Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-10 / 160. szám

1989. július 10. • PETŐFI NÉPE • 3 I ALVÓ HÁZAK — LÓ EGY TRABANT ÁRÁÉRT Zsana nem az olajon gazdagszik meg Alig több mint ezer lakost számlál az az apró település a Kiskunságon, ahol valamikor a vásárokra hajtott állatok­kal megpihentek a Szegedre igyekvők, s a legelőkön széteresztették azokat. Nevét, amely a századok során Eresz­tőről Zsanaeresztőre, majd Zsanára változott, tíz évvel ezelőtt kapták szárnyra a hírek a gázkitöréssel való gigászi küzdelem kapcsán, s úgy emle­gették az újságok, mint a természet erő­ivel vívott harc győzelmi jelképét. Azt hinné az ember, mára az olajme­ző gazdaggá tette a kis falut, de leg­alábbis bizonyos előnyöket élvez a ter­mészeti kincs közelsége révén. Hogy mennyire nem így van, arra a legna­gyobb bizonyság, hogy bármennyire szeretné, nem tudja elérni a község ve­zetése azóta sem, hogy a lakosság veze­tékes gázhoz jusson. Halassal beszélni — másfél óra Rögtön a falu határában, betérve a téeszirodába, szíves kalauzra találunk Újvári Endre tanácstag személyében, aki a pártalapszervczet titkára és a szö­vetkezet személyzeti vezetője egyben. Kis türelmet kér, mielőtt kísérőnkül szegődne, egy telefonbeszélgetést kell lebonyolítania Halassal, s ez mint mondja — legkevesebb másfél óra. (Mi személyautóval 15-20 perc alatt értünk ide a városból. Hat kilométerre innen, Kígyósról akár Amerikába is telefonál­hatnánk a nyilvános fülkéből.) Először a tanácsházára megyünk, szinte egy időben érkezünk a vb-titkár- ral, Lajkó Lajossal. Kérdezem, mi új­ság a gáz körül. — En már nem hiszek benne — mondja. - - Olyan iszonyú költséggel járna a majsai gázelosztó bővítése —- amit nekünk kellene fizetni —, hogy ha lenne pénzünk, akkor se vállalnánk. Inkább nem lesz gáz. A lakások több­sége központi fűtéses, s a vegyes tüze­léssel legalább nincsenek úgy kiszolgál­tatva az emberek. Kérvényeztük június elején az Ipari Minisztériumtól, hogy tekintsen el ettől a költséges hozzájáru­lástól, majd meglátjuk, mit válaszol­nak. Addig a lakosságot sem szervez­zük ... — Ahogy tudom, a villany is utoljára jutott el a faluba. Igen, itt fejeződött be a megye villamosítási programja. Még ünnepsé­get is tartottunk akkor, 1962 októberé-, ben. Ma húszezerért vízzel, villannyal ellátott ezer négyzetméteres telket lehet venni nálunk. Azóta a tanyáink több­ségét is bekapcsoltuk az áramszolgálta­tásba. — Mekkora a tanyavilág? Ai 1050 lélekszám többsége ta­nyán élő gazdálkodó. Többnek a falu­ban is szép háza van, bár nem lakik benne senki, talán télire néhányan be­költöznek. — Hány ilyen üres ház áll a faluban ? Legalább harminc mondja a vb-titkár, s kifelé menet rámutat kettő­re is az utca túloldalán. Takaros, több­szintes épületek, egyik még csak készü­lőben. Körbesétálunk a községben, s most már mutatni sem kell, kívülről is felismerni leeresztett redőnyükről az alvó házakat. Minden utcában kettő­három, néhol több is... Kérésünkre Újvári Endre elkísér bennünket fotós kollégámmal néhány ilyen „kétlaki” családhoz. Miközben a dűlőutakon gurul az autó, ő vall a ta­nyasi élet szépségeiről, hisz maga is ott nőtt fel, ma is ott él, nem tudná szemé­vel sem megszokni a bezártságot. — ,Aki tíz bikaborjút, sertést, juhot nevel, nem is tudna egyik napról a má­sikra kilépni ebből az életformából mondja. — A mi szövetkezetünk első­ként látta meg a megyében a családi gazdálkodás szükségességet. Ezeket a földeket nem érdemes nagy táblákba fogni, hatalmas legelők szakítják meg a termőterületeket. Termésíietcscn adó­dott hát a jelenlegi gazdálkodási mód, hogy a tagok tulajdonában lévő tanya körüli egy hold mellé, ki-ki erejéhez mérten, bérel még tíz-húsz hold terüle­tet, amit aztán úgy művel, ahogy jónak látja. Nekik a nyugdíj, a társadalom- biztosítás szempontjából van szüksé­gük a téeszre, s a termény bizonyos százalékával fizetnek ezért. — Nincs is nagyüzemi művelés a szö­vetkezetben ? — Természetesen van. Az arra alkal­mas területen szőlőművelést folyta­tunk, takarmánygabonát termesztünk. Nyereséges a juhászatunk is. — Van-e melléküzemáguk? Legjobb vállalkozásunk a mű­anyaghulladék-hasznosító létrehozása volt. A helyi foglalkoztatás gondját nagyban ez oldja meg. „ Örülünk, ha valaki betér hozzánk” Közben megérkezünk Dudás Mihály tanyájára. A férfinép szénát gyűjt, csak én vagyok itthon tessékel beljebb szíves szóval a gazdasszony. Széket töröl jel­képes mozdulattal, poharat készít, friss kávét főz. Egyszerre mintha ötfélét is csinálna, közben szóval tart bennün­ket, időnként kísérőnket biztatja: Endre, maga itthon van, legyen házi­gazda, segítsen kínálni a vendégeket! Hiába a szabadkozás, még falatoz­nunk is kell. Örülök, ha valaki betér hozzánk. Ha nagy tél van, néha napokig el va­gyunk zárva a világtól. Én szívesen be­költöznék a faluba, ott a házunk is. Irigylem a falubeli asszonyokat, leg­alább a szomszéddal szót válthatnak. Közben előkerül a gazda is, riioso- lyogva pirít asszonyára: — Azért kéne beköltöznünk, hogy beszélgethess? Még nyaralni sem mehetünk együtt — érvel az asszonyka —, a jó­szágokat nem lehet egy napra sem itt­hagyni. Evek óta bikaborjakat nevelnek, amit a földre ráfizetnek, mondja a gaz­da, a jószágból fedezik, ő maga tán soha nem tudna megszokni a faluban, ezért odázza el mindig a költözést. — Idelátszik a szülőházam mutat ki az ablakon. — A Dudások nagy nemzetség volt a környéken — mondja Újvári Endre —, úgy is hívták azt a területet, amit laktak, Dudásfalu. Az asszonyka pesti lány volt, majd Komlóra költöztek, most is sóvárogva emlegeti az időt, amikor ejtőernyőzött. Ott ismerkedett meg a katonáskodó Dudás Mihállyal, s hiába volt az anyai intés, tizenhat évesen eljött a tanyára. Derűs mosolyából, szorgalmas tevés- vevéséből úgy tetszik, igazából mégsem bánta meg. A gyerek is bolondul a tanyáért, az állatokért. Hiába jó a feje, nem akar tanulni, csak szakmát szerezni mi­előbb, hogy ne kelljen elmennie kollégi­umba. Közben körbevezet a ragyogó tiszta­ságú, kényelmes lakásban. Hűtőláda, könyvek, televízió, csempés fürdőszo­ba, a fiú szobájában a legmodernebb ülőgarnitúra. Mielőtt irigykedni kezde­nék, arra az iszonyú munkára gondo­lok, ami mindezt előteremtette. — Van, aki hajnaltól éjszakáig dol­gozik, nyaralni sem megy — meséli Dudásné. — Én bizony imádok olvas­ni, tévézni, színházba is eljárunk Sze­gedre. Tavaly Görögországba utaz­tunk az egyik ismerős asszonykával. Nem lehet azt kibeszélni sem, milyen gyönyörűség volt... A Cserkó-tanyában Eljárt az idő, pedig még van ígére­tünk egy faluközeli tanyába, Cserkó Imre bácsihoz. Búcsúzunk hát, s mi­közben az autó visszavisz a faluba, a fiúra gondolok, aki télen-nyáron, éve­ken keresztül járt innen iskolába, de semmi pénzért nem cserélte volna fel a várossal. A Cserkó-tanyában Imre bácsi az egyetlen férfi, kemény, szívós, asszo­nyokkal van körülvéve. Felesége, lá­nya, unokája munka mellett látja el a gazdaságot. — Elég ide egy léhűtő is — mondja a gazda nevetve. Kérdem, mikor költöznek be a falusi házba. — Én soha! Engem csak visznek in­nen. A szomszédos tanyábán született, kisparasztként kezdte, volt téeszelnök tizenkét évig, aztán felcser, majd mező­őr. Most 68 éves, s azt mondja, még nem dolgozott eleget. Tizenegy fejőstehene, 24 birkája, kevés sertése és aprójószágja van, meg ami ezek eltartásához kell, hu­szonöt hold földet bérel, kukoricával, búzával, kaszálóval, legelővel. Saját termésű borát illik megkóstol­ni. Amikor dicsérjük, azzal üti el, hogy az otthon derül ki, milyen bort ivott az ember a vendégségben abból, hogy hazaérve fején van-e még a kalapja. Körülnézve a gazdaságban, nem is tudnék hamarjában olyan háziállatot mondani, ami Cserkó Imre bácsinak nincs. Úgy tűnik, most a legbüszkébb a lovára. Gyönyörű állat, friss szerze­mény. Egy Trabant árán vettem mondja, miközben kijjebb csalogatja az istállóból, hogy megcsillanjon sző­rén a napsugár. Nem lehet ezt abbahagyni! Ez az életünk mondja búcsúzóul a felesége is. Derűs, bizakodó, szorgalmas embe­rekkel találkoztunk. Túl vannak tán a hét szűk esztendőn is, az idén három­szor annyi a széna, mint az elmúlt há­rom évben együttvéve. Az kiderült, hogy a falusi ház csak a pénz megőrzé­sére szolgál. Zsana nem az olajon gaz­dagszik meg. Lakói a természeten nem győzedelmeskedni akarnak, hanem az­zal békében, harmóniában élni. Hajós Terézia A KÉSZÜLŐ M5-ŐSRŐL Lépések az elkerülő szakasz építéséhez A kecskeméti tanács elnökhelyettesének tájékoztatója fit Lapunk június 17-ei számában a nemzetközi forgalom Kecskeméten történő átvezetésével kapcsolatban megje­lent az MSZMP Kecskemét Városi Végrehajtó Bizottsá­gának állásföglalása. A munkákról az alábbi tájékoztatást adta dr. Fáy Fercncné, a városi tanács elnökhelyettese. „Tanácsunk 1988. november 19-ei ülésén a lakosság széles körű bevonásával elfogadta a Nyugati, illetve Észa­ki körút építésére, valamint cízen belül, ezekkel összefüg­gésben a Bethlen és Kuruc körutak építésére, illetve kor­szerűsítésére készült, egy ad hoc bizottság által javasolt programot. A bizottsági javaslat pénzügyi és műszaki ütemezése a megyei tanács, illetve a közlekedési kormány­zat képviselőivel közösen történi, mivel a pénzügyi fede­zetvállalás az enjlített szerveket is érinti. A jóváhagyást követően a terveztetés, a kisajátítások indítása, valamint a Bethlen körúttal összefüggésben a közművesítés, illetve építés is megkezdődött. A közlekedési kormányzat élén történt változás, vala­mint a gazdasági helyzet miatt a pénzügyi fedezetvállalás tekintetében a KÖHEM részéről bizonytalanságot észlel­tünk. Ezzel összefüggő aggály jelent meg az MSZMP városi végrehajtó bizottságának a sajtóban is közzétett állásfoglalásában, valamint ugyanezt érzékeljük tanácsta­gi beszámolókon, jelölőgyűléseken is. A tisztázatlan kér­dések rendezésére egyetértésben a közvéleményben megfogalmazódó követelményekkel tárgyaltunk a KÖ- HFM vezetőivel. A tanácstestületi döntés szerint elkészített megállapo­dások aláírására a Nyugati kőrútról a napokban taná­csunkon került sor, ahol részt vettek a megyei tanács és a szegedi Közúti Igazgatóság képviselői is. Az Északi körút műszaki és ezzel összefüggő pénzügyi ütemezésével és fedezetvállalásával kapcsolatos megállapodást ezt kö­vetően Írják alá, várhatóan július I5-éig. A Bethlen körút korszerűsítése, a Nyugati körút Nyíri út és I letényegyházi út közötti szakaszának építése ez évben befejeződik, elké­szülne^ az Északi körút kisajátítási munkálatai, továbbá a Kuruc körút előkészítése is a programnak megfelelően halad. A tanácsi kötelezettséget mindenáron, pontosan telje­sítjük. Ha a tanácson kívülálló okok miatt az. ütemezés­ben eltérés lesz, arról a lakosságot azonnal tájékoztatjuk és javasolni fogjuk, hogy a városban működő politikai szervezetekkel, tanácstagjainkon keresztül a lakossággal is összefogva együttes fellépéssel érjük el az eredeti ütem­terv szerinti fedezetbiztosítást. Tegyük meg a szükséges lépéseket az M5-ös autópálya Kecskemétet elkerülő sza­kasza megépítésének elősegítésére, ugyanis végleges meg­oldást csak ez jelent.” IDEGES OROSZLÁN, SZAMÁR SZAMÁR, FÜRDŐZŐ NUTRIÁK Kánikula a vadaskertben „Csütörtökön este megérkezett a két oroszlán” kaptuk az értesí­tést a kecskeméti Vadaskerti»] péntek délelőtt. Nagy esemény ez az intézmény életében, hisz sokféle érdekes álla­tot lehet látni ott, de az állatok kirá­lya több mint három esztendeje hi­ányzott a listáról. Valaha volt több oroszlánuk is, de a szakemberek szerint a fejedelmi jószágok szíve rendre felmondta a szolgálatot, mert nem bírta a közeli forgalmas budapest—szegedi vasútvonal za­ját. Ezért a Vadaskert dolgozói úgy döntöttek, nem hoznak új példá­nyokat. Most a „tömegek nyomá­sara” kénytelenek voltak megvál­toztatni a döntésüket. A látogatók ugyanis mind gyakrabban föltették a kérdést: Mifele vadaskert az, ahol még oroszlán sincs? Hát most van, Elza és Sátán személyében. A két gyönyörű állatot a veszprémi állat­kerttől vásárolták' és „bealtatya" szállították Kecskemétre. Ottjártunkkor első pillantásra a királyi vadak még mindig álmos­nak tűntek, ahogy a kánikulai for­róságban új felségterületük köveze­tén heverésztek, am pillanatok alaU kiderült, hogy ez csak a látszat. (És itt a krónikás most elnézést kér az olvasótól, hogy a képet középen kettéosztja a ketrec egyik- rácsa. Ugyanis nem volt merszem bemen­ni. Egyébként a többi állat is nehe­zen viselte a kánikulát. Talán ennek tulajdonítható, hogy a gyöngytyú­kok a madárházban szüntelenül zaklatták az újonnan érkezett páva házaspárt. Vagy netán arról van szó, hogy nem fér a begyükbe, hogy náluk is van szebb madár? Megle­het, mert a másik jövevényre, a gó- lyafiókára rá sem hederitettek. Legjobban talán a nagytestű bi­valyok szenvedtek a hőségtől. Moz­dulatlanul, pihegve feküdtek a föl­dön, s csak akkor tápászkbdtak fel, ha a gondozó innivalót hozott. A nutriák viszont fütyültek a vi­lágra. Könnyen tehették, mert ha melegük volt, mcgmártózlak me­dencéjükben. Szamárnál nincs nagyobb sza­már. Ezúttal is meggyőződhettünk erről. A bolond jószág rezzenéstele­nül állt a karám közepén a tűző napsütésben. Eszébe sem jutott, hogy pár méterrel arrébb, az ár­nyékba vonuljon. G. B. • A királyi pár csak látszólag nyu­godt a képen, valójában nagyon is éberen ügyeltek felségterületük sért­hetetlenségére. 0 Ezzel szemben a nutriák vígan lubickolnak. • „Meg vagyok sértve. Velem senki nem foglalkozik!” Kolbász Ott hevert egy parki pá­don félig becsomagolva, jó fűszeres, fokhagymás kol­bász, ahogy a magyar em­ber szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ottfelej­tette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja? A járókelők jöttek- mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, hor­gasorrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illa­tos csomaghoz, leült, szin­te ugyanabban a pillanat­ban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öreg huppant a kolbász mellé. Egymásra néztek, az­tán elfordultak. Köztük a kolbász, egyik csücske ki­látszott. De mégha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az or­rukban, és úgy megcsik­landozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek. — Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? — dühöngött magában a ko­saras. — Pucolj, komám — fészkelődön a másik —, amíg jó kedvem van! Ismét egymásra néztek. Szép időnk van — bökte oda a horgasorrú. — Szép. — Eladja őket ? — bic­centett az üres üvegek fe­lé. — Maga mit gondol? Pukkadj meg! gondolta, és meg se muk­kant többé. Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anél­kül, hogy egymásra vagy AZ ORVLÖVÉSZ NEM FORRADAEMÁR! A névsorban a 28.: Böbék Károly Baja Város Tanácsának lapja, a BÁCSKAI NAPLÓ címoldalon tudat­ja: Böbék Károly bajai születésű állam­polgárt is kivégezték az 1956-os „ese­mények” kapcsán. S mert a sajtóközle­mény szerzőjét nem olvashatjuk a lap­ban, feltételezhetjük: szerkesztőségi cikkel van dolgunk. Még ez is rendjén- való lenne, ha a nyilvános közlemény­ben foglaltakat legalább egy mondat­ban kommentálta volna a szerző (vagy a szerkesztő). Mert a felelős tájékozta­tás, közelmúltunk tárgyilagos értékelé­se megkívánja a valóságfeltárást, an­nak kimondását, hogy Böbék Károly vállára és kezébe nem politikai indíté­kok raktak dobtáras géppisztolyokat! De ítéljenek minderről az olvasók! A népfelkelés áldozatának kikiáltott Böbék (becenevén Babi) éppenhogy elérte a felnőtt kor küszöbét, amikortól sorozatban követte el a legkülönbö­zőbb köztörvényes bűncselekménye­ket. 1951-től egyik börtönből a másik­ba költözött, mert sorozatban lopott, betöri, s mint a korabeli okmányok tanúsítják (s amint erről akkori cimbo­rái, kortársai, cellatársai is nyíltan be­szélnek), elítélték nemi erőszakért, ma­gánlaksértésért, fegyverrel elkövetett hivatalos személy elleni támadásért, rablásért, vagyonrongálásért, szökésért is, hogy csak a jelesebb bűncselekmé­nyeket említsem. Éppen a sátoraljaújhelyi börtönben ült (1955-ben halmazati büntetésül hat évre ítélték), amikor az ottani munkás- tanács rendelkezésére 1956. november hó 2-án kiszabadult. (A hivatalos elbo­csátó levél szerint 1960. szeptember 10- éig feltételesen szabadon engedték.) Böbék Károly a szabadulást követő napokat nem a népfelkelők sorában töltötte, nem tankok ellen harcolt, ha­nem folytatta korábbi életmódját: lo­pott, ahogy ő mondta: rekvirált Baján és a város környékén természetesen csapatban, hasonszőrű társakkal szö­vetkezve. Gépkocsihoz nem jutott a banda, mentek hát lovakat, lovas ko­csikat szerezni a Bajai Állami Gazda­ság mátéházapusztai telepére, termé­szetesen állig felfegyverkezve. Ez utób­bi erőszakos cselekményről 1956. no­vember 9-én kapott telefonértesítést a bajai rendőrkapitányság, s néhány el­követőt sikerült is lakat alá tenni. Állí­tólag a bűntársak kiszabadítása szán­dékával indult Bajára Böbék Károly is két felfegyverkezett cinkosával. Vérfürdő az ügyeleti szobában kezdődhetne innen a történések króni­kája. Úgy este nyolc óra tájban két fegyveres a kapitányságra „kísérte” Bobeket, s mert a kapuőr és az éppen vacsorázni induló őrsparancsnok meg­tévesztése sikerrel járt, kinyílt a kapi­tányság kapuja. Fegyverrel géppiszto­lya átadására kényszerítették a kapu­őrt; a banda két tagja fegyverrel sakk­ban tartotta a két egyenruhás rendőrt, s Böbék Károly most már két dob­táras géppisztollyal felszerelve in­dult a hangok irányába. Az ügyeleti szobában — nem harckészültségben! beszélgettek tisztek, tiszthelyettesek, s a városban kinnlévő lőfegyverek ösz- szegyűjtésére segítőkész polgári szemé­lyek. Böbék mindenre elszántan cseleke­dett: Kezeket fel! - mondta köszönés helyett, s már tüzelt is. A teljes dobtá­rat (72 golyó!) kilőtte. Zcleszkó Benja­min rendőr hadnagy teljes felső testét szitává lőtte, aki nyomban meg is halt, míg a többiek közül még hatan szen­vedtek súlyos sebeket a géppisztoly lö­vedékeitől. András István hadnagy ke­zeibe, Bogács Géza főhadnagy, rendőr- kapitány jobb combjába, bal karjába és kézfejébe kapott több lövést, Istóko- vics Sándor főtörzsőrmestert több comblövés tette ártalmatlanná és élete végéig rokkanttá. A tömegmészárlás­nak indult orvtámadás sérültje volt még Lőrincz István törzsőrmester, Ba­jai György polgári személy is. „Na, ezeket elintéztem” mondta kifelé menet a „hős”. Aztán Somogyba tette át a székhelyét; körözés útján a véres bosszút követő hatodik napon — Csurgón fogták el; társai az ország­határon túl kerestek biztonságot. A megyei bíróság Bobok Károlyt 1957. április 10-én halálra ítélte, s mert kegyelmi kérvényét elutasították, má­jus 16-án az ítéletet végre is hajtották. (Csak zárójelben: egykori rabtársai kö­zül 1957 tavaszán ketten is kutatták Böbék hollétét Baján, mert törleszteni akartak neki: az agresszív természetű Böbék a börtönben is megverte cella­társait ...) Mindezt le kellett írnom, hogy el ne feledjük: Az igazságügyi miniszterhe­lyettes által közzétett 277 halálraítélt és kivégzett 56-osok közöli közönséges bűnözők is akadtak. S ezzel dicseked­nünk (címoldalon, szerkesztőségi cikk­ben) nem éppen felemelő. Szakács Gyula a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt; arra, hogy feladja, és otthagyja az égből hullt reggelit. Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldal- gott a pádhoz, és a kol­bászhoz kapott. Hanem a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében elrántotta a zsákmányt. — Jó étvágyat! ju­tott össze a nyál a gör­nyedt hátú szájában. — Na, egyen maga is! — enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott. Nem beszéltek, ettek mohón, kidülledt szemek­kel. A XXI. század küszö­bén, egy kecskeméti park­ban. Nagy Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents