Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-29 / 177. szám
1989. július 29. • PETŐFI NÉPE • 5 M últ pénteken kezdődött, s vasárnap, holnap zárul a nagy- baraeskai fotográfiai alkotótclcp, mely kilencedik alkalommal fogadja a meghívott fotóriportereket, fotóművészeket. A legutóbbi esztendőhöz hasonlóan az idei tábort is Baján az Eötvös József Tanítóképző Főiskola Kállai Éva Kollégiumában helyezték el. Kovács László fotóművészt, a tábor művészeti vezetőjét a tábornyitás első óráiban kerestük fel. Beszélgetésünk elején elmondta, milyen intézmények támogatását élvezi jelenleg a munkájával jelentős szakmai elismerést, népszerűséget szerzett tíznapos alkotótábor. Szociofotós érzékenységgel —<• A megyei tanács mellett még a Művelődési Minisztérium támogatására számíthatunk. Ez a támogatás lényegében az ellátást, az évi katalógus elkészítését fedezi. A díjakra kapott összeget nyersanyagra és az előadói költségekre fordítjuk. Soltész Éva: Nemzetiségi lét. • Tímár Péter: Munkahely (Bajatcx) 1988. • FuSzenec- ker Ferenc: Nyugdíjasok napközi otthona (Baja — 1988). — Hogyan határozná meg a tá- bor célkitűzéseit ? Elsősorban a minőségre igyekszünk inspirálni résztvevőinket, arra, hogy színvonalas munkákat, jó fotókat készítsenek, sajátítsák el az új módszereket, cseréljék ki tapasztalataikat, gondoljanak tovább „kényes” témákat, problémás jelenségeket, szerezzenek „szociofotós” érzékenységet. Körünkben mindenki szuverén módon megvalósíthatja minden elképzelését, melyhez — igény szerint — minden segítséget megadunk. Ki-ki úgy gazdálkodik az idejével, ahogyan célszerűnek tartja, de máskor, máshogyan is elkészítheti az anyagot, mert a zsűrizésig — a következő év februárjáig — mindenképpen elegendő idő áll ehhez a rendelkezésre. Ami kifejezetten a munkát illeti, a magam nevében elmondhatom, hogy ez a jelenlegi, naponta új és új meglepetéseket tartogató, konszolidálatlan légkör nem kedves a mi terepünkön sem a tények közötti gyors, biztonságos eligazodásnak. Úgy érzem, ez a jelenség mindannyiunkban ókoz megbicsaklásokat. A kezdetek óta rendszeresen * PS ’-MZ;;-:;; ■ • Kepéinken: Válogatás a nagybaracskai fotográfiai alkotótclcp munkáiból: • Gaál Zol tán: Portré mMLS • Kulcsár György: Kórház. 1988. szerveznek találkozókat, vilákat a szakma elismert szakemberei, esztéták bevonásával. Idén is folytatódik e hagyomány ? — A résztvevők idén is találkozhatnak a Magyar Fotóművészek Szövetsége vezetőivel, akik időszerű kérdésekről adnak tájékoztatást. De az aktualitások egyik fő témája lesz az előadásoknak, ke- rekasztal-beszélgetéseknek is. — Az idei tábor programja eltér- e valamilyen mértékben a korábbiaktól, tartalmaz-e csak az idei évre vonatkozó jellegzetességeket ? A fotótábor számára az 1989- es esztendő a jövőre esedékes tizedik évfordulóra való fölkészülést is jelenti. Komoly feladatnak Ígérkezik a legjobb munkák kiválasztása az elmúlt tíz év teljes terméséből. A minősítésen túl ezzel kapcsolatban sok részletkérdést, kisebb- nagyobb nehézséget is meg kell oldanunk, míg a leendő kiállítás falára kerülnek a fotók. Hol mutatkoznak be a jubileumra válogatott munkákkal? Terveink szerint Budapesten a Műcsarnokban lesznek megtekinthetők.- Van-e speciálisan idei témája a fotósoknak ? — Nagybaracska egy napja címmel fotóakciót szerveztünk a telep tizenöt résztvevője számára. Hétfőn valamennyien a tábor előző korszakához kötődő Nagybaracs- kán dolgoznak. K. J. Folyóirat-tallózó Egy hónapja arra figyelhettünk fel az irodalmi folyóiratokat lapozgatva, hogy a mese mellett milyen fontos a szerepe a dokumentumnak a világ igazi megismerésében, s hogy mostanában nemegyszer szinte fontosabbnak mutatkoznak a dokumentumközlésck, mint az — akár azok ismeretében készült irodalmi feldolgozások. A legújabb folyóiratszámok azonban arra is példát adnak, hogy irodalom és dokumentum békésen megférhet egymás mellett, akár egyetlen műben is. Többféle útja-módja lehet énnek, de talán legtermészetesebbnek az a terület mutatkozik, amelyet a legszabatosabban alighanem emlékirat-irodalomnak nevezhetünk. Itt is nagyok és elég eltérőek a megformálási lehetőségek, hiszen a tiszta irodalomtól a szinte tisztán csak történeti értékű és érdekű emlékezésig, vallomásig terjed a skála, de mégis mindegyik formának ad többkevesebb irodalmi jelleget maga a személyesség, a vallomásosság. Még akkor sem egyértelmű a helyzet, ha írók emlékeznek. A Kortárs júliusi számában Vas István és Ágh István írásai olvashatóak. Vas István a Nehéz szerelem negyedik kötetének újabb közléssorozatát kezdte meg egy hónapja, most az emlékirat XX. részét olvashatjuk, s a kritikus 1944-cs esztendő nyárvégén, kora őszén járunk, elsősorban ama nevezetes „kiugrási” vasárnapon. Vas István önéletírása az emlékirat legnemesebb hagyományait követi, tárgyias és személyes, vallomást levő és elemző, távolságot tartó és közeire hozó egyszerre. A Nehéz szerelem a két háború közötti kor szellemi életének megismeréséhez nélkülözhetetlen, s így lesz ez majd azzal a folytatással is, amely áthillen már az 1945 utáni történelembe. Ugyané számban olvasható Ágh István emlékezésének második része, Ki- döntött fáink suttogása címmel. Bár Ágh István is gazdagon sorjáztat tényeket, adatokat a családtörténetből is, meg a személyesből is, az ő műve nem is regényszerű s nem is emlékirat- szerű, hanem valóban emlékezés, s annak is lírai: igazi értékét nem a doku- mentumjellegű közlések, hanem a köréjük szövődő éléthangulatok adják. Éppen fordítva áll viszont a helyzet a Kolimai magyar lágerversek, 1946— 1953 közlésekor, ugyancsak a Kortárs- bíln. A Jakutföld hadifogolytáborából kevesen jutottak haza, s egy ilyen hazatérő őrizte meg emlékezetében a szövegeket, amelyeknek szerzői a legsötétebb oldaláról ismerhették meg a sztálinizmust. A második világháború utáni fogságról szól Sára Sándor filmszociögrá- fiája is az Alföld júniusi számában, ahol az I. rész olvasható. A Csonka-Bereg a címben megjelölt tájegységről elhurcolt férfiak, ottmaradt asszonyok mai vallomásaiból áll össze, olvasmánynak is emlékezetes módon. Halálvonatok és halálmenetek, éh- és fagyhalál tizedelte többször is azokat, akik nagyobbrészt katonák sem voltak soha, civil lakosból lettek a hadifoglyok, akiknek csak létszámuk volt. Emlékezni lehet interjúban is, másokra is, magunk útjára is. Az előbbire példa a Jelenkor júniusi számában Kabdebó Lóránt 1988 tavaszán készített beszélgetése Jász Veronikával és Sőtér Istvánnal Nagy Lajosról. Az ötvenes években velük szemközt lakott a jeles, de félreállított író, s rendszeres, napi kapcsolatban állottak. így sok emlékezetes dolgot tudhatunk meg magáról Nagy.Lajosról is meg a korról is. S közben legendákat és félreértéseket is oszlatnak, bemutatva például Nagy Lajos vendégszeretetét. Vagy azt a jelzésnél több, már-már jelképes értékű tényt, hogy az' író naponta kártyázott Veres Péterrel, és bár mindig kikapott, ez soha nem bántotta őt. A Mozgó Világ hatodik számában — szokás szerint a politikai-történeti anyag a legjelentősebb. Két interjú alapján megismerkedhetünk Jónás Pállal, aki a második világháború idején egyetemistaként kapcsolódott be a baloldali ifjúsági mozgalmak munkájába, majd az ellenállásba, s így lett 1945-ben ifjúsági vezető. 1948 őszén letartóztatták, ötévi raboskodás után szabadult. 1956. november 3-án a Petőfi Kör elnökévé választották, majd az újabb letartóztatás elől nyugatra távozott. Az USA-ban él, közgazdász. A második, vele készített beszélgetés már szakmai jellegű: Perspektíváink — Amerikából nézve. Hány ilyen vagy hasonló sors van a századközepi Magyarországon, s mennyit nem ismerünk még! Szükség van az interjúkra, a vallomásokra, az emlékezésekre, mert a múltat ki kell beszélni, le kell írni, hogy megszabadulhassunk árnyaitól. Vasy Géza PÉNTEK IMRE: Osztás-szorzás Az ocsmányul osztott lap kifordul a kézből, a játszma elveszett; csak tudnám, kinek az elve szebb, mikor két égtáj rámcsikordul ha céloznak, hátulról, orvul, s lefegyverez a döbbenet: golyhó a golyó ...nem iit sebet, tá togó szánkba porcukor hull. Itt még a vereség is édes, bár élni életveszélyes - a drapéria jó honi posztó, amivel mindig letakarnak holtat, asztalt, magánhatalmat, s rég cimbora az új kegyosztó. KISS BENEDEK: Számolok vissza Vonatablakon Jut a: esőcsepp, vonat fut N hajnalodé mezőn. Elhagyom jelenemet, lövőmet, s ami mögöttem, mind szembejön. Látom magamat kint kóborolni huszonöt tizenöt tíz évesen. Mintha egy Apolló készül startolni: számolok vissza életemen. ,, Jaj, nemsokára nulláig érek: megnyitom, anyám, a kiskaput! . . . Vonatablakon Jut az esőcsepp, s ami mögöttem : mind szembefut! agyogó fényár vette körül, amikor felébredt. Nem látott semmit, csak a sugarak melengető hecézését érezte a testén. Hosszas töprengés után rájött, hogy a mennyországban van, csak az angyalok hiányoznak, vagy azok közül valaki, akik itthagyták a telepet. Egy éve, tíz éve, száz éve, nem tudta már, mikor. Létező volt számára a hajnal, amikor, kiült a kunyhója elé, az esti evés, az asszony, aki a faluból hetente egyszer ide biciklizett és letette az ajtaja elé a kosarat, amiben kenyér, krumpli, bab, borsó, liszt volt és zsír, kicsike csuporban. Először még kiment elé, később már csak kiszólt neki, hogy él, de egy idő múlva elfelejtette a szavakat, pedig az asszony mintha kérdezett is' volna valamiket, amikre csak mór- rántott. Aztán már ezt sem kellett, mikor hallotta, hogy az megjött, zör- gött valamivel. Most mégis örült, hogy felötlött benne a mennyország képe, és vele a szó, de a Nap megijedve a kiszáradt öreg testtől, mint serdülő lány, akit tiltott játékon kaptak, riadtan visszahúzta a sugarait és magasra szökkent az égen. O pedig rádöbbent, hogy kunyhójában, a fából összetákolt priccsen, nyomorúságos rongyaiban fekszik. Nem sokáig kellett a mennyországHOLDOSI JÓZSEF: A lázadó nak, szomorkodott. Megrémült ezektől az érzésektől, hiszen már elfelejtette, hogy,’ mi az öröm, a szomorúság. Ki is menekült a kunyhója elé, ahol csak az üldögélés van, a maga elé nézés, nincs ég, nincs Nap, nincsenek madarak, csak O van az idő megbocsátó türelmeként. Zúgást hallott, a hung irányába fordította a fejét, fájdalom hasított belé a mozdulattól. Egy motoros száguldott felé, nagy féknyikorgással megállt előtte. Kopasz fiatal fiú volt az, fekete bőrdzseki, bőrnadrág volt rajta, ugyanolyan csizma a lábán. Elégedettséggel töltötte el, hogy meg tudja nevezni magában ezeket a dolgokat. Az, ami a fiú derekára volt kötve, ismerős volt neki, de oly hosszú ideig élt a szavak nélküli világban, hogy nem sikerült felidéznie, mi az. Ennek ellenére jókedve lett, szeretett volna beszélgetni vele. Először is megkérdezni, hogy milyen évet írnak, melyik hónap és nap van, aztán megtudni, hogy mi történt szegénnyel, hogy ilyen fiatalon kihullott a haja. De szavak helyett csak hörgés tört fel belőle. Erezte, hogy folynak a könnyek az arcán . .. A fiú meg csak ordítozik, leveszi a derekáról azt a valamit, azzal hadonászik, de mit mond? Üöeeiáooieöee — ezeket a hangokat hallotta először, meg is jegyezte gyorsan. Aztán a többi hangot is felfogta: Bdsttvscgnykm- tmdmgdgltk! ha az előzőekhez hozzárakja, megtudja, hogy miért olyan dühös ez a kopasz fiú. Kapaszkodót keresett: az iskola, a tanító, ahogy olvasni tanította őket! Bűd... tét... ci.. .ok ... min .. let.,. egyetlen értelmes szótag felismeréséig sem jutott el, már-már feladta, amikor a kopasz visítozni kezdett, és ez a hang, mint egy hurok, jelentéssel bíró szavukká rántotta össze az addig roncsaiban heverő mondatot: Büdöstetvestiigányok- mostmindmegdögletek! boldogan nevetett, igen, most már érti, csak beszélni nem tud. Hol vannak a többiek ? üvöltötte a kopasz. A romokra mutatott és inteti, hogy elmentek. Szerette volna magához ölelni ezt a fiút, aki most már biztosra vette, hogy angyal, a mennyországból küldték hozzá, hogy segítsen rajta, elvégre nem mehet úgy oda, hogy nem érti, mit mondanak neki, még azt is megéri, hogy újra beszélni is tud.- Akkor te vagy az utolsó!- nevetett a másik. Mielőtt megdöglesz, megtáncoltatlak egy kicsit! Gyerünk, vetkőzz meztelenre! Hányszor fellett már az életében parancsra meztelenre vetkőznie: először, mikor nyilas suhancok törtek rétjük, és a jéghideg vízbe hajtották őket; aztán Auschwitzban. Az anyja, apja és a húga gázkamrában végezte, ő megúszta, de nem tudta kitörölni a borzalmakat az emlékezetéből, ezért meg sem nősült, aztán az ötvenes években az óvások; aranyakat kerestek rajtuk, amik eltűntek a faluból. Mindig úgy érezte, hogy meztelenre vetköztetik a megbélyegző szavakkal, ezért is mondott nemet a többieknek, mikor hívták , hogy menjen velük új életet kezdeni a városba. Itt legalább nyugalomban élhet, nincs becsmérlő csúfolás, lekicsinylő szó. Es most idejött ez a kopasz fiúangyal a mennyországból, ott sincs igazság! Düh rázta meg a testét. A kő a markában elfért, kitapogatta az ujjaival: éles volt! — Mi lesz már ?! Ne kívánd, hogy én vetkeztesselek le! A fejét célozta ineg, az vérző koponyával lezuhant a motorról, de felállt és elindult felé. Most már tudta, hogy amit a kezében ütésre emel, azt régen bikacsöknek mondták, aztán gumibotnak, de ennek vas van a végén . . . Te szemét! bukott ki belőle, és leköpte az előtte állót. Az eget látta, ami kék volt, színes tollú madarak repültek a vörös színűvé izzó Nap felé.
