Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
1989. augusztus 26. • PETŐFI NÉPE • 3 KONZERVGYÁRI MUNKÁSNŐK „Ezután is itt szeretném megkeresni a kenyeremet” A kevés árut, veszteség nélkül Aki vásárol, tudja, milyen őrült árak vannak. Minden drága. Az uborka, a paradicsom, a paprika, a dinnye és a szőlő is sokba kerül. Asztalos Lászlóné háziasszonyként is jól ismeri a piacot, s mint a Kecskeméti Konzervgyár csoportvezetőjéről, elmondhatom: naponta benne él. Huszonnégy éVe nyomták bele a munkakönyvébe az üzem bélyegzőjét, azóta jó pár szezont végigdolgozott, de ilyen gyengére, mint az idei, nem emlékszik. Az udvaron egy pótkocsis, zöld héjú, Sükösdről való csemegekukorica-rakomány várja az átvételt. Ezt leszámítva, kihalt a terület. Hiányzik a más években megszokott mozgás. Asztalosné, akár saját veszteségeként könyvelné el: paradicsomból csak a felére számítanak annak, amennyit fel tudnának dolgozni. Nem csak a háziasszonyoknak okoz fejtörést, hogy vegyenek-e a drága paprikából! Eddig ide, a gyárba sem hozlak belőle. A hét végére hét vagon zöldbabra van kilátás, amelyből bébiétel-alapanyagot készítenek, és csak időnként gyűlik össze egy kevés meny- nyiségű szép uborka és paradicsom. Ebben a helyzetben sok múlik Aszta- losnén és társain, hogy a kevesebb árut is veszteség nélkül dolgozzák fel, hiszen mint az asszony mondja: — Én eddig is innen éltem. Ezután is itt szeretném megkeresni a kenyeremet. Az embert a munkásbecsülete is arra bírja, hogy ne hagyja cserben a vállalatát. Most úgy látom -az országban a munkásosztálynak a legrosszabb. Kilencszázötven forinttal kezdte... Nekik a legrosszabb? Holott a parasztsággal együtt ők a legfontosabb árutermelők. Az ország kenyerét megélhetését adják. Mégsem ők viselnek magukon drága ékszereket. Dénes József né szakmunkás, huszonhárom évi munkaviszony után jutott el addig, hogy havi átlagban hétezer forintot keressen. Kilencszázötven forinttal kezdte annak idején. De hát mennyit nőttek azóta az árak! Mégsem békétlcnkcdik, nem csatlakozik a mindent és mindenkit szidok táborába ez a halk szavú asszony. Inkább a munkájára figyel. Kapcsolótábla-kezelő a kükoricaüzemben. Azt szeretné, ha a gyár az ez évre tervezett 1500 vagon csemegekukoricából készülő konzervet mind értékesíteni tudná. A hét közepéig ötszázharmincegy vagonnal dolgoztak fel. Dénesné gombnyomással szabályozza a géprendszert: hol csökkenti, hol növeli a szállítószalag sebességét, ahogyan a termelés menete kívánja. Az a cél, hogy a csuhéfősztás, a bajusztól és a léhától való megtisztítás után, jó minőségű szemek kerüljenek a töltőgépekbe. A megélhetést jelenti Tóth lmréné zárógépkezelő huszonhárom éve dolgozik a gyárban. Lakiteleken lakik. Bejáró. Két gyermekét úgy indította el az életbe — a nagyobbik már férjhez ment —, hogy mindvégig a vállalati keresetére támaszkodhatott. Százhúsz-százhuszonötezer doboz kukoricát zárnak le egy műszakban. A múlt havi fizetése 11 300 forint volt. Az augusztusi, valószínűleg, ennél több: 13-14 ezer forint lesz. Megél belőle a családjával? Nem könnyen, de ha rfem dolgoznék itt, még ennyi sem lenne. Kétszer kaptam Kiváló Dolgozó oklevelet. Stabil munkaerőnek érzem magam. Talán nem veszi dicsekvésnek, elmondom: a főnökeim számíthatnak rám, ilyenkor, a szezonban is, amikor a szombat és a • Mindany- nyiuk érdeke, hogy veszteség nélkül termeljenek. • Asztalos Lászlóné: —- Az embert a munkásbecsülete is arra bírja, hogy ne hagyja cserben a vállalatát. • Augusztusban nincs megállás. A lakiteleki Tóth lmréné a jövö héten éjszakás lesz. vasárnap éppen olyan munkanap, mint a többi. Augusztusban nincs megállás. A hét végén is fogunk dolgozni. Hétfőn váltunk, akkor éjszakára jövök. Az idén kicsik a csövek, kevés rajtuk a szem, de nekünk és a gyárnak ez a kevés is a megélhetést jelenti. Sztrájk? Nem! A Hunister sterilizálóban, ahol a feldolgozás során véget ér a kukorica út• Dénesné a munkájára figyel. A hét közepéig 531 vagon kukoricát dolgoztak fel. (Straszer András felvételei) ja, szóba kerülnek a múlt heti munka- beszüntetések is. Tóthné és Asztalosné egyetért abban: — A gyár nincs olyan helyzetben, hogy sztrájkolhassunk. Amikór rosz- szabb minőségű a kukorica és nekünk ebből kell valamit produkálnunk, nem engedhetjük meg, hogy akár csak tízezer forint veszteséget is okozzunk magunknak. Kohl Antal SZOMBATI LEVÉL Félelem Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a félelem egyidős az emberiséggel. Ugyanis sokkal „öregebb”, hiszen a félelem benne van az állatokban, az ösztönükben. Náluk azonban ez életmentő tulajdonság, s inkább óvatosságnak, a környezethez történő alkalmazkodásnak nevezzük. Az embernél azonban több évezredes földi élete során nem finomult, nem gyöngült ez az érzés, sőt erősödött, többszínű lett, mondhatnám azt is, hogy kollektivizálódolt. Ma már ugyanis nemcsak az egyes ember fél, de retteg maga az emberiség. Elsősorban önmagától. Számtalan változata van a félelemnek. Majdnem annyi, ahány ember él a világon. Könyveket lehetne írni arról, ki mitől, kitől fél, s vajon félelme megalapozott, reális-e. Persze, ha alaptalan is, attól a félelem még nagyon tud rombolni az idegekben, blokkolva a gondolkodást, a cselekvést. Mégis azt tartja a közmondás: jobb félni, mint megijedni. De valóban jobb-e? Egy hatvankilenc éves özvegyasz- szonytól kaptam levelet a napokban. Fél. Elmondja azt is, miért: „jó szándékukban bízva nem írom meg a nevem, mert én, mint olyan sokan, félek. Mert megöregedtünk és nincs támaszunk ...” Mi váltotta ki ebből az asszonyból a félelmet, mi hozta felszínre olyan hőfokon, amikor úgy érezte, hogy „intézkednie” kell, levelet kell Írnia. A történet egyszerű annak, aki más iránt érzéketlen, talán még mosolyognivaló is. Ezt írja a néni: „Még mindig vannak, sajnos, rosszindulatú buszvezetők, akiről írok, nem is a fiatalok közé tartozik, hiszen lehet 40 45 év közötti és nem gondol arra, hogy talán ő is megöregszik és ha ővele is ilyen csúnyán bánnak, nem tudom, milyen véleménye lenne róla, ha így megaláznák, ahogy énvelem tette. Vasárnap dinnyét vettem a piacon, 5,50 kilósat és az SZ.TK- nál felszálltán) a buszra. A közeli utcában lakom, de az hadd legyen titok, mert szinte félek a buszsofőr utólagosan is rossz indulatától.” Nem részletezem. A lényeg az, hogy a néni nemsokára le akart szállni, de nem jelzett előre, s így a gépkocsivezető nem nyitotta ki az ajtót. A néni szólt neki, s erre megjegyezte, hogy miért nem jelzett. De már nyitotta is az ajtót. „A dinnye is nehéz volt, a másik kezemmel kapaszkodni kellett, meg alacsony termetű is vagyok. De láttam a buszsofőr arcán, hogy rosszindulatú . ..” Meggyőződésem, hogy a néninek egészen más, sokkal mélyebb és általánosabb oka van a félelemre, mint a gépkocsivezető viselkedése. Ez a buszsofőr (leírta a néni a rendszámot is) biztosan nem gonosz ember, de most éppen őt találta el egy utas keserűsége, tőle fél teljesen oktalanul, ezért nem írja meg az utca nevét sem. Minden tiszteletem a gépkocsivezetőé, aki ebben a kánikulában is kering a dögnehéz jármüvei a kriminális közlekedési káoszban. Bocsásson meg a néni, de nem hiszem el, hogy oka van félni a sofőrtől. Mitől fél hát ő is, én is, a többiek is? Ő azt írja, azért fél, mert megöregedett, és nincs támasza. Más attól fél, hogy meg fog öregedni. Megint más attól, hogy nem bírja megadni a tartozását. A harmadik retteg a betegségtől; a negyedik attól, hogy megtámadják, amikor éjszakánként hazafelé ballag a sötét, néptelen utcán. Az ötödik attól, hogy felismeri a hitelezője, a hatodik .. ., de minek folytassam? Mindenki fél és együtt is él a félelemmel. Leggyakrabban egy másik embertől félünk, aki esetleg éppen tőlünk fél. Mert eldurvult a világ, arcot öltött a kegyetlenség, hát- borzongató eseteket sorol a televízió, az újság, a rádió. Öreg embereket ölnek meg néhány forintért, a verekedő a Dunába dobja áldozatát, a határokon át zokogva, remegve, görcsös igyekezettel rohannak, bújnak, szöknek át az emberek egy másik, harmadik országba, mert otthon félnek. Mert jó lenne egy kis nyugalom, egy kis öröm, egy morzsa a boldogság, a biztonság asztaláról. Jó lenne a béke szárnysuhogását hallani. De nincs öröm, nincs nyugalom és nincs béke. Új jelenség ez, csak a mi korunk, a huszadik század,találmánya a rettegés tudománya? Mindenki tudja, hogy nem. Amint írtam, a félelem egyidős az emberrel, sőt „öregebb” nála. De csak az ember tudja kivetni önmagából, csak az ember képes erre. Képes-e, akarja-e? Az emeriség egyik fele bizonyára akarja, de nem képes rá, éppen a másik fél miatt, amely nem akarja, mert elve az elrettentés, a félelemben tartás a „politikája”. És ne gondoljon itt senki a világ klasszikus megosztottságára. Nem arról beszélek, mert itt is, ott is mindkét változatnak vannak önmaguk által fölkent apostolai. Egymástól félünk. S ez arra kényszerűéit bennünket, hogy legjobb tudásunkat, legtöbb pénzünket, legnagyobb erőinket arra fordítsuk, hogy minél ravaszabb, minél gyorsabb cs minél nagyobb hatású pusztitóeszkö- zöket hozzunk létre. És e pusztítóeszközök műszerfala előtt állva, ujjúnkat a piros gombon tartva, titkos képernyőn lessük a másikat, az „ellenséget”, aki ott áll a műszerfal előtt, ujját egy piros gombon tartva, és egy titkos képernyőn lesi a másikat. Hál nem őrültség ez, hát nem emberhez méltatlan állapot ez? Az is furcsa, hogy amikor például napjainkban — némileg lazulnak a rettegés rácsai, s közénk jön az oly sokáig fenevadnak, vérszívónak — és mit tudom én, minek titulált „ellenség”, rácsodálkozunk. Már-már hitetlenkedve gusztálgatjuk, hallgatjuk, hogy az is ember. Van lába, karja, szeme és olyanokat mond, hogy becsül, sőt szeret minket. Hát erről, ezektől félünk, ezektől rettegünk? Elérhető-e a félelem nélküli világ, nem ábránd ez? Bevallom, szeretném hinni, de Madáchcsal szólva azt kell mondanom, hogy „ .. . uram, rettentő kétségek gyötörnek”. S tanúim lehetnek száz- és százezren, hogy a kél - ségek nem alaptalanok, mert él bennünk a gyanú, az előítélet, hogy ,a másik ember csakis rosszat akar nekünk, s ha szépeket is mond, ha kedvünkre is tesz, csak azért, hogy félrevezessen, s aztán hirtelen lerántja a bőrünket. Bizony ez él bennünk, és ennek az előítéletnek, sajnos, évszázadok alatt összegyűlt rengeteg tapasztalat az éltetője. Még akkor is, ha az ellenkezőjére szinten rengeteg a tapasztalatunk. Furcsa, hogy az újságokban külön rovatok vannak a rendőrségi krónikának, a bűnügyeknek: ki kit vert meg, ki mit lopott stb. Tehát csak a „rossz emberek” cselekedeteit soroljuk napról napra. Kellene egy olyasféle rovat is, amelyben például azt írnánk: Tegnap a 18-as buszon Kovács Tivadar 23 éves kiskunfélegyházi lakos átadta, ülőhelyét özvegy Nagy Lászlóné hatvanéves nyugdíjasnak. Vagy: Tíz fillér hiányzott Tál- lérosi Zebulonnak, amikor a pénztárnál ki akarta fizetni a fél kiló tcipör- tyűjét, de a pénztáros T hagyja csak bácsikám, megjegyzéssel útjára engedte a 93 éves aggastyánt... Vajon egy ilyen rovatba lenne e naponta mit írni? FÉLEK, hogy nem! Az SZDSZ nyilatkozata A z augusztus 22-én tartott, Bács-Kiskun megyei háromoldalú politikai egyeztető tárgyalások első napirendi pontja az Ellenzéki Kerekasztal helyiség- és telefonigényének megoldása lelt volna. Valótlan a Petőfi Népében az augusztus 24-én megjelent elnöki tájékoztatás, hogy az Ellenzéki Kerékasztalban tömörült pártok a megyei tanács elnöke által felajánlott megoldást megértéssel elfogadták, a konkrét ajánlásokat megköszönték és kijelentették, hogy egy héten belül megtekintik a felajánlott irodaházat. Az SZDSZ nevében a megyei tanács elnöke által felajánlott segítséget kategorikusan és határozottan utasítottam vissza. Visszautasításomat az alábbiakkal indokoltam. Szervezetünk működésével nem akarja a lakosságra háruló terheket tovább növelni. A megyei tanács a saját hatáskörébe tartozó feladatok megoldását végezze el legjobb tudása és szándéka szerint! A politikai szervezetek - ha csak bújtatott formában is támogatása csak az egészség-, az oktatásügy, az infrastruktúra, a szociálpolitika terhére történhet. Mi pontosan arra is szerveződtünk, hogy ezek legjobb, legemberségesebb megoldásában véleményünkkel, tevékenységünkkel vegyünk részt. Nem rovásukra, értük akarunk beleszólási jogot a helyi politikába! Követelésünk az MSZMP-vel szemben van, amelynek hatásköre, az emberek által igényelt befolyása drasztikusan csökkent. A csökkenés következtében képesek tizt az irodaházat üzleti szinten hasznosítani, amelyhez tulajdonosi jogukat szervezetünk nem ismeri el. Követelésünk: a nem jogos bevételekből biztosítsák a működésünkhöz szükséges szerény infrastruktúra anyagi fedezetének egy részét! AZ SZDSZ városi szervezetének augusztus 24-ei közgyűlése beszámolómat az egyeztető tárgyalásokról elfogadta és megerősítette, hogy részünkről az első pontban sem született megegyezés. Hegedűs Gábor SZDSZ-vczetőségi tag A Bács-Kiskun megyei háromoldalú politikai egyeztető tárgyalás elnökétől érdeklődtünk a SZDSZ képviselőjének nyilatkozatával kapcsolatban. Megtudtuk, hogy az SZDSZ valóban különvéleményt nyilvánított az irodahelyiség-igény kielégítésével kapcsolatban, de mivel az ügyrend szerint a szóvivők egyetértettek a megoldást kínáló lehetőség elfogadhatóságában, a kerekasztal az ajánlatot elfogadottnak minősítette. Olyannyira, hogy tegnap délelőtt meg is tekintenék az üres irodaházat a Zimay utcában. (A szerk.) Megválasztották az MSZMP Bácsalmás és térsége kongresszusi küldötteit Bácsalmáson és térségében a jelöltállítást és ajelöltek bemutatását követően, 1989. augusztus 21. és 23. között került sor a kongresszusi küldöttek megválasztására. A titkos szavazáson a térség pártalapszervezeteinek tagjai közül 956 párttag a tagság 72,3 százaléka — vett részt. A küldötteket a tagság az előzetesen megválasztott 11 jelölt közül választotta meg. A választási bizottság 1989. augusztus 24-ei értékelése szerint a város és térsége párttagsága kongresszusi küldötteknek dr. Száhl Imrét 242 szavazattal és Vida Miklóst 444 szavazattal választotta meg. Dr. Száhl Imre: 1942-ben Bácsalmáson született, a bácsalmási rendelőintézet fogszakorvosa. A munkásmozgalomban 1965 óta vesz részt, az MSZMP-nek 1971 óta tagja. Társadalmi pártalapszcrvczeti titkár, valamint a Hazafias Népfront városi bizottságának tagja. Vida Miklós: 1942-ben Baján született. Az MSZMP városi bizottságának első titkára. A munkásmozgalomban 1959 óta vesz részt, az MSZMP-nek 1968 óta tagja. M ég mindig „büntibcn vagyunk;’ — jutott eszembe a napokban a gyerekeim óvodáskorából ismert kifejezés. Egy tizenéves diáklány kama- szos háborgása váltotta ki belőlem végső soron a gondolatot. Ha velem történik, talán már föl sem kapom a fejem. Strandolt a minap, meséli s előrelátó módon a megváltott húszforintos belépője birtokában néhány percre elhagyta az uszoda területét, hogy a kapu előtt táborozó gyümölcsárusoktól vásároljon némi üdítő csemegét. Rosszul számított azonban szolgáljon mentségül zsenge kora a bürokrácia hatalmasságai előtt , mert jegye azon nyomban értéktelenné vált. Amikor visszatérni szándékozván felmutatta, az semmi érdeklődést nem váltott»ki a jegysze- dőből. Váltson belépőt, mondták. Hiába mutogatta a jegyének hitelességét igazoló, rábélyegzett aznapi dátumot, csak kioktatást kapott az okvetetlenke- dő: ezzel nem lehet oda-vissza grasszálni, egyszeri belépésre jogosít. Mit volt mit tenni, a strandon hagyott ruháiért mert hiszen azért is vissza kellett mennie újabb húsz forintot fizetett. * Mielőtt az olvasó tűnődne, hol történt mindez, rögtön „megnyugtatom”: bárhol történhetett volna. Az eset kapcsán ugyanis felhívtam telefonon néhány nagyobb strandot, uszodát a megyében, s mindenütt azt a választ kaptam: hasonló helyzetben ők is így járnak el. Gyanítom, országos gyakorlat esete forog fenn. Mikor a miértre is rákérdeztem, kész volt a válasz. El tudom cn képzelni, milyen visszaéléseket szülne az a botor intézkedés, ha mondjuk, kinek-kinek mikor eszébe jut — megengednék, hogy elhagyja a fürdő területét? Egy két-három gyerekes család például sokallván a belépő mellé a strandon vásárolható ebéd árát, még azt képzelné, hogy otthon is ebédelhet az a kölyök olcsóbban, majd ebéd után visszamegy a napijegyével lubickolni! Ki fizetné meg a jegyüzérek okozta kárt, ha esetleg átruházzák a jegyet másokra? ' Tulajdonképpen nem vitatom én a fürdők vezetőinek igazságát. Ki tudja, mennyi rossz tapasztalat győzte meg őket arról, hogy csaló, bűnöző nép vagyunk mind egy szálig. (Ámbár, ha belegondolok, elég ügyesen vágták át az ominózus gordiuszi csomót!) Csak egy gondolat gyötör azóta is: mire való akkor a jegyen a keltezés? Alighanem egy tisztább, becsületesebb nép történelmi hagyományaként maradt ránk a szokás, amikor még vissza leheteti térni a napijeggyel — csak most „büntiben vagyunk" ... — hajós — Büntetésben?
