Petőfi Népe, 1989. augusztus (44. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-19 / 195. szám

» • Molnár C. Pál metszete. Intelmek A latinul írt Intelmek Morumlns- titutio —- kódexekben maradt ránk, mint Szent István király törvényeinek első darabja. Pedig nem törvények, ha­nem fiához, Szent Imre herceghez, a magyar trón várományosához intézett, tanító célzatú erkölcsi magatartási sza­bályok, amelyek megtartása sikereseb­bé teszi az uralkodást. Talán maga Ist­ván írta, de lehet, hogy az udvarában élő valamelyik tudós bencés szerzetes­sel vettette papírra. A legújabb kutatá­sok szerint valószínűbb, hogy Asztrik — szerzetesi nevén Anasztáz'— eszter­gomi érsek az Intelmek szerzője, de azokon feltétlenül István király sugal- mazása és a helyi, speciálisan magyar viszonyok ismerete látszik. A mű tehát a szerző személyétől függetlenül a ko­rabeli magyar társadalmi és szellemi viszonyokat mutatja, s ezért — függet­lenül az esetleges nyugati források fel- használásától, bedolgozásától — ma­gyar munka. Magyar fordításban először 1738- ban, majd 1808-ban, harmadszorra 1899-ben jelent meg. A XX. században már többen is lefordították. Az Intelmek bevezetésből és tíz feje­zetből áll. István király szóhasználatá­val, amint fiához címezve írja: „ ... mi­ként égi serege (ti. a királyok királyá­nak, tehát Istennek) áll kereken tíz kar­ból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból...” A tíz fejezet vagy parancs a követke­zőkről szól: I. A katolikus hit megőrzé­séről; II. Az egyházi rend becsben tar­tásáról; III. A főpapoknak kijáró tisz­teletről; IV. A főemberek és vitézek tiszteletéről; V. Az igaz ítélet és. a türe­lem gyakorlásáról; VI. A vendégek be­fogadásáról és gyámolításáról; VII. A tanács súlyáról; VIII. Arról, hogy a fiák kövessék az elődöket; IX. Az imádság megtartásáról; X. A kegyes­ségről és az irgalmasságról, valamint a többi erényről. A pontokba foglalt jó tanácsok hasznosságáról István király saját ural­kodásából merített gyakorlati tapasz­talatokat. Egyénisége legjellemzőbb vonásának jó szívét, kegyességét, igaz- ságszeretetét tartották. A merseburgi püspök szerint „a legyőzöttekkel ke­gyesebben senki sem bánt nála”. Udva­ra valósággal menhelye volt üldözött rokonainak és más királyi sarjaknak. A IV. fejezetben a főemberekről és vitézekről szólván azt tanácsolja, hogy „uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban szü­letik, és hogy semmi sem emel fel, csak­is az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Ha békeszerető leszel, királynak és király fiának mon­danak, és minden vitéz szeretni fog.. István meg van győződve igazáról, uralkodási módszereinek, stílusának helyességéről és joggal. A VIII. feje­zetben ezért hangsúlyozza, hogy „ . .. kedves fiam, apád rendeletéi, vagyis az én rendeleteim mindig legye­nek szemed előtt, hogy szerencsédet mindenütt királyi gyeplő igazgassa. Az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kö­vessed ...” Bár István király az Intelmeket kife­jezetten Imre hercegnek címezte, min­denki máig érvényes, megszívlelendő erkölcsi szabályokat találhat bennük. Bárcsak az államok mai vezetői is ol­vasnák és megfogadnák! Csonkaréti Károly • Kovács Margit: Kenyérszegő (Fotó: MTI-Press) AUGUSZTUS 20. A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN Augusztus 20-át, első királyunk, Szent István névnapját hosszú évszázadok óta ünnepli a magyarság. Elsősorban nemzeti és egyházi ünnep, de később hozzá kapcsolódott az alkotmány és az új kenyér ünnepe is. Szent István alakját megkülönböztetett tisztelettel vette körül a magyarság. Szentté avatását Szent László király kezdeményezte 1083-ban, amikor sírjánál csodák történtek koporsója feltárásakor. Épen maradt jobb kezét a kor szokása szerint drága művű ereklyetar­tóba foglaltatta, mely mindmáig fennmaradt. A Szent Istvánról elne­vezett budapesti bazilikában őrzik. Székesfehérvári sírjához a középkortól fogva tízezrek zarándokol­tak, nemcsak magyarok, hanem idegen nemzetiségűek is. Jobbja a magyarság legtiszteltebb, szimbolikus jelentőségű - hazát védő ereklyéje, melynek századokon át kalandos sors jutott. Bár tiszteletét már az Aranybulla előírta, mégis templomról templomra vándorolt, míg 1771-ben Budára került. Azóta hordozzák körül ünnepélyes' körmenetben augusztus 20-án. A 12. századtól kezdve István alakját gyakran ábrázolták festők és szobrászok leginkább abban a jelenetben, amint halálát közeledni érezvén, koronáját és országát Szűz Mária oltalmába ajánlotta. A barokk korszaktól sok templomunk oltárképén látható e jelenet az ország minden részében (Nagybörzsöny, Győr, Andocs, Sümeg, Szeged, Kiszombor, Szombathely). A téma legújabbmegfogalmazását- Varga Imre szobrászművész valósította meg, századunk művészetének formanyelvén, Lékai Ltíszló bíboros prímás megbízásából, a világ ka­tolicizmusának főtemplomában, a vatikáni Szent Péter-bazilika Ma­gyarország Nagyasszonya-kápolnájának 1980-ban készült oltárán. 1949 óta augusztus 20-a a magyar alkotmány és az új kenyér ünnepe. A népi hagyomány eddig aratás után, júliusban ünnepelte az. új kenyeret. A kenyér egyaránt volt áldozati étel, de a terménykenység és a bőség szimbóluma is. Elkészítéséhez, megszegéséhez és fogyasztá­sához előírások és tilalmak csatlakoztak, például, hogy megszegése előtt keresztet kell rá rajzolni. A hozzá fűződő mágikus eljárások századunkban is élnek egész Európában. A népi gyógyításban is fontos szerepet töltött be, sokféle betegség gyógyszereként használták a javasasszonyok, és fontos szerepe volt a halottkultuszban is. A korai középkorban csak a legfelső társadalmi réteg evett kevés, lepényszerű kenyeret, mint a miniatúrák és a templomok oltárképei is tanúsítják. Magyarországon a házikenyér-készítés kezdetei a 14. század közepétől mutathatók ki a jobbágyszolgáltatásokban. A ke­nyérfogyasztás gyorsan emelkedett az ország nagy részén, a 16. szá­zadban már jelentős egész Európában. A 18. században az alföldi búzakenyér finomsága, szokatlanul nagy mérete már fogalommá vált, a hazánkban járt angol, német utazók szóltak róla elismeréssel, köztük a francia enciklopédisták is. A falusi és városi lakosság java részénél századunk első évtizedéig a házi kenyérsütés dívott. Az alkotmány ünnepének új szimbólumát a képzőművészeti ábrá­zolások is megörökítették. Köztük a legismertebbek a mindenkiben régi, szívet melengető családi emlékeket ébresztő kenyérszegő nőáb­rázolások, mint Pátzay Pál 1944-es, több változatban megmintázott szobra. Egyik változatát 1973 augusztusában állították fel a Kossuth- Úfjas művész szülőhelyén, Kapuvárott. Bensőséges, többsíkúan értelmezhető ábrázolása Kovács Margit keramikus kezétől származik. Az emberi élet harmóniájának, a csalá­di élet békéjének jelképe az 1952-bén készült, nagyméretű, a régi paraszti életet idéző női figura Szentendrén, a művész múzeumában látható. Brestyánszky Ilona A Sáfár testvérek József balladát írt István királyról — Móricz Zsigmond eljött és gratulált A Kecskeméten élő, 80 esztendős Sáfár László — egykori kőművesmester több elsárgult újságot, régi könyvet őriz szeretettel, büszkén. Tévedés ne essék, nem a letűnt idők kiadványainak megszállott gyűjtője az idős bácsi. Három, korán elhunyt testvérének nyomtatásban megjelent elbeszé­lései, versei olvashatók az elsárgult lapokon, Qzért őrzi őket féltőn. Nagyapám Bugacon volt számadó. Apám is paraszti munkával kereste a kenyerét, míg be nem öltözött rendőrnek emlékezik Sáfár László. — Én már itt, a Kecskemét széli tanyán cseperedtem fel négy testvéremmel. Lőrinc volt a legidősebb. Sok verset írt, meg dalszövegeket, színdarabo­kat. Nézze csak! Egy 1938-ban kiadott Magyar művészeti lexikont mutat, amely egyebek mellett így ír Sáfár Lőrincről: „Az Üzenet, Magyar Nótaélet stb. munkatársa. Költeményeit Magyar pusztán őszi alkony címmel rendezte sajtó alá. A ki­adásban azonban 1937. nov. 2-án bekövetkezett halála meg­akadályozta. Munkáit öccse (Sáfár József) A rónák, szerel­mese címen adja ki...” — Hány évesen halt meg Lőrinc?- Huszonnyolc esztendőt élt. A többi testvérem még annyit sem. József huszonhárom évesen távozott, Ferenc a húszat sem élte meg, ahogy a húgom sem: tizenhatot csupán. — Megdöbbentő. — Az bizony — bólogat szomorúan az idős bácsi. Tudja, mindegyiket a tüdőbaj vitte el. Először Lőrinc lett beteg. Mégpedig azért, mert udvarolni volt, azután kilométe­reken át futott hazáig, majd hideg vizet ivott, amikor megér­kezett és leforrázta a tüdejét. Egy szobában háltunk mi, gyerekek, így. a nyavalyát mindenki megkapta Lőrinctől. — Kivéve Önt. Igen, mert én akkoriban Kecskeméten laktam. Ugyanis versenyszerűen birkóztam, bokszoltam, s az edzések meg a mérkőzések miatt be kellett költöznöm a városba. Négy esztendő leforgása alatt mind a négy testvéremet elvesztet­tem. Szegény anyám, azt hittem, belepusztul... — Józsefről, aki a Kecskemét és Vidéke című lap munka­társa volt s igen sok országos lapnak is publikált, figyelmet érdemlő méltatást is ír a lexikon. Többek között: „Versei klasszikus irányt, novellái merészen új irányt képviselnek. Több országos pályázaton nyert...” Három, írással foglalko­zó testvére közül ő volt a legtehetségesebb? Azt nem tudom, de kétségtelenül a legsikeresebb. A Pán című elbeszélésével is nyert egy országos pályázatot, olyan nagy írót előzve meg, mint Móricz Zsigmond. Akkor Móricz el is jött hozzánk, a tanyára, s ott töltött egy napot. Gratulált Józsinak, s azt mondta, hogy nagyon tehetséges­nek tartja. No, de azután már csak egy évet élt... Sokan dicsérték akkoriban az István királyról írt balladáját is, amely a Képes Családi Lapokban jelent meg. — Mivel magyarázza, hogy egy paraszti családban három fiú is írt, országos lapokban publikált? — Lőrinc kezdte, az ő példáját követték a fiatalabbak. Én is. Mert igaz, hogy a kőművesmesterséget választottam, de én is írtam betyárdalokat, humoros történeteket. Sőt, ma is írok. Csak úgy, a magam szórakoztatására ... (Sáfár József díjnyertes, 1938-ban írt, Pán című novelláját, ez alkalommal mi is közreadjuk.) Koloh Elek • Sáfár József, több irodalmi pá­lyázat győzte­se, aki csupán 23 évet élt. ■ kF.pf.s cs.u.Adi lapok ISTVÁN KIRÁLYRÓL BALLADA - IRTA: SÄFÄR JÓZSEF „llogy Időbe «till, ugr lulóid aa uUt: Mikor ■ vili (iönről ». éjíélra • • • I |ip holddjiiláikor... mikor éjiéit mulat." I,.Vácim**, vrrl u 4j.uk» cnradjél, Erről U... űrről la.. ■■ Irdatlan »májét.. Jlo*y Unciák tűk »I rjmi árnyakt Ne Irl.rurn IuUiiIi frdrll arccal járaak. A. éjl(ll árnyak frdrll arrral Jönnek. Árulástól lórival aublyákal kölötlek ... Léptek dőngrnrk ,.. • hol » lűi plláraoli Órlá. lállos áll ni rrilo lis/l.i.voo, Kgy óaihujii Iáit... ,.. ui . rddlU«táron_ Aa elkeaaredéa axlr.t, telkei aairáaa. llullimió keblével meglódul tfj kara Kilépi a főpap aiivéMI a lőr-kéal. Kőkemény arcáról ledobja a kőitek Álarc alatt ól' aalal Ultráét, aa arcok. Vér eaőppea a tőrről... a hang Borai barso*| „Előliem mindnyájon vagytok lamevtltea, H hogyha nir* arm ölném, vádoljatok .FakUdőlI királya éa aa Iáira tlUaP - Vagy ha meg nem Ölném, öljelek meg engem I“ Hnk, éte ml «?...» rrőanek Iránit Caak erdőnek lenni... c CbraáJ. latrán királyt Ól T# (yllkaal Vlgyéra 111 „...Igen, meg keU halnod áleaő . pátriárka! Magi latrán, magyarok elaft te... királya.. .“ Villan, anjl a Iőrrel, <te — jaj, «, JnJ.-- tőr IHI Nemi Nem sikolt a aaól... réjnftllnv.. Sáfár Józse f Lassan alkonyodon és az alko­nyaiban a denevérek vijjogva ci­káztak feje fölött, a vadvirágok hódító illatával telt levegőben, amint halálra fáradtan vánszor- gott a távoli kistorony felé. —De nem. Hiába. Pihenni kell —nyögte Tófalvy Tamás, a fiatal festőművész és leheveredett a fű­re, miután szépen, vigyázva letet­te festőfelszerelését. A távoli, ködbe borult, elfáradt és földműit viharfelhőhöz hasonló erdő mögött éppen akkor tűnt le a nap, de sugarait egy-két percre otthagyta, hogy csodás világításba vonják a hatalmas bugaci mezőt. Tófalvy művészlelke valóság­gal magába szívta a gyönyörű lát­képet. —Ez hát a mező—kiáltott fel elragadtatással —, amiről azt mondják, hogy szellőjében a ma ­gyar népdal ősmelódiája susog, hogy holdfényes éjszakákon ma­gyar álmok barangolják... A bogarak zümmögése, a mesz- szeségben legelő gulya szinte sej­telmes kolompotása, meg a ragyo­gó színfoltokban égő, égrerévede- ző kis falusi templom harangjá­nak ideszűrődő hangja: ájtatos zsolozsmává olvadt össze... A színek lassan leszakadoztak az égről, ünnepi csend ült a mező­re, amit csak néha-néha szakított weg egy-egy egerésző bagoly hu­hogása. Egyszer csak meghökkent: egy vén pásztor állt előtte, hófehér hő ingben, bő gatyában, pupigombos kis mellény ben. Galambősz haja, — mi nemes, szinte fensőbbségi kifejezésű arcot keretezett — hosszú göndör fürtökben omlott vállára. Tófalvynak az az érzése tá­madt, hogy Pán, a pásztorok Iste­ne áll előtte és hogy őt kapja majd el egy fordulóra ágért a hajdínom- dánomért, amit az idegenek csi­nálnak itt, ezen az újdonsült ide­genforgalmi helyen. De a pásztor csak állt. Oldalt kinyújtott jobb karja hosszú pász­torbotra támaszkodott. Átható tekintete pedig a fiatalembert mustrálta. Mikor Tófalry kezdte már ma­gát nem jól érezni, nem várt sze­lídséggel, szinte szomorúan meg­szólalt: Bugacra eddig a bús magyar sors, a feledés borult és jó volt ez így... Most meg... — Elhall­gatott és a távolba nézett, majd kis idő múlva tovább beszélt: Ha ez így tart, akkor eltűnik végleg a mithosz, eltűnnek az álmok és nem marad más, csak a szét!osz­lott legendák borús bánata... Ezzel indulni is akart, de mint­ha meggondolta volna magát, is­mét beszélni kezdett, valami el nem hangzott kérdéseket ismételt meg Aszklepiádes klasszikus stí­lusában: Mik azok a titokzatos hangok éjente? — kezdte Pán, mert Tófalvy biztosra vette, hogy a pásztorok istene beszél hozzá. — Elhalt őseink kínzott leikéinek gyötört, fájdalmas hangja ? Vagy vélt, vagy való halk csengése ti­tokzatos, vádló hangjuknak?Mi­ért kísértenek? Miért vádolnak azon a vélt, lelket dermesztő, szívremegtető, torkot fojtogató hangon? Tófalvy nyelt egyet. Fogalma sem volt arról, hogy miért mondja neki ezt a vén pásztor. Az pedig folytatta: Vagy csak leikeink ké­rő, elnyomott, néma hangjai hö­rögnek meghallgatásért? Kegye­lemért? És egy gúnyos megsemmisítő UTASSY JÓZSEF: Rezeg a levegő Zúg a cséplőgép. Okádja a szalmát és falja a kévét. Kazal tetején hancútrozgatunk hárman. Nagy, szőke nyár van. Combja kivillan, hajlong a kévevágó asszony bugyitlan. Es mi hasalunk, lesünk, micskézünk hosszan a forró porban. Majd elinalunk. Lopott dinnyénkről hallgat zölden a Parlag. Gubacs-pipából szívjuk a bablevelet: vad gyerekek. S ahogy alkonyul: ki-ki libáival a mezőre vonul. , Pacsirták zengve dicsérik, hisz olyan szép a naplemente. Egy egérlyuknál pamutpuha macska ül: les, fülel, úgy vár. S messzire hangzó, érces hangjával haza­hív a harangszó. KATONA JUDIT: Ima a Fény Istenéhez Ömlik a búzák meleg vére, könny folyik árvák kenyerére, a tarló koszorúkkal ékes: gyorsan issza a verítéket. Fény Istene, védd meg a földet, enyhítsd éhét az éhezőknek! Gép iramlik a mag szívének, porrá zúzódik az élet. Esők szárnya, erős, hatalmas, az éhezők élni akarnak: vedd el kínját a gyermekeknek, teljenek búzatárlók, vermek. Nincsen számadó. Nép a gazda: kenyere sül piros-magasra, naptól gyötört föld méhe hordta: legyen megáldott minden morzsa! pillantás után hátat fordított a festőművésznek. Nem mént el, hanem széttárva karjait, az ál­mokhoz kezdett beszélni, de most már Sappho stílusában: Nagy , magyar Alföld csöndes, holdsü­tött mezein lihegve bolyongó ál­mok! Ne riasszátok a puszta echóját panaszos dalában! Zengje tovább a bús melódiát, amit őse­inkkel zengve énekelt, a mi szer­tefoszlott, hős legendáink gyö­nyörű danáit. Tófalvy most már egészen nem értette a pásztort, aki azonban rendületlenül folytatta: Abba a dalba kezdjetek ti hát, ami lá- gyabb, mint az esti szellőben suso­gó, szívünkben élő népdalunk ős­melódiája: abba, amit a lélek érez csak, s ha megérzi, néma vággyal zsongni kezd, amelyik játszik a lé­lek húrjain: remegőn, busongva. Erre a hangra, mit ősök adtak, ami szent örökség, loldobog szí­vünk örökös szent vágya... Ennek a furcsa, klasszikus be­szédnek a hallására Tófalvy ellá­tottá a száját. Kár volt. És az alatt az idő alatt, míg sikerült kiköpködnie a szem­telen katicabogarat, vagy más eh­hez hasonló szörnyeteget, az alatt az idő alatt már eszébe is jutott, hogy hol látta a vén pásztort. „Hírős hét” volt a „hírős város­banAz meg ott állt az „öreg templom ” felőli sarkon, a vendé­geket váró tömeg első sorában. Mikor a katonazenekar egy tüzes indulóba kezdett, az is verni kezd­te botjával a taktust. Előbb csak a fejét ingatta meg a lábával dob­bantott egyet-egyet, de ahogy tü­zeseden a zene, ő is úgy tüzese­den. Végül már forgott, dobo­gott, és a veríték csak úgy ömlött az arcáról... • Pátzay Pál: Kenycrszcgft PÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents