Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-12 / 242. szám

1989. október 12. • PETŐFI NÉPE • 3 „SOK AZ ARATNIVALÓ.. > A VIDÉK ÜZENETE A KONGRESSZUSHOZ Visszatértek Kalocsára a szerzetesek Mi következik akkor, ha egy néptől elveszik a múltját, a hagyományait, elűzik, lejáratják mestere­it, tanítóit? A választ már háromezer éve megfogalmazta a bibliabeli Prédikátor. De nem kell sokat fáradozni, az idevonatkozó helyek felkutatásával. Elég átol­vasni a mai magyar valóságról mostanában napvilá­got látó nagyszámú elemzést... s napi tapasztala­taink is sok mindenről meggyőznek. Kalocsán negyven évvel ezelőtt zavarták szét a tanító rendeket. A korabeli módszereknek megfele­lően, a tragikus következményekkel járó eseményt, éjjel, sötétben hajtották végre az ávó pribékjei. Ki- semmizték az apácákat, akik életüket a városi és a falusi szegény ifjúság ingyenes nevelésére, oktatásá­ra áldozták. Nem sokkal ezután, hasonló sorsra jutottak a Kalocsa kulturális életében meghatározó szerepet vállaló jezsuiták is. Manapság, amikor szerte e hazában fenyegető drámaisággal beszélünk nemzetünk romlásáról, amikor mély válságba jutott az oktatási rendszer és a közművelődés, ismét visszatérhettek az elűzöttek. Kalocsa utcáin, intézményeiben — néhány hónap óta — nap mint nap találkozni a szerzetesekkel. Az egyházi és az állami vezetés visszahívta őket... 0 Róna Gábor (helyi superior) és Beöthy Tamás jezsuita atyák. (Walter Péter felvételei) A kislépéses haladás eredményei A legkisebb területű egyházmegye köz­pontjában Kovács Géza kanonok, érseki hélynök, Kalocsa-belváros plébánosa fogad. — Nemrég olvastam egy urbanisztikai dolgozatot — mondja vendéglátóm —, amely állítja: városunk elsősorban nem me­zőgazdasági vagy ipari, hanem kulturális, központ, iskolaváros! Ez a hízelgő minősítés pedig a nagy múltú, szerzetesi, káptalani ala­pítású iskoláinknak is köszönhető. De a köz- művelődési létesítmények többsége is — gondolok itt például a művelődési központra vagy a múzeumra — valamikor egyházi célt szolgált. A hívek adományaiból, illetve az érsekség jövedelmeiből épült. Úgy gondo­lom, ha valahol, akkor nálunk méltán ott­hon érezhetik magukat a szerzetesek ... — Úgy is mondhatnánk, hogy a város lakosságának egy részét —1 az idősebb gene­rációkat — a papok és az apácák tanították meg'a' betűvetésre,' matematikára 'és az étet • dolgaira. Itt erősebbnek kellett lennie tehát az úgynevezett ideológiai felvilágosítómun­kának is! Gondolom! kaptak elég kritikát, rágalmat az egykori pedagógusok elűzetteté- sük idején. — Nagy ütemben indult az „agymosás”. Különös erővel jelentkezett ez a városfala­kon kívül, a környékbeli kisebb települése­ken. Az egyházmegye vezetése gyakran fel is emelte a hangját a retorzió túlkapásaival szemben. — De talán mégsem volt igazán hatásos a protestálás. Az Állami Egyházügyi Hivatal és a BM emberei sokakat zaklattak, a hívő taná­rokat megfélemlítették. Ugyanakkor önök — az egyház és az állam közötti jó kapcsola­tok jeles hídverőjével, Ijjas József érsekkel az élen — ország-világ előtt paroláztak a párt­állam vezetőivel. . . — Manapság, utólag, sok mindent szá­mon lehet kérni az egykori irányítókon. Azt is, hogy a semmin is kiegyeztek; a sorozatos csatavesztésekhez is mosolyogtak. Ez azon­ban túlzottan leegyszerűsítő ítélkezés. Én úgy gondolom, elmentünk, amíg lehetett. Tiltakozások sorát idézhetném, amit intéz­kedések is követtek. Oldódtak is a feszültsé­gek. De nem rakhattunk elviselhetetlen ter­heket az amúgy is sokat szenvedett, az új társadalomból kiközösített hív.ő családok nyakába. Az, hogy negyvenévi száműzetés után most visszajöhettek a szerzetesek, az is a kislépéses haladás eredménye. —Dankó László érsek hívta vissza a rende­ket. Milyen feladatokat szánnak a szerzete­seknek? — Az aratnivalő sok, a munkás kevés... Számtalan fontos terület van, ahol munkál­9 A régi rendház, ma zeneiskola. kodni tudnak. A börtöni, nevelőintézeti, kórházi lelkigondozást szánjuk egyelőre a jezsuitáknak. A kalocsai nővérek a hittan­oktatásban segítkeznek. Úgy tudom, van olyan iskola, amely nyelvtanárként is alkal­mazna apácákat... Visszakérik a kulcsot? Ebül szerzett jószág ebül vész el. Ez a közmondás jutott eszembe, amikor az igaz­gató irodáját kerestem a kalocsai I. István (volt Szent István) Gimnázium felújításra már jó ideje megérett, ódon falai között. A proletárdiktatúra, egy furcsán ■— mond­hatnám: álnokul—megalapozott rendelettel űzhette csak el innét az alapítókat. Rákosiék jól tudták, hol dolgoznak jogtiprásaiknak a legkeményebb hangú leleplezői. Elvenni könnyű volt, fönntartani, működtem — bi­zonyítja ez az alma mater is — már nehe­zebb 11. Bortek József igazgató nagy tisztelettel szól egykori szerzetes tanárairól, akiket, előbb, mint hogy ő elvégezte volna a gimná­ziumot, menesztették onnét. — Furcsa érzés lehet, egy volt egyházi isko­la direktori székében ülni, amikor —- ki hitte volna ezt két-három éve még?— itt járkálnak a városban a volt tulajdonosok... — Engem, higgye el, ez egyáltalában nem zavar — így Bartek József. — Egyébként Kalocsára érkezése után, hamarosan mind­két atya fölkeresett. Elbeszélgettünk. El­mondták, hogy majd lehet, hogy ők fognak itt hittant ta­nítani. Nincs ebben semmi félelmetes. A református lel­kész is megkezdi ha­marosan az okta­tást. . ^ A rendalapitó Loyolai Szent Ignác napi imája valahogy így szól: harcoljak, nem törődve a se­bekkel; dolgozzak, nem keresve pihe­nést: teljesen megfe­ledkezzek magam­ról .. Nem tart at­tól, hogy hamarosan visszakérik a kulcsot a rendalapitó agilis követői? — Erről ma na­gyon sokat beszél­nek Kalocsán. De én nem tartom való­színűnek ezt. Még ha tudom is, fárad­hatatlanok Szent Ignác fiai. Kevesen vannak a visszaté­rők, s már túl van­nak a nyugdíjkorha­táron. Az együtt- munkálkodásban viszont hiszek. Elő is segítem azt, ahogy tudom I.. A városi tanácsnál Mátrai Károly elnök- helyettessel beszélgetek. Évtizedek óta taná­csi dolgozó. Korábban a járási tanács máso­dik embere volt. Talán nem véletlen, hogy így kezdi: — Hagyjuk a múltat! —- elgondolkodva kitekint a Szent István útra néző ablakon, majd folytatja — Nem lenne helyes, ha fel­tépnénk a régi sebeket. A város fejlődésének az ügye a fontos. Senki sem tagadja, hogy igen nagy szükségünk van elhivatott, több nyelven is beszélő pedagógusokra, közösség- szervezőkre, lelki vezetőkre. — Azt azonban álnokság lenne elhallgatni, hogy Önök régebben erről másként beszéltek. Jött valami felsőbb utasítás, hogy át lehet állítani a lámpákat pirosról zöldre? ■— Nem kellett itt felsőbb utasítás. Tavasz- szal megkerestek bennünket a szerzetesren­dek vezetői. Elmondták, hogy rövidesen is­mét vissza fogják kapni működési engedé­lyüket, s szívesen hazajönnének. Helyet kér­nek. Később a hivatalos papírok is megér­keztek. Úgyhogy az érsekséggel megkezdtük a tárgyalásokat. Természetesen a feladatok­ról is szó esett... — Úgy hallottam, hogy dr. Szabó István, a végrehajtó bizottság titkára javasolta a ta­nácsülésen, hogy ne csak az elítélteket, de a városfiatalságát is nevelhessék a jezsuiták... Mi a véleménye erről? — Miként lesz a távolabbi jövőben? Nem tudom. Ma, sajnos, igen nehéz megfelelő he­lyet találni a városban. Kevés a tanterem, nincs üresen álló épületünk. Azért én hiszek a sikerben. A város pártolja, hogy otthont találjanak itt azok, akik az életüket áldozták az ifjúságért. Szeretettel fogadtak Amíg a sok államosított épület valamelyi­kében, végre, juthat majd valami hely az egykori tulajdonosoknak, addig Dankó László érsek a főtéri papi otthon vendégszo­báit kínálta fel a visszatérőknek. Az öreg épület társalgójában beszélgetünk Mária Consumata nővérrel, a Miasszonyunkról ne­vezett kalocsai iskolanővérek képviselőjével, valamint P. Beöthy Tamás jezsuita atyával. — Amint a választott nép, mi is negyven évig bolyongtunk szeretett városunktól tá­vol, a világ-pusztában — mondja Mária nő­vér.^ De a legnehezebb időben sem adtuk föl a reményt, hogy visszatérhetünk. 1949- ben, amikor szétzavarták a rendet, csak a mai Bács-Kiskun területén 14 óvodánk, 3 tanítóképzőnk, 16 elemi iskolánk, 6 polgá­rink, több kollégiumunk, árvaházunk, óvó­nőképzőnk volt. Az 1597-ben, Franciaor­szágban alapított s 1860 szeptember 8-án Kalocsára került rend caritas munkáját atro­citásokkal fizette meg a Rákosi vezette párt. De ez a múlt. Most, hogy bekövetkezhetett ez a várva várt visszatérés, az új hivatások­nak és az idősebb nővéreknek legnagyobb vágya, hogy ismét segíthessenek. Reméljük, hogy templomunk után, rövidesen vissza­kaphatjuk majd a rendházunkat is, amely­ben jelenleg a zeneiskola működik. Hivatá­sunk szerint ismét igényesen és szeretettel kívánjuk nevelni az ifjúságot. Óvoda és álta­lános iskola alapítását tervezzük mindenek­előtt. Nagy öröm számunkra, hogy a város idősebb nemzedékei, a mai anyák, nagy­anyák — de a lányaik és az unokáik is — igen nagy szeretettel fogadtak bennünket: Nem felejtettek el, nevünkön szólítottak, s bármit kérünk, segítenek. Egy tanítónak mit is adhatna többet ennél a jó Isten? §| Róna Gábor, a helyi superior, Bolíviá­ból jött haza — mondja páter Beöthy — én skóciai, angliai és egyesült államokbeli szol­gálat után, Kanadában hallottam meg a ha­zahívó szót. Rendünk hat magyar városban kezdte meg a működését. Bár én Kalocsán sosem dolgoztam, a fogadtatásból éreztem, igenis tisztelték a jezsuitákat itt, az ezeréves városban. Jelenleg az egykori rendház föld­szintjén, a fiúnevelő és a börtön szomszédsá­gában kaptunk hajlékot. De az elítéltek mel­lett a város fiatalságával is szeretnénk foglal­kozni. Kanadában a házasoknak szerveztem rendszeresen lelkigyakorlatokat. Ma még, persze, csak ismerkedünk. Nagyon remélem azonban, hogy egykori rendtársainkhoz ha­sonlóan, megtaláljuk igazi helyünket a város életében, A remény és a hit — sorsunk bizo­nyítja — nem hiábavaló... "! 9 Kovács Géza kanonok 1 Békés háttérrel, nyugodtan élni és dolgozni Csordás László Bács-Kiskun megyei kongresszusi küldött írásban leadott felszólalása Tisztelt Pártkongresszus! A vidék, a falu, a mezőgazdaság kép­viseletében kívánok szólni. Lajosmizsc és Felsőlajos párttagsága adta meg ne­kem erre a lehetőséget. Olvasva, több soron tárgyalva a kongresszusi doku­mentumok és felhívások többkilónyi anyagát, kezdtem attól tartani, hogy ebben a politikai harcban elfelejtjük, hogy élni is kell. Mit akarok ezzel kifejezni? A vidék, a falu, a mezőgazdaság, az ott dolgozók szorgos munkájával elő­állított érték a létünk egyik legfonto­sabb eleme. Az itt élő emberek, úgy érzem, rászolgáltak arra, hogy a kong­resszus légkörében érződjék fontossá­guk, szerepük. Nem kívánom a város és a falu kö­zötti előnyök, hátrányok okozta fe­szültségeket fokozni. A feszültségekből már elegünk van! Azt sem tagadjuk, hogy vannak termelői és politikai tarta­lékaink! Az összefogásban, a népért folyó küzdelemben part­nerek kívánunk továbbra is lenni. Hasonló törekvéseink nyilvánultak meg például a lakásgondok megoldásában. Hi­szen a kérelmek benyújtása helyett magánépítkezéssel terem­tette meg otthonát a falusi emberek zöme még akkor is, ha a szociálpolitikai kedvezmények hatása jóval később ért ide. Bosszankodunk, de mégis a megoldásokat kerestük. Nem értettük, ha az „állam bácsi” válláról levesszük az üyen irányú terheket, akkor miért nem ezeket a szorgoskodókat illeti elsősorban kedvezmény. Az inflációt hangyaszorgalommal próbálják ellensúlyozni, nem pedig a politikai erőket keresték a leküzdéshez. Az öt anyakoca helyett nyolcat tartanak, a három fejőstehén he­lyett ötöt, s az iparban, a kisegítő üzemágakban dolgozók is rákényszerültek a földek művelésére. Azt sem titkoljuk, hogy más országokhoz viszonyítva mekkora érték ez a lehetőség. Becsüljük meg és értékeljük ezt a szorgalmat, a föld szeretetét, mert nagy értéke ez a népgaz­daságnak. Ezzel a szorgalommal, a parasztember kitartásá­val visszaéltünk. Visszaéltünk a türelmükkel, mert a munka­idő duplájára növekedett, a pihenőidő elfogyott. A paraszt- ember úgy fogalmazza ezt meg, hogy „a madzag elszakadt”. Tehát a főmunkaidő elvesztette becsületét. Tény az is, hogy bizonyos: az elmaradást a városhoz képest a bürokratikus eljárás tette lehetővé, mivel ez hatal­mat is kapott. Egyetértünk azzal a gondolattal, amit Pozsgay elvtárS'fejtegetettvhógy: ha a falu megrokkan, akkor azzal,a nemzet is. . I Sőt, egyenes, következménye lenne a városi veszedelem.. Valljuk, hogy a falu egységes rendezése nélkül nem lehet egységes Magyarország. Az országnak egy tanya eldózerolása annyit jelent, mint egy család éléskamrájának leégése, megszűnése. Bács- Kiskunban a „Gajdócsi—Romány”-korszak ehhez a dózer­hez nem engedélyezett üzemanyagot. A tanyák megmarad­tak, ezt be is bizonyítottuk azzal, hogy a tanyavüágból falu születik, hisz szűkebb hazám, Felsőlajos 1986-ban társköz­ség lett. Történt mindez abban az időszakban, amit a más­ként gondolkodók a szenvedés időszakának neveztek. Említést tettem a politikai tartalé­kokról. Azt mondjuk: a paraszt a józan eszével gondolkodik. Most sem cselek­szik másként, mikor a rendszerváltást emlegetjük. Köszöni szépen, nem kér belőle. Azzal a felfogással, hogy a múltból elege van. Ez nem azt jelenti, hogy a jelenlegit nem kell reformálni. Korszakot kell váltani. Szükségesnek tartjuk a „másként gondolkodókkal” való egyeztetést a föld tulajdonjogának rendezése kérdé­seiben, ami összetett és bonyolult fel­adat. Az új pártnak ebben segíteni kell! A szó szoros értelmében vett földhöz ragaszkodás nem járható út. A békés megoldásokat kell keresni! Személy szerint vallom, hogy ezt már igazságo­san rendezni lehetetlen! Márpedig ak­kor békésen sem! A higgadt intézkedés a nép érdeke! Ha mindezt sikerült tisztázni, akkor bízhatunk abban, hogy az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdaság olyan érdekeltségi formát alakít ki, ami bizonyítja, hogy igenis az érdekeink az egymásra utaltságra ösztönöznek. Nem hiszem el, hogy az járható út, hogy a meglévő terme­lési rendszert, a gazdálkodási formákat, a beléjük fektetett szorgalmas kezek munkáját szét kelljen szabdalni. Ezt nem gondolhatják komolyan a kezdeményezők! Mikor föld- visszaadásról beszélünk, akkor ezt sokan nem a gazdálkodás céljából igénylik, hanem elégtételt várnak. Viszont az elégté­tel nem egyenlő a nemzet érdekével! Márpedig ezt kell nézni, nem a pártok egyenkénti akaratát! Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a magántulajdon a növekedés, a fejlődés nélkülözhetetlen hajtóereje. A ma­kacs előítéletekről le kell mondanunk. Meg kell adni a ma­gángazdálkodás lehetőségét is! A politika lehet eszköz, egy bizonyos határig játék, de semmiképpen nem lehet olyan célú, hogy egy ország népét tartsuk rettegésben amiatt, hogy nem tudjuk eldönteni hova­tartozásunkat a harc zavaros színterén. Mikor kértem az egyszerű emberek véleményét, hogy mit várnak a kongresszustól, azt a választ kaptam, hogy egy békés háttérrel hagyjanak minket nyugodtan élni, dolgozni, nem a szabályozás halmazában kígyózni, esetleg elveszni. ígérjük, meg fogunk mi ezért szolgálni!-jtlgye; milyen nagy dolgot kértek e térségben dolgozó társaim? • Tíífptaiti egy feladatot! Úgy döntöttem: közreadom! Egyik tsz-tagtól kaptam: „Mi nem értünk a politikához! Mi nem is érünk rá, de nem értem fönt ezt a négyes fogatot. Valami bűzlik nekem. — Te, ha már fönt vagy, tudd már meg: fél évvel ezelőtt nem ismerték ezek egymást? —- Mert ha nem, hát jó!!! De ha igen, akkor igazán nem értem!” Én már értem! Valószínű, azóta már O is!!! Maradt még egy remény a kérés és a feladat után! Hogy az itt lévő értelmes tagság higgadt fejű, forrószívü gondolko­dásával dönt a jövőnkért! HOVÁ TŰNT A 8-AS SZÁM? Nyűt levél a Forrás olvasóihoz Több vidéki városból vannak olyan értesüléseink, hogy folyóiratunk, a Forrás a vele sok tekintetben rokon Alföldhöz, Tiszatájhoz, Életünkhöz, Jelenkorhoz hason­lóan — nem kapható. Debrecenből, Székesfehérvárról, Ceglédről is érkeztek olvasói levelek, amelyek arról tájé­koztatnak bennünket, hogy hiába keresték városszerte, például, az augusztusi Forrást, mert az újságárusokhoz el sem juthatott. Magazinok, bulvárlapok színes képtengerében pedig egyébként is szinte rejtve maradnak az olyan sajtótermé­kek, amelyek külsőségekben elmaradnak az előbbiektől, még akkor is, ha tartalmukban, művészi értékeikben fölé- bük emelkednek. Színeikkel, címoldalaikkal nem har­sánykodnak, nem látszanak át az újságosbódék üveglap­jain azok az irodalmi folyóiratok sem, amelyek több évti­zeden át közvetítették a magyar irodalmat. Megtartották régi formátumukat, s úgy tűnik: törekvéseikben többnyire hasonlítanak korábbi önmagukhoz, minthogy az orszá­gos jelentőségűek, a nívósabbak mindig M a rejtekező cenzúra működésének korában is Ä- a magyar irodalom értékeinek felmutatására vállalkoztak több-kevesebb si­kerrel, s töltöttek be politikai szerepet, olykor a hatalom tűrőképességét is meghaladóan. Mindennek hangsúlyozásával nem az újonnan jelentke­ző sajtótermékek létjogosultságát kérdőjelezzük meg, el­lenkezőleg: a sajtónyilvánosság kiszélesedésével, tagoltab­bá válásával csak egyetérthetünk, ugyanakkor úgy gondol­juk: megvan most is az az olvasóréteg a mai magyar társa­dalomban, amelynek tagjai ezután is szívesen vesznek a kezükbe elemző tanulmányokat, netán rejtjelekbe húzódó írói közleményeket is, a befogadó részéről sokszor a szelle­mi játék mutatványát követelő olvasmányokat. Szeretnénk, ha folyóiratunk továbbra is eljuthatna azokhoz, akiknek igényei közül nem iktatódott ki az iroda­lom, s akik lapszámainkat eddig is rendszeresen figyelem­mel kísérték. Efelől azonban — éppen az olvasói levelek alapján — kételyeink vannak. A Magyar Posta intézmé­nye, amelyre:—a művelődés mára egyre töredezőbb struk­túrájának kialakításakor—a lapok terjesztésének kézben tartása kiosztatott, nem tesz eleget maradéktalanul a köte­lezettségének. S ami velünk együtt más szerkesztőségek helyzetét is súlyosbítja, hogy a Magyar Posta ellenőrizhe- tetlen hatalommá vált, mindeddig sikerült ugyanis verse­nyen kívül maradnia, s megőriznie monopolhelyzetét. Mindezek alapján arra kérjük olvasóinkat, fizessenek elő lapunkra. Megrendelésüket a következő címre küldjék el: HELIR, Bp. 1900. Tisztelettel: a Forrás szerkesztősége Tálalhatunk? Az egészséges táplálkozást emlegetve ne jöjjön nekem senki azzal, hogy: édes volt az anyám teje... Abba ugyanis a természet mindent belerakott, ami az újszülöttnek szükséges, elég furcsa ízűre is sikeredett! De hát a csecsemő kiszolgáltatott: azt eszik, amit kap. Hajdan, ha más nem volt, megrágták az ételt a babának, csócsát kapott. Lett légyen az kolbász kenyérrel, azaz felnőtteknek való, | jól megrágva bébieledellé dolgozták át. Még hajdanábban, az ősasszony leckét kapott, mi az ehető, mi nem. Keserves tapasztalatot szerzett, ha fölfordult az egész horda ; a csábító színű bogyótól, a mutatós gombától. Tehát megjegyezte: óvakodni kell a látszattól. Nem mindig az a hasznos, ami szépnek látszik. Hajaj, de mennyire nem! Okuljunk mi is, tanuljunk enni! Ne más főzze ki, aztán neki a vályúnak. Emberek vagyunk: jogunk, kötelességünk válogatni. Ne higgyük„ hogy mi, magyarok mindenhez értünk. Lásd: foci. Itt mindenki azt képzeli, hogy csapatkapitányi szinten birtokolja a labdarúgó-szakismereteket. Tessék, nézzék meg a nemzeti tizen­egyet. Nem vagyunk, úgy általában, mesterszakácsok sem. Gundel csak Gundelban veszett el, nem mibennünk. De arra talán most már lehetőségünk lesz, hogy szakácsokat válasszunk. Süssenek, főzzenek ők, legjobb tudásuk szerint. Hisz az igazi szakács művészete az: mindig tudja, hogy vendégének — személy szerint, épp akkor —, mire van szüksége. Tudja, hogy akinek gyomorbaja van, annak kímélő kúra kell. Aki bezabált, annak is. De aki éhezett - szomorú tapasztalat '-j-, annak is gyilkosa a dúskál ás. Jó szakácsnak-lenni: kunszt. Na, de séfnek elmenni nem kötelező. Aki vállalja, az tudja, kinek, mit főz. Majd megkóstoljuk, aztán döntünk: eszünk-e, veszünk-e, vagy sem. De ha rosszat főznek, elcsapjuk őket, új szakácsot keresünk. Azért hallgassunk csak a legelébb idézett népdal második sorára: keserű a más kenyere __A tapasztalat zokogtatja ezt: keserű a k egyelemkenyér, a muszájkenyér, a nincskenyér, a leszkenyér, a voltkenyér... Tisztességes étterem böcsületes étlapján ezeket nem jegyzik. Kérem. Mi haspárti nép vagyunk. Az elmúlt évtizedekben a latban súlyunkkal nyomtuk a legnagyobbat. Ittuk is,.isszuk is a levét. De ennyi idő elég legyen, hogy végre felnőttként táplálkozzék a nemzet. Jó ételeket, okos szakácsok keze alól. Hozzáértően, gusztusosán szervírozott fogásokat. Nem muszáj mindenkinek konyhaszagúnak lennie. Sőt! A „szalonba." se jöjjön be a konyha­szag. De jólfigyelmezzen mindenki, aki a konyhába lép, s vállalko­zik a menükész it^sre, olyat tálaljon nekünk, amit ő is szívesen elfogyaszt. Elemi kötelesség legyen: aki, amit főzött, egye is meg. Ha nem sikeredett, legyen neki hascsikarása, ne annák, akit asztal­hoz invitált! Ahhoz kívánok jó étvágyat, hogy hozzáértéssel válogatunk az étlapról, csupa hasznos, ízletes ételt. Hisz talán már felnőttek lehetünk, a pincér nekünk is hoz külön étlapkártyát. Váljunk ínyen­cekké! Se anyatej, se keserű kenyér, se csattanómaszlag, se csócsa. De amit: késsel, villával. Csak így kerülhető el a gyomorégés, a „viszontlátás", a görcs, a fekély. Kérem, tálalhatunk?! Nagy Mária Farkas P. József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents