Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-11 / 161. szám

1989. július 11. • PETŐFI NEPK • 3 Szövetkezet—munka nélkül? A MAGYARORSZÁG EXKLUZÍV INTERJÚJA A rqagyar könnyűipar válsága mos­tanra a szabadszállási Sportcoop Ru­házati Kisszövetkezetet is elérte. Ki­fogytak a munkából. Termékeik túl­nyomó része szocialista exportra került az utóbbi időben, aminek a viszonyla­gos biztonság volt az egyik nagy elő­nye. Mert bár nem a legjobb árat kap­ták árujukért, a megrendelésre évről évre számíthattak. S ez annál inkább fontos volt számukra, mivel a hazai kereslet csökkenése és a kínálat növe­kedése miatt egyre nehezebbé vált a belföldi értékesítés. így a nyomott árak ellenére is kitartottak volna a szocialis­ta export mellett. Nem a szövetkezeten és nem is a partnereiken múlott, hogy a helyzet másként alakult. A Sportcoop gondjai e vállalkozásukban azzal kezdődtek, hogy nem jutottak megfelelő alap­anyaghoz. Aki ért a varráshoz, tudja: bizonyos fazont csak bizonyos anyag­ból lehet megcsinálni. Az egyre rosz- szabb minőségű hazai alapanyagból pedig nagyon nehezen (többletmunká­val, többletköltséggel) tudták megvarr­ni a megrendelő által kért ruhát. Kö­vetkezésképpen c munka egyébként is kevés jövedelme még kevesebb lett. így az idén termelőkapacitásuknak már csak 70 százalékát kötötték le a szocia­lista exporttal. Nagy nehezen sikerült belföldi megrendeléssel pótolni a ki­esést. Ilyen előzmények után hamar bekö­vetkezett az, amin sok konfekcióipari • Most még van munka. De holnap... cég elvérzett mostanában, s amitől a szabadszállásiak is féltek. Az alap- anyaggyártó ugyanis kétszer egymás után emelte árait az utóbbi időben. Ez az, ami már nem fért bele az értékesítési árba, így a Sportcoop ráfizetett a szoci­alista exportra. Amint lehetett, felmondták a szerző­dést, ez év második felében már nem szállítanak a KGST-piacra. Hogy mit csinálnak helyette? Egyelőre sikerült egyik napról a másikra új megrendelé­seket szerezniük, de ezek kisebb mun­kákra vonatkoznak. Hogy később mi lesz, még nem tudják. (Tóth Sándor felvétele) Több évvel ezelőtt a Sportcoop Kis­szövetkezet szakasztott olyan dzseki­ket, sportos ruhákat gyártott a hazai piacra, mint amilyeneket a nyugati di­vatlapokban látott az ember. A hason­lóság nem volt véletlen, hiszen a szövet­kezet tőkés megrendelésre is dolgozott akkoriban, így megismerhették a legdi­vatosabb fazonok elkészítésének csín- ját-binját, olykor még jobb minőségű anyaghoz is hozzájutöttak. Nos, az itt dolgozó asszonyok most is képesek lennének „olyan” ruhát varrni ha lenne miből és lenne kinek. A. M. Vita a jelölőgyűlésen elhangzott vádaskodásról „Ha felakasztanak sem emlékszem . . Behívatták-e Mester Barnabást? Ez­zel a címmel indítja a Petőfi Népe 1989. július 7-ci számában megjelent riport­ját N. N. M. újságíró. Az irás azt akar­ja tisztázni, van-e alapja annak a jelö- lőgyüléscn elhangzott állításnak, mi­szerint tavaly áprilisban behívatták igazgatómat a városi pártbizottságra, s felhívták figyelmét személyemre, ellen­zéki nézeteimre és az induló MDF- mozgalomban való részvételemre. „A Petőfi Népe utánajárt” áll az írás élén. Az a kérdés: minek? Mert ha az igaz­ságnak akart utánajárni ahogy állít­ja , akkor engem, a szóban forgó ügy főszereplőjét mindenképpen útba kel­lett volna ejtenie. Ez annál inkább módjában lett volna, mert N. N. M. éppen az írása megjelenése előtti napon készített velem interjút. Az „ügyről” azonban egy árva szót sem szólt. Félek, nem az igazság érdekelte a Petőfi Népe riporterét. Talán valami egyéb missziót teljesített.. . Az említett újságcikk kimondatlanul is kétségbe vonja szavahihetőségemet, mivel egyértelműen az csendül ki belő­le, hogy a tőlem származó és a jelölő- gyűlésen Bálái F. István szájából el­hangzó állításnak semmiféle alapja nin­csen, az egész az én kitalálásom: követ­kezésképp olcsó és hitvány választási kortesfogásról van szó. Feltétlen szük­ségét érzem tehát annak, hogy — kéret­lenül is a nyilvánosság elé tárjam az ügy általam ismert tényeit. Elöljáróban annyit: sem Bálái, sem én nem állítottuk, hogy tanári állásom forgott volna veszélyben. Ezt csupán az újságíró és az MSZMP Kecskemét Vá­rosi Bizottságának első titkára hegyezi ki ilyen formában, nyilvánvaló tenden­ciózus csúsztatással. (Az „egzisztenciá­lis kockázat” nem az ember állásának elvesztésénél kezdődik!) Elmondom, mi az, amire biztosan emlékszem 1988 tavaszáról. Egy dél­előtt feleségem hívott fel az iskolában. Kicsit izgatottan és ijedten közölte: Mester Barnabás fölkereste apját, s el­mondta neki, hogy a városi partbizott­ságon felhívták rám a figyelmét. Apósom, dr. Krajcsovszki József a következőképpen számolt be nekem er­ről: Meglátogatta őt Mester Barnabás úgymond, a „régi barátságra való te­kintettel”, s előadta, hogy a pártbizott­ság munkatársa ezzel fogadta: „Tu­dod-e, hogy a tantestületedben van egy nagy demokrata? Ezután ismertette a kiskunmajsai „tevékenységemet”, Kozma Hubával, Lezsák Sándorral va-' ló kapcsolatomat, a lakiteleki találko­zón való részvételemet, na meg azt, hogy káros nézeteket és illegális irato­kat terjesztek diákjaim között. (Közbe- vetőleg meg kell jegyeznem, hogy én Kiskunmajsán semmiféle politikai sze­replést nem folytattam. Hogy már ak­kor szemmel tartott dr. Bodóczky László, az lehetne akár hízelgő is a szá­momra, de ottani ténykedésemet csu­pán a totális diktatúra szemlélete és gondolkodásmódja tekintette és tekint­heti politikainak.) Apósom végül is azt válaszolta igaz­gatómnak, hogy én felnőtt, magamért felelős ember vagyok, miért nem hoz­zám fordult. (Ez az, amit én sem értek, a mai napig sem!) Mester Barnabás azzal búcsúzott, hogy az ügy nem sú­lyos, retorzió nem várható, csak a fi­gyelmét hívták fel a „dolgaimra”. Pár nappal később egyik kollégám — szükség esetén megnevezem — is figyel­meztetett, legyek óvatos, mert a főnökkel beszéltek a pártbizottságon. (Ha nem is ijedtem halálra annak idején, az tény, hogy izgatott, foglalkoztatott a dolog, diákjaimnak, kollégáimnak is beszéltem róla, érthető hát, hogy elég pontosan em­lékszem, apró részletekre is.) Most, ama bizonyos jelölőgyülés más­napján csakugyan fölkerestem igazgató­mat az iskolában. Mikor mondta, hogy Kelle György már felhívta, sejtettem, hogy elkéstem . .. Mester Barnabás nem emlékezett semmire. Na arra azért igen, hogy apósommal annak idején beszélt rólam, politikai nézeteimről és ténykedé­semről, de hogy mi indította erre, fogal­ma sem volt. M ondtam is neki: ez a dolog nyilván erősen foglalkoztatott, föl is zak­lathatott, ha emiatt fölkerested az apóso­mat. Kell, hogy emlékezz rá, hol, hogyan, kitől értesültél viselt dolgaimról? „Te, ha fölakasztanak sem emlékszem semmire” ismételte többször is. (Remélem, erre még emlékszik, hisz ez a beszélgetés csak pár napja zajlott le!) Végezetül, azt hiszem, nem minden ta­nulság nélkül való végigszaladni eme „rejtélyes ügy” közelmúltbeli fejlemé­nyein: Június 28-án, a jelölőgyűlésen elhang­zik a városi pártbizottságot kompromit­táló „alaptalan vádaskodás”. Jelen van dr. Bodóczky László első titkár és Kelle György titkár. Nem tiltakoznak. Hall­gatnak, mint nyuszi a fűben. Vajon mi­ért? Talán nem biztosak Mester Barna­bás lojalitásában? Másnap reggel 8-kor Kelle György felhívja telefonon az igaz­gatót, aki 11-kor már súlyos amnéziában szenved. Aztán néhány nap múlva a Pe­tőfi Népe, az MSZMP lapja hirtelen minden ráhatás nélkül — hivatására éb­red, s nyomába ered az igazságnak ... Most itt állunk tanácstalanul. Van­nak, akik emlékeznek, vannak, akik nem. Igazi patthelyzet, ítéljenek az olvasók. dr. Dcbreczeni József „Nem hívattak be, nem utasítottak .. Dr. Debreczeni József válaszának birtokában ismét felkerestük Mester Barnabást. Most sem tudok mást mondani, mint a múltkor. Engem soha nem hívat­ták be, soha nem vontak felelősségre dr. Debreczeni József miatt, nem utasítot­tak arra, hogy retorziót alkalmazzak vele szemben. Tavaly tavasszal valóban beszéltem dr. Krajcsovszki Józseffel, és valóban szóba került köztünk a veje is. (Ezt egyébként természetesnek tartom.) Dr. Debreczeni József tavaly és idén is jutalomban részesült,a pedagógusna­pon. Ha egzisztenciális kockázatot vál­lalt volna, akkor nyilván kimarad a ju- talmazollak névsorából. Kelle György, aki telefonon hívta Mester Barnabást, tiltakozik áz MDF vádja miatt. Bálái F. István és dr. Debreczeni József pontosan tudják, miért telefo­náltam. A jelölőgyűlés végén mindket­tőjükkel beszéltem, kérdeztem, hogy .kitől származik az információjuk. Bá­lái azt mondta, hogy dr. Dcbreczenitől, aki viszont az apósára utalt. Kértem őket, hogy a nyilvánosság előtt tisztáz­zuk ezt a dolgot.- Miért nem szólalt fel a jelölőgyűlé­sen ? A kortes bejelentése váratlanul ért mindannyiunkat. Ha „felveszem a lab­dát” és a városi pártbizottság nevében visszautasítom Bálái F. Istvánt, akkor ő esetleg megvonja a vállát és azzal vág vissza: lehetséges, hogy tévedtünk: nem a városi, hanem a megyei pártbizottság egy munkatársa szólt Mester Barna­básnak. Neki nem kötelessége tudni, hogy ki dolgozik az egyik, és ki a másik pártbizottságon. Egyébként nem csak az igazgatót hívtam fel, hanem dr. Pánczél Gyulát, az MDF vezetőségi tagját is, aki ígéretet tett arra, hogy a második jelölőgyűlésen nyilvánosan tisztázzák a vádat. Erre azonban sem akkor, sem a harmadik alkalommal nem került sor. * Megkerestük dr. Bodóczky Lászlót is. Miért nem tiltakoztak a helyszí­nen ? Nem igaz, hogy nem tiltakoztunk. Kelle György kollegám már a gyűlés ideje alatt odament Bálái F. Istvánhoz és szóvá tette, hogy alaptalanul vádas­kodott. A gyűlés végén én is csatlakoz­tam a társaságukhoz, s ekkor - dr. Debreczeni jelenlétében méghozzá Bálái F. István nekem azt mpndta: ha igaz, amit mondunk, azaz ha valóban nem hívattuk be Mester Barnabást, ak­kor ő, Bálái F. István, külön újságcikk­ben fog elnézést kérni. Hát erre azóta is hiába várunk bár meg kell monda­ni, hogy a többi gyűlésen a vádat már nem ismételték meg. Noszlopy Nagy Miklós A SZERKESZTŐSÉG KOMMENTÁRJA. Egy behívatásnak már persze abban az esetben, ha valóban megtörténik két főszereplője van: a hívató és a hívatott. Tudni is ők tudhatnak róla első kézből, mindenki másnak csak indirekt, közvetett „bizonyítékai” lehetnek. A szóban forgó ügynek tehát dr. Debreczeni mindene — akár áldozata is lehet, főszereplője azonban a legkevésbé. Az M DF jelöltje „nyilvánvalóan tendenciózus csúsztatással” vádolja az újság­írót, no meg az MSZMP Kecskemét Városi Bizottságának első titkárát miköz­ben ragaszkodott ahhoz, hogy hozzászólását a nyilván mindenféle tendenció­zus csúsztatástól mentes címmel közöljük. Ezt ugyan megtettük, de azt már nem tehetjük meg, hogy szó nélkül hagyjuk dr. Debreczeni „találgatásait”, amikor is nem kevesebbet állít, mint hogy az MSZMP titkárai „nem tiltakoznak, hallgat­nak, mint nyuszi a fűben” (csak emlékeztetőül: dr. Bodóczky és Kelle egybehang­zóan állítja: a gyűlés végén <— dr. Debreczeni jelenlétében — az MDF kortese ígéretet tett a vád nyilvános tisztázására). Ttulajdonképpen van valami, ami ha aprócska is, mégiscsak bizonyíték: dr. Debre­czeni az első gyűlés után — ő maga is elismeri — beszélt Mester Barnabással. Mi nem tudjuk, mi hangzott cl ekkor. Csak egyet tudunk: azóta a kortcsbeszédekből hiányzik az utalás a „behívatásra”. Azt hisszük, azért, mert ami nincs és nem is volt, arról nem illő különösen a nagy nyilvánosság előtt nem —akár egy szót is mondani. Még csak annyit: szerkesztőségünk a maga részéről mindenképpen tiszteletben kívánja tartani a jelöltállító szervezetek által elfogadott, és lapunkban szombaton publikált politikai megállapodást, amely kizárja a választási kampány során alkalmazható módszerek közül a személyeskedést, a provokációt. Ezért az ügyet a magunk részéről lezártnak tekintjük, egyetértve dr. Debreczeni Józseffel egy valamiben: ítéljenek az olvasók. Mit mondott Kádár János? Látogatás VI. Pál pápánál Bevonulás Csehszlovákiába — 1956 után a belső konszolidáció hamarabb indult cl és gyorsabban zajlott le, mint a megtépázott nemzetközi te­kintély helyreállítása. Ez utóbbi vonat­kozásában talán sorsdöntő volt a ma­gyar kérdés levétele az ENSZ napirend­jéről. A folyamat betetőzésének, nem­zetközi kapcsolataink megkoronázásá­nak tekinthető az ön Vatikánbati tett látogatása 1977-ben. Visszatekintve: hogyan Ítéli meg az akkori eseménye­ket?- Azt hiszem, egyet lehet érteni az­zal a megállapítással, hogy hazai dol­gainkat gyorsabban tudtuk rendezni, mint nemzetközi kapcsolatainkat. Eb­ben szerepet játszott az egyik oldalon az, hogy a magyar nép hamar megér­tette: az új vezetés nem kíván a régi úton járni, s ha valami jobbat akarunk, mint ami ebben az országban 1956-ban történt, azt csak együtt, összefogva ér­hetjük el. Másrészt a szembenállás egyik megnyilvánulása volt a magyar kérdésnek az ENSZ-közgyűlés napi­rendjére való felvétele. Látogatás az ENSZ-ben — Az ön személyében 1960 szeptem­berében első alkalommal vett részt ma­gyar párt- és állami vezető az ENSZ közgyűlésén. Mi volt az ön New York-i utazásának a célja? Az út összehangolt akció volt, Hruscsov javaslatára a szocialista or­szágok mindegyike a legmagasabb szinten képviseltette magát. Együtt utaztunk egy szovjet utasszállító hajó­val, s a közgyűlésen módunk volt kifej­teni álláspontunkat a kelet nyugati kapcsolatok javításáról, a leszerelésről. — Ön abban az időben nem örven­dett nagy szimpátiának az ország hatá­rain kívül. Milyen volt a fogadtatás New Yorkban? Nem mondhatnám, hogy túlsá­gosan barátságos. Az elején még több százan tüntettek a magyar küldöttség ellen, bár az. utolsó napokra már csak egy szál tüntető jutott. Egy kicsit korlá­toztak is mozgásomban, de én ehhez hozzá voltam szokva, hiszen Horthy idejében a saját hazámban ugyanez megtörtént velem. De azért ezt szóvá is tettem. Azt viszont el kell mondanom, hogy az amerikai kormány részéről korrekt elbánásban részesültünk. Egyetértésről köztünk akkor még szó sem lehetett. A legnagyobb egyetértés talán a minket kísérő biztonsági em­berrel alakult ki. Ő is, mi is örültünk annak, amikor véget ért a látogatás. — Végül is mikor jutott nyugvópont­ra az ENSZ-ben a magyar ügy, miért vették le a napirendről? Azt hiszem, véglegesen 1963-ban. Sok minden szerepet játszott ebben, de talán elsősorban az ország politikai és gazdasági helyzetének stabilizálása, aminek következtében mind több or­szággal rendeződött a viszonyunk. Olyanok is felvették velünk a kapcsola­tot, akik 1956 előtt nem álltak diplo­máciai viszonyban hazánkkal. Szerepet játszottak az ügy rendezésében az arrte- rikai vezetésben felülkerekedő józan megfontolások is. Emlékszem egy ta­lálkozóra A verfall Harriman külügymi­niszter-helyettessel Moszkvában. Be­szélgetésünk is jelezte, hogy a magyar ügy már nekik is nyűg, púp a hátukon, ami egyre kényelmetlenebbé válik. Dávid és Góliát mérkőzése — Mi történt Moszkvában? Mi magyar párt- és kormánykül­döttséggel jártunk ott. Az egyik dél­után vendéglátóink lazításként azt ajánlották — tudva, hogy,én is kedve­lem a sportot , nézzük meg a szovjet amerikai atlétikai versenyt. A javas­latot elfogadtuk és Erdélyi Károllyal kimentünk a Luzsnyiki stadionba: Amikor a kormánypáholyba belép­tünk, annak egyik sarkában már ott iill Harriman úr, aki úgy emlékszem, az atomrobbantásokat korlátozó ,szerző- désről tárgyalt a szovjetekkel. Én nem akartam vele beszélgetni, de rövid idő múlva váratlanul megjelent Hruscsov is, aki látta, hogy mi az egyik, llarri- man a mások sarokban üt, összehozott bennünket. Az amerikai külügyminiszter-helyet-' tes arról kezdett érdeklődni, jól halad­nak-c a mi tárgyalásaink, mert ők ne­hezen boldogulnak. Mondtam, mi ba­rátokkal tárgyalunk, s különösebb ne­hézségeink nincsenek. Aztán a magyar- országi helyzetre terelte a szót. Kérdez­te, miért nem engedjük be az országba az ENSZ főtitkárát és az általa vezetett ötös bizottságot. Mondtam, hogy min­denkit szívesen látunk, aki barátként vagy vendégként jön hozzánk, de ellen­őrökre nincs szükségünk. Mire Harri­man azt mondta, pedig egy ilyen láto­gatás előmozdítaná a magyar kérdés levételét a napirendről. — Ön mit válaszolt? Megkérdeztem a külügyminisz­ter-helyettes urat, jól tudom-c, hogy az amerikai sportszerető nemzet, és az amerikaiak különösen kedvelik a lab­darúgást és az ökölvívást? Azt vála­szolta: igen,..valóban így áll a helyzet.. Nos, mondtam, akkor ez a sportszere­tő, nagy nemzet aligha tartaná komoly dicsőségnek, ha ebben a bokszmcccs- ben, ahol Dávid mérkőzik Góliáttal, maguk minket kiütnének., Micsoda győzelem lenne az maguknak? - kér­deztem. Harriman némi gondolkodás után azt válaszolta, hogy ebben sok igazság van. Hát igen. A diplomáciá­ban az ilyen apró, előre nem tervezhető mozzanatok is számítanak. Persze, a magyar ügy .levétele az ENSZ közgyű­lésének napirendjéről, az évekig tartó diplomáciai aprómunkának, minde­nekelőtt a magyar nép munkájának, sikereinek volt köszönhető. — Az ötös bizottság azután mégis ellátogatott Budapestre? — Az már nem az ötös bizottság volt. U Thant úr, az ENSZ főtitkára a~zt követően, jött Budapestre a magyar kormány vendégeként, hogy az ENSZ- ben „elfelejtették” napirendre tűzni a magyar kérdést. A főtitkár úr és a kísé­retében levő ENSZ-diplomaták na­gyon jó benyomásokat szerezlek ná­lunk, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy teljesen szabaddá vált az út számunkra a nemzetközi életben. A pápa is méltányolta — Mi volt a vatikáni látogatás célja, mit értünk cl vele?- Engem az olasz kormány elnöke, Andreotti úr hívott meg mint az MSZMP első főtitkárát és az Elnöki Tanács tagját. Az, hogy a Vatikánba is ellátogathattunk és találkozhattunk VI. Pál pápával, az a hazánk és a Vati­kán közötti rendezett kapcsolatok jel­képévé vált. — Mivel magyarázza, hogy a pápa az ön látogatását „minden kétséget ki­záróan egyedülálló és különlegesen fon­tos escmény”-ként minősítette? Őszentsége nem az én személyem­nek szánta ezt a megállapítást, hanem azt a tényt akarta vele érzékeltetni, hogy a katolikus egyház feje és egy hatalmon levő kommunista párt vezetője találko­zik, ami nem volt mindennapos jelenség a vatikáni protokollban. Másrészt, és azt hiszem, nem tévedek, ha úgy vélem: két dolgot is elismert szavaival. Az egyik, hogy hazánkban az állam es az. egyház viszonya akkor már hosszabb ideje rendezett volt, illetve, hogy a ma­gyar nép elért valamit, amit még a Vati­kánban is méltányolnak. — Mennyi ideig tartott a találkozó, s miről, beszélgettek? Úgy emlékszem, hogy harminc percet adtak az úgynevezett négyszem­közti beszélgetésre, amelyen ott Volt a külügyminiszterünk és a pápa egyik munkatársa, no meg a tolmácsok is. Végül azonban jó egy órát beszélget­tünk mindenféléről. A helsinki folya­matról is, amit a pápa nagyra értékelt, s abban a mi szerepünket elismerte. Természetesen szóba került az állam cs a hívők viszonya is. Én hangsúlyoz­tam: mi azt szeretnénk, ha a hívők nem kerülnének lelkiismereti válságba ami­att, hogy támogatják szocialista rend­szerünket, s nem kellene rosszul érezni­ük magukat azért, mert ugyanakkor hívőkként vallási meggyőződésük sze­rint élnek. — Mi volt VI. Pál pápa véleménye? Úgy emlékszem, ebben is egyet­értettünk. Ő is azt vallotta, hogy a pár­beszédet folytatni kell, tiszteletben tart­va az egyház és a hívők jogos érdekeit, ugyanakkor kellő megértést kell tanú­sítani az állam sajátos gondjai és tevé­kenysége iránt. — Az olasz sajtó nagyra értékelte mind a római kormány képviselőivel folytatott tárgyalásokat, mind a VI. Pál pápával létrejött találkozót. Emlékezetem szerint a sajtókon­ferencia szokatlanul élénk volt. Az új­ságírók igazolták az olasz temperá­mén t u m r ól hal lo tt a ka t. .-77.. A Corriera della Sera a látogatást értékelve egyebek között azt írta, hogy „Kádár János teljes mértékben megerő­sítette emberségén és bölcsességén alapu­ló tekintélyét”, az II Popolo pedig úgy fo­galmazott, találó az a megállapítás, hogy ön „a kompromisszumok robotosa”. A kompromisszumok robotosa megfogalmazásra magam is emlék­szem, azonban ezt nem ők találták ki. Ez már korábban megjelent valahol, és én sosem tiltakoztam ellene, mert egész életemben kerestem a kompromisszu­mos megoldásokat, ha lehetőség kínál­kozott ezekre. De azért ott, Rómában elhangzottak kevésbé hízelgő kérdések is. Az egyik például azt tudakolta, vajon én egycl- értek-e az eurokommunista nézetekkel. A kérdés kicsit provokatívnak tűnt, hi­szen előzőleg Berlinben egy közös nyi­latkozatban már állást foglaltunk eb­ben a dologban. E nyilatkozat szelle­métől nem eltérve, én azt válaszoltam a kérdezőnek, hogy szerintem a nyuga­ti országokban működő kommunista pártoknak joguk van ahhoz, hogy saját politikájukat valósítsák meg a saját vi­szonyaik között. S ezt én komolyan gondoltam, mert az volt a meggyőző­désein, és ma is az, hogy a kommunista mozgalomban régén megszűnt az egyetlen centrum. Ezt az élet, a pártok közötti kapcsolatok alakulása is iga­zolja. Az SZKP manapság nem tart igényt arra, hogy ő mondja ki az. egye­dül üdvözítő igazságot. Kunyú András ( Folytatjuk f RÁDIÓJEGYZET Élő kapocs Van egy kis zsebrádióm, egész hónapon át működik két ceruzaelemmel. Nejem már nem nevet ki, amikor észreveszi, hogy a ké­szülék nemcsak borotválkozás közben szol­gáltatja számomra a reggeli friss informáci­ót, hanem a konyhába is elkísér. Ott szól az ing- vagy pizsamazsebben, netán az ablak- párkányon, a mosogató peremén, s termé­szetesen reggelizés közben is az asztalon, a teásbögre közelében. Néha még, tévénézés­kor is ott lapul az egyik fülemhez szorítva, ha a kedvelt esti műsorok egyidőben zajlanak, s ezt is, azt is érzékelni szeretném. Nem normális állapot ez, tudom, de ta­pasztalatom szerint hasonló hűséges (boga­ras?) rádiózó még rengeteg van a földtekén. Most, amikor e sorokat írom, éppen a tős- fiirdői medence szélén üldögél egy fiatalem­ber, aki a tűző napon rockzenét hallgat a rádióján. Látom, hogy egy öregúr a szatyor­ból régi Sokol-rádiót húz elő és maga mellé teszi a padra, Miközben újságot böngész, egyik kezével addig csavargatja a gombot, amíg kedvére való csöndes muzsikát nem talál rajta. Miért röstellnéin hát, hogy én is bekapcso­lom még itt is a kis zsebrádiót? Éppen a hírekéi mondja. Megkezdődött Gorbacsov párizsi látogatása, Kádár János állapota a kórházban válságosra fordult, az évszak leg­melegebb napja várható . . . Nem tudom és nem is akarom távol tartani, kizárni az éle­temből a külső környezet, a nagyvilág hang­ját, üzenetét. Ez a vékony kis szál, a rádió hangja ka­pocs a külvilággal sok ezer embernek, külör nősen nyáron, az úton levőknek, üdülőknek, otthonuktól távol levőknek, újságot, televí­ziót nélkülözőknek. Vajon érzékelik-e mindezt az ilyenkor is fáradhatatlanul dolgozók ott a ISródy Sán­dor utcában? Megérdemlik, hogy néha rájuk is felhívja valaki a ügyeimet. Utóhang A halál sok mindent megváltoztat, más nézőpontba helyez. Ilyenkor még a legeink kusabb túlélő is elnémul egy pillanatra. A tétova helyezkedő pedig tanácstalan, nem tudja, milyen hangot üssön meg, várja a ve­zetői nyilatkozatokat. Sokan szégyenkezve sütik le a szemüket, mert amíg élt a most eltávozott, elfelejtették neki megköszönni, amit értük tett, s gyáván meghúzódtak a szidalmazok mögött. Nem tudom, hogy fi­gyelték-e; Kádár János halála milyen válasz­tóvíz volt a társadalomban? Á róla szóló hírek, első kommentárok is sok ellentmon­dást rejtenek. A rádió már csütörtök este soron kívül és másokra nem várva vállalta az első összegzés kockázatát. Utóhang egy korszakról címmel a kiadott műsort megváltoztatva - Ká­dár János aznap délelőtt bekövetkezett halá­lának hírére, lényére rezonált. Egyfajta ösz- szegzést is adott dokumentumokkal, hangképekkel alátámasztva a korszak ki­emelkedő politikus egyéniségének munkás­ságáról. Mondhatjuk, élete pokoljárásáról, Horthy és Rákosi alatt elszenvedett börtön­éveiről, politikusi pályájának sikereiről és kudarcairól. Igazi újságírói reagálás volt ez, amely elis­merést érdemel. Szívesen hallgatjuk A műsor címe, amely hétfőtől péntekig délután ugyanazon időpontban 16 óra tíz perctől - kínál valami érdekességet, valójá­ban: Szívesen hallgattuk, ami arra utal, hogy már egyszer lejátszott, s a rádió kimeríthetet­len hangarchívumából elővarázsolt sorozat­ról van szó. Amit természetesen szívesén hallgatunk — újra vagy tán most először —, mert ezek a rádiójátékok, riportok, ösz- szeállítások valóban lekötik a hallgatók fi­gyelmét. Külön élményt jelenthet a feledhe­tetlen kiváló színészek megszólalása. Csütör­tökön például egy francia bohózatban Apát hy Imrét és Tompa Lászlót, pénteken pedig Szabó Ernőt és Pécsi Sándort is hallhatjuk. F. T. P.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents