Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989. december 23. • PETŐFI NÉPE • 5 Együtt reménykedünk Európával Beszélgetés Keleti György ezredessel a haderőcsökkentésről Karácsony van* a béke, a szeretet ün­nepe. Ezen a hagyományosan családi ünnepen természetesen azokra a fiúkra is gondolunk, akik a határon, a lakta­nyákban vagy más katonai őrhelyeken vigyázzák azt, hogy valóban békésen töltsük el a karácsonyt. Keleti György ezredest, a Honvédelmi Minisztérium sajtófőosztályának vezetőjét arra kér­tük, mondja el véleményét a katonai ki­adások és a haderő csökkentéséről, s a felszabaduló harceszközök, objektu­mok hasznositásáról. — Ön, a hivatásos katona hogyan vélekedik a haderőcsökkentésről? —* A haderőreform egyik fontos ele­me, hogy 1991-ig mintegy 35 százalék­kal csökken a Magyar Néphadsereg lét­száma. Egy ilyen jelentős, egyoldalú lé­pésre azért kerülhetett sor, mert a nem­zetközi kapcsolatokban, az európai enyhülési folyamatban és a kontinen­sünkön meglévő katonai szembenállás szintjének csökkenésében számottevő előrelépés történt. Ismert az is, hogy Bécsben a Varsói Szerződés és a NATO tagállamai közölt tárgyalás folyik az eu­rópai hagyományos erők és fegyverze­tek csökkentéséről. Minden reményünk megvan arra, hogy ez a tanácskozás a békeés a biztonság szempontjából rövid időn belül igen pozitív megállapodással zárul. Ezek tették lehetővé a haderőre­formot, a Magyar Néphadsereg létszá­mának csökkentését. Úgy gondolom, mindenki számára világos az összefüg­gés a kormány döntésének bejelentése és a béke között. Remélem, hogy a mi lét­számcsökkentésünket követően rövid időn belül hasonló híreket kapunk Eu­rópa számos országából. A kevesebb katona, a kisebb mennyiségű fegyver­zet, a kölcsönös bizalom biztonságosab­bá teszi kontinensünket, jelentősen nö­veli a béke esélyeit. :— Kissé furcsa párosítás—legalábbis a laikus számára — a haderőcsökkentés és a hadsereg egyidejű korszerűsítésének kérdése. Nincs itt valami ellentmondás? — A haderőcsökkentés nem jelent­heti azt, hogy országunk védelmi ké­pessége csorbát szenvedjen. Mivel a Magyar Néphadsereg az utóbbi évek nehezedő gazdasági körülményei kö­zött egyre kevesebbet fordíthatott a korszerűsítésére és fejlesztésére, most, a haderőreform keretén belül, erről nem szabad megfeledkezni. Nekünk — ebben a tekintetben — elsősorban a védelmi jellegű fegyverzetekre kell a figyelmet fordítanunk. Azt is fontos feladatunknak tartjuk, hogy a hivatá­sos és a sorkatonák élet- és munkakö­rülményeit fejlesszük, mert ugyan fon­tos a technika, de számunkra az ember a meghatározó. A róluk való gondos­kodás azonban szintén pénz kérdése. Figyelembe véve az ország gazdasági helyzetét, néhány évig még csak a leg­szükségesebb, már-már elengedhetet­len fejlesztésre, korszerűsítésre gondol­hatunk. Azt követően azonban minden bizonnyal lehetőség lesz a további fej­lesztésekre, a harci technikai eszközök, a laktanyák, elhelyezési objektumok tekintetében egyaránt. A haderőcsök­kentés és a -korszerűsítés tehát nem mond'ellent egymásnak. Tulajdonkép­pen egy relatív korszerűsítés már a kö­zeli hónapokban megkezdődik azzal, hogy a fegyverzetek kivonása során a régebbi, a már cserére érett eszközök kikerülnek a hadseregből, s ami marad, az a korábbiaknál általában moder­nebb lesz. Ez azonban végleges megol­dást nem jelenthet, amint mondtam, anyagi forrásokra is szükség lesz. — Az elmondottakból az derül ki, hogy a haderőcsökkentés nemcsak meg­takarítást, hanem kiadást is jelent a hadsereg számára. —A fegyverzetcsökkentés minden bi­zonnyal igen. A kivonásra kerülő tech­nikai eszközöket a laktanyákból el kell szállítani, azokat raktározni kell, ha re­mény van az értékesítésükre, gondos­kodni kell a karbantartásukról, üzem- képességük megtartásáról. Ezek termé­szetesen mind kiadást jelentenek, de ez­zel a költséggel már számoltunk. Más kérdés, hogy a harci technikai eszközök megsemmisítésre történő előkészítése is pénzbe kerül. Például a T—55-ös harc­kocsi berendezéseinek, műszereinek és más célra használható alkatrészeinek ki­szerelése, továbbá magának a harcko­csitestnek a feldarabolása — hiszen kü­lönlegesen erős páncélzatról van szó, amihez speciális berendezés szükséges —nem olcsó. Pedig ahhoz, hogy a kohó­ban be lehessen olvasztani, mindezt el kell végezni. Számítások szerint egy harckocsira ilyen céllal mintegy 250 ezer forintot kell költeni. Ezzel számolni kell, meg kell szoknunk, hogy a leszerelésnek pénzben is kifejezhető ára van. — Mi lesz a feleslegessé vált harci technikai eszközök és a katonai objektu­mok sorsa? — Manapság, amikor a katonai eny­hülés és a leszerelés idejét éljük, fegy­vert, harci technikai eszközt eladni nem lehet. Egész egyszerűen nincs kereslet irántuk. Aki viszont megvenné — mert elképzelhető, hogy lennének olyanok, akik ajánlkoznának —, azoknak nem szállítunk fegyvereket. Nem a fegyver­zet más országba történő esetleges át­csoportosítása a célunk, hanem az álta­lános leszerelés. Néhány eszközt, meg­felelő átalakítás után, természetesen le­het értékesíteni, de csak békés célra. Ilyen lehet például, hogy az erdőgazda­sagok, ahol nehéz terepen nagy súlyt kell vontatni, a nálunk meglévő harcko­csivontatók vagy nagyobb erőgépek közül néhányat hasznosítani tudnak. Ez azonban a kiselejtezésre kerülő tech­nikai eszközök kisebb hányada. Továb­bi felhasználást tehet lehetővé, hogy az eszközök egy részét szétszedjük, s javító alkatrészként használjuk fel. Ami pedig a katonai objektumokat illeti: még nem tartunk ott, hogy ismernénk, például melyik laktanyánk, raktárunk szűnik meg. Ha erre konkrét terveink lesznek, természetesen azokat is csak békés cé­lokra kívánjuk hasznosítani, feltehető­en úgy, hogy értékesítjük. — A magyar hadiipart is érinti a had­erőcsökkentés, amely exportcsökkenés­sel is jár. Nyer, vagy veszít ezen a nép­gazdaság?- Magyar hadiipar nincs, hanem olyan iparvállalatok vannak, amelyek hazai vagy külföldi hadimegrendelese- ket teljesítenek. Ezek között találhatók például a Videoton, a Gödöllői Gép­gyár vagy a Diósgyőri Gépgyár. Mivel a hadiipari megrendelések csökkenése már korábban is érezhető volt, ezeknek a vállalatoknak jelenleg jelentős gond­jaik vannak. Remélhetőleg sikerül a profil-, illetve termékszerkezet-átalakí­tás, amelynek eredményeképpen to­vábbra is nyereségesen tudnak gazdál­kodni. A most kezdődő létszám- és fegyverzetcsökkentés újabb megrende­lések lemondását jelentheti. Gondo­lom, nem kell részletesen kifejteni, hogy miért, hiszen a 106 ezer fős hadseregünk mintegy hetvenezer főre csökken. S pél­dául felszerelési tárgyak vagy katdhai ruházati cikkek tekintetében kisebb igé­nyek jelentkeznek. Bizonyára mindenki megérti—s főként azok, akik az érintett vállalatoknál dolgoznak —, hogy ez a megrendelések csökkenésével járhat együtt. Lehet, hogy ez a népgazdaság számára pillanatnyilag veszteséget fog jelenteni, azonban hosszú távon min­denképpen a gazdasági fellendülést se­gítheti elő. Akkor, ha ezek az eddig spe­ciális megrendeléseket teljesítő és ered­ményesen dolgozó üzemek is rákénysze­rülnek a termékszerkezet megváltozta­tására, s az ott dolgozó nagy tudású szakemberek, az ott lévő korszerű ter­melőeszközök a bel- és külföldi piac szá­mára fognak, remélhetően, nyereséges termékeket előállítani. Befejezésül a Petőfi Népe minden ol­vasójának kellemes karácsonyt és békés, boldog új évet kívánok—mondotta Ke­leti György ezredes. Gémes Gábor NINCS IDŐ A KÖZÖSSÉGRE A hegesztő nem álmodik Juhász András, a kiskunfélegyházi Ápri­lis 4. Gépipari Művek hegesztője családi körben ünnepli a karácsonyt. A gyerekek díszítik a fát, ahogy más családban is, ahol elég nagyok már a csemeték. Juhászéknál három gyerek van. Amikor a családfő ró­luk beszél, felderül az arca, aztán mindjárt el is komorul. A karácsony igazából a gyermekek ünnepe, mert a felnőtt hiába próbálja elfelejteni a gondokat, s hiába próbál megbékélni az össznépi szeretet je­gyében. A boldog gyermekmosolyok mö­gött is egyre az aggasztó holnapot látja. Az árnyak elhessegetése legfeljebb addig sike­rül, amíg pattog-szikrázik a csillagszóró. — Mióta eszemet tudom, nálunk mindig együtt ünne­pelt a család — mondja a 38 éves hegesztő. — Egyetlen­egyszer voltam távol tőlük, amikor az NDK-ban dolgoz­tam. Hát, az a karácsony nem nagyon tetszett. Legény- ember voltam akkor még, jól éreztem magam a németek­nél, de karácsonykor hiányoztak az itthoniak. Mi is négyen vagyunk testvérek. — Ajándékot szoktak venni egymásnak karácsonykor? — Az nem olyan fontos nálunk. Ami kell, úgyis meg­vesszük, amikor lehet kapni. Egy-egy mesekönyvet, játé­kot kapnak a gyerekek. — Nehéz lehet manapság három gyereket nevelni, eltar­tani ... — Hát, nem könnyű őket ruházni. Én még csak eljárok a tízéves kabátomban, de a gyerekeknek meg kell venni a ruhát, cipőt. Meg — szerencsére— enni is jól tudnak. De hát addig jó, amíg ott zsinatolnak, a házban. — Azt mondta, tizenkettedik éve van a gyárban. Ho­gyan lehet ennyi időt egy helyen eltölteni? — Úgy, hogy megtaláltam a számításomat. Vidéken talán többet keresnék, de meguntam már a vándoréletet. Ez a vállalat még most is az egyik legjobb hely Félegyhá­zán. — De azt tudja, hogy terveznek bizonyos átszervezése­ket, ugye? — Volt róla szó a műhelyben is meg a fórumon, amit a vezérigazgató tartott. Nem akarják eladni a gyárat, de ha másképp nem megy, akkor talán egy-egy részt. — Es ha eladnák az egészet? Ahhoz mit szólnának itt az emberek ? — Szerintem nem kell annyira kétségbe esni. Mert, aki megveszi, annak is kell majd a munkás. Mindegy, hogy ki a gazda, csak biztosítsa a megélhetést. Mi azon merjük le a gazda hozzáértését, hogy mennyi van a borítékban. — Párttag? — Nem is voltam. Agitáltak pedig. Ki is zártak a KISZ-ből emiatt. Katonakoromban sokat nyüzsögtem, azt hitték, milyen lelkes KISZ-tag vagyok, pedig sokszor azért csináltam, mert eltávozást kaptam érte. Be akartak venni a pártba, én meg rosszat szóltam a megtiszteltetés­re, erre még a KISZ-ből is kizártak. — De most már válogathat a pártok között. — Hát... talán, ha lenne valami tisztességes program­juk. Csak beszél mindegyik, de úgy igazából... nem meggyőzőek. — Milyen programot tudna elfogadni? — Azt, hogy meg tudjunk élni, és a gyerekeinknek is legyen miből kezdeni az életet. Ma bemegy az ember a boltba, és majd’ leül, hogy milyen árak vannak. Bizony­talanok az emberek itt, a gyárban is: nem látnak tisztán. Nem úgy van, mint régen, hogy évekre előre megvolt a munkánk. Ha az országnak rendbe jön a szénája, akkor láthatjuk itt, a vállalatnál is, mit hoz a jövő. Mióta megválasztottak szakszervezeti bizalminak, sokat pa­naszkodnak nekem a munkatársaim. Nem hőbörögnek ők, csak úgy elbeszélgetünk. Főleg azt panaszolják, hogy kevés a pénz, nehéz a megélhetés. Félnek a jövőtől. Mun­kahelyeket számolnak föl ma mindenfelé, újakat nem hoznak létre helyettük. Pedig rettenetes érzés a munka- nélküliség, tudom, mert az egyik rokonom is munka nélkül maradt. — ■£gy gyárban, ahol sok minden nem úgy van már, mint régen, létezik még összetartó kollektíva? — Az összetartás abban nyilvánul meg, hogy ha az egyik csoport bajban van, akkor a többiek kisegítik. Ez még létezik. Megnyilvánulhatna még például a közös rendezvényekben, de hát mindenki ott fogja meg a pénzt, ahol tudja. Nincs idő a közösségre. Az ember kimegy a hobbira, és kezdi a második műszakot. — Maga is? — Persze, nekem is van hobbitelkem. Kell a család ellátásához. Ha a piacon szerzi be az ember, amire szük­sége van, másra már nem marad. — Ha megfeledkezhetne a valóságról, és szabadon ál­modozhatna, mit álmodna magának karácsonyra? — Nemigen szoktam álmodni vagy álmodozni. Az ember csak rágja magát, ha nem tud változtatni a dolgo­kon. Talán csak annyit kívánnék, hogy legyünk egészsé­gesek. A többi... majd jön valahogy. Magyar Ágnes HA FELTŰNIK A VÁRVA VÁRT CSILLAG Betlehemi találkozások Nem hiányzik nekünk semmi. Először Mojzes Istvánékhoz kopogtatok. Rend, tisztaság és fény az egykori cselédlakásban. Új bútor, hűtőláda, televízió. Ha vendégség­be jönne ma a régi gazda, Smith Fülöp, bizony ámuldozhatna. Né­gyen lakják az aprócska lakást: Mojzes István, a felesége és a két kisgyerek (a négyéves kisfiú és a tíz hónapos kislány). Szerencsés időben érkeztem. Az állatok etetésével már végzett a gazda. Ráadásul ma szabadnapos, volt elég ideje rendezkedni a ház korúi. — 1985-ben költöztúnk ide — mondja Mojzes István. — Világéle­temben állatokkal foglalkoztam, s ez a munka szinte mindenütt egyforma. Ide, Betlehembe a szolgálati lakás hívott. A juhászatban dolgozok a váltómmal. Nyolcszáz birkával bajoskodunk. Vigyázunk mindegyikre, mint a szemünk fényére, mert úgy állapították meg a pénzünket, hogy csak akkor járunk jól, ha valóban minden rendben megy. A fi­zetésünknél fontos: sikerült-e a gyapjú, s hogy kel a bárány. Átlagban tizenháromezer körül keresünk havonta. A feleségem nem jár el munkahelyre, itt dolgozik, a ház körül. Mikor mi van. Nem unatkozik... — De hogy kerül friss kenyér, tej, hús az asztalra? — Van kocsink — veszi át a szót a feleség. —r- Ha bármilyen dolgunk akad, így köny- nyebben elintézhetem. Legtöbbször Soltra megyünk vásárolni, intézkedni. Tej, hús megterem a háznál. A hentesbolt tanyán a hűtőláda. Sajnos, a vizet vennünk kell. Papí­runk van róla, hogy még főzésre sem jó a gémeskút vize. A telepi vezetékből pedig sós víz csordogál, amit talán még az állatokkal is Vétek megitatni.'"' — És kik járnak ide, a tanyára? í 1-— Sok rokonunk meg barátunk van, gya­kori a látogató. Karácsony pedig végig ven­dégvárás és családlátogatás. Most lesz a disz­nóvágás is. És mi is megyünk: Szegedre, Csongrádra. Bár a férjem munkája miatt szinte lehetetlen elszakadni innét. Az álla­toknál nincs vasárnap, ünnepnap, éjszaka, hajnal. Baj bármikor történhet. Résen kell lennünk! — Nem hiányzik a városi élet? Az esemé­nyek, a látványosságok? ? Nem hiányzik nekünk semmi — szól közbe a családfő. -^Különösen nem a ben­zingőz, meg a rohanás. Különösen most, hogy végre reménységünk is lehet. Úgy hal­lottam a rádióban, hogy visszaadják az elvett földeket. Hát ezt sokan várjuk errefelé. Olyanok, akik nem ijednek meg a munkától. Betlehem, Kecskemét vagy MakóS- minde­nütt beigazolódott, hogy csak a magángazda­ság az igazi. Amit egy ilyen istállónál, mint a miénk, régen elvégzett egy ló meg néhány ember, azt ma milliós értékű masinák csinál­ják. A kerületben dolgozó huszonnégy em­berből hat adminisztrál. És még nem is szá­moltam a központi irodákat. Nincs olyan verseny, amelyen ilyen terhekkel nyerni le- • Betlehem-puszta 1989 telén, hetne. Ez a pusztaság, nem Kánaán... — Tehát az lenne a legszebb karácsonyi ajándék, ha kapna egy levelet: ünnepek után vegye át a családi birtokot. — Ma még csak álmodunk erről. A megvalósulás még messze van, de ha bárkit megkérdez errefelé, azt fogja hallani: nem lesz magyar föltámadás, ha marad minden a régiben. # Mojzes István. (Walter Péter felvételei) • Szántai József és felesége vendégeket vár. Nekünk sem mindegy ___” D ecemberi távasz. Délutáni sötétség. Még nincs öt óra, amikor leszállók a dunaegyházi buszról, az iskolából hazafelé tartó útitársa­immal együtt. Hová érkeztem? Solt, Apostag vagy Szabadszállás határa ez? A Csehi testvérek szíves kalauznak ajánlkoznak. Nem tévedtem el — mondják. Csak 900 méter még és megérkezünk Betle­hembe, a Lacháza—Félegyháza, több százezer holdas, bejárhatatlan pusztaság egyik apró szigetére, ahol még ma is apró, pislákoló abla­kok várják az esti vándort. Az egykori cselédházakban három család él itt csendesen. Hogy miért nevezik e végtelen határ éppen e szikes terét Betlehemnek? Útitársaim nem tudják. De szeretik, hogy ők éppen itt laknak: Betlehemben. Varázsos, titkokat sejtető vidék ez. A monda szerint Árpád-kori falvak népe pihen a sziken homlokot emelő halmok tövében. Fehéregyháza, Csanád, Kincse és Nagykút puszták környékén még ma sem ritka, hogy ősi temetőkbe mar bele az eke. Másutt furcsa kövek s romok tűnnek elő az úttalan vidéken. Amikorra társaimmal elérjük Betlehem-puszta egykori cselédháza­it, már egészen sötét van. A tiszta estében könnyű a tájolás. Északra Dunavecse, tőle nyugatabbra Dunaújváros fényei; keletre Újsolt, délre Solt lámpái pislákolnak. A Kossuth adó állomása környékén látványos tűzijáték festi vörösre az eget. Szárat égetnek. Mikor elha­ladunk a major, a Solti Szikra Tsz juhhodályai mellett, Csilla, a legkisebb Csehi testvér eldicsekszi: ő itt, Betlehemben született... • Csehi Sándor várja a gyerekeket. Menni? Maradni? — Mi volt az iskolában? — így fogadja szeptember óta minden este a hazatérőket Csehi Sóndorné. És a gyerekek sorolják, hogy mi történt. Mit mondott az osztályfőnök, a jó barát, s hogy mit beszéltek az emberek a buszon. A szünet előtti utolsó tanítási napon természe­tesen szórakozás volt az iskola. — Nekünk két részre tagozódik a nap — mondja Csehiné S a gyerekek nélkül, és velük. Minden átalakul, ha itthon vannak. Sze­rencsére jó gyerekek, örülhetünk minden, közösen töltött percnek. A gyerekek eltűnnek a belső szobában. Vacsora előtt elpakolják a ruhákat, a tanszereket. A percnyi magányt felhasználom, hogy a karácsonyi meglepetésekről érdeklődjek. — Mit hoz a Jézuska Betlehembe? —Az ajándékozás természetesen nem marad el most semS- mond­ja a mama 1% de nagyon szerény lesz az ünnep. Minden forintunk rámegy a Dunavecsén épülő házunkra. Lassú az építkezés, de amint hallom a szörnyű híreket, még jobban lassítanak majd a rendeletek. Nem tudom, mit akar ez az állam. — Vagyis elköltözik majd a Csehi család? —Építkezünk—szól közbe az asztalhoz közelebb lépő családfő —, de nem nagyon mennénk. Mert lehet, hogy lesz nagyobb, korszerűbb laká­sunk, de ilyen békésen nem lehetünk sehol máshol. Százezer hektárunk van; miénk az egész vidék. Népes sertésállományunk is van, meg birkákat is tartunk. Községben ez nem menne egyszerűen. Az sem mindegy, hogy együtt reggelizek és ebédelek a feleségemmel mindennap. — És a gyerekek? A kérdésre már a legnagyobb fiú, a hetedikes Csaba válaszol. — Nem akaijuk elhagyni a mi Betlehemünket. Ha majd lehet, mi is gazdálkodni akarunk. A munkában eddig is részt vettünk, biztos, hogy nem ijedünk meg felnőttkorunkban sem tőle. Az öttagú családi parlament mindjárt vitába is kezd. Hogy legyen? Előbb érettségizzenek le, tanuljanak ki egy szakmát, szerezzenek diplo­mát s csak azután térjenek vissza a tanyára!? Vagy mindjárt nyolcadik után kezdjenek a gazdálkodáshoz? A vita nem dől el. Az viszont biztos: a Csehi család, ha lehetősége lesz, önálló gazdálkodásba kezd. Bíznak a jövőben.. Kenyér, hús, tej mindig kell a piacon. Miért aggódnának? Az egykori cselédtanya középső lakásában két idős ember ES 'Szántai József és a felesége—lakik. Népes állatállományt gondoznak nyugdíjasként. Szántai József éjjeliőr a telepen. Rövid ismerkedés után arra kér, menjek vele. Járjuk körbe a majort, nézzük meg az állatokat. A kötelesség parancs ... — mondja. Amint a ház előtti kert kiskapuján kilépünk, kezdi az emlékek sorát: HE- Kunszentmiklós mellett, a burjáni majorban éltem le az életem felét, itt, a Szikrában pedig folytattam. És nem mentem sokra a rengeteg munkával. Mert a szegény az szegény, legyen akár kommu­nizmus, akár kapitalizmus. Itt is mit lát az ember: mi dolgoztunk az alig-bérért, aztán volt olyan vezető, aki megszedte magát, a téeszt tönkretette, aztán angolosan távozott. Boldogan és gazdagon él... Nem kéri rajta számon senki a csődöt... Útitársam nem gyújt fényt, nem akarja megzavarni az állatokat. Elemlámpával nézzük végig a bikaistállót. Fontos az óvatosság. Ha valamelyik állat kötele beakadna a társa szarvába, nagy kár érhetné a gazdaságot. Az istállói vizit után a szénarakások környékén nézünk szét. ^E- A mamával nézzük a tévét, hallgatjuk a rádiót. No, alakul-e már valami? Lesz-e végre konkrét változás? De uram, nem mozdul itt semmi. Hát hova mentek a teméntelen milliók? Talán ide, Betlehem­be, a házacskáinkba? Akik elherdálták a jövő Magyarországát, kun­cognak a tenyerükbe, meg lesik, hogy lehetne jó befektetést találni a pénzüknek. Hát igazság ez? Az öblös gémeskútnál megállunk, hogy megízlelhessem, milyen vizet ad a betlehemi föld. Leülünk az itató szélére, aztán folytatjuk a szót. Négy kutya is mellénk telepszik. — Én úgy látom, mindenkinek van itt terve, elképzelése... — Mi is emberek vagyunk, reménykedők, kesergők. És ha föltűnik a várva várt csillagunk — mindenkinek van —, éppen úgy, mint a három szerecsen királyok, elindulunk, hátha a Megváltó az. Csak­hogy mi már idősek vagyunk a mamával. Tartunk a hosszabb utak- tól. Kiköltekeztünk az erővel és az idővel. Keserűen látjuk, soroljuk, hogy mi lehetett volna, ha a világ másként alakul. De nekünk sem mindegy, hogy az újra- és újraszülető reménység indítani tudja-e az ifjúságot. Lesz-e kenyerünk, gyógyszerünk vénségünkre? Sokszor úgy tűnik, mi itt, Betlehemben mindannyian ugyanazt az „üstököst" várjuk: el kell jönnie! Farkas P. József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents