Petőfi Népe, 1989. december (44. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
/ 5 • PETŐFI NÉPE • 1989. december 16. A NAGY ZENESZERZŐ SZÜLETÉSNAPJÁRA Kodály Zoltánra emlékezve December 16. — sokak születésnapja. Ismert és ismeretlen, ifjú és idősebb, szegény és gazdag embereké, politizáló keveseké és csendes vagy elcsendesített többeké. Ezen a napon született Beethoven is, de errefelé csak a jól hangzó számokkal jelezhető évfordulókról szokás emlékezni, a kettőszázhuszonkilenc pedig nem tartozik éppen ezek közé. December 16. — szombat. Aranyvasárnap előtti nyüzsgés: amit ma megvehetsz, amit ma elkölthetsz, el ne halaszd a bizonytalan holnapra, a még bizonytalanabb jövőre. Mindehhez hallási ingerlés csalafintaságai: klasszikusok édeskés-andalitó feldolgozásban, mennyből az angyal rock-ritmusban, s persze a lakodalmas kazetták értékvirusai... A háttérzene túltengése és Beethoven süketsége — de talán ne vonjunk párhuzamokat... December 16. — Kodály Zoltán születésnapja. Nem „kerek” évforduló, csupán a százhetedik, a szokásos, szerény megemlékezéssel. Koszorúzás, rövid'beszéd, néma főhajtás, egykét kórusmű az ismertebbek közül. S elég is ennyi, hiszen „szelleme közöttünk él”, „életművét megőrizzük”, „tanítását követjük, továbbadjuk” ... S ennyi elég? Ismerjük eléggé? Követjük tanítását? Hét évvel ezelőtt, a századik születésnapon ' „komolyan” ünnepeltünk: kirakatokat rendeztünk, emléktárgyakat árultunk, „nagyszabású” rendezvényeket tartottunk, bemutattunk, megvitattunk, felavattunk és egyáltalán — büszkék voltunk. Elégtétellel töltött el bennünket, hogy megélhettük, részesei lehettünk, „közreműködtünk”. S ha mégis volt hiányérzetünk, az legfeljebb a kampányszerűségre vonatkozó bizonytalan utalásokból sejthető. Pedig akkorra már több kötetnyire duzzadt a zenekultúránk problémáit tárgyaló, a zeneoktatás helyzetét reálisan feltáró vita-irodalom! Ma, a százhetedik évforduló idején, a lassan húsz éve fogalmazódó kritika és diagnózis sajnos igazabb, mint valaha, az idevezető okok feltárása azonban ellentmondásosabb mint á múltban bármikor. Pedig a problémák gyökere végeredményben a társadalom, a kultúra egészének anyagi, erkölcsi és szakmai válságában ragadható meg: abban a túlpolitizált hatalmi rendszerben, mely az alapvető feltételek előteremtése nélkül sajátította ki Kodály eredendően demokratikus, 'népnevelő programját. Felkészült tanárok, kellő idő- és energia- ráfordítás nélkül a hangzatos szólamok eleve kudarcra ítéltettek. Eredmény, valós siker pedig csak az „elit” iskolákban, a ma is kivételnek számító ének-zene tagozatokon és a szakképzés műhelyeiben alakult ki, igaz, ott viszont látványosan. Kulturális közéletünk ösz- szekuszálódott viszonyainak jellemző tünete, hogy a közízlés romlásáért, a zenei igénytelenség terjedéséért sokan Kodály személyében vagy tanításában, mások meg a struktúra foglyaként vergődő zenetanárokban keresik a bűnbakot! Kodálynak felróják a mindenkori hatalom képviselőivel kötött kompromisszumokat, az énektanáron számonkérik, ha heti egy-kétszeri 24 vagy 45 percben nem tudja a magas kultúra értékei felé terelni növendékei érdeklődését. De hát gondoljunk bele! A huszadik század magyar történelmének ismeretében hol tartanánk Kodály „kompromisszumai” nélkül? Miért csak a pedagógus felelős a felnövekvő ifjúság ízlésének formálásáért? Miért nem felelünk valamennyien: szülők és nevelők, munkások és parasztok, művészek és tudósok, egyáltalán, mi emberek? Kodály programja embernevelés és emberformálás, közösségteremtés és közösségformálás. A zene’ mindehhez „csak” eszköz, olyan eszköz, amely semmi mással nem helyettesíthető, semmi mással nem pótolható. Az igazi, a valóban mély emberi érzéseket' hordozó zenével még mindig csak kevesen élnek meghitt barátságban. Pedig a jó zene valóban érzékenyebbé, fogéko-. nyabbá teszi az embert, s ezáltal elviselhetőbbé, kellemesebbé az életet. Mindannyiunk ügye tehát, hogy a piaccsarnoki, áruházi háttérzene zsongító „élvezete” mellett a mélyebbet, a komolyabbat is birtokba vegyük^a gyermekeinket is e felfedezésre biztassuk. A zene, a művészetek, az emberi kultúra értékeinek birodalma nem bevehetetlen erőd, bár kétségtelen, hogy a hódítás akarást, s némi erőfeszítést is igényel. S mindez persze megéri, hiszen a küzdelem vége nem pusztán hozzáértő komolykodás, hanem kellemes szórakozás is egyben! December 16. — 1989-ben ez már egy olyan születésnap, amikor cenzúrázatlanul olvashatók Kodály mindeddig kiadatlan írásai, jegyzetei. Ezekből (Közélet-Vallomások-Zeneélet; "Visszatekintés 3} megtudható Kodály véleménye a nemzeti kultúra valós tartalmáról: a ’45 utáni pártirányítás „eredményeiről”, a művészetoktatás —jelenleg is érvényes (!) — átszervezéséről, a tantervi reformokról és a tankönyvek „istentelenítéséről”. — Mindezek ismerete hozzásegíthet valós szellemiségének megértéséhez is, hiszen ebben — több mint húsz évvel halála után — még mindig adósai vagyunk. December 16. — egyszer talán majd olyan nap lesz, mint a többi, még itt Közép-Kelet Európában is: békés, nyugodt, némi rohanással és idegességgel, de sok derűvel is... S ezen a napon a kecskeméti iskolákban, klubokban, baráti társaságokban valakinek eszébe jut egy születésnap, s ekkor'elénekelnek néhány népdalt, vagy meghallgatnak egy Kodály- művet ... Illúzió? Ki tudja!? A Himnuszt már újra énekeljük ... Horváth Ágnes SAJTÓFOTÓ ’89 * A Magyar Újságírók Országos Szövetségében e hét elején osztották ki az idei „Év legjobb sajtófotója” díjait. Néhány nyertes képet mutatnak be a jövő évi budapesti kiállítás megnyitása előtt. ELSŐDÍJAS RAJZFILM Tiszta kép Szilágyi V. Zoltán grafikusművész, animációs filmrendező a Pannónia Film Vállalat kecskeméti műtermében készült Tiszta kép című egyedi filmje a közelmúltban Espinhoban, a nemzetközi animációs fesztiválon a kísérleti kategória első díját nyerte. 't Egy korábbi, közvetlenül a forgatókönyv elfogadása utáni beszélgetésünk alkalmával a rendező a következőképpen jellemezte a produkciót: — Munkám különleges technikai, kísérleti problémákat érint, részben azzal, hogy rajzaim egy élő ember bőrére kerülnek. A tetoválás nem egy különféle társadalmi rétegekhez tartozó emberekkel kapcsolatos, periferikus jelenségként volt számomra érdekes, hanem elsősorban a rajzok kifejezőkészsége, jelentéshordozó lehetőségei ragadtak meg. Nagyon izgalmas számomra az összeférhetetlennek tűnő képi jelek egymásmellettiségéből, viszonyából adódó feszültség. Ismerek tetovált embereket, akik borzasztóan büszkék arra, hogy ott a kedvenc hajó vagy a szeretett nő neve, figurája a bőrükön. El tudom képzelni, mennyivel büszkébben mutogatnák, ha ezek mozognának is. Az én kis „mozim” legvégén azonban ezek a jegyek vagy inkább bélyegek —"a való élettel ellentétben — szerencsére lemoshatok. Már ebből is kiderül, hogy a Tiszta kép egészen más eszközökkel és egészen más célokra tör, mint a rendező korábbi, különlegesen érzékeny, klasszikus igényű és tisztaságú vonalrajz-filmjei. Ha a hatvan másodperces animációs kaland kellékeit: az emberi testet és a — műfajban már-már határsértőnek számító — rajzot csak úgy felületesen vesszük szemügyre, gondolhatjuk azt i$, hogy a natúr- és animációs film ötvözésének újabb variációját láthatjuk. (Ami az animáció minden alműfajával, stílusvariációival feldúsított klipek áradatában korántsem számítana rendhagyó vállalkozásnak.) A test és a rajzok ezúttal elsősorban más, szokatlanabb szereposztásban: egy rendhagyó, „animációs performance” kellékeiként vannak jelen. Egy- másratalálásuk — látszólag — magától értetődő, ismereteink szerint minden teljes mértékben a helyén van. De csak addig, míg sosem látott nézőpontból nem fedezzük fel a környezetéből kiemelt homlokráncok együttesét, vagy a férfimellkas egy részletét, melynek élő, mozduló bőrén a fekete kontúrú „tisztátalan” rajz szinte fizikai bántalmazásnak, természetellenesnek hat. Nem csökkenti a kontrasztot az sem, ha tudjuk, hogy e tetoválás-idézetek: a többi között a lepke, a piros lámpa alatt álló ledér nő, a dobókocka vagy a keresztre feszített Krisztus megmozdulnak, s történet-töredékek szereplőivé lesznek. Nemcsak a rajzok megmozgatásával, de a színekkel és a megvilágítással szürreálissá emelt tér is jelzi, hogy az akciók színhelye nem a natúr, hánem egy költői valóság. Meghatározó a film utolsó harmadában bekövetkező fokozat, amelyben a hús-vér test is e költői világ szabályai szerinti életjelenségeket mutat. (A Krisztus figurájához kötődő groteszk epizód végén a kézfej rajzolt sebeiből vér csepeg.) Ösz- szemosódnak a határok, nem tudható többé, milyen mértékben szenvedi meg a test a költői és a—már csak a fázisonkénti törlés, újrarajzo- lás akciója által is valóságos beavatkozást. Ennek a gondolatnak a jegyében zárja a filmet egy erőteljes poén. A férfi (hétköznapi, szegényes megvilágításban) habbal fedetten áll egy tusoló rózsája alatt. A következőkben (premier plánban) a plasztikus emberi formát sejtető habot látjuk, amint szétolvad, lecsorog, egy idő után kiderül, hogy nincs alatta senki. A végkövetkeztetés úgy tűnik, ismerős. „Aki saját magával kísérletezik, lemond emberi voltáról és elkárhozik.” Károlyi Júlia ANTALFFY ISTVÁN: Az a fájdalmasabb Járni az alkonyaiban, halott pálmák alatt, megbotlani szavakban, elepni nem szabad, ha őrizni szeretnéd, ami megmaradt, minél szebb volt az emlék, ■ annál fájdalmasabb. KOMLÓS JÓZSEF: Mikor meghalnak \ az istenek Mikor meghalnak az istenek Mert mi sem leszünk már S csodálatunk híján Lét nekik sem jár Mikor meghalnak az emberek ' Mert nincsenek többé istenek A gondolatok sokasága Mint üvegen téli pára Itt marad egy másik komák Hol istenek tombolnak. KATONA JUDIT: Emberi üdvözlet Gondoljatok a szülőanyákra, kik kínok között szülnek világra csecsemőt és nézik csodálva. Ma legyen több egy terítékkel asztaloknál, bár itthon volna, gondoljatok a holt fiúkra és gondoljatok mindazokra, kikre soha senki se gondol: nem jöttek meg fogságból, frontról. Legalább gondoljatok rájuk, az értetek megsebzettekre, gondoljatok az öregekre s gondoljatok az éhezőkre, a sötét, fűtetlen szobákra, hol nem suhog fényes angyal szárnya, gondoljatok az állatokra s fájdalommal telt szemekre, kutyákra, árva gyerekekre! S gondoljatok a szülőföldre, mely fölött nyugodt, havas éj lesz, reménye nő a békességnek, és gondoljatok magatokra emberek, ti vagytok a holnap, a szenvedéssel megváltottak. CZAKÓ GÁBOR: A király nem meztelen Egy kép leírása estes, sőt éj öltönyös, rutinosan mosolygó férfi nyújt kezet alacsony, kék nadrágos, fekete inges fiúnak. A háttérben rokokó kastély kocsifölhajtója, újratelepített gyöp, puszpángok, ciprusok. A kompozíció szemlátomást montázs: árulkodik a két figura körül az olló szögletes forgolódása. A kézfogás eszerint másutt történt, nem ebben a verő- fényben, hanem talán éppen a kastély valamelyik újrafestett termében, ahol cigarettafüst bodorodott és pezsgőspoharak csilingeltek, és szép lányok adták a férfi kezeügyé- be a díjat, amit az a fiúnak az előbb átadott. Vagy át fog adni hamarosan. A jelenetben ez teljesen mellékes. A fiú úgyis megkapja, amit nyert, az öltönyös pedig nem a magáét adja, nem is tesz úgy, mintha. Tudja ezt mindenki. Az öltönyös mosolyog, mint vadász a zsákmányára. Győztesen? A zsákmány elejtve? Erős kezén a fényképezés minutumában megfeszültek az inak. Szorít. Férfiasán és keményen, ahogy hivatásos kézszo- ritó mivoltához illik; határozottan van benne szakmai tisztesség. Az alkalomra szépen fölöltözött, öltönyét szabó varrta délceg méretére, haja gondosan ápolt, szakálla frissen borotvált, fogai éppen mosolyhoz valók. Intelligens jelenség. Leplezné sportossággal, de átüt a ráme- nőssége. Mozdulatának lényege: belemar- kolni a kék ‘nadrágos fiú világába. Vájkálni benne, megragadni. Birtokba venni, rátenni a kezet, kitapintani, megismerni. Nem elvenni — egyelőre —, mert ki tudja? Határozottan, de semmiképp sem erőszakkal, inkább barátságosan mosolyogva, a díj az asztalon, kis borítékban, kecses csomagban, talán dobozkában: arany-, ezüsthuszár vagy briliánsgyűrű, ha pénz, akkor jancsibankó helyett igazi, amit még a Nemzeti Bankban is annak tekintenek. A benyülás tehát sikeres. Miért ne, ha egyszer ki van fizetve? Innen az öltönyös magabiztos derűje, vadászi elégedettsége. O csak tudja. A kék nadrágos fiú enyhe mo- sollyal'néz maga elé, kissé lefelé, a másik szolid tokájára, vagy még lejjebb, a nyakkendő bogjára. Ott elég, megtorpan: nem akarja megbántani. így is elég nagy a baj. Rögtön kiderült. O sem először fog kezet, és szakmája szerint titkos tudomány beavatottja. Költő, sakkozó, esetleg építész, aki most nyert meg valami nagy versenyt, pályázatot, díjat, ezéyt kényszerűi tűrni oly kínosan régóta az öltönyös férfi jobbjátRajta nem múlik. 0 szívesen engedné benyúlni, hiszen amit ö csinál, az teljesen nyilvános, soha semmit el nem titkolt, és munkájának veleje éppen az, hogy amit tesz, gondol, fölfedez, az napvilágra hozza. Bárcsak mások is látnák és értenék! Felelőssége súlyos, de nem tehet semmit. Arról végképp nem — mosolyában ott a tétova pardon —j| hogy nem engedheti be az öltönyöst. Szomorú. Az'nyúl, szőrit, markol, nyomul, de keze, húsos marka a semmiben. Már belevörösödött az erőlködésbe, de amit el akart csípni, az kiszaladt az ujjai közül. Szőke, fehéresszőke szemöldöke biztat és kérlel: Na? Na ugye! Igazán?!’ A fiú szeme félig lehunyva. Nem tehetem. Nem rajtam múlik. Hiába. Szégyelli magát, mert a helyzet, napnál világosabb, hogy a helyzet abszurd. Hogyan magyarázza meg? O? Annak, éppen annak, akinek magától kellene tudnia? Az öltönyösnek kellene lennie, a beavatottnak, neki kellene ismernie a kövek, a huszárlépések, a szavak titkát, vagyis az uralom működésének rejtett és valóságos természetét, a szertartásokat, amik a dolgokat fölemelik, a kultuszokat, amelyek elviselhetővé teszik az életei, az átváltozásokat, vagyis az erők forrását. Éppen erre nincs '■ remény<. A magabízó qltönyös semmiképp nem akar engedni abból, hogy ő nagy, ő hatalmas, ő erős, és amit akar, amibe belemarkol, azt megszerzi, az az övé. Mit fog szerezni? Mit fog megmozdítani, ha annyi bátorsága sincs, hogy kicsi legyen, mint a pironkodó költő vagy építész? Vagy ha uralomra vágyik, akkor még kisebb, még gyengébb, a kék nadrágos vékonycsont öcsikéje? Ez sohasem fogja fölajánlani. Egyáltalán: önmagából soha semmit. Aranyból rakott Eiffel-tornyot, hadseregeket, nemzedékeket szívesen. Holott a kormányzás művészete a kicsinység volna, a gyöngeség, a személyesség: éppen olyan vagyok, mint ti, ugyanaz vidít, ugyanaz fáj. Hogy megtenne-e bármit, ami nem áldott uralmának fönntartását szolgálja, ki van zárva. Képtelenség. Ennél jobbat ö el sem tud képzelni, nem is akar. Ebben a térben nincs, ide nem is illik nálánál súlyosabb egyéniség. Nem is volt soha. Se a rokokósárga kastélyból elmúlt báró, se a bárónál is előkelőbb főkomornyik. A fiú mosolya szomorú. A főkomornyik szolga volt| és tudta, hogy kit ural; ez úr, és nem tud semmit. Arról sincs tiszta fogalma, hogy kinek a kezét szorítja. A gallér hófehér csíkja fölött a nyak, a tarkó fényes, nedvesen csillog rajta a vaku fénye. Az alattomos izzadtság. Rohadt egy helyzet! Ott az erő a gyönyörű öltönyében, és semmit sem ér. Vasmarka árva verssort, fél rimecskét, egy árnyékos költői képet se fog tudni zsákmányolni; a fölfedett sakkok, a királynő-áldozatok és a huszárátvonulások értelme is rejtve marad előtte, nemkülönben a kémények, a padláslik, a mestergerenda titka. Mi lehet vajon a trükk? Ezt kutatja a mosolyba csomagolt kérlelő pillantás és a kelleténél némileg hevesebbre sikeredett kézszorítás, melyet alkarjának gyors kimerevítésével fékezett le. Az utolsó pillanatban, hál' istennek, mert a mostani idők nem olyanok. Úgy nem szabad, hogy roppantam, morzsolni, amíg ki nem derül az igaz- spg. A módszer annak idején eredményesnek ígérkezett, de mégsem vitt semmire: az összes közvetlen és hatalmas hasznai elenyésztek, mihelyt össze kellett volna adni őket. Tíz meg tíz az húsz, meg száz meg száz az kétszázhúsz, meg ezer meg ezer az kétezerkétszázhúsz, meg milliárd meg milliárd az... Hát igen. Százszor utána lett számolva, mégis nulla és nulla! Megfoghatatlan! Többre vezet talán a tüntető engedékenység. A kitüntető engedékenység például az ilyenekkel, mint ez a kék nadrágos, báTsonyinges kölyök. Tudja a trükköt, tudja jól, csak mórikál, kéreti magát! Az öltönyös szinte ráhajol, vörhe- nyes tarkója ragyog: na? Mi lesz? Mondjad már! Ott van, láthatjátok. Na, ne viccelj már, Öcsi! Ennyi. A húr tovább nem feszíthető. Az öltönyös mosolya nyájas, életes, ahogy mondani szokás, még őszinte is annyira, amennyire a helyzettől telik. Már érik benne az elhatározás: Jürelmes lesz. Talán majd máskor’Elfog jönni az az idő. A kitüntető engedékenység előnye a rugalmasság. Nem kell folyton győzni. Egy csata még nem a háború. Es különben sem én vesztettem. En ugyanis itten hivatalos minőségben. Érted. En és te, mi, személy szerint attól még, sőt, annál inkább. A kék nadrágos érti, hogyne, és mosolya még szomotkásabb. Hivatalos minőségben. Vagyis nem egészen, hanem csak részben. Ameny- nyiben az ember minősége hivatalos, annyiban ő maga semmilyen. Az ilyen minőség meg az olyan minőség és az amolyan, és ezer és egy minőség végösszege a nulla. Hivatalos minőségben annyit tesz, mint sehogy. Ezért nincs benne rettegés a vasmaroktól, és ezért nem hatja meg a kitüntető engedékenység sem. Csak zavart, szemérmes, tart a botránytól, hátha kínos helyzetbe került a fényképész, s körben álló tanúk, akik mögött ott lappanghat a szabómester is: valami rejtett zugból figyel izgatottan. Pedig ő kiváló munkát Végzett, mit tehet arról, hogy az öltöny üres? • E. Várkomi Péter: Bányaomlás • Baricz Imre: Körmenet 40 év után • Rédei Ferenc: Kádár Jánosné
