Úgy tudom — vetem közbe —, hogy ez a Kurcz mázsán felüli, erős ember volt... — No, igen — mondják kegyszerre —, de mit lehet azzal szemben tenni, akinél fegyver van? — Hol lehet beszélni a Kurczcal? — kérdem. Kiderül, s ezt némi szomorúsággal mondják az asztaltársaságban, hogy a Kurcz beteg, nem tud beszélni. (Südi katonakorában puskát hordott! Kurcz már nem beszélhet -^jegyzem a noteszembe.) Tehát van, aki már nem tudja, van, aki félelmé­ben nem meri elmondani: mily’ dolgok estek meg vele. A kocsmában többen is bizonygatják, hogy volt egy ember, akit a Südi a kútba dobott. — Vele nem tud beszélni — mondják —, mert annyira fél. Még mindig ... * Nos, a derék szentpéterfaiak nem tudták, hogy egy órával korábban a Südi által kútba dobott embernél, Tóth Ferencnél kávézgattunk a szom­széd faluban, Jákon. A hfelyi katolikus tisztelendő mutatta meg a házát, de segítségünkre volt egy asszony is, aki szintén olvasta már az országgyűlési képviselő „sötét múltjáról” szóló történeteket. — A péterfai Tóthról tudta mindenki, hogy fia­tal korában kútba esett, de hogy épp a Südi dobta volna bele, ez újdonság — mondta. — Nem is nagyon értem, meg nem is nagyon hiszem ezt az egészet. Itt születtem Jákon, s ezekről a dolgokról eddig mit sem hallottunk, pedig szomszédosak va­gyunk Péterfával. Tóth Ferenc, mint kiderült, egyáltalán nem félt beszélni. Inkább attól tartott, hogy mi is kiszínez­zük, félremagyarázzuk történetét. Ha akadozva is, de világosan kirajzolódik az a bizonyos eset. Csak­hogy valahogy másként szól, mint ahogy azt- a szentpéterfaiak emlegetik, s mint az újságírók tol­mácsolták. — Amikor én a kútba estem, a Südi ott volt Szentpéterfán. De nem a kútnál! Annyi történt, hogy egy bálon, egy lány miatt, szóváltás támadt az itt szolgáló katonákkal. Pofozkodás, vereke­dés ... Többen voltak, én húztam a rövidebbet. Magam sem tudom pontosan, hogy beleszédül- tem-e, belelöktek-e vagy csak kicsit hozzásegíteí- tek. Agyrázkódást kaptam, nem emlékeztem sem­mire pontosan. Még szerencse, hogy a kútban víz nem volt. Egy biztos, nem a Südivel volt az a verekedés, ő ott sem volt. Nekem, amíg Szentpé­terfán laktam, semmiféle problémám nem volt a Südivel, s másoknak sem igen lehetett, mert tulaj­donképpen fasza gyerek volt. Hogy az elköltözé­sem után tényleg annyira megváltozott-e, mint mondják, s ha igen, miért, azt nem tudom. íme, ő az a Tóth Ferenc, akinek esetét — finom csúsztatásokkal — több lap is megírta, mint bizo­nyítékot Südi féktelen természetére. Azt már csak a félelemmel magyarázták, hogy egyértelműen nem adhatták az „áldozat” szájába az emberölési kísérlet vádját. Valószínűleg Tóth Ferenc komoly Csalódást fog okozni annak a néhány szentpéterfai lakosnak, akik olyan pontosan elmesélték, mi is történt „valójában” Tóthtal. — Uraim! Van valaki önök között, akinek sze­mélyesen akadt összetűzése Südivel? — folytatjuk a beszélgetést a kocsmában. Haklits Vince úgy emeli a kezét, hogy végre reménykedhetünk: perdöntő bizonyítékok követ­keznek. — Nekem nem volt... De! A saját szememmel láttam, amikor hat szerencsétlen menekülőt haj­tott puskatussal át a falun. — Megütötte őket? — Azt nem, de arra az egész falu tanú, hiszen mindenki kijött az utcára, hofey amikor rákiáltot­tam: „magyar ember vagy te?”, puskával a levegő­be lőtt. (Südi, aki határőr volt, elfogott hat disszidenst — jegyzem a noteszembe.) — Szemét ember volt az a Südi — bólogat erő­teljesen Bodó László. Ez a vadnyugati stílus egyébként is megszokott volt Szentpéterfán. Mint mesélik — főként Südi kispuskájából •—, röpködtek a golyók kutyába, macskába, tyúkra és, icjőnként, a bálterembe. Skrapits Imréhez fordulok, akit — mint aho­gyan olvastam az újságban — a tangóharmonikája mentett meg a verésektől. — Elmesélné nekünk is azt a történetet, hogy miként füstölté ki Südi a bálozókat? — Azt soha nem mondtam, hogy a Südi tette. Bál volt a faluban, s beállított néhány katona. Kötekedtek, erre a legények kilökdösték őket. Visszatértek: először a villanyégőt lőtték szét az udvaron, aztán egy világítórakétát lőttek a terem­be. — Kicsoda? A Südi? — Azt én nem láttam. Többen voltak, vagy tizen, tizenketten. — Szemét ember volt az a Südi — jegyzi meg a vadász menetrendszerűen, megőrizve a beszélgetés hangulatát. —- Én nem tudom, mi ez a káosz itt a faluban — lép ki a vécéből, sliccét gombolgatva, egy férfi. — De azt tudom, hogy ha akkor én itt lakom, a falut egy máj- és tüdőszúrással megszabadítom Süditől. Tudja, mi az?! — rivall rám. Mielőtt még meghallhatnám, hogy mi az a máj- és tüdőszúrás, mutatóujjával májon döf. Először hentesnek hi­szem, de kiderül, hogy nem az. — A népi demokratikus hadsereg tüzér törzsőr­mestere voltam, a jutási őrmesterek fölött tündö­költem — mondja. —Tudja, hol születtem én? Ott, ahol az emberek semmitől nem félnék. Bese­nyők lakták azt a vidéket. Én sem félek senkitől. Még ma is, pedig már hatvanéves elmúltam, bírók­ra kelnék bárkivel — mondja, s búcsúzóul újra májon döf. Indulatai nemcsak a szakszerű szúrásokhoz értő embernek vannak, hanem a Südi-törtéúetek tudói­nak is. Különösen akkor derül ez ki, amikor meg­tudják, hogy Südi, gyanútlanul, a jövő nyáron látogatóba akart jönni Szentpéterfára. „Jönne csak! Azt merné megtenni, majd meglát­ná a fogadtatást!” „Kötelet kapna a nyakára, az biztos! Vagy láncot!” „Szívesen segítenék megszo­rítani, a jó édesanyját!” —- Az emberek egymást hergeük. — Nem értem — teszem fel nekik a kérdést —, ha magukban harminc év elteltével is ekkora a gyűlölet, miért nem beszéltek ezekről eddig sen­kinek? — Féltünk, uram, gyávák voltunk. A horváto- kat mindig hátrányos megkülönböztetés érte a ma­gyarokkal szemben. Ezért nem mertünk eddig be­szélni — mondja Haklits Vince. — Állítólag szociológusok jártak itt, ők hallot­ták magúktól mindezt. — No, jó, hát elmondom, hogy tulajdonképpen egy szentpéterfai ember értesítette az újságokat... De a nevét nem mondjuk meg. — Maguk azt is nyilatkozták, hogy igazán sokat egy Madarász nevű őrsparancsnoktól szenvedtek, akinek Südi a „pribékje” volt, s aki talán kétórányi autóútra lakik innen. Az ő viselt dolgait miért nem tárták a nyilvánosság elé? — A Madarász nem vezeti az országot, mint Südi — válaszolja egyikük. * Zúg a fejem a röpködő történetektől, amelyek­nek egy biztos közös pontjuk van, mégpedig az, hogy mindegyik valaki mással esett meg. Az illető pedig vagy nem itt élt vagy nem él már. Mint az a fiatalember, akit Sike Sándornak hívtak, ő volt az őrs szakácsa. Rejtélyes halálához mintha lejt volna köze annak is — legalábbis ezt érzékeltette az újság —, hogy összerúgta a port Südivel. Állító­lag nem tudott elég húst adni a katonáknak, mert Südi elvitte a baromfit. Az akkori felcser elmondta, hogy az áldozatot nem hátba lőtték, hanem mellébe fúródott saját, elsült puskájának golyója. Szándékosan tette vagy véletlen baleset áldozata lett, erre már akkor sem lehetett pontosan választ adni. Igaz, ezt a történe­tet, mint homályos vádat, nekünk az asztalnál ülők — nem úgy, mint az előttünk járó kollégának I— már nem adják elő. Csupán egy tűzoltóruhás fiatalember próbálja rekonstruálni az esetet, mely­nek megtörténtekor ő legfeljebb kétéves lehe­tett • Solymár Ákos • Tanyai „keritcsdíszítö”. • Ilonka néninek a tehénfejés szent.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents