Petőfi Népe, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)
1989-10-28 / 256. szám
1989. október 28. • PETŐFI NÉPE • 5 Ki adja oda a pénzt? Németh Géza kiállítása A Kecskeméti Képtár termeiben, a legújabb időszakos kiállításként, Németh Géza festőművész alkotásaival találkozhatnak az érdeklődők. Németh Géza 1944-ben született Budapesten. 1969-ben építészdiplomát szerzett. 1979 óta a Művészeti Alap tagja. 1970 óta számos egyéni és csoportos hazai és egyesült államokbeli (Washington, New York) kiállításon mutatkozott be alkotásaival. 1984- ben Köbül Verával és Kecskeméti Kálmán festőművésszel megalakítja az Ars Una Stúdió művészeti alkotóközösséget, melynek vezetője lesz. 1985-ben ösztöndíjjal tölt hosszabb időt az Egyesült Államokban: New Yorkban. 1987-ben megnyeri a Világbank nemzetközi képzőművészeti pályázatát. Jelenleg Budapesten dolgozik. Németh Géza most kiállított munkái címeikkel (Kis zöld ember) konkrét, tárgyiasítható világra utalnak. A figurák, motívumok legtöbbje azonban erős expresszi- vitással átírva jelenik meg „tiszta” festői jelek környezetében. Nem annyira tárgyi, mint inkább szellemi: közéleti-politikai világunkhoz való kötődésről is beszélnek a legbelső teremben elhelyezett nagyméretű vásznak. A Diktátor sorozat legfrissebb, 1989-ben született darabjai: Az őrület pillanata, az Erkölcs és ideológia, de még a hasonló asszociációkat idéző, Az utolsó Hero című munka is efféle tartalmakról beszél. Ezekre a kompozíciókra is jellemző, hogy az igencsekély számú beazonosítható elem mindig egy sajátos, gesztusindíttatású, csurgatással és más technikákkal létrehozott, mozgásban, átrendeződésben levő képi erőtér része. A felületeken szinte mindig jelen van a drasztikusan kiemelő, inkább á lendületet, mint a kontúrt jelző fekete, vörös, a sárga. Az erővonalakkal átszőtt képek legtöbbjén hangsúlyos feszültség főszerepet kap a legelső teremben elhelyezett Nyugtalanság című képen. A leképezett tárgy ezúttal egy sárga mezőben elhelyezett repülő, mely — az 1986-ban készült Repülés című társaságában j-a- a szárnyalás, felülemelkedés klasszikus motívumával játszik el. Címükkel ellentétben nem „madár”, hanem kozmikus távlatokra nyitnak a középső terem egynemű, kisebb méretű, homogénebb szín- világú „vakolt” képei. A plasztikus hatásokat kiaknázó légi felvételek tájképeit, lagúnáit idéző művek épp annyira lehetnek realisztikus valóságrészletek, mint amennyire vegytiszta stilizációk. A tárlat december 17-éig tekinthető meg. K. J. • Kis zöld ember • Az utolsó Hero ( Repülés A cím alapján azt gondolhatja az olvasó; unalmas már a kultúra híreinek (kitartottjainak?) nyafogása. Lakásra sincs pénz, kórházra, iskolára se, akkor meg mit kiabálnak a filmesek, az írók, a szobrászok és a zeneszerzők? A kérdésre, hogy mi a fontosabb az ország életében, a lakás, a kórház, az iskola vagy bárki szobra, irománya — elismerem —, magam is nehezen tudok válaszolni, legfeljebb annyit, hogy így a kérdés rosszul van feltéve. Megnyugtatásul azonban szeretném máris bejelenteni, bogy most nem arra próbálok feleletet keresni: honnan vegyük (el) a pénzt a kultúrára, hanem arra, hogy azt a keveset, ami mégis van, azt ki adja oda. Ki döntsön arról, hogy ez a színház ennyi közpénzt kap a jövőben, amaz meg annyit? A művelődési házakra szánt pénzekből egyformán kapjon-e mindenki, vagy itt is érdemes különbségeket tenni? Csak az állami könyvkiadás kapjon támogatást, vagy más is? S végül is ki kapja a jogot a különbségek megállapítására? Ezeket a kérdéseket mostanáig költőinek is tarthattuk, hiszen ott voltak a Művelődési Minisztérium főosztályai, a megyei, városi, községi tanácsok illetékes osztályai, azért kapták — állítólag — a művelődésügy tisztviselői a fizetésűket, bogy döntsenek. Aztán, ahol kellett, ott a választott testületek rendszerint rábólintottak az ilyen döntésekre, formálisan igazolva, hogy a közösségek képviselői jóváhagyták a közösségi pénzek elköltését. (A minisztériumban, persze, ahol testület se működött, éppen a legnagyobb pénzekről titokzatos belső tárgyalások után határoztak, és utána kihirdették az érintetteknek az eredményt.) Gyorsan változó világunkban mára elég könnyű felismerni, hogy még sincs ez így egészen jól. A művelődésügy tisztviselői, még ha fel is tételezzük, bogy a közigazgatás kiválóságai, alig érthetnek jobban a színház ügyeihez, mint a rendező, az igazgató. A legjobb minisztériumi főtisztviselő sem valószínű, hogy jobban ért irodalomhoz, filmhez, mint az ott dolgozó művészek és művészeti menedzserek. Hosszú ideig, persze, nem is az volt az elsőrendű dolguk, hogy a művészethez értsenek, hanem inkább az ideológiához, hiszen feladatuk lényege a szellemi felügyelet volt. Most ne beszéljünk arról, bogy lehet-e egy műalkotáshoz pusztán ideológiai alapon közelíteni, elég annyi, hogy ez a szerepkör mára megszűnt. (Például az előzetes engedélyeztetések rendszerének eltörlésével.) Maradt tehát — jó esetben — egy művelt tisztviselő, akinek, mondjuk, némi érzéke van a művészethez, kultúrához. De miért 6 döntsön a pénzek elosztásában? Maradna a tanács, a választott képviselők testületé. De bát ők — egy-két művész tanácstagtól eltekintve—még kevésbé értenek a különböző művészeti ágak dolgaihoz, mint a tisztviselők. Ezért is fogadták el többnyire változtatás nélkül azt, amit a tisztviselők eléjük terjesztettek. Akkor mi, illetve ki marad? Maguk az érintettek osszák föl egymás közt a nekik jutó pénzeket? Ha emberek helyett angyaloknak képzeljük a művészeti intézmények vezetőit, akkor is nehéz elgondolni, hogyan jutnának egyezségre. Azt hiszem, egyetlen, viszonylag elfogadható, megoldás mutatkozik, s ennek a módszernek külföldi mintái is vannak. Ez pedig a következő. Az állami, tanácsi, általában a közpénzek felügyelői eldöntik, hogy a költségvetésükből mennyi jut a kultúrára. Azt is eldöntik, hogy ebből a pénzből mit kell fenntartásra fordítaniuk. Tehát mibe kerül az iskola, a művelődési ház alapköltségvetése, egy színház fűtése, világítása és így tovább. Minden egyébről aztán nem a civil testület, hanem önálló, független tanácsadócsoportok döntenek—méghozzá, ha lehet, pályázatok útján, a nyilvánosság előtt. Mondjuk, egy városnak van kőszínháza, önálló zenekara és szabadtéri nyári műsorsorozata. Mindháromnak a tervezett programokkal, a tervezett költségvetéssel (a jegyárakat is beleértve) kell a nyilvánosság előtt pályázni, és a pénzelosztás arányairól ugyancsak a nyilvánosság előtt kell elszámolni a szakértői testületnek. De hát léteznek nálunk független szakértők? Kicsi az ország, majdnem mindenki érdekelt lehet valahol máshol is, mint ahol dolgozik, még inkább gyanúsítani lehet bárkit ilyen elfogultságokkal. Azt hiszem, még sincs jobb, megbízhatóbb ennél a módszernél. Különösen most, amikor pillanatokon belül nem egy, hanem sok párt szempontjai és érdekei jelentkeznek majd —nyíltan vagy burkoltan—a kultúra és a kultúrára szánt pénzek elosztásánál is. Márpedig ha a művészetek és a köz érdekeit együttesen fontosabbnak tartjuk, mint az egyes pártok érdekeit, akkor nem is marad más mentség a kultúra számára, mint ilyen független testületek létrehozása. Bernáth László KATONA JUDIT: Kálvária Mind meghal, akit szeretünk, megdermed, rút lesz és hideg, meleg szívünknek hátat fordít s ránk dől, mint ólmos rémület. Mind hűtlen lesz, kit szeretünk. Aki a halál jegyese igézve néz, és csal magához s mi egyszer elmegyünk vele. . Mind élő lesz, ki rég nem él, puha karjával átölel, ha kisgyerekként nagyon félünk. S lélegzik, arcunkhoz közel. Haja nő, körme: Járni kezd, vonszol fagyos, égi parthoz, odavonszol a ravatalhoz s a semmi nyirkos gödre lesz. MÁTYÁS FERENC. Rekviem Te mondd meg, Isten, hogy ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ki oltja ki az élő lelket, s mi jogon, ha nem ő teremtett? Tankok, katonák közt a halál az úr s támadó parancsra vár, a lélektelen zsoldos szolgák a gyengéket lekaszabolják, s ki a parancsuralom kasztját nem szolgálja, azt felakasztják, s ha nem öl meg a sunyi önkény, végezhetsz te magaddal önként, az erőszak mindig erősebb, s bevérzi a lelket a lőtt seb, s lehet-e egy népnek reménye, ha nincs törvény a védelmére? Mondják, erkölcsi lény az ember s eleve nem lehet hitetlen, porból jött, de életet érlel a teremtés küldetésével, próbatétel lelki tartása, csodát tehet, ha van hozzá társa, küzd, hogy a földön szabad legyen, s hitét ne vegye el senki sem. Erős hatalom a félelem, menekül, aki fegyvertelen, menekülne, de hát, ha magyar a földjén mindig szántani akar, hullt csontjából is kenyeret ád, , .hogy. remélje a föltámadást. . Mondd meg. Istenem, hát ki büntet, mindig mások miatt halunk meg, ' ki'oltja ki az eío Telkét ?— ’ A tömegsírok nem felelnek. Az őrület pillanata FIKCIÓ Az egyik nyugat-európai kiadó évente négy regényt kíván piacra dobni a sci-fi-mintára létrehozott politikai fikcióban. Minthogy magyar neve még nincs, lehet, hogy pofinak hívják majd? A Le Monde híradásából kitűnik, hogy az első könyvet egy újságíróm szállítja, a mű címe: A Vatikán embere. A sztori figyelemre méltó újdonság, elrabolják a pápát, azért, hogy a banditák a maguk új rendjét kényszerítsék a világra. A sorozat szerkesztője szerint a politikai fikciónak mint új műfajnak, elsősorban azért lesz nagy sikere, mert reális információk társulnak az írói képzelettel. Feltehetően, ez esetben az emberrablás lehet az információ. Éppen emiatt meg kell jegyezni, hogy az elmúlt évek példái mintha éppen azt sugallnák a fikciókban járatlan újságolvasóknak, hogy ezek bizony—mármint a valós, a megtörtént emberrablások — minden képzeletet felülmúlnak. BAN ZSUZSA Nemsokára A hajnali takarítóbrigád jó munkát végzett, nesztelen gépeikkel eltüntették az utcákról a port, felmosták az utakat, fertőtlenítették a házak külső falait. A, fák nedves-zölden csillogtak a felkelő nap fényében, és ilyenkor senki nem mondta volna meg, ha nem tudta volna amúgy: ezek a fák a régieknek már csak műanyag másai. A valamikori élő, lélegző lombok rég leszáradtak már, és az embereknek sírni támadt kedvük a száraz, csonka ágak látványától. Volt, 'aki azt mondta: észrevétlenül történt a változás, mások viszont azt bizonygatták, hogy sokan időben meghúzták a vészharangot, de senki nem hallgatott rájuk akkoriban. Hogy az embereknek ne legyen állandóan rossz kedvük a kiszáradt fák látványától, valaki kitalálta a műanyag fákat szerte a városban, a régiek helyére. Így hajnalonta, a takarítóbrigád szorgoskodása nyomán valóban élethűeknek látszottak. A változások a többi között azt is magukkal hozták, hogy minden családban otthon maradt valaki naponta — egymást váltották. Erre azért volt szükség, mert reggelre például átláthatatla- nokká váltak az ablakok, ujjnyi por fedett minden bútort a lakásokban, és valaki egész napos tevékenysége az volt, hogy akkora takarítást végezzen, mint régebben évente egyszer vagy kétszer szoktak. Estére vagy délutánra, mire hazatért a család, annak az egynek az erőfeszítései nyomán egy-két órára tisztának látszott a lakás, ki lehetett látni az ablakokon, és mindez azt az illúziót keltette, hogy még mindig a régi szép időkben élnek. A viz sem volt a régi már, az óriási tisztítóberendezések ellenére is sok volt a fertőzés, a betegség a lakosság körében. — Nem tudom, mi leszt— mondta az asszony a férjének, mialatt feltálalta a vacsorát —, hetek óta izomlázam van ettől a rengeteg takarítástól, mégis úgy érzem, napról napra többet kell dolgozni.- Holnap én marddok itthon - mondta a férj vigasztalóan. — Nem erről van szó, az a baj, hogy nemrégen még órákra tisztának tűnt a lakás az egész napos takarítás után, de nézd meg, most hagytam abba, és máris ujjnyi por ül megint a szekrényeken. Ha így megy tovább, valakinek egész éjjel is takarítania kell. Már nem lesz elég reggeltől délutánig. El kellene mondani a szakszervezetben. Aki egész éjjel takarít, az nem tud reggel-dolgozni menni. A végén már nem tudjuk majd megkeresni a kenyérrevalót. A férj rosszkedvűen tette le a kanalát. — Bezzeg, amikor a buravárosba akartak hélyezni, te tiltakoztál. Most irigyelhetjük őket, hiszen összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között vannak, mint mi. Hiába kapunk mi takarítási pótlékot, azért az csak hatvan százaléka a teljes fizetésünknek. A buraváros pedig megtelt. Szó van arról, hogy ide is húznak majd egy fóliasátrat, de te is tudod, hogy az mennyit ér. És még azt is a lakosság terhére, tehóból. — Most már nincs mit csinálni. Akkor elleneztem, mert azt hittem, nem bírom majd a mesterséges levegőt, most meg fulladozom itt —felelte szomorúan az asszony. Két sápadt, vékony dongájú kamasz gyerek is ült az asztalnál, akik eddig nem szóltak, de a nagyobbik most eltolta a tányért maga elől. — Miért nem eszed meg a vacsorádat? — kérdezte az anyja. — Nem vagyok éhes. Újabban szinte soha nem vagyok éhes. — Lógatta a fejét a gyerek. — Van egy nagy hegy — szólalt meg a kisebbik fulladozva —. Hallottam, hogy annak a tetején még egészen tiszta a levegő. Több barátom is nekiindult, hogy felmászik oda. — Aztán mit kezdenek ott fent? — kérdezte az apa. — Hát, valami tábort létesítettek azok, akik feljutottak. Úgy élnek, mint a nomádok, de sokkal egészségesebbek nálunk. Ott még tiszta a levegő. Azt hiszem, holnap én is nekiindulok. — Meg ne próbáld!—ölelte magához az anya. — Nincs teneked erőd felmászni oda! Ha félúton valami szakadékba esel, senki nem tud majd segíteni neked. Kétségbe is esek, ha ilyeneket beszélsz! Egyetek! Az asszony hangja sírásba csuklóit, a hang ott rezgeti a levegőben, és senki nem válaszolt. Az apa nem mert az ablakokra nézni, melyeket megint vastagon belepett a por. Bent már a lámpák égtek, pedig nem is ment még le a nap. A lakásból azonban ez már nem látszott. Reggelre kelve a két fiút nem találták, helyettük egy levelet a konyhaasztalon. — Kedves szüléink, bocsássatok meg nekünk, de kilátástalannak és reménytelennek érezzük a piszokkal, fertőzőtt- séggel való további küzdelmet. Sajnálunk benneteket, de nem akarunk úgy élni, ahogyan ti éltek. Elindultunk a nagy hegy felé barátainkkal. Talán sikerül feljutnunk oda, ahol igazi élő fák és bokrok vannak, ahol mélyeket lélegezhetünk ... Az asszony a levélre borult, úgy rázta a zokogás, az apa viszont hallgatott. Magában igazat adott a fiainak. Még akkor is, ha minden idegszála görcsbe rándult az aggodalomtól; vajon nem pusztulnak-e el félúton? — Ha én fiatal lennék ... — gondolta, de hangosan nem mondta ki. Nekiállt takarítani. AZ ORSZÁGHÁZ ÉPÍTŐJE Steindl Imre születésnapjára Az elmúlt évszázadokban sok kitűnő magyar építőművész hagyta ránk kézjegyét. Alkotásaik meghatározzák városaink, településeink építészeti arculatát. De talán mindannyi közűi kiemelkedik a 150 éve, 1839. október 29-én született Steindl Imre, aki merészen a Duna partjára varázsolta nemzeti szimbólummá lett Országházunkat. Természetesen hosszú út vezetett a Parlament megszületéséig. Rengeteget tanult, dolgozott, kereste a legjobb megoldásokat a korábban tervezett épületein, amíg a magyar historizáló építészetnek Ybl Miklós és Schulek Frigyes mellett legkiválóbb képviselőjévé vált. A pesti műegyetem elvégzése után előbb két, majd hat esztendőn át a bécsi akadémián tanult, ahol több, a korban meghatározó jelentőségű építész tanítványa volt. A 19. század második felében a historizáló építészet dívott, azaz régebbi korok építészeti stílusait elevenitették fel, s ültették át az akkori jelenbe, az akkori kor igényei szerint. így emelkedtek Európa-szerte a neoromán, neogót, neoreneszánsz stb. épületek. Steindl is ezt az iskolát járta, ennek a szellemében alkotott. Kezdetben a reneszánszot kedvelte, s ilyen stílusban építette föl Debrecenben az azótá lebontott Bika Szállót, és a szerencsére még ma is álló, s a közelmúltban eredeti pompájában helyreállított, úgynevezett új pesti városházát, 1870—72-között. A nagyszerű palota a Váci utca 62—64. szám alatt áll, s a Fővárosi Tanácsé, ott tartja üléseit. Milyen kár, hogy a szűk utcában, ütött-kopott házak között szorong és a nagy nyilvánosság legfeljebb a televízióból ismerheti üléstermét. Csaknem evvel egy időben tervezte és építette a Budapesten a Múzeum körút 6—8. szám alatt álló természettudományi kar épületét. Az iparművészet csaknem minden területét átfogó stílusa az épületek kerámiás díszítésében, a városháza lépcsöházának vaskonstrukciójában is megnyilvánul. Szíve szerint azonban = egyik bécsi tanárának hatása alatt — leginkább a gótikához vonzódott, amelynek egyik kitűnő példája a budapesti Rózsák terén álló Szent Erzsébet-templom. • Az Országház. Ahhoz, hogy-e történeti stílusokban teljes otthonossággal mozogjon, sok más munkán át vezetett az út. Stilusér- zékének tökéletesedését számtalan műemlék restaurálása és helyreállítása szolgálta. Ő hozta helyre a vajdahunyadi várat, a máriafalvi, az iglói, a bártfai és a budapesti belvárosi templomot, valamint a kassai székesegyházat. Az Országháznak mint Steindl Imre fő müvének, a Becs melletti Fünfhaus temploma és a berlini Reichstag pályázatára készült és dicséretben részesült terve szolgált előzményül Az Országházra kiirt nemzetközi pályázaton Steindl pályaműve — mint a nemzeti múltat kifejező öntudat legmegfelelőbb építészeti megjelenítése — nyerte el 1883-ban az első díjat. A következő évben kapta meg a megbízást az akkor már az ifjú építésznemzedéket a műegyetemi katedráról nevelő, ünnepelt és sikeres Steindl. Élete végéig dolgozott az Országházon, amelynek főlép- csöházában elhelyezték Stróbl Alajos által mintázott mellszobrát, és vele szemközt egy emléktáblát, amelyet 1904-ben emelt az 1902. augusztus 31- én elhúnyt nagy építész tiszteletére az Építészegylet. Dr. Csonkaréti Károly I Jelek és lenyoma tok
