Petőfi Népe, 1989. november (44. évfolyam, 259-284. szám)
1989-11-14 / 270. szám
^ ® PETŐFI NÉPE 9 1989. november 14. BECSI VALASZ „Büszke vagyok arra, hogy magyar arisztokrata vagyok” Pusztaszer és a Pallavicini család Nem kis csodálkozással olvastam Szabó Tamás cikkét lapjuk október 5-ei számában. Hogy engem meghívtak a Pusztaszeri Emlékbizottságba, szerintem, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy abban Kecskemét városa is képviseltesse magát. Tavaly a Magyarok Világszövetségének díszülésén javasoltam, hogy a következő Cserkész Világtalálkozót a szabad Magyarországon, Pusztaszeren kellene megrendezni. Nagyatyám, aki Szegeden született, a pusztaszeri Árpád-emlékmű területét egy fehér galamb jelképes áráért adta oda. A Tisza jelentős szakaszának szabályozása, továbbá az akkoriban oly korszerűnek számító Sándorfalva megteremtése, majd az egyik első magyarországi gazdasági kisvasút megépítése, valamint a futóhomok akáccal való megkötése csak néhány kiragadott példa ama művek sorából, amelyek nagyatyám nevéhez fűződnek. Édesapám életében a pusztaszeri és szilvásváradi nagybirtokok hazánk legjobban vezetett gazdaságai közé számítottak. Az.akkori és ottani orvosi ellátás, valamint az öregekről való gondoskodás sok helyütt ma is példaszerű lehetne. A vadászatokból és a vadexportból devizabevételhez jutott a gazdaság, éppen úgy, mint napjainkban a Mavad. A hatvanezer holdon egy tagban álló birtokot őseink pénzért vásárolták, miután János Károly szépapám megverte a török seregeket Karánsebesnél, ahol egyébként hősi halált halt. Ez volt a török alóli felszabadító hadjárat magyar területen vivott utolsó Csatája. A pusztaszeri birtok másfél évszázados története idején a közösség javát szolgáló adóval a sokszorosát lerótta akkor a gyakori veszteséghez képest, amely a tulajdonost terhelte. A birtok nagy része olcsón, kis haszonbérletben volt a gazdák kezén, húszezer holdat pedig csaknem ingyen kiosztott a rászorulóknak. Negyvenezer holdon gazdálkodtunk 1940-ben, amikor ifjan ott gyakomokoskodtam—egyetemi tanulmányaim mellett — a pusztaszeri birtokon. Szabó Tamás fölemlíti, hogy Bécsben a legszebb palota és számos bérház’ tulajdonosa vagyok. A palota valóban megvan, de soha nem voltam egyetlen bérház tulajdonosa sem. A palota nagy termei és szalonjai állami és más hivatalos fogadások céljául szolgálnak: 24 lakásban kisemberek' laknak, akik átlagban 100 schilling bért fizetnek. Én is a palotában lakom, otthonomat az elmúlt negyedszázadban sok magyar miniszter, diplomata és közember megtisztelte látogatásával. Igen, a palota megmaradt. Nem úgy, mint szülőhazámban, ahol a sztálinista rémuralom egy idegen, ázsiai életformára kényszerítette az európai népek családjához tartozó magyarságot. Sok minden romba dőlt, és ezeket a romokat nekünk, magyaroknak kell ismét felépítenünk. Az országos méretű pusztulás a társadalom minden rétegét érintette, hiszen a kispa- raszttól kezdve mindenkit kiforgattak tulajdonából. Bécsi palotám megmaradt magántulajdonban, ma is szolgálja célját, önmagát kell fenntartania, tehát nem úgy, mint otthon, ahol az állam, vagyis a közösség pénzén működtetik a hasonló intézményeket. Én Budapesten születtem, ott éltem, de sajnos 1946-ban elkellett hagyjam szülőhazámat, meri különben még ma is Szibériában lennék, élve vagy holtan. Egyik rokonom hősi halált halt, egy másikat elhurcoltak és fogolytáborban pusztult el, a harmadikat pedig kivégezték, mindazonáltal én keresztény szellemben a megbocsátás és nem a vérbosszú igéjét hirdetem. Ahol tudok, segítek. Széchenyi őseim: Ferenc és István nemcsak kezdeményezték, hanem anyagilag is sokat áldoztak a Nemzeti Múzeum, a Tudományos Akadémia, valamint a Lánchíd megalkotásáért. Én ezt a példát ma nem követhetem, hiszen a pusztaszeri birtokból még az a 300 hold sem maradt meg, amelyet ellenállási érdemeim elismeréseképpen meghagytak. Ott lent, Sándorfalván már csak a temető vár reám, mert a családi sírbolt ugyancsak elpusztult. Addig is, amíg meglelem ott az örök nyugodalmat, megteszem, ami erőmből telik, hogy hazámnak segítsek, mint őseim is tették. Büszke vagyok arra, hogy magyar arisztokrata vagyok. Úgy érzem, éppen ezért kötelességem, hogy lehetőségeimhez képest hazámat szolgáljam és így boldogan részt vállalok a pusztaszeri munkából. Édesatyám hetven esztendeje, az első világháború után, jóakaratú magyarokkal kezdte el a haza építését. Akkor is segítette a jó szándékú, munkás embereket. Egy ilyen régi kommunista párttag mentett meg engem 1946-ban az elhurcolástól, éppen azért, mert édesatyám őt a húszas években támogatta. Büszke vagyok azokra, akik velem társtagok az emlékbizottságban és úgy érzem, nekik sem kell szégyenkezniük miattam. A mai Magyarországon minden jó szándékú emberre szükségünk van. Engem nem érdekel senkinek a múltja vagy a párt-hovatartozása. Meg kell fogni az eke szarvát, segítségre számíthatunk, de a mi dolgainkat nekünk kell elvégeznünk. Remélem, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. , Pallavicini Károly Wien 1010 I. Josefplatz 5. Ausztria Nem olyan időket élünk most, hogy ilyen félreértéseken torzsalkodjunk. Mert hiszen való igaz, hogy Pallovicini Károlynak a Pusztaszeri Emlékbizottságban való megjelenése nem zárja ki „annak lehetőségét, hogy abban Kecskemét városa is képviseltesse magát.” A magam részéről éppen hogy meg is köszöntem a Pallaviciniek szegény kis hazánkat támogató fellépését, amit továbbra is fenntartok. Mindazonáltal, aki figyelmesen elolvassa október 5-ei írásomat, világosan meggyőződhet arról, hogy a bécsi bérházat illetően nem Károlyt, hanem Pallavicini Alfonzot jelöltem meg a tulajdonosként. Ezen állításomat úgyszintén továbbra is fenntartom, hacsak Qdescalchi Eugenia hercegnő — aki ez ügyben forrásom volt — nem tévedett. Egyebekben örömmel vettem, hogy a Petőfi Népét Ausztriában is olvasva, tulajdonképpen Bécsből is megerősítették az általam elmondottakat. Szabó Tamás SVÉD—MAGYAR KONCERT A KODÁLY-ÍSKOLÁBAN Alruhás Isten , Ha egy csendes tzeretetűnnepre hív egy emberi pil- 'antás... Ha kezedbe fekte- i kezét egy barát ninden számítás nélkül... kkor oldalunknál ül gy Isten álruhában. ” (Hjalmar Gullberg) A fenti idézet Lars-Eric Larsson: Az 1ruhás Isten című oratorikus darabjá- ak befejező szakasza. A mű a napok- an a kecskeméti Kodály-iskola kon- erttermében hangzott el először Ma- yarországon, svéd—magyar zenei gyüttműködés eredményeként. Az előadók a göteborgi Hvitfeldtska Gimnázium zenei tagozata, s a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola vegyeskaraészenekara voltak. (Karmester: Martin Rossing’, szoprán: Éva Larsson, bariton: Martin Bagge, narrátor: Szokolai Péter, felkészítő tanár: Kiss Katalin és Pusker Imre). A két iskola találkozása a közös koncert formájában Szi- rányi László — egykori Kodály-iskolai hegedűtanár—közvetítésével jött létre. A hangversenyen felhangzott továbbá Weiner Leó Divertimentója és Bartók: Magyar képek című darabja a két iskola zenekarainak előadásában. A svéd gimnázium kórusa, amely a zenekar tagjait foglalta magába, különálló blokkban szólaltatott meg néhány svéd kórusművet. A koncert'a korosztály lehetőségeinek megfelelő színvonalú, élményt nyújtó előadás volt. Mégsem ezt éreztem a lényegi tartalmának. A közönség lelkes, kitartó tapsa azt bizonyította, hogy ráéreztek a különleges atmoszférára, ami az odaadóan muzsikáló fiatalok által született meg, érzékelték a zenén keresztül létrejött baráti közösség erejét, sugárzását. Sok egyéb tanulsággal is szolgált ez az együttműködés. A svéd tanároktól példát kaptunk arról, hogyan lehet egymást segítő, egymás sikereiben boldogan osztozó kollektívában dolgozni. A svéd diákok muzsikálásán keresztül pedig képet kaptunk arról, hogyan lehet egészséges, felszabadult, természetes módon viszonyulni a zenéhez, legyen az vokális vagy hangszeres. A mi perfekcióra törekvő oktatásunk bizonyára még sikeresebb lenne, ha többször közelünkbe engednénk a kezdő idézetben szereplő álruhás Istent, akit egyelőre — úgy tűnik — nyugatról kell importálnunk. A MOKÉP MÜVÉSZFILMSOROZATÁNAK NOVEMBERI KÍNÁLATÁBÓL Rövid film ar gyilkolásról A müvészfilmek mindig is problémás területe volt a hazai filmforgalmazásnak, választékával mindig is gondok voltak. Ugyanis a kínálat e speciális részét a kommersz kedvelői mindig túl soknak, az intellektuális csemegékre vágyók viszont mindig túl kevésnek találták. Még problémásabbnak tűnik a művészfilmek helyzete ma, amikor a tömegszórakoztató produkciók versenykínálatával egyidejűleg, a forgalmazási piac üzlettel éppen nem kecsegtető árúiként kerülnek a mozikba. Az utóbbi fél év adatai azonban azt mutatják, hogy ezeknek a filmeknek a játszási aránya nem csökkent, és számtalan jelét látni annak, hogy az egymással versenyben álló forgalmazók ezután is oda kívánnak figyelni a polarizálódó közönség legkülönfélébb kívánságaira. Terveik megvalósulása esetén mindenképpen választékbővülésre számíthatnak a nézők. A jelenlegi legnagyobb — nyugat-európai filmes cégekkel kapcsolatba lépett — forgalmazók: az InterCoom, a Duna Film és a Budapest Film ugyanis évi tíz-tizenöt művészfilm vetítésének jogát kívánja megvásárolni. (De a Magyar Filmintézet állományából és a nemzetközi kulturális cserék keretében bemutatásra kerülő művek is szélesítik e skálát.) A Mokép októberben inditotta a szokásostól eltérő formában új, úgynevezett No-co (nem kommersz) sorozatát. A forgalmazók elképzelése szerint az (egyelőre) negyedéves No-có-program nem csupán a mozik számára kíván választékot adni, hanem inspirálója is igyekszik lenni olyan vetítési formáknak, amelyek felsőoktatási intézményekben, művelődési házakban az érdeklődők egy szűkebb köre elé tudják tárni e műveket. Az októbertől januárig terjedő kínálat e hónapra eső része Kecskeméten a lengyel Krisztof Kieslovski egészen friss, tavaly Cannesban díjazott Rövid film a gyilkolásról című alkotásával kezdődik. A produkció a tízparancsolatot megfilmesítő sorozat egyik reprezentáns darabja. A „Ne ölj!” jegyében fogant dráma három szereplőre komponált. A baljós atmoszférájú, kietlen nagyvárosként elénk vetített Varsóban sorsukat’ végérvényesen összekuszálja a véletlen. A tengő-lengő, sivár lelkű kamasz, a nem sokkal rokonszenvesebb taxisofőr és a pályáját kezdő ügyvéd tehetetlen játékfigurái a „sorsnak”. Kieslovski pontos, aprólékos precizitással ábrázolja az első, egy ürés telken elkövetett gyilkosságot, a fiú brutális tettét. Védelme az ügyvéd legelső ügye. Az igazi megpróbáltatást azonban nem az jelenti számára, hogy elveszíti a pert, hanem inkább az, hógy ezzel együtt is elnyeri a fiú bizalmát. A halálos ítélet végrehajtását a kamera éppoly hűvös szenvtelenséggel „nézi” végig, mint a gyilkosságét. A film végül is az örök erkölcsi kérdésen tűnődve felveti, hogy vajon az államilag „szentesített” gyilkolás ártatlanabb-e bármennyivel is a személyes'akciónál. Milyen mértékben törvényesíthető az ölés?. A kérdés nem szükségképpen kívánja meg a nyers aktualizálást, de mindenképpen eszünkbe juttatja a közelmúlt újragondolandó kérdései közül a halálbüntetés eltörlése körüli vitákat, állásfoglalásokat. Mindenesetre tény, hogy a nemzetközi statisztikák alapján nem igazolódik a halálbüntetés elrettentő hatása,-a gyilkosságok végső számát tekintve nincs lényeges különbség azok között az országok között, ahol érvényben van és ott, ahol már eltörölték. Ugyanebben az ajánlatsorban kerül a Mokép jóvoltából a mozikba Jancsó Miklós eddig itthon csak hírből ismert, Olaszországban forgatott filmjeinek egyik korábbi, a törvénytelen ölés drámáját egészen más szempontból közelítő darabja: A pacifista. Jancsó ezúttal is szolgál meglepetéssel, fikciója különös módon szinte jelen idejű történéseket idéz. Minden televíziónézőnek ismerős lehet például’a film indító, a közelmúlt prágai, berlini eseményéit „ismétlő” képsora: a forradalmi dalokat éneklő fiatalok tüntetése, s a tömegben mindennek megörökítésével foglalatoskodó (Monica Vitti alakította) riporternő. Még akkor is, ha magnószalagját nem a rend hivatalos őrei, hanem egy rejtélyes (pontosan nem jellemzett) politikai szervezet képviselői semmisítik meg. Az ölni vagy nem ölni ebben a produkcióban is fontos szerepet kapó kérdése egyébként Jancsó egy jóval későbbi filmjében is vezérmotívum: a két esztendeje nálunk is bemutatott, francia—izraeli koprodukcióban készült Hajnal hasonló gondolatokat dolgoz fel. A most látható film azonban szerencsére ezúttal sem politikai „üzenetével”, hanem gondolatgazdagságával, képiségével, komponáltsá- gávai hat, s kínál kivételesnek számító szellemi kalandot. Károlyi Júlia IKONOK ÉS PAPIRUSZOK IHLETÉSÉBEN Görög festő Magyarországon Görögországban, a Meteorák tövében, Kalambaka városában, egy bazár kirakatában angol, francia, német, görög lapok között a Békés Megyei Népújság kivágatán akadt meg a szemem. Az újság, miként a többi lap is, egy görög festőművész, Nabil Shala kiállításáról tudósít. A bazárban a művésszel személyesen is. találkoztam. S itt tudtam meg, hogy idei kiállító kőrútján ismét útba ejti Magyarországot. Ausztriai kiállításáról október végén érkeznek képei ! Gyulára, az Erkel Ferenc Művelődési Házba, majd Békéscsabára. Innen Belgiumba, majd a franciaországi Vesaulba utaznak a képek. Száz ikon, ötven táblakép és ugyanennyi egyiptomi papiruszkép, s több görög stílusú váza — ez a kiállítás anyaga. Merthogy Nabil Shala igen sokoldalú művész. Sokféle stílusban, sokféle anyaggal dolgozik. Merít az antik ikonok és a klasszikus egyipto- ’ mi falfestészet hagyományaiból, felhasználja az európai szürrealizmus és a naiv művészetek elemeit is. Mindezen hatásoktól megérintetten alakította ki sajátos, eredendően keleti indíttatású festői világát. Bravúrosan rajzok számos akvarell és szénrajz tanúsítja e készségét. S mivel Görögországban is nehéz a művészetekből megélni, Nabil Shala krokizást (gyors portrékészítést) is vállal. Bazárjában saját kiállítása mellett a szokásos turistakellékekkel, térképekkel, útikönyvekkel, képeslapokkal, helyi emléktárgyakkal is találkozhat a betérő. Nabil Shala apja egyiptomi, anyja görög, ő maga Egyiptomba^ született 1940-ben. Tanulmányait Kairóban végezte. Képzőművész diplomáját a kairói Leonardo da Vinci művészeti főiskolán szerezte. Járt tanulmányúton Itáliában, Franciaországban, az NSZK-ban. Első kiállításait is külföldön, Olaszországban rendezte, 1970- ben, s ezután mutatkozott be görög- országi kiállításokon. 1976 óta feleségével és gyermekeivel Kalambakába költözött. Itt az "ősi bizánci kolostorok tövében kezdett el ikonokat festeni. Tanulmányozta a Meteora- vidék kolostorainak freskóit, ikonjait, másolta a képeket, majd önálló művekkel is előállt. Különleges technikával, égetéssel, repesztéssef, zománcozással, aranyozással éri el képeinek régies hatását. S nyugaton óriási sikert aratott ezekkel az antikizá- ló-modern ikonokkal. A papiruszképek készítésének technikáját Egyiptomból hozta magával. Sorra rendezi kiállításait Európa- szerte, az NSZK-ban, Franciaországban, Belgiumban, Ausztriában. Az ikonok, a papiruszok üzleti vállalkozásának részei. A görög táj ihlette város- és tájképei, nagyalakos vásznai mutatják az igazi Nabil Shalát. Ezekből is hozott mostani, magyar- országi kiállításaira. (kádár) Jutka Jutka, Jutka, hol lehetsz most?... Ól volt a nagy, felforgató szerelem! ÉrettA ségi után minden teketória nélkül vi-\ szonyt kezdtünk. Szülei modern, előíté-l let nélküli emberek. Svédországba jártak nyaralni, ott ragadt rájuk az északiak szabad felfogása — szexuális kérdésekről. Amint odakint látták, ők sem bánták, ha lánykájuk egy-egy éjszakát fiúismerősei otthonában tölt. Legyen korán önálló. A svéd lányok is így tanulják meg, mennyire kell magukra vigyáz- ■ ■niuk = de így jönnek rá arra is, hogy abból a szempontból nem nagyon különböznek a fiúktól. Tapasztalatok után tudnak helyesen férjet választani, akihez aztán hűségesek lesznek, nem akarom azt mondani, hogy mindhalálig. A balatonföldvári móló mellett történt meg köztünk a nagy eset. — Délben, tűző nap hevében, egy vitorlás ‘vászontakarója alatt. Rögtön éreztem, hogy messze nem én vagyok neki az első. Olyan józanul csillapítgatott, mikor ügyetlenkedtem. A végén aranyosan sóhajtott egy nagyot: „ Végre úgy éreztem, hogy veled meglehetősen boldog vagyok!" t \ V Értik a lényeget: meglehetősen. Aztán ennivaló tárgyilagossággal tolt odébb magától: „Olyan hónaljszagú vagy." Majd később megint odahúzott: „Kipihented magad?... Én is jó voltam neked?" Pár nap múlva, a képzőművészetire való felvétel előtti napon, Esztergomban barangoltunk. Felkapaszkodtunk a Vaskapuhoz, a menedékházba, onnan alászálltunk az ősi, István-kori várba, dideregtünk a rozsdaszínű sziklák, málladozó freskók, a falba erősített középkori rablánc, a koponyák, csorba ágyúgolyók között. A kripta-hidegtől meg- gémberedve élveztük utána a kellemes, selymesen enyhe levegőt. Amikor a körbástyáról széttekintettünk a Duna ezüst szalagjával kettékanyarintott vidéken, a bársonyossá, hamvassá szelídült színekbe takart városon, Szentgyörgymező vidám, hegyes bohócsapkájú tornyán, az égbevesző Kisalföldön, a bokrok közt osonó Garamon, úgy kellett Jutkát lefognom. Mindenáron le akarta magát vetni a mélységbe; „Utálom ezt a dús szépséget! — Ennyi gyönyörűségtől testileg,szellemileg paralitikus lesz az ember — hisztériázott, birkózott velem. — Most kell meghalni, mert ennél többet nem adhat már a természet!" Jutka, Jutka ... O volt ám az izgalmas nő. NO — nagybetűvel. Késő alkonyaikor a Prímási Palota előtti sétányon hallgattuk, mint siklik susogva a végtelen múltból a végtelen jövőbe a Duna, néztük, miként csillan a föveny a hullámok simogatásától. Barkaszürke szín uralkodott a'tájon, de alóla lágyan villantak elő aranyló, rózsaszín meg narancsfátylak, a keleti mesék vidám kékjei. X nappal melegzöldjét pedig mintha elnyelték volna a túlparton guggoló párkányi házak. Közöttük, á messzeségből, mind több lukacskán át reszkettek elő a felgyűlő villanyok. Határozottan azt éreztem, hogy a szépséges táj egész addigi történelmét élem át egyszerre. Attól az időtől kezdve, mikor a Föld mérgesen vicsorította elő mélyéből a szegletes sziklafogakat, melyek azóta bánatos barnává vénültek a vár alatt — napjainkig, mikor az ember acélíveket ugrasztott, át a Dunán ... Önkéntelenül is a Waise Triste-t A Duna felett szalad a szél — kezdtem dúdolni, amikor Jutka rém idegesen mutatott nyugatra. ' — Látod ott a szürke felhőbunda alatt a vörös halált? Figyeld, miként görbíti karmosra ujjait, mereszti szemét, tátogatja undorító húspiros állkapcsát. Mindjárt ráveti magát a vidékre, miránk és csak úgy szétolvadunk majd a szorításában. — Csodát van ott halál — ellenkeztem vele —, majd próbáltam meghatottságomból neki is átadni valamit, de máig is érthetetlen dühvei toppant elém. — Van halál ott, vagy nincs halál? Ij-Tr Ugyan ne... — Van vagy nincs?! Erre válaszolj! — Nincs! — vágtam vissza, mostmár én is élesen. — 'Nincs?! — Nincs! Sarkönfordultunk... Azóta sem találkoztunk. Másnap még mindig keserű gyűlölettel telve ültem rajztáblám mellé a vizsr gafeladathoz. Szép lány volt a modell, de én rá se néztem. Sírás szorongatta a torkomat. „Megállj, megmutatom, kit hagytál el!" ■— viaskodtam magamban Jutkával, mert csak őt láttam magam előtt s már is száguldott a ceruzám. Leghamarabb készültem el vizsgaművemmel. Olyan hatást értem el vele, hogy nyomban engem vett körül a bizottság. Pedig szemmelláthatólag semmi köze nem volt rajzomnak a modellhez. Elő*, térben a könnyed hattyú-kecsésségü, villogófehér lányka, Jutka. Aki csupán körvonalait ismétlődően sejtetve, önmagából távolodik a háttérbe, ahol végül is, de mostmár határozott vonásokkal formálva és tökéletesen felismerhetően, — ugyancsak ő látszik, öregasszony korában. Ezen a befejező figurán vad, szenvedő mindenek a búcsúzó ember irtózatos erejű kapaszkodása ebbe a nyomorult életbe. Ez a sötét halálhangulat elnyeli az előzményeket. A vénasz- szony vijjogó, szinte szemérmetlen élni- vágyása csaknem megsemmisíti a bájos kislányt. Ez volt az én bosszúm Jutka hűtlenségéért. Vajon felismerném-e, ha mégegyszer, valahol összetalálkoznánk ... Mert borotválkozótükröm tanúbizonysága szerint azóta felette is eljártak az évek ... Tóth István • Nabil Sha- la egy ikonjával.'
