Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)

1989-11-25 / 280. szám

1989. november 25. t PETŐFI NÉPE • 5

KÖNYVESPOLC

A vadszeder útján y

„Átvilágított földgolyónkra úgy nézhetünk rá, mint röntgenképen egy magzat fejére.” — úja Pintér Lajos A vadszeder útján cimű könyvében, a tömegkommunikációs rendszer fejlettsége és a világunk dokumentálásának elmaradottsága közötti ellentmondáson töprengve. „Es mégis milyen keveset tudunk...” — folytatja s attól fél, hogy mai világunkat nem leszünk képesek dokumentálni, kifejezni, s az emberi küzdések tartalmát, értelmét elhomályosítja a feledés. „Hogy az eltérő akaratokat összemossa az idő. Hogy olyan terep marad utánunk, mint a milyen szántott földek: egybeforgatva virág, gyom ', tök és tökinda. Még a rnártír sem tudja hátrahagyni mártíromságának jegyzőkönyvét. S az elveikért veszők gyászjelentését szívtépő ripacs-Rómeók gyászhíre mellé sodorja a szél."

Azért idéztem hosszasan a könyvből, hogy jelezzem: Pintér Lajos nemzedéki számvetésként íródott prózai kötetének gondolatait mintha csak ma vetette volna papírra. Pedig három éve múlt, hogy a Magvető Könyvkiadónál átvették tőle a kéziratot, s az írások java még korábbi' eredetű. A szerző, aki a csongrádi tanyavilágból, annak emlékbugyrait hordozva indult az értelmiségi lét felé, ma már országosan ismert költő, a Forrás folyóirat egyik szerkesztő munkatársa. Könyveben az életrajzi elemekből építkező esszéit, naplójegyzeteit, s a hozzá közel álló költőtársakról, írókról és műveikről alkotott kritikai észrevételeit gyűjtötte össze.

A gyermekkor sajdító érzése, mégis gyönyörű ragyogása kíséri végig a költő bejárta életutat, s poézissel átszőtt a róla szóló próza is. „Karácsonykor megfordulnak a sínek, visz- szafelé futnak a vonatok. Megérkezik a tékozló fiú, az udvar friss havában lemossa arcáról vereségek szégyenfoltjait ...”—úja egy helyütt, s ehhez hasonló személyes emlékekből előhívott képek tűnnek elő még a Bartókot idéző írásában is. Első megjelent könyvének gondozójához, Kormos Istvánhoz fűződő, tiszteletet is kifejező kapcsolatát milyen jól adja vissza ez a cím is: A Kormos-egyetem. S így jönnek sorban: Pilinszky, Takács Imre, Tornai József, Szilágyi Domokos, Pinczési Judit és a többiek. Közben vallomással felérő sorok, mondatok a költészetről, kritikáról, szerkesztői műhelymunkáról, az hói lét értelméről és lényegéről, nagy elődök példájáról. . ,.

Amit a költő verseinek tömör fegyelmében már nem mondhatott el, az van itt jelen. Láthatóvá lesz a közösséghez, társadalomhoz, irodalmi, művészi értékekhez való viszony kü- lönleiges, egyéni átélése, s nem utolsósorban a fölhalmozott tudás, műveltség és tapasztalat. Amelyet a szerző megoszt velünk, olvasóival. Mint estéli, otthoni örömet, vagyis mazsolázásra szánt, nem egyvégtére habzsolható köznapi (krimi)élvezetet.

A mostani selejtes könyváradatban rejtőzködő gondolatiság nem kurrens áru, de érték marad, ha felfedezzük magunknak és megőrizzük. Erre biztatok mindenkit. Hatha a kiadók is jobb szívvel nyúlnak utána legközelebb. F. Tóth Pál

• Vincze János: Csendes vízen

MEGYEI FOTOSOK KIÁLLÍTÁSA

Kevés az

emlékezetes produkció

A Szakszervezetek Megyei tanácsa és a Táncsics Mihály Művelődési Központ hagyományai szerint a kecskeméti Kisfaludy utcai székház előcsarnokában rendezte meg a megyei fotópályázat anyagából összeállított kiállítást.

A megyei tanács művelődési osztálya által felajánlott szakköri díjakat az idén a bajai Ganz fotóköre, az ugyancsak bajai Me- dosz Vízügyi fotóköre és a legtekintélyesebb múltú kecskeméti csapat: az SZMT Táncsics Mihály Művelődési Központjának fotóköre kapta. Felvételeik ezúttal is meghatározó részét képezik a megyei tárlatnak, munkáik minőségéről a legkülönfélébb díjak, országos, sőt nemzetközi elismerések is tanúskodnak.

Ez utóbbi közösség tagja az immár közel negyven esztendeje fényképező Vincze János is, aki beküldött egyéni kollekciójáért — Kereskedő Sándorné mellett — egyéni díjban is részesült.

A mostani kiállításon látható munkáit elsősorban a természeti témák jellemzik. Esztétizáló lapjain-erdőrészletek, facsoportok szerepelnek, nyugalmas, harmonikus kompozíciókban. '

Bálint Vilmos ugyancsak a kecskeméti ■ kör egyik állandó tagjaként ismert.. Előszeretettel rögzíti az- emberi

9 Pazar László: ívek

figurát, arcot, mint egyik legsikerültebb —Nyugdíjas című — munkájában is. A kiállítás legkiemelkedőbb lapjai közé tartozik, a többi között, Görbe Ferenc Sikátor című fotója is. A leg- mindenrtapihJx.>alf0icdclK>l4* és»* épület- részletek fénnyel-ámyékkal izgalmasan felbontott; felületeivel..különleges, atmoszférát teremt.

A korábbi fotós bemutatkozások alkalmával is rendszeresen találkozhattak a látogatók a lovat középpontjukba állító fotósorozatokkal. Ezúttal Kereskedő Sándorné dolgozza fel invenci- ózusan Lójáték című lapján az immár hagyományosnak mondható tematikát. A kiállítás legszebb munkái közé tartoznak Bálint Vilmos könnyed, légiesen elegáns alkotásai. A korábban számos önálló kiállításon is . bemutatkozott fotós Siklás című munkája leheletfinom, egyedülállóan érzékeny felületeivel, a figura és a tér különlegesen szép arányaival már-már nem is fotó, hanem akvarell benyomását kelti.

Ami a kiállított anyag egészét illeti, csak kivételként dicsekedhet emlékezetes produkciókkal, számtalan téma számtalan megoldása — sőt konkrét munka — tűnik ismerősnek, köszön vissza a korábbi évek közönség elé tárt válogatásainak anyagából.

A kiállítás december 3-áig látogatható. '

K. J.

• Kereskedő Sándorné: Lójáték (Walter Péter reprodukciói)

író, irodalom, politika

Az írószövetség közgyűlése elé

Ahogy visszaemlékszem az utóbbi harmadszázad irodalmi életére — és kamaszkoromtól kezdve, személyes/ emlékek alapján, éppen ennyi időre tudok visszaemlékezni —, a politika két dolgot hangsúlyozott egyforma erővel, hol felváltva e két tézist, hol bizony egy időben, kétélűfegyverként forgatva. Az egyik szerint az író politizáljon, a másik szerint az író ne politizáljon, hanem alkosson műveket.

Minden írónemzedék átélhette ezt az egyszerre hideget ésforróságot, egyszerre követelést és tiltást sugárzó politikát. Az én nemzedékemet például 1970 táján, amikor végre kezdett módja lenni a megmutatkozásra, egyszerre bírálták azért,, hogy nem politizál, elfordul a magyar irodalom sok évszázados nemes tradícióitól, s azért is, hogy miért politizál. Idővel ez az utóbbi hang erősödött fel, hiszen egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a politizáló fiatalok kritikus szemléletűek, s éppen erre nem volt semmi szüksége a hivatalosságnak semmilyen formában. Egyaránt gyanús lett a szélsőbalos forradalmár és a népi-nemzeti elkötelezettséget hangsúlyozó; s igazán megbízhatónak még a párttagok közül is csak a pártmunkások számítottak, mivel őket kötötte kettősen is a fegyelem.

Azóta talán mindannyian bölcsebbek lettünk, s tudjuk, belátjuk, hogy az író, az értelmiségi mindenképpen politizál a tevékenységével, s az igazi kérdés nem az, hogy ezt milyen formában teszi, hanem sokkal inkább az, hogy milyen célok érdekében. S ennek fényében az is nyilvánvaló, hogy más dolog az egyes írók politikai tevékenysége, hatása, s más az egész irodalomé. Különösen időszerű ez a szempont most, amikor a Magyar írók Szövetsége közgyűlését tartja (november 25-én és 26-án). Éppen három éve volt az előző közgyűlés, amely ■ politikai szélcsendben zajlott, de rendkívül viharos körülmények között. Mint talán sokan emlékeznek rá a résztvevőkön kívül is, az akkor még egyetlen párt politikai bizottsága többször is foglalkozott ezzel a közgyűléssel, s még mielőtt az lezajlott volna, kialakította a maga álláspontját, értékelését arról, ami majd történnifog. Attól tartottak, hogy e közgyűlés lesz a többpártrendszer zászlóbontása, s ezt ellenforradalmi cselekedetnek tartották volna.

Ezzel szemben a közgyűlés felszólaló írói éppen az ellenkezőjére tettek kísérletet: arra törekedtek, hogy megújíthassák a párt és az értelmiség végleg korszerűtlenné és folytathatatlanná vált „közmegegyezését”, hogy fogjon össze minden erő a nemzet válsághelyzetének megoldására. A jelen lévő vezető politikusok azonban tagadták a válság tényét, és hallani sem akartak a megújulásról. Ellenséges bandának tekintették az írókat, s ennek az lett a következménye, h°gy „felfüggesztették” a szövetség „teljes jogú” működését.

Azóta.annyi minden történt a magyar politikai életben, mint korábban harminc év alatt sem. Rendeződött a minisztérium és a szövetség kapcsolata is. A mostani közgyűlésen már elképzelhetetlen lenne, hogy vezető politikusok orákulumként foglaljanak helyet az elnökségben, s hogy megadják az egész gyűlés alaphangját, jellegét. Ma már többpártrendszer van, bontakozó demokrácia. Az formálódik tehát, amiért az írók is harcoltak. A szabadabb politizálás benyomult a mindennapi életbe, kivonult az utaára.

Lényegesen más tehát ma a helyzet az író, az irodalom és a politika viszonyát tekintve. Vannak, akik most fellélegeznek, s azt mondják, végre foglalkozhat a saját dolgával író s irodalmi élet egyaránt. Úgy vélem, felületes ez a vélemény. Azért is, mert hiszen az íróyakjförmi a saját dolga lehet, bármit irodalommá formálhat, tehát magát a politikát is, másrészt pedig azért, mert semmi bizonyítéka,.garanciája nincs annak, hogy a jövőben — és főként a közeli, e századi jövőben jg nincs szükség az írók tevékeny részvételére a politikai közéletben. S nem azért, mert ez régesrégi hagyomány a mi irodalmunkban, hanem azért, mert — az alanyi emberi, tehát írói Jogon túlmenően — egyetlen egészséges társadalom sem nélkülözheti a maga közéletében az írói-művészi nézőpontot. A beteg társadalom számára pedig létszükséglet ez.

Az idők szavát viszont érteni kell. Az író továbbra is homo politicos lesz — még a tiltakozásával is —, az irodalmi életnek viszont bizonyos mértékig depolitizálödnia célszerű, s ez érvényes a Magyar írók Szövetségére is. A nemzet sorsát eldöntő valódi tényeket most már nem csupán bátor írók sorolják; a helyzettel milliók kezdenek tisztába jönni. A küzdelem eredményes volt: tömegek tették magukévá a célkitűzéseket. Maga az írószövetség most valóban szakmaibb szervezetté válhat, olyanná, amelynek természetesen meg szabad, sőt meg is kell nyilatkoznia a nagy nemzeti kérdésekben, de amelynek elsőrendű feladata most a szakmai kérdésekben való politizálás: az érték- és az érdekvédelem. S erre is égető szükség van, hiszen a válság ezeket a területeket is elérte. A kommercializálódás egyre inkább félresöpri az igazi irodalmi értékeket, a felemás, végig gondolation üzletiesedés pedig nemcsak az írók munkájának értékelését, hanem magát e munkát is egyre nehezebben végezhetővé teszi. A válság a kulturális élet alapjait is fenyegeti, s ez ügyben az írónak ones közérdekből is fel kell emelnie szavát.

Vasy Géza

PÉNTEK IMRE:

ŰJ AESOPUS

Sete Kovács hatholdás tréfája

été Kovács János Potymándon lakott, a Petőfi utcá- ban. (Nem tévesztendő össze Suta Kováccsal), aki

L # a Sztálin utcában épített sátortetős házat. Nos; az élet Potymándon is úgy folyt, mint másutt. A negyvenes évek elején Sete Kovács János megkapta a SAS-behivót, ki is vitték az orosz frontra: a brjanszki áttörésnél fogságba esett. Három évig vágta a fát Nyizsnij Tagilban, míg végre a marhavagonja keresztüljutott a csapi/csopi határáterisztőn. Az igazolóbizottság igazolta, és a kapott pöngőknek köszönhetően 47-ben, egy szép tavaszi napon megérkezett a potymán- di állomásra.

Először is fölment a szőlőbe, és a potymándi kadarkából jól bekapott, hogy felejtse a sok átélt szörnyűséget. Aztán föliratkozott a földigénylő bizottságnál, s mint újgazda kapott is három holdat a meglévő háromhoz. ,

Boldogan élt, amíg el nem jöttek a mosolygós ötvenes évek, amikor o az udvart, a begyűjtők pedig a padlást söpörték. Ezt még túlélte volna, de azt már nem, hogy a határban óriási, építkezésbe fogtak, egy dicsőséges szocialista nagyüzemet kezdtek építeni, hogy ne csak a vas és acél, hanem a pétisó országa is legyünk. Mint a gomba, úgy nőttek ki az üzemi épületek a földből, ahol nemrég még birkanyáj és marhacsorda legelészett, ott most sztalinyecek hada törte a gyepet. A kémények és csarnokok mind nagyobb teret követeltek, s így aztán nem csoda, ha egy szép napon Sete Kovács János is arra ébredt, hogy a hat holdjára rátelepült a vegyi gyár.

Nos, még szerencséjére; mert így nem minősült kuláknak, nem vitték el Hortobágyra délibábot termeszteni, esetleg Recskre ásványt'gyűjteni.

Mehetett a bányába, ahol a szénmezők és széncsaták hősét farágták belőle a körülmények. Innen is ment nyugdíjba, a nyolcvanas évek közepén.

Sete Kovács azonban nem felejtette el, milyen sérelem érte. Gondosan őrizte a birtokleveleket, s amikor csak tehette, előszedte őket, megbizonyosodva arról, hogy itten igazságtétel kívántatik. ,

Nos, kitört a magyar glasznoszty —jól tudta Sete Kovács,

mit jelent ez a szó, Nyizsnij Tagilban volt ideje mögtanúni — tehát ö is „lépett". Petíciót irt, nehézkes írással a Szocvegy- nek, hogy kérés nélkül vették el aföldecskéjét, vagy visszaad- ' ják, vagy fizessenek kártérítést. De ne jelképes, hanem reál ' értéket!

Elment a levél, s telt-múlt az idő.

Válasz nem érkezett.

No, kapja magát a mi Seténk, s a helyi járatra ülve felkereste a Szocvegy tágas irodaházát, melynek tetején messzire virított a veres csillag. Azzal kezdem, hogy a jól táplált röndé- -szék megállították, akik szép szürke egyenruhában feszítettek a kapuban.

— Van-e papírja, bátyám?—kérdezte flegmán a magosabb. — Mer’ anélkül nem engedhessük mink be. .

— Nincs kérem semmim, csupán egy kérelmem. Amit az igazgató elvtársnak adnék át. Hogyha meghallgatna.

— Jelentkezzen be a titkárságon, aztán majd. meglátjuk ■— tanácsolta az alacsony kövérkés. —■ Kiértesítik.

Sete Kovácsnak megmutatták, hol lehet föliratkozni.

No, ö oda is tüsténkedett, kihallgatást kért, annak rendje- módja szerint. A piros körmü titkárnő fel is irta a címet. Még a telefonszámát is megkérdezte, de Sete Kovácsnak nem volt telefonszáma.

Mit ad Isten, két hét múltán jött a Szocvegytöl az értesítés, ekkor és ekkor fogadja a nagy hatalmú igazgató elvtárs.

A piros körmü titkárnő kedvesen üdvözölte, s beszólt a

„hangoson", hogy a „Vendég megérkezett". „Jöjjön be!” — hangzott a válasz.

I — Sete Kovács János vagyok — mutatkozott be a bányász- szá lett paraszt;

— En meg Túli István — így az igazgató. Aztán mi járatban, bátyám?

«— Tudja, Tulipiros elvtárs, nékem az ötvenes években, amikortájt a Szocvegy épült, a sztalinyecek elszántották hat hódfödémét. Hát most azt kérném vissza. Vagy pedig fizessék meg az árát becsülettel.

Nagyot kacagott erre Túli. Pista, még a könnye is kicsor- dult.

— Ezt meg hogy gondolja, bátyám ? Hát nem tudja a jelszót: Fődet vissza nem adunk ? ■

— Akkor meg fizessenek, nagy itt a kassza — mutatott körbe Sete Kovács a pazar irodaberendezésen.

— Nézze, nem én voltam, aki a sztalinyeceket a maga földjére vezényelte, én nem tehetek róla, hogy történelmileg ez ■ így alakult.. ..-— Ilyen szemeiül?—kérdezett vissza hegyesen Sete Kovács.

Tulv Pista széttárta a karját, mint aki tehetetlen.

Hirtelen eszébe jutott valami, s ravaszkásan felragyogott a ■túli, azazhogy teli orcája.

— Mondja, Sete bátyám, meg tudná mutatni, hol feküdt a maga hat holdja?

— Hogyne tunnám*válaszol sértődötten a Sete.

— No, akkor jöjjék velem, nézzük meg a területet.

így is tettek.

Amerre megfordultak, a sok overallos ember mind előre köszöngetett nekik; rámpákon botladoztak át, a fejük fölött daruk csörömpöltek, az üzemcsarnokok és csővezetékek zajától alig értették egymás szavát, a kéményekből sárgás füst szivárgott az égre. A Szocvegy teljes erővel dolgozott, hogy minél jobban „hozza a tervet", azaz minél több eladhatatlan termékkel töltse meg az amúgy is dugig lévő raktárakat.

Már a kerítéshez közeledtek, amikór egy csarnok mellett lecövekelt Sete Kovács.

1 — Itt volna, la, innen kezdődik a födém, a fal alól kilóg a sarka... — mutatta Túlinak a bányászparaszt.

Tuti Pista hiába meresztette a szemét, nem látott semmit.

Somolyogva szólt kísérőjének:

— En nem bánom, vigye el azt a hat hold földet, ha tudja.

— Azon he múljék — köpte meg a markát Sete Kovács.

Elkapta a födje csücskeit, nekiveselkedett, s húzta, húzta, hogy a nyakán majd szétpattant az ér. S egyszerf csak mi történt? Hát megmozdult a fal, mert a Sete kezdte kihúzni alóla az alapot., Túli meg piros arccal kiabált, ordított: „Hagyja abba, maga szerencsétlen, nem látja, mit művel?!"

De ez a megátalkodott ember se nem látott, se nem hallott.

Csak vonszúta a magáét, ki nem engedte a markából. Csöppet Sem érdekelte, hogy háta mögött egymás után dőlnek le a gőgös gyárkémények, épületek, a daruk orra buktak, a csővezeték pedig szétszakadt, mint a cérna\ Pánikszerűen menekültek az overallosok, legelői Túli igazgatóval.

Sete Kovács pedig kajánul vigyorgott magában, mint aki jó tréfát csinált.

Azóta is mondják Potymándon: „Elhozta, mint Sete Kovács a fődet."

# Görbe Ferenc: Sikátor