Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-05 / 183. szám

ÖT NEMZET ZOMÁNCMŰVÉSZEI Ez a tizenötödik nyár Készül a magyar korona mása • Az alkotó- telep művészeinek egy csoportja. (Straszer András felvételei) • Jordan Toncv (bolgár) készülő zománc­képe. Másfél évtizede nyitott kaput először Kecskemé­ten, a Gépipari és Auto­matizálási Műszaki Főis­kolán a Nemzetközi Zo­máncművészeti Alkotóte­lep. Az idei — most záruló — táborban kilenc ma­gyar és ugyanennyi szov­jet, három csehszlovák, valamint egy bolgár és egy NDK-beli zománcművész alkotott másfél hónapon át, ideális feltételek mel­lett. — A korábbi esztendőkben csak­nem kétszerese volt az alkotótelep létszáma a mostaninak. Anyagi megfontolások miatt történt a je­lentős csökkentés? kérdeztük a tábor művészeti titkárát, Gyergyá- desz Lászlót. — Tény, hogy az infláció ellené­re e szimpózium megrendezésére ugyanannyi pénz áll rendelkezé­sünkre, mint korábban. Mégsem ez az elsődleges ok. Sokkal inkább, hogy ne legyen túlzsúfolt az alko­tótelep, az alkotáshoz minél jobb feltételeket teremthessünk, mert mindez jelentősen befolyásolhatja a minőséget. — Az utóbbi két esztendőben nem Kátai Mihály Munkácsy-díjas fes­tőművész az alkotótelep vezetője. Arról is suttognak, hogy megsértő­dött, azértfordít hátat, ennyi év után, Kecskemétnek. Mi az igazság ? —Nem tudom. Találgatni, plety­kákba kapaszkodni pedig nem aka­rok. Tény, hogy most is felkértük művészeti vezetőnek, de — beteg­ségre hivatkozva — nem vállalta. — Szemléletében változott-e a tábor az utóbbi két évben ? — Szerintem erősödött a szim­pózium jellege. Nem lehet és nem is akarunk programokat rákény­szeríteni az alkotókra: az igényeik szerint alakítjuk azokat. Voltak diaképes bemutatók, művészettör­téneti előadások, szovjet estet ren­deztünk ... — Az idén először, a tábor nyitá­sakor — és nem annak befejeztével — rendeztek kiállítást a korábbi évek alkotásaiból. Ez csak a tizen­ötödik évfordulónak köszönhető? — kérdeztük az alkotótelep művé­szeti vezetőjét, Túri Endrét, aki a Kecskeméti Nemzetközi Zománc­művészeti Alkotóműhely igazgató­ja is. Szeretnénk, ha a jövőben ez lenne a gyakorlat. Ugyanis a most együtt töltött hetek során többször megnéztük a kiállítás anyagát, ki­elemezhettük az alkotásokat. Erre nincs lehetőség, ha táborzáráskor tárjuk közszemlére az itt készült műveket, hiszen akkor már min­denki igyekszik haza. A jövőt te­kintve azt tervezzük, hogy az alko­tótelep művészei és az alkotómű­hely ösztöndíjasai közösen mutat­kozhassanak be minden évben, mert akkor igényesebb tárlattal tudnánk közönség elé lépni. — Ha jól tudom, a táborlakók közül néhányon nem kis elképzelés megvalósításán fáradoznak az ön irányításával. A magyar királyi korona ha­sonmásának megalkotására gon­dol? Igen. Csak azt nem tudom, miért tartják e vállalkozást jelen­tősnek. — Azért, mert szakmailag hatal­mas kihívás — magyarázta Túri Endre. — A korona parányi zo­máncképeinek formáit, színeit visz- szaadni nem akármilyen bravúr, nem akármilyen próbatétel. S a kí­váncsiság is hajt bennünket: vajon az ősi technikával, technológiával, eszközökkel készült zománcképe­ket meg lehet-e ismételni a maiak­kal? Ugyanakkor valljuk, hogy iga­zán csak akkor juthat az ember bi­zonyos dolgok ismeretéhez, ha azo­kat képes megvalósítani is. — Hány művészt foglalkoztat je­lenleg ez a munka? — Négyet. — S várhatóan mikor lesz kész a korona hasonmása? — Terveink szerint két év múl­va. Persze, nem aranyból, mint az eredeti. A jövő nyári kiállításun­kon már szeretnénk bemutatni az elkészült részleteket. — Mi lesz a kész mű sorsa? — Természetesen azt is kiállít­juk, itt, Kecskeméten. A műhe­lyünk egyik nevezetességének szánjuk ... Koloh Elek PÉNTEK IMRE: Hol terem a vadtöklevél? \ Csörgőn történt vagy Csörgőn? Azt csak az SZMT kiérdemesült titkára tudná megmondani. O viszont mé­lyen hallgat. így hát a „belső fülesekre” vagyunk utal­va, melyek szerint.. . Hogy az elején kezdjük! Ennek a Csörgőnek (vagy Csorgónak) a határában épült egy kies vendégház, ahová pártunk és kormá­nyunk jeles személyiségei jártak eszegetni, iszogatni, no meg egyebet csinálni. De a körből nem hiányzott a szakszervezet sem, sőt, annak legfőbb vezére, titkára, elnöke, vagy ilyesmije előszeretettel és sűrűn látogatta a csörgői (csörgői) házacskát. Spárga elv társ — a diszkréció kedvéért nevezzük így — azért is imádta e kis lakot, mert nem a Duna, hanem egy tavacska mel­lett állt. S a tóban pedig csak úgy nyüzsgőit, ficánkolt a töméntelen ponty, csuka, kárász és keszeg. S mert Spárga elvtársnak kedvenc időtöltése a horgászat volt, így érthető a táj iránti vonzalma. Itt aztán nem kellett sokáig laeafacázni, amint bedobott, máris tülekedtek a halak, mintha szakszervezeti üdülési beutalót osztot­tak volna. A gondnok Józsi pedig mindenről gondoskodott. Szépen múltak az évek: Spárga elvtárs sokszor sze­repelt a tévében, rádióban, sajtóban: rutinra tett szert a szovjet elvtársakkal való csókolózásban, vodkaivás- hun, ezért pozíciója megingathatatlannak tűnt. A gondnok Józsi viszont nyugdíjba vonult. Az új gondnok — szintén Józsi igen nagy hóhányó hírében állt. Tíz fillérért eladta volna apját-anyját. A gondnoki állást is úgy szerezte meg, hogy a fenntartó erdőgazdaság igazgatóját lekenyerezte. Mit kenyerez- te — kalácsozta. Nő, de hiába ügyeskedett, Spárga elvtárssal neki is meggyűlt a baja. Azzal kezdődött, hogy SZMT-hírnök jő pihegve: Spárga elvtárs holnap este érkezik, legyen minden úgy, ahogy szokott. A ravasz gondnok Józsi törte a fejét, vajon mit ért a vezér azon, hogy „szokott" ? Gondolta, nagy baj nem lehet, hisz' minden a helyén, bor, sör, pálinka, a hűtők tömve. A személyzet pedig ugrásra készen várja az utasításokat. A program szerint a hivatalos vendégsereglet — a mongol szakszervezeti delegáció — csak másnap érke­zik, s addig Spárga elvtárs horgászszenvedélyének hó­dol. Elérkezett a nagy nap, begördült a fekete állami Volga, és Spárga elvtárs rövid cihelődés után máris imádott tavacskájához sietett, pompás botjaival. Biztos volt abbna, abban, hogy „megjön az alkonyi ponty", sőt, pontyok. De hiába ázott a zsinór, feküdi el a pótu, bizony a várt fogás elmaradt. Ahogy ott merengett, bosszanko­dott, egyszeresük kidugja a fejét kedvenc aranyhala (a besúgó), és a következőket mondja: — Ne strapáid magad, jó Spárga elvtárs, nem fogsz te ebben a tóban egy fia halat se. Pár hete Józsi meghá­lózta és a zsákmányt eladta a kontyosi áfész kocsmái­ra sónak. EUilult a feje Spárga elvtársnak. Hát már ide is behatolt a korrupció? El is határozta, móresre tanítja a kapzsi embert. Magához kérette (sofőrjével) Józsit, és rákérdezett: — Van ebben a tóban hal, komám ? — Hogyne lenne, Spárga elvtárs. Itt a bizonylat, a fuvarlevél... magyarázkodott hévvel a gondnok. , — Aztán a kontyosi áfész-csárda miből főzette ki a párttitkár lányának lakodalmát? Józsi bizony elsápadt, irult-pirult, makogott... — Tudod mit, egy esetben megbocsátok. Ha egy óra alatj telehordatod a tavat hallal, én nem bánom, borít­sunk fátylat a szennyesre. Istenemre, meglesz, Spárga elvtárs. Elvtársi, va­dásztársi becsszóra. Ázzál bevágta magát frissen dukkózott Ladájába, és elhúzott. Es pontosan egy óra múltán feltűnt a döcögő tartály- kocsi, és két kék overallos csak úgy zúdította bele a tóba a sok pontyot, kárászt, keszeget. Spárga elvtárs elégedetten bólintott. — Jól van, komám. Ezt a próbát kiálltad. Adói a zsiványbecsületedre. Hová is jutnánk nélküle? Aztán tudsz-e halászlét főzni ? Magam nem, de iderendeltem a környék leghíre­sebbfőzőemberét, Árpád Jani bácsit, a bütykei halász- mestert. No, akkor gyerünk, tekintsük meg, mi kerül a bográcsba? Bent a konyhán már javában pucolták a töméntelen halat, pontyot, kárászt, keszeget. Spárga elv társ csak úgy foghegyről kérdezte: Harcsa nincs ? A gondnok a halászmesterre nézett, az meg vissza. Jelenleg, momentán — nincs ... Ebben a szezon­ban ... Spárga elvtárs elvágta a magyarázkodás fonalát: Márpedig harcsa nélkül nincs halászlé! Józsi szó nélkül kifordult (a konyhából), és újból a Ladába ült. Eltűnt, mint szakszervezeti bizalmi a tö­megben, és egy óra múlva jó tízkilós harcsát emelt ki a csomagtartóból. A látvány elégedettséggel töltötte el Spárga elvtárs lelkét. Újabb próba következett. Aztán tudják-e, mivel kell ledörzsölni a harcsa bőrét? Erre már Árpád Jankó se tudott felelni, a híres halászmester. Hát vadtöklevéllel. Attól lesz az íze zamatos, fűsze­res. A gondnok Józsi hátán fölborzolódott a szőr. Elát­kozta azt a napot, amikor Mikulics igazgatót lekalá- csozta. Remegő hangon kérdezte: S hol találunk vadtöklevelet? Spárga elvtárs jókedvűen elővette a háta mögül a kezét, és egy lapulevélre emlékeztető növényt mutatott föl. Itt a minta. A környéken, úgy hallottam, rengeteg terem. Hát csak igyekezzenek keresni. Szaladtak is a rétre: elöl a gondnok Józsi, mögötte a halászmester, utána meg hat asszonyság . . . Aztán a gondnok Józsi URH-n segítséget kért az SZMT-töl, jöttek is a munkásőrök, szakszervezeti aktivisták, el­lepték a csörgői vagy csörgői hegyoldalt, s három mű­szakban, rendőrkutyák bevonásával kutatták a vad­töklevelet. Amint megtalálják, az én mesém is nyomban folyta­tódik. FEHÉR FERENC VERSEI* Ember és költő Hívtál: itt béke, s fák susognak; elkísérsz, majd magamra hagysz . . . S lám, száz éle minden gondolatnak, mit fejszeként agyamba csapsz. Erdőt, nyugvást vártam, s irtások itt is, akárcsak messze, ott, hol — míg nem jöttek lélek-kufárok lelkem a népem lelke volt. Miért vezettél erre? Csontváz csak a meztelen tölgyfa törzs; s lásd, testemet pókok befonják, hogy súlyos kézzel rája dönisz. Kezem már szárad, gallyként csörren, szívem hűs nyirkán gomba nő. Vezess, az éjtől félek szörnyen - átfoghat csúf, iromba nő, kit szép szavaddal szépnek festesz . .. De hát merre vagy ? Merre bújsz? Ember vagyok csak, megkegyelmezz! Hallod? Zúg a sok fa, egyre zúg. A csontos gond rongyos alakja szívembe tép, karomba tör. Csonkán jövök, téged kutatva . . . Most fél kezem megáld s leöl (1951) Övig a földbe ásva Anyám, hol késik két jó száraz kezed? Itt hagytad kisfiad a mezsgye megett, övig a földbe ásva .. . Arcán az ín huszonnyolc téltől meredt, de kocogna veled, még most is meleg két kis mezítlen lába. Fejetlen nyuszikkal teli a muhar. Anyám, borzongó irtózat utal, végleg beásni magam. Szememben elszabadult felhők szállnak, de szívemben bütykös paraszti lábak dobbannak visszhangtalan. Pattog a rozs, hajammal fehér fik. Érzem, a sorsom így is beérik, s hol itt hagytak beásva — a földben messzi áramkör zizeg, rezeg. Horkolhat éber, felnőtt álmom felett az ősi, lomha Bácska. Szoríts hát, sírgödröm, fedezékem! Bunkózzon ide a falverő szégyen, ■ ha még siratom magam. Kik itt hagytatok a mezsgyeszélen, már titeket átkozzon, dicsérjen földből vett, földszín szavam. (1956) * Ezekkel a versekkel búcsúzunk a héten elhunyt kitűnő vajdasá­gi költőtől, Fehér Ferenctől. Kétszáz éve, 1789-ben, amikor még alig volt hagyománya a ma­gyar nyelvű újságesinálásnak (az el­ső magyar nyelvű lap az 1780-ban megindított Magyar Hírmondó), Pénzeli József református lelkész Komáromban merész vállalkozás­ba kezdett. Mindenes Gyűjtemény címmel a ritkán olvasó közönség­nek — a kis- és középncmcsscgnek, a parasztoknak s a női közönség­nek — ajánlotta tudománynépsze- rüsítő, nyelvművelő írásokat, hasz­nos ismereteket közlő folyóiratát. Programja „a hazai természeti his­tória forrásainak leírása mellett a háztartásban, valamint a gazdaság­ban felhasználható hasznos tudni­valókat, a keresztyén virtus példáit, találós meséket, rejtvényeket ígért. Mindössze hárman szerkesztet­ték a hetente kétszer megjelenő la­pot: Péczeli József mellett Perlaki Dávid evangélikus és Mindszenti Sámuel református lelkész. A lap ígéretéhez híven a kisneme- si, paraszti olvasókhoz kívánt szól­ni. Belőlük akarta érdeklődő, tá­mogató, előfizető táborát verbuvál­ni. Ezért adott hangot a nemesség önkéntes jobbágyfelszabadító elha­tározásának reményéről. Egy pápai mérnök, Kovács Ferenc, aki gyak­ran publikált a Mindenes Gyűjte­ményben, azt írta a nemességnek címezve: „Ha tehát hazátok bol­dogságának és dicsőségének örül­tök, ha nemzetetek kimíveltctéscl cs palléroztalását szeretitek, ha hazá­tok fiai és polgártársaitok szemei­tek előtt és szívetekben még emberi becsben állnak, adjátok vissza ncki- ek emberi jussaikat, szaggassátok, tépjétek széjjel láncaikat, oldozzá- tok fel bilincseiket, töröljétek el nem csak szívvel, hanem valósággal és cselekedettel is ama szívet, remí- tő és leverő boldogtalan rabi és örö­kösjobbágyi nevezeteket, és állítsá­tok vissza mind azokat, mind ma­gatokat emberi jussaitokba.” (Ne feledjük, már előttünk a példa: a nagy francia forradalom!) Még diákként a Mindenes Gyűj­temény hasábjain fejti ki nézeteit Fejér György, a Tudományos Gyűjtemény későbbi alapító szer­kesztője is. Szenvedélyesen foglalkozott a EGY KÉTSZÁZ ÉVES FOLYÓIRAT A Mindenes Gyűjtemény MINDENES GYÜLYTEMÉNY I. NEGYE D. júliusnak Ufó Rapidtől P>gva Sfp- tembernek utűlfő Napjáig. lap a nemzeti nyelv helyzetével. Peczeli tollából új tartalmú nyelv­védő írások jelentek meg. A nemze­ti nyelv és a nemzet sorsáról szólva folytatta Ráth Mátyás, Révai Mik­lós, Barczalálvi Szabó Dávid, Ka­zinczy gondolatait. De Péczeli fej­tette ki először, hogy ha elvész a nyelv, elvész a nemzet is. Ám hiába a korszerű hangvétel, hiába a népszerű és olvasmányos írások, hiába a sok eredeti gondo­lata Mindenes Gyűjteménynek ke­vés előfizetője akadt. A szerkesztő azt remélte, hogy 1790-rc legalább ezer előfizetője lesz, ám az olvasók száma ekkor mindössze 137 volt. Hiszen akikhez szólni akartak, azok, szegények lévén, nem rendel­keztek lehetőséggel, hogy folyóira­tot, könyvet olvassanak, vásárolja­nak. A kezdetben hetente kétszer meg­jelent Mindenes Gyűjtemény 1790- ben, tulajdonképpen mint folyói­rat. meg is szűnt. 1791 92-ben ugyan egy-egy évkönyvszerű kötete még megjelent, de Péczeli József ha­lálával, 1792-ben, végleg megszűnt. Szellemét, elképzeléseit három évti­zeddel később a Tudományos Gyűjtemény próbálta feléleszteni. A Mindenes Gyűjtemény rövid életű folyóirat volt, de alapítása, megjelentetése jelentős telt a 18. század végi Magyarországon. K. M. • A kemence mellett: Uldis Szokolovs- kis, aki Lettországból érkezett. • Praszki Vitti csuvasi (szovjet) művész alkotásai. • A neves magyar „zománcos”, Morelli Edit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents