Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-04 / 155. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. július 4.

Mit hoz a múlt?

így látja a pszichiáter

A Magyar Tudomány márciusi száma ismertette az MTA orvosi osztályának 1988-ban készített elemző tanulmányát hazánk lakosságának egészségi állapotáról. Az eredmény siralmas: az elmúlt két évtizedben egyre romlanak a mutatók. Csökkent a születéskor várható élettartam, a 40—49 éves férfiak halálozási aránya 108 százalékkal, a 40 feletti nőké csaknem 30 százalékkal nőtt. Halandóságunk mértéke a harmincas évek számadataihoz közelít, s ez több mint aggasztó. Csökkenő tűrőképességünk szomorú bizonyítéka, hogy minden második házasság végződik válással, s ennek gyermekeink isszák meg a levét. Ijesztő mértékben nő az ifjúsági bűnözés, a gyógyszer- és drogfogyasztás. Változatlanul az alkohol az első, amihez nyúlunk, ha öntudatunkat, legalábbis időlegesen, ki akarjuk oltani, mert nem bírjuk tovább a feszültséget. De az önmegtartóztatók is megérzik a létbizonytalanságot, a folyvást változó kort, amelyben már fél éves intervallumra előre sem mernek jósolni lassan, ám ők pszichoszomatikus betegségekkel: fekélyekkel, infarktussal reagálnak. Ha éppen nem dugják homokba a fejüket, feladva mind az események nyomon követését, mind a kiútkeresést.

Az irracionalitások kora

Idegeink is válságba kerültek, nem csak az ország. Dr. Kézdi Balázs pécsi pszichiáter, aki egyetlen év elemzésére vállalkozott, úgy fogalmaz: az irracionalitások korát éljük. Hogy mikor ébredt erre rá? Praxisából szemléletes példát hoz fel elmélete bizonyítására. Még gyakorló szigetvári pszichiáterként tapasztalta meglepődve, hogy egyik krónikus skizofrén betege, aki azelőtt szóba sem állt vele, hirtelen megállította a folyosón. Kezében napilappal, amely a moszkvai Vörös téren landoló nyugatnémet fiatalember repülőgépének fotóját közölte, azt kérdezte tőle, mi erről a véleménye. Márpedig a skizofrén számára az irracionális a valóság; ezt a beteget semmi más nem rázhatta volna föl. Kézdi doktor azóta gyűjti az ilyen sztorikat. Elmondása szerint elméletét támasztja alá az a tény is, hogy a közelmúltban a SZER tudósítója részt vehetett a pártközpont sajtótájékoztatóján,

noha mindeddig egymás kölcsönös tagadása biztosította létüket. Valószínűtlen lett a világunk, már nem lehet racionális sémákban kezelni a dolgokat, s a prognosztizálásnak sincs többé értelme: ki tudja, mit hoz a jövő?

Képessé kell válnunk arra, hogy az irracionálisát megragadjuk, dívik a horoszkóp, az asztrológia, itt az evangélikus szocializmus - egyszóval feje tetejére állt a világ. Dühöng az értelmetlen agresszió, pusztít az öngyilkosság, s annak „lassú” változata, az alkohol; az értékvesztés és értékkeresés, az identitásválság korszakát éljük. Mindezt már képtelenek követni az emberek és védekeznek, ahogy tudnak.

Aki tud, védekezik

A védekezés e szétzilálódó világban természetesen pszichológiailag értendő. Mert ha a tudatos gondolkodásban több, egymást kizáró tartalom létezik egyszerre, az elviselhetetlen szorongást hoz létre. Ezért az ember, védekezésül, az egyiket törli. Tagadja, mert nem hisz saját szemének és agyának és a jól bevált, biztonságot adó szokásokhoz, ideákhoz menekül. De előfordul, hogy az elviselhetetlen részt leválasztja az egészről és külön kezdi kezelni. Ilyen volt az erdélyiek ügye is, amelyről eleinte az volt a vélemény: elhajlók kis csoportját érdekelheti csak. Pedig hogyan lehet megérteni a Ceausescu- jelenséget egy olyan korban, ahol az emberek még emlékeznek Hitlerre és Sztálinra? Elhárítási mód lehet még az is, hogy a bennünk meglevő, elviselhetetlen indulatokat és képzeteket másra vetítjük ki, például ellenségünk képét csupa olyan elemből konstruáljuk meg, amely valójában bennünk létezik.

1956

és a Pozsgay-jelenség

E magyarázatot hallva, érthetőbbé válik az az országos felzúdulás is, ami azután támadt, hogy az 1956-os eseményeket Pozsgay Imre államminiszter népfölkelésként értelmezte. Kézdi doktor érdekesnek és félelmetesnek érezte e reakciót. 1956 ugyanis mindenki számára viszonyítási pont volt: nem a hozzá fűződő viszony, hanem maga ’56. Az 1956-hoz fűződő viszonyunk vallja — nem

volt átgondolt, mindennapos, viselt valamiféle tabujelleget, a tabu pedig maga is rituálé. Amikor aztán elhangzott, hogy az egész hamis értékelésen alapult, a vehemens érzelmi reagálás valójában nem csak ennek a ténynek szólt, hanem mindazon hasonló dolgoknak, amikét ez az eset szimbolizál. Kiderült, hogy mindent a visszájára lehet fordítani, át kell írni a történelemkönyveket, átértékelni viszonyainkat, gondolkodásmódunkat, a kitüntetéseket. Még nagyobb lett az általános elbizonytalanodás és hiányzanak az orientációs pontok; az elméje épségét őrző, megzavarodott ember jobb híján menekül a krimihez, a kiskerthez.

A Pozsgay-jelenséget elemezve Kézdi doktor elmondta: szerinte Pozsgay olyan, akár egy pap; mindenkivel szót ért, mindenkit megért és mindent el tud mondani. A betegek gyógyításában alkalmazott pszi- chodrámában van egy ilyen szerep, a „hátsó hang”: az ezt alakitó mindig időben felbukkan és súg valamit, hogy előre vigye a cselekményt, ha elakadtak a szereplők. De azért az indulatok is érthetőek, hiszen nagyon sok ember hitt szilárdan, csakhogy igazából a viszony volt megszilárdítva, nem pedig a hit. Most pedig csalódniuk kellett magukban, elvégre be lehetett csapni őket. Hogy 1956 kérdése pszichológiai értelemben mennyire elhárított probléma volt, azt bizonyítják az 1968-as események is, amelyek tévedéseit csak nagyon kevesen ismerték föl. Ezért tes- pedtünk, ezért gáncsolhatták el a korábbi reformtörekvéseket, amelyek tán megkímélhettek volna bennünket a jelenlegi nehéz helyzettől, amelyben mindenki kapkod. A hetvenes évek gazdasági szlogenje így hangzott: Lehetne ez rosszabb is, ne szóljunk egy szót se, ne a Nyugatot dicsőítsük, vessünk egy pillantást inkább a környező szocialista országokra. A valóság következetes elhárítása az oka, hogy most eljött az irracionalitás világa.

Kézdi doktor ma a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanszékvezetője. Elhatározta, hogy megszervezi az alternatív pszichológusképzést, hiszen eddig csak Budapesten folyt ilyen. Nem hisz abban, hogy a megoldás minden ember mellé egy pszichológust állítani, de pszichológiai kultúránk alacsony nívója nagyon elkeseríti. Reméli, hogy ennek fejlesztésével, a megelőzéssel használhat az összezavarodott embereknek. ,, . , ...

Hunyady Judit

EMBERHEZ MÉLTÓ TEMETÉST

Megtalált cári sír- Kész vagyok bármilyen szakértői vizsgálatnak alávetni az általam feltárt temetési helyet, de csak akkor, ha engedélyezik az emberhez és keresztényhez méltó temetést — mondta a minap Ge- lij Rjabov a Moszkovszkije Novosztyi- nak annak kapcsán, hogy megtalálta az orosz cári család földi maradványait.

• Gelij Rjabov író Szverdlovszk közelében megtalálta és azonosította II. Miklós cár koponyáját.

• A Romanov család Tobolszkban. Onnan vitték át őket 1918-ban Jekatyerinburg- ba, kivégzésük helyére.

Az iró hosszú éveken át kutatta azt a történelmi drámát, amely során a Romanov cári családot 1918 nyarán Jekatyerinburgban — a mai Szverd- lovszkban — ítélet nélkül kivégezték. A június 16-áról 17-ére virradó éjszaka az Ipatyjevszk ház kis szobájában az utolsó orosz cárral, II. Miklóssal együtt 11 embert, köztük egy 14 éves fiút és 6 nőt agyonlőtt a 11 tagú őrség. A történeti irodalomban elterjedt változat szerint a ki végzett embereket állítólag kivitték a városból és ott egy nyitott aknába dobták és kénsavval leöntötték.

Az író korábban tapasztalt rendőr volt, szakszerű kutatást végzett, tanulmányozta az összes dokumentumot és tanúvallomást. Csaknem 13 éves kutatás után találta meg azt a helyet, ahol a Romanovokat eltemették. Rjahov szerint kutató elődeit az tévesztette meg, hogy a bánya térségében megtalálták a cári család ékszereit, az egyik cárleány kedvenc ölebének a tetemét és néhány gombot.::

Rjabov a kivégzést irányító Jakov Jurovszkij titkos feljegyzéséből kiindulva kiderítette, hogy a kivégzetteket a bányánál csak levetkőztették, de másutt temették el, ott ahol most feltárta a sírt. A Romanov család tagjainak

földi maradványai, köztük II. Miklós koponyájának azonosítása teljes egybeesést mutat a halottakról rendelkezésre álló adatokkal.

Az író szerint sokan már 1918-ban is tisztában voltak a cári család kivégzésének vitathatóságával. Ismeretes például, hogy Lenin a központi végrehajtó bizottság ülésén arra figyelmeztetett: a gyermekek megölése árnyékot vet az orosz forradalomra és erősen kompromittálja azt a világ közvéleménye előtt.

(APN—MTl-Press)

Olasz palackozó gépsor

Exportnövelő beruházásként új, olasz gyártmányú palackozó gépsor üzemi próbája folyik a Balatonboglári Mezőgazdasági Kombinát borászati üzemében. A húszmillió forintos gépsor borból, illetve szénsavas italokból óránként háromezer nagyméretű — másfél literes —, vagy kisméretű — két deci literes — palack töltésére alkalmas. A nagyméretű palackokba töltött minőségi borok után az USÁ- ból, a kisméretűek után a Malév és más légitársaságok részéről van jelentős megrendelésük.

CSONTOS GÁBOR:

Imádság Tündérért

Hajnal Lina jött hozzánk. Szerettem, ha jött. Nagy kaskákkal állított be, lerakta őket az ajtófélen, a kendőjét megoldotta, de még nem tette le, itt nálatok minden olyan csetres, egy székre nem lehet leülni, mondta, mire anyám J'elcsattant, hol van itt szék, pitvar ez, te, itt nem üldögél az ember, hanem főzi a krumplit a disznóknak, segíts inkább, vegyük le a tűzről. Nevettek. Alig is bírták a krumplis fazekat épségben lerakni a földre.

Hajnal Lina nem akart kellemetlenkedni, nem is azért mondta, amit mondott, meg aztán az ő konyhája még csetresebb volt, azt még én is megállapíthattam, ha nagy ritkán ott jártunk anyámmal, ha éppen magával vitt valamelyikünket, a bátyámat azért, hogy segítsen vinni vala mit, s engem, a kisebbet, ha nem volt kire hagynia. Így fordultam én meg már karonülő koromban Hajnal Liná- nál, aki anyámnak sógornője volt, nála jó\al idősebb, tán tizenöt esztendővel is, akiről csak az járta itthon minálunk: Lina, az igen ügyes asszony, annak van mit aprítania a tejbe, hej, az a jürdő. Igen, a fürdő.

Hajnal Lina férjét Anti bátyámnak hívtuk, más meg Tündér-Nagynak, ilyen csodálatos neve volt, én már a nevétől odavoltam. Szerettem nagyon a tündéreket a mesében, ha nagynéha mesélt anyám, a tündérest követeltem ki tőle, szerette is mondani, mert azt jól tudta, a többi mesével meg mintha hadilábon állott volna, azokat folyton összekeverte, felforgatta, villával hányta elénk, ahogy éppen az eszébe ötlött. Anyumat is, persze, úgy hívták, jóllehet neki sose mondták így, a teljes név csak a férfiaknak járt ki, anyám egyszerűen Nagy Zsófia volt, vagy csupán Tezsófi.

Hogy miért szerettem én Hajnal Linát? Hát nem is tudom, tán hogy olyan göndöröket tudott kacagni. Úgy hullott le ajkáról a kacagás, mint gyalu alól a forgács. Aztán meg Lina néném mindig felkapott, már amíg fel bírt kapni, összecsókolt, amitől én kuncogtam, meg borzong- tam, mert az állán volt Hajnal Linának egy semmi kis szemölcs, amiből néhány szól szőr ütközött ki. A szőröcs- kék csiklandoztak, ha összecsókolt. Az nagyon jólesett nekem.

De még hurkaszaga is volt Hajnal Linának. Ezt is szerettem. Kásáshurka-szaga volt neki, s a hurkák közt a kásás a legjobb. Igaz, ahogy nőttem, a kolbászt már kezdtem jobban szeretni, mint a kásás hurkát, de azért a szagát a kásásnak, s éppen Lina nénémen, azt azért továbbra is szerettem. Azt a jó puha arcát nekem nyomta,

beléfolytam, meg ő folyt énbelém, tán belé is haraptam volna, ha lehet, de se nem lehetett egy akkora gömbölyű- ségbe, ami még a legnagyobb almánál is nagyobb és gömbölyűbb, meg nem is lett volna szabad.

(A kisfiú még nem volt hatéves ezen a nyáron, pici volt, és nagyon mulatságos kis kölyök, olyan, akire azt mondják, hogy koravén. Őrá persze senki sem mondta ezt, hiszen azok között, akik közt élt, nem járta ez a kifejezés, talán meg sem értették volna, mit jelent az, hogy valaki koravén. Meg aztán az az igazság, inkább valóban csak kinézetre volt koravén, a gondolkodása, szellemi arculata gyerekes volt, nem visszamaradott, de a koravénekre jellemző gyermekien bölcs sem. Amolyan fantáziáié, hol síró, hol nevető kisfiú volt, aki jószerivel csak érzelmileg képes felfogni a világot.)

Hajnal Lina leült mégis apám dikójára, gyeride húsom, odaintett magához, aztán belepréselte az orromat a végtelen gömbölyű hurkapuha képesfelébe, miközben a szemölcse szőröcskéi csiklandozva bizserélték a bőröm, egyema- lelked, mondta, demegnőttélmiótanemláttalak, fújta belém a hurkaszagot, eljösszlinanénéddelaranybogár? Az ötlettől maga is meglepődött, és eltolva magától, rátámadt anyámra:

Tezsófi, hát már sose adod ide nekem ezt a gyereket? Mindig csak ígérgeted! Tán hozzá vagy te ehhez nőve, vagy dógoztatod, hogy nem engeded hozzám ? Megfúnám én ez alatt még a széket is, tudhatod, hogy bolondulok a kölykökért, énnekem csak csupa jányt adod a jóatya, kölyköt még véletlenül se, hát legalább ezt engedd el egy kicsit a tanyára, hogy lássam, legyen ott kéznél, hogy belefaljak, így ni! Azzal megint a karja közé sodorintott, s kezdte elölről a nyomorgatásomat.

— Nyalod-falod — dünnyögte anyám —-, nem süvegcukor ez, csak egy büdös kölyök.

De látszott rajta, hogy boldog. Hogy az őfiát, engemet, egy más asszony így tud szeretni, dédelgetni. Nem mondom, nekem is hízelgett a dolog, ha igazából jól nem is esett, régen volt az, amikor még kicsi voltam, és a csiklan- dozás meg a hurkaszagú puhaság vonzott, most már inkább csak elfogadtam a régi emlékekre való tekintettel, kicsit még most is beleborzongva a szöröcskékbe, de már némi férfiúi húzódozással. Azt ugyanis hamar megtanultam a mi családunkban, nem arra való az ember, hogy egymást csókolgassa, ölelgesse, még a csecsemőt, karon- ülöt hagyján, de az annál nagyobb már ember, az csak bajnak van, hiszen éhes, ruha kell rá, ki kell vakarni néha a koszból, egyszóval emberi gondok adódnak vele. Különben sem volt szokás nálunk a fogdosódás meg az ölelgető- dzés. Nem simogattuk mi se kutyánkat, se macskánkat, s

dehogy vakargattuk a malacokat, ahogy mások néha megtették. Ütni, az persze más. Anyám ütött bennünket, meg az állatokat is, ha szükségesnek látta.

Elviheted énfelőlem, ha más bajod nincs — mondta Hajnal Linának.

— El is hiszem — bizonykodott a néném —. Eljössz velem, húsom? persze, hogy eljössz! Pakold ki azt a pár tojást, Tezsófi, meg a diót is pakold ki, hónapután pünkösd, süthetsz dióspatkót. Ne álljon ott nekem, harmadéve is csak rám avasodott az a sok dió, néha borzasztó sok terem, máskor meg lefagy az egész, a tojást meg úgyis elszednék az embertől, be kell azt adni mind, az isten tojása is kevés lenne nekik. Hiszen ha olyan bolond vónék! Tudom én jobb helyét. Adom, akinek akarom.

(A kisfiú ezt az egész beszédet nemigen értette. Se a hangsúlyokat, amelyekkel a szegény rokonnak adni szoktak, lekötelezve egyben majdani szolgálatokra azt, akinek nincs beadása, hiszen földje, gazdasága sincsen, de legfőként nem értette, hogy micsoda titokzatos helyre kell beadni Lina nénjének a tojást, ahova nem akarja beadni. Elképzelt egy nagy fekete ajtót, félelmetes fekete ajtót képzelt el, a fantáziája különösen hajlott a rémséges dolgok elképzelésére, s még az ajtó mögül kinyúló óriási kezeket is látta, amelyek követelőén kérik, majd erőszakosan elveszik az egész szakajtó tojást, minden kosarastul. Ezenközben az anyja mozdulatait kísérte figyelemmel, ahogyan óvatosan átrakta a füleskosárból a tojást az ő foszladozó szélű szakajtójukba.)

Ahogy haladtunk az alsó úton, majd a régi temető mellett, Lina néném még akkor is a tojásokról motyogott, meg a dióról, hogy ő tudja, eljönnek azért, bizonyosan eljönnek, rabolnak, fosztogatnak, de ö mind elosztogatja, hogy ne találjanak semmit, hűljön rájuk a bőr. Kik azok ? kérdeztem bizalommal, de Lina néném csak nagyott rántott rajtam, nem tartozik gyerekre, hogy kik azok, ráérsz megtudni, de jobb lenne meg se tudni, mert addig leszel boldog. Hát ebben aztán megnyugodtam, mert nem szerettem, ha énmiattam kiabálnak a felnőttek. Kiabált anyám fölösen, az is elég volt.

A Lina nénémék tanyája békésen sütkérezni látszott a napfényben, s mintha úszkálna is a délibáb taván, így kora délután az első igazi nyári napsütésben szerettek megemelkedni a tanyák és a fák, a távoli kútgémek, épp elégszer láttam ilyet, ha apám után vittük az ebédet. Tavasztájt még sűrű párát gőzölögtek ki magukból a földek, az akácok friss zöldje fölött harmonikázott az ég, s ami közel volt, az is vízbe merülni látszott, jóllehet a délibáb ezeket nem, csak a távoli fasorokat és épületeket fordította meg fejjel lefelé. Mondtam is Lina nénémnek, nézze, hogy úszik

az istálló, szebb mint az igazi délibáb, nem szeretem, ha fejjel lefelé vannak a házak, mert kihullhat belőlük minden. Teholondos! rángatott maga után Lina néném, de a hangja már nem barátságos volt, hanem fenyegető. Nem engem fenyegetett persze, hanem Kislinát, aki eléje jött a dűlő végébe, s akit én csak akkor vettem észre, amikor a nagy fa mellől az anyjához szaladt.

A nyavalyának jössz te elibém? sziszegte Lina néném, majd dörmögőssé mélyült a hangja, csak nincs tán valami baj? Kislina éktelenül sírni kezdett, az anyja erre megcibál- ta a haját, beszélj az istenedet! Apám ... mi van apáddal?! a kútba esett, micsoda?! Púcsi azt mondja, beugrott, él-e még, azt mondd! nem tudom, csak néz felfelé, oszt libeg. Jaj, uramatyám!

(A kisfiú életében először szeppent meg igazán. Nem fogta még fel teljesen a történteket, de megjelent előtte Lina nénjéék fürdőkútja, a mélyben hallgató félelmetes víztükör, ez maga szörnyen elrémítette. Mindig is félt attól á kúttól, attól kezdve, hogy egyszer a széléig merészkedett, és belenézett a mélybe. A széles, káva nélküli mélység fölött vastag deszkák feküdtek, a réseken unokanővérei rögöket dobáltak a vízbe,, amire csámcsogva felmordult a mélység, mint valami szörnyeteg szája. Ha pedig a deszkák közül kiemelkedő vastag csövön áramla- ni kezdett a víz a fürdőházba, s morgott a szivattyú, lentről rémes nyögés és szörcsögés hallattszott, ami elől a tanyaudvar legtávolabbi végébe is hiába volt elmenekülni.)

Lina néném még mindig fogta a kezem, pedig már nem figyelt rám, lefelé meredt a félhomályba, én meg görcsösen kapaszkodtam belé, de ellökött végül, és arca elé emelte mindkét kezét, majd élesen jajgatni kezdett. Jajistenem, jajminékünk, folyton ezt hajtogatta, én pedig elhátráltam a fészer oszlopához, ahol Kislina állt a két húgával, az én két unokanővéremmel. Idő múltán Lina néném abbahagyta a jajgatást. Eredj, Linus, Zsófiákhoz, rám nézett, ennek az apjához, hogy jöjjön ide, mert baj van, de ne csak ö, Zsófi is, mind a ketten jöjjenek ide, nagyon nagy baj van, de többet egy szóval ne mondjál, csak eztet!

Amikor Kislina elment, Lina néném leemelte a faoszlopról a viharlámpát, gyufát a szoknyája zsebéből vett elő, és meggyújtotta a kanócot. Beállította az üveget a lámpán, aztán megint a kúthoz lépett. Feje fölé emelve a fényt, hogy ne vakítsa a látását, hosszan nézett lefelé a vízre, ezt megcsináltad, Tündér, te buta kulák, ezt jól megcsináltad! A lámpát otthagyta a deszkán, s maga hátrajött mellénk, letérdelt, s azt mondta: térdeljetek le tik is, imádkozzatok! Halljátok? Imádkozzatok!