Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

4 t PETŐFI NÉPE 9 1989. december 23. A SZÖVETKEZET NEM GONDOSKODÓ GAZDA TÖBBÉ? Kenyérharc Ladánybenén Rossz hírek érkeztek Ladánybe- néről. Úgy mondták a hírhozók: befuccsol a szakszövetkezet, nincs munka, elküldik a dolgozókat. A községben bagóért vesztegetik a másutt milliókat érő családi háza­kat. Az emberek menekülnek más vidékre. Rossz a hangulat, és nagy a félelem a jövőtől. Ladánybenén bajok vannak. □ □ □ — Elvándorlás?! — csodálkozik Visontai István tanácselnök. — Ál­landóanjönnek hozzám telekigény- nyel! Inkább fejlődünk. Harminc­egy telefont köttettünk be az idén, másfél kilométeres szilárd burkola­tú utat építettünk. A gyógyszertár tető alatt, a takarékszövetkezeti fi­ók már megnyílt. Mondom, hogy fejlődünk. Az igaz, hogy jelen pilla­natban gondot okoz a foglalkozta­tás. Vcjtak itt annyian, egész név- jegygyűjteményem van. Például Budapestről, a Finomkötöttáru- gyárbol, a Vegyépszer pesti részle­gétől. Területet, helyet kerestek, de másodszor már senki se jött. Mi épületet nem tudunk adni, beruhá­zásra meg nekik nincs pénzük. A szakszövetkezetből küldtek el embereket, ámbár nyereséget hoz az idén. De nagyon félek attól, hogy a jövő év kemény vízválasztó lesz. Nem csak ők tehetnek róla. Van, ugye, egy gazdasági helyzet, ami senkinek se jo. De hát, egyelőre ebben a helyzetben kell mozogni. □ I 1 Ladánybenén körülbelül kétez­ren élnek. Sokan eljárnak Buda­pestre, Kecskemétre dolgozni, majdnem mindenkinek van háztáji­ja, és jócskán akad, aki saját földjén gazdálkodik. A legfontosabb, szin­te kizárólagos helyi munkalehető­séget jelenti a Rákóczi Szakszövet­kezet. Hatszáz taggal, akik közül kétszáz az aktív. Fő profilja a gabo­na- és szálastakarmany-termesztés, a juhászat; felfutóban van a kerté­szet, főleg a paradicsom. Erőtelje­sen támaszkodnak a háztáji terme­lésre. Ebben az évben 3-5 millió fo­rint körüli nyereséget várnak. A szövetkezet többéves átlagát. 1 □ Engem korkedvezménnyel nyugdíjazni akartak — magyarázza Nagy Mihály brigádvezetö a tanya konyhájában, ahová beülünk be­szélgetni. — A munkaügyis rám­szólt, hogy Miska bácsi, okvetlen menjél be délután az irodára, a sze­mélyzetis meg azt mondta, a kato­nakönyvemet is vigyem. Furcsán lett ez elintézve. Előzőleg volt veze­tőségi ülés, mégse mondták, hogy nyugdíjazni akarnak, másnapra meg már hatan lettünk ilyenek. Ve­lem üzentek a többieknek, hogy jöj­jenek be, mert a nyugdíjaztatásukat fogja kérni a szövetkezet. Senkivel se beszélték meg előre. De aztán mégse lett belőle semmi, mert nincs meg a szolgálati időnk. Hogy mire volt ez jó? Kérdezze meg az elnö­köt. Átszervezés van a szövetkezet­ben, csökkenteni kell a létszámot. Megspórolás címén, így mondták valahogy. Én továbbra is tag va­gyok, es a mezőgazdasági munká­sok brigádvezetője. De hétfőig be se megyek! Dolgoztunk a fenyokiter- melésen, szép kis pénzt hoztunk a szövetkezetnek. Prémium, az nem jár érte. Csak a vezetőknek, száz- százalékos a' paradicsomért, meg miegyébért. Nem tudom, tán az is prémiumfeltétel a vezetőknél, hogy minél kevesebb bér áramoljon ki?! Ez a dolog piszkálja az embereket. Mondták a tagok: Miska bácsi, ma­ga vezetőségi tag, ne engedje, hogy az elnök pénzét fölemeljék. Volt, aki szervezkedett, hogy rendkívüli közgyűlést kellene összehívni, és megvétózni a vezetők prémiumát. Iű";tf .□ . A Rákócziban évek óta a mellék­üzemág, a híradástechnikai ágazat hozta a nagy pénzeket. Még tavaly is. De aztán a legnagyobb partner, a Videoton drasztikusan csökkentet­te a megrendeléseket, az asszonyok jóformán munka nélkül maradtak. Innen-onnan próbálnak megrende­lést szerezni, de minél súlyosabb helyzetbe kerül az ipar, annál in­kább nincs munka egy szövetkezet melléküzemágának. Áz asszonyok állásdíjban 36 forintot kapnak egy napra. Az órabér különben 26-30 forint körüli, de az úgynevezett re­zsiórabér (alap plusz adó, tb-járulék és egyéb, központi költségek) 120- 130 forint. Ennyit kellene megter­melni, hogy az ágazat ne legyen veszteséges. Ha még 8-10 ember el­megy a szövetkezetből, akkor talán 120 forint rezsiórabérnél meg tud­nak maradni. A bedolgozóknak ta­valy már felmondtak. Bakó Ferenc ágazatvezető azt magyarázza, több ez már annál az egyszerű esetnél, hogy a Rákócziban nincs munka. □ Cl □ — December 31-ével mondtak fel, a tagsági viszony megtartása mellett — meséli Varga Zoltán, volt háztáji ágazatvezető. — Olyanfor­mán ment a dolog, hogy a kávézó­ban megállítottak, vázolták, mi a helyzet. Pedzegették, hogy akár föl is mondhatnék. De miért én? Na, nem is erősségük. Nem akarunk mi megszabadulni a dolgozóktól, olyan területre akarjuk őket átirá­nyítani, ahol értéket termelnek. Ti­zenhat személyt érintett az átszerve­zés, mindenkinek ajánlottunk más lehetőséget. Volt, aki nem fogadta el. — Az emberek földéhsége, úgy mondhatjuk, ki van elégítve — ma­gyarázza a főmezőgazdaszíÁipSHét aranykoronás földön gazdálko­dunk, ami a tagságnak se nagyon vonzó. Már az elődeink bebizonyí­tották, hogy nem olyan könnyű ezen a területen megélni. Áz angé«H*yúl -meg—a prémesállat­tenyésztés most már lefelé menő ágazat, de a juhászat nyereséges. — Nálunk az alaptevékenység hozza a nyereséget, mert időben váltottunk — szól közbe az elnök.- Búza helyett napraforgót ter­mesztünk, jobban megéri. Kétmil­lió forint nyereséget hoz. A háztáji értékesítés 25 millió, az ipar mínu- szos, de nem számoljuk fel, hátha akad munka. A vezetők fizetése nem magasabb, mint a környező szövetkezetekben, sőt! Az 1989-es vezetői prémiumokat már nem tud­ják megvétózni a tagok. Egyébként is 80 százalékát központi rendelet szabályozza, a többiről határozhat a vezetőség. És nem mi találjuk ki magunknak a prémiumfeltételeket, ahogy egyesek gondolják.-■i P □ Ö ; A Rákóczi Szakszövetkezet nincs sokkal súlyosabb helyzetben, mint sok más mezőgazdasági nagyüzem az országban. Persze, ez a helyzet így is elég súlyos. A jövő év bizony­talan, szinte lehetetlen kiszámítani, mit hoz a mezőgazdaságnak 1990, vagy amit már ki lehet, az nem sok jót igér. A szakszövetkezet, hogy túlélje a gazdasági bajokat, kényte­len megszabadulni a hajdanán neki osztott szereptől: már nem tud a község gazdája lenni. Egyre kevés­bé képes gondoskodni az emberek­ről, Mesterséges gyökerei mintha egyre inkább napvilágra kerülné­nek, és kiszakadni látszanának a vidék földjéből. De vannak, akik­nek még kapaszkodniuk kell. ; .□ □ □ — Azt gondolja, ha itt alkalma­sak voltunk vezetőnek, vállalkozó­ként nem állnánk meg a helyünket?! — kérdez vissza az elnök indulato­san. —: Talán még jobban is jár­nánk, ha csak a sajátunkért fájna a fejünk. A mostam mezőgazdasági vezetőket pellengérre állítják, hol­ott mindent megpróbálnak, hogy jobb legyen az élet vidéken. Tudja, kik járnának a legrosszabbul, ha tönkremenne a szövetkezet? Való­ban a „nincstelenek”, akiknek nem­csak földjük, hanem szakképzettsé­gük sincs. Velük mi lesz? Őket leg­feljebb azok alkalmazzák majd, akik vállalkoznak. Az itteni veze­tőknek van szakképzettségük, mindnyájan tudnánk mihez kezde­ni. De higgye el, hogy a mezőgazda­sági nagyüzemre szükség van vidé­ken. □ □ □ A ladánybenei utcán kézikocsit húz valaki. Jelkép is lehetne: a falu szekeréé. Ki húzza és ki ül benne? Talán ezt kellene mielőbb tisztázni, hogy kicsit is múljon az emberek szívéből a jövőtől való félelem. Magyar Ágnes akkor hoztak vezetőségi határoza­tot. Tizenvalahányan lettünk lapát­ra téve. Süllyed a hajó, az az igazság. A háztáji nyereséges, azt mondták, minek szervezze két ember? Egy ho­gyan fogja bírni, nem tudom. Én most gazdálkodom. Van tizenegy hold szőlőm, jószágot tartok, tálán majd sikerül raklapszögezést vállal­ni a szövetkezetnek. A lajosmizsei Almavirágban van 13 hold földje apámnak, már beadtam írásban, hogy kérném. Azt mondták, amennyiben lehetséges, visszaad­ják. Gabonát termesztenék rajta. Érthető, hogy a szövetkezetek ra­gaszkodnak a földhöz, mert ha ilyen törvényt hoznának, sokan vissza­vennék. Rá lesznek kényszerítve. Én például vagy találnék most Pesten munkát vagy nem, de valószínűbb, hogy nem. Sokan rá lesznek kény­szerülve, hogy gazdálkodjanak. Csak nincs hátterük, nincsenek gé­pek, traktorok. Talán ha olyan szakcsoportfélék alakulnának a gazdákból. Egyiknek van vetőgépé, a másiknak tárcsája, nem kellene a S szakszövetkezethez fordulni, azok úgyis olyan árat kérnek érte, hogy na még. Mi a Szomszédokkal ezt már évek óta igy csináljuk. Egyma­ga nem boldogul az ember, kell va­lami szövetkezés. A Rákóczi? Egy­két év, és tönkremegy. Föléli önma­gát. Meglennénk nélküle, mert azok a vállalatok, amelyeknek kell az áru, megtalálják a termelőt. A Bolero eszpresszó tulajdonosa, Gondos András sosem volt a Rákó­czi tagja. Jobban szereti a magán- szektort. De a hírek eljutnak hozzá, hát hogyne, amikor a presszóban sok mindenki megfordul. Legutóbb többen is voltak a szakszövetkezet­ből, két asztalnál üldögélve szidták az elnököt. Csak az volt a kellemet­len, hogy a harmadiknál ott ült ő maga. Gondos András nem szereti a Rákóczit, mégha tudja is, hogy sok embernek ad münkat. De mos­tanában úgy fest a dolog — ecseteli a helyzetet —-, hogy egyeseknek menni kell, mások meg tűzön-vízen át is maradnak. S ha majd végez a szövetkezettel a végelgyengülés, ezek a „mások” akkor is megtalál­ják a számításukat, mert addigra összegyűjtik a napi vállalkozásra valót. „Egyesek” meg majd mehet­nek hozzájuk, éhbérért dolgozni, mert más lehetőség végképp nem marad. Akárhogy is lesz, véli a Bo­lero tulajdonosa, az ilyen szövetke­zetből se éltében, se bukásában nem az egyszerű tagok látják a nagy hasznot. . \D É □; ' — Lényegében úgy alakult itt a helyzet — magyarázza Szabó Vince 0 Ki húzza ki a község sze­kerét a kátyú­ból? 0 „Mondták a tagok: Mis­ka bácsi, ne engedje, hogy az elnök pré­miumát föl­emeljék.” (Nagy Mi­hály) 0 . „Lehet, hogy egy év múlva örülne a volt tag, ha bent tudná a földjét valami szövetkezet­ben.” (Szabó Vince) 0 „Sokan rá lesznek kény­szerülve, hogy gazdálkodja­nak.” (Varga Zoltán). (Fo­tó: Walter Pé­ter):. • Issrlla gazdálkodó, vezetőségi tag, miköz­ben odébb tolja a levesestányért —, hogy nagy volt az irodán a lét­szám. Maradtak, maradtak, amíg a híradástechnika hozta a milliókat, addig jó is volt. Addig az se volt gond, hogy az elnöknek mekkora a fizetése. De amikor az állásórabér­ből 30 forint esett napjára, nagy lett az unszimpátia. Akkor' mindjárt mondták az emberek: felháborító, hogy az elnök meg az ágazatvezető megkapja a teljes fizetést, pedig nincs munka. Ha ők is összébb húz­ták volna a nadrágszíjat, lemond­tak volna valamennyi pénzről, nem lenne ekkora elégedetlenség. Ke­nyérharc folyik itt. A létszámleépí­tést, nem tagadom, én is megsza­vaztam. Most elküldték a vejemet is, nem olyan nagy baj, majd metszi a szőlőt. Nem mirólunk lesz itt szó, akik gazdálkodunk, ha tönkremegy a szövetkezet, hanem a nincstele­nekről. A 80-100 emberről, akiknek nincs földjük. Azok aztán mihez kezdenek? De bonyolult kérdés ez a földvisszavétel is. Lehet, hogy egy év múlva örülne a volt tag, ha bent tudná a földjét valami szövetkezet­ben. Mert óriási a kockázat. A Rá­kóczihoz a tagok most annyiban kötődnek, hogy onnan veszik a ta­karmányt, meg oda adják le a disz­nót. Más szervezettel, kisebbel, ta­lán még jobb is lenne nekünk. IäsS. □ Drabant Jánost közfelkiáltással választották meg elnöknek két éve, azután, hogy a szövetkezet előző vezetője egy vadászaton halálos ki­menetelű balesetet szenvedett. Az új elnökhöz nagy reményeket fűz­tek a Rákócziban. Parasztgyerek, közülünk való — mondták az em­berek. De csodát ő se tudott tenni. Mostanában mintha már nem sze­retnék annyira a tagok. Azt mond­ják, nem olyan mar, mint régen. Amellett, hogy a szövetkezet nem jut ötről a hatra, felróják neki a fizetését, a prémiumát, a maszek halastavát, a létszámcsökkentést. Meg az utóbbi év minden keservét, akár tehet róla, akár nem. Amikor megválasztották, nyilván ő sem gondolta, hogy rövid életű lesz a dicsőség, és hogy a magyar mező­gazdaság meg a „kolhoztípusú” szövetkezetek válsága őt is magával sodorhatja. □ ­— Tipikusan tanyasi település ez — mondja higgadtan dr. Pintér Ká­roly az irodában, jobbján az elnök­kel, balján Kollinászi László főme- zőgazdasszal. — Az embereknek van egy kis földjük, ehhez igyekez­nek találni valami ipari tevékenysé­get. De első helyen mindig a saját gazdaságuk áll. A munkafegyelem TÖBB EZER EMBERNEK ADTA VISSZA A LÁTÁST Dr. Vass Zoltán az idei „Bajáért” díjas O. Nagy Gá­bornak a Magyar szólások és köz­mondások című, méltán híres könyvében több mint száz példá­ban szerepel a szem szó. Nem véletlenül, hiszen ha valami nagyon értékesre gondo­lunk, gyakran mondjuk: Ügy vi­gyázok rá, mint a szemem világára. Bizonyos, hogy az érzékszerveink közül ezt tartjuk a legértékesebb­nek. Ezért is ta­lálkozott Baja társadalmának egyetér­tésével, amikor a csütörtöki ünnepi ta­nácsülésen dr. Vass Zoltán kandidátus, a városi kórház szemészetének osztály- vezető főorvosa vehette át a Pro Űrbe díjat.- Kettős okra vezethető vissza, hogy az orvosi pályát választottam — mondja dr. Vass Zoltán, amikor a ren­delés néhány percnyi szünetében arra kérem, hogy válaszoljon a kérdéseimre.- Édesapám munkahelyi balesetet szeúvedett, mely nem volt ugyan élet- veszélyes, de a gondatlan ellátás követ­keztében tetanuszmérgezésben meg­halt. Elsős gimnazistaként már akkor elhatároztam: mindent megteszek, hogy ilyen tragédia soha ne fordulhas­son elő. A másik ok, amiért orvos let­tem: mindig szerettem az embereket, és el sem tudtam volna képzelni olyan hivatást, amelyben nincs olyan szoros kapcsolat embertársaimmal, mint a gyógyításban. —Hogyan lett szemész? — Magyarországon nagy hagyomá­nyai vannak ennek a szakmának. Grósz Emil, Imre József és Blaskovics László professzorok olyan iskolát te­remtettek, mely a haláluk után is hat az orvostúdományra, hiszen az ő tanítvá­nyaik ülnek az egyetemi katedrákon. Amikör 1960-ban végeztem a szegedi egyetemen, a szemészet meglehetősen hiányszakmának számított. Bizonyára ez a tény is közrejátszott, hogy ezt vá­lasztottam, de talán még inkább az, hogy a műtéti része nagyon szép. Már­pedig engem mindig a manuális szakok érdekeltek a leginkább. — Égy hónap híján két évtizede, hogy betölti a bajai-kórház szemészetének osztályvezető főorvosi tisztét. Eközben kezdeményezett egy olyan műtéti eljá­rást, mely messze földön megbecsülést szerzett a munkásságának. , — Amikor 1970. február 1-jével el­foglaltam az itteni állásomat, azonnal hozzákezdtem a műlencse-beültetés- hez, amelyre tízéves szegedi praxisom \ JH alatt nem volt lehetőségem. Itt is eltelt egy évtized anélkül, hogy a szakma el­fogadta volna ezt az eljárást. Vitray Tamás televíziós műsorában * — ez 1980-ban történt —■, ismerkedett meg a nagyközönség az inplantációval, de az ellenállás nem csökkent. Egy orvosi folyóiratban például úgy jellemezte egyik bírálója az eljárást, hogy olyan, melyet a szemészek elvégeznek ugyan az anyósukon, de az édesanyjukon so­ha. Ilyen szélsőséges vélemények ala­kultak ki...- Van-e más lehetőség is a műtét helyett? — Általában a szürkehályoggal ope­rált betegeknek javasolt a szemlencse pótlása. Alkalmazhatunk erős dioptri- ájú, vastag szemüvegeket is, de ezzel mintegy 30 fokra szűkül a látótér, és megnehezül a távolságbecslés. Nehezen lehet megszokni, ezért a legtöbb páci­ens nem szereti a hályogszemüveget. Bizonyos esetekben kontaktlencsével is korrigálhatjuk a látást, de a legtökéle­tesebb rehabilitációt a műlencse-beül- tetés adja. — Mivel lehetne javítani a jelenlegi munkakörülményeket ? — Korszerűbb körülményeket kelle­ne teremteni, de ennek gazdasági vetü- letei vannak. Olyan műszerek beszerzé­sére gondolok, melyek a jelen helyzet­ben beszerezhetetlenek számunkra. Szegény az ország -7- szegény a kórház is. ' ^y'Az ön neve összefonódik a művé­szet pártolásával. Nemrég például segít­séget adott, hogy megvalósulhasson Bartos Endre plakettsorozatterve, mely azóta ékessége a városnak. Az Aradi Emlékhelyre gondolok. — Mindig szerettem a művészetet. Baján sok képzőművész él, tisztelem a munkásságukat. Az Aradi Emlékhely nemcsak műalkotásként, hanem haza­fias gondolati tartalmát tekintve is kö­zel áll hozzám — vallja dr. Vass Zoltán főorvos, Pro Űrbe díjas. Gál Zoltán Gyertyagyújtás után A csillagszórók, gyertyák szaga elve­gyült a fenyő illatával. Még égett a lám­pafüzér, a hangulatvilágítást szolgáltat­va az asszonynak, aki a vacsora mara­dékát, a mosatlanokat hordta a konyhá­ba. A férfi már bekapcsolta a televíziót, jóllakotton szuszogott, mellette sörös­üveg. A gyerekek elaludtak a nagy öröm után: hiszen minden „megrendelt" aján­dékot ott találtak a fa alatt. Az asszony még matatott a szobában, rendet rakott a karácsonyfa körül is (kibontatlan cso­magban nyakkendő, másikban Fa dezo­dor), aztán fáradtan lerogyott a fotelba. Bámult a képernyőre, de nem fogta föl, hogy mi történik a filmen. Az járt a fejében, hogy szépen lezajlott az ünnep, jól sikerült a halászlé. A gyerekek örö­me átsugárzott rá is: érezte, nem hiába talpalt üzletből boltba, piacra. Töprengéséből gyermekkórus „éb­resztette": Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok ... Azon vette észre magát, hogy dúdolni kezdi a dallamot. Nagyanyja jutott eszé­be, aki minden szent éneket tudott, s ha azt hitte, hogy egyedüljvan, munka köz­ben mindig' énekelt. O tanította imád­kozni is: Üdvözlégy Mária, maiaszttál teljes, az Úr van Teveled... Próbálta a verssort újra összeállítani. Másodszorra már zökkenő nélkül ment, gondolkodás nélkül hadarni kezdte, úgy mint gyerek­korában, este, lefekvés után. „Asszo­nyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál értünk bűnösökért, most, és halálunk óráján ..." Hány éve is, hogy a mamuka meg­halt? A nagyobbik lány akkor volt hároméves, a kicsi még járni sem tudott. Tizenkettő... tizenkét éve már! Hogy miket tudott kitalálni!? Kará­csony böjtjén — a nagymama szigorúan betartotta á böjtölést — arra biztatta, hogy a harangszókor figyelje, miként tűnik elő a falfestés csíkján az arany sze­kér, amit csak azok látnak, akik a déli (olajjal berántott) bablevesig nem esz- nekjsemmit. Ő meg csak leste, és semmit se látott. Kétségbeesve sírt, hogy biztosan bűnös! A könnyek csak akkor száradtak fel arcán, amikor apja szelíd kor hálással rótta meg mamukát: ne rémissze már halálra a gyereket! Amikor aztán, talán lelkiismeret- furdalásból, megígérte, hogy elmehet ve­le az éjféli misére, már szent volt közöt­tük a béke: tudta, hogy időben fölkel­ti... „Dicsőség, mennyben az istennek! — Az angyali seregnek, vígan igy éne­kelnek .. — Kimondhatatlan vágyakozás fogta el. Evek óta most először igazán érezte, hogy a nagymama halálával ért véget az ifjúsága: felnőtt lett, pedig akkor már két gyereke volt. Milyen furcsa — gon­dolta —•: asszonyfejjel lettem felnőtt!? Átment a lányok szobájába, betakar­ta a kifacsarodott pózban — természe­tesen paplan nélkül — alvókat. Egy ki­csit álldogált, gyönyörködött a lányai­ban. Almukban igazán szépek! •— gon­dolta, s visszament a férjéhez, aki ülve szundikált. — Még szerencse, hogy nem horkol! — villant át agyán, s aztán gyengéden megrázta a vállát. — Mi van? —- riadt fel a férfi. — Feküdjünk? — Te, mi lenne, ha elmernénk az éjféli misére? A férfi meghökkent, és teljesen fölébredt. — Most? — kérdezte, és az órájára nézett. í Az asszony élkacagta magát. Ezt sze­rette férjében, ezeket a lényegretörö kérdéseket. — Ejféli mise egyszer van egy évben. Ma éjfélkor. Még odaérünk. Gyalog mentek. A kivilágított utcá­kon mások is igyekeztek a templomba. A házak ablakaiban sok helyütt égtek a karácsonyfalámpák. Az asszony beleka­rolt a férfiba, és a nagymamáról kezdett mesélni. Aztán, szinte átmenet nélkül azt mondta: jövőre a lányokat is magunkkal hozzuk, jó? — Jó! — egyezett bele a férfi. „Békesség, földön az embernek! Kit az igaz szeretet, a Kis Jézushoz vezet, békesség, békesség embernek". Amikor a templom kapuján beléptek, a karácso­nyi ének második szakaszát énekel­ték ... Nagy Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents