Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

IW. július 22. • PETŐFI NÉPE • 5

A tetszetős és nem tetszetős értékekről

Beszélgetés Dobszay László zenetörténésszel

A nemzetközi Kodály-szeminárium vendégeit az jdei: a tizenötödik alkalommal is neves szakemberekből, itthon és külföldön egyaránt elismert pedagógusokból, kutatókból álló előadói gárda fogadja. Dobszay László kandidátus, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének főmunkatársa (számos elméleti munka szerzője) már másfél évtizede rendszeres előadója a kecskeméti intézet rendezvénysorozatainak. Találkozásunkkor először arról kérdeztem: idén hogyan kötődnek saját órái, tematikájukkal, a szeminárium munkájához?

— Azt hiszem, hogy az én idei meghívásom a szeminárium, illetve az intézet egyik alaptörekvéséhez kapcsolható. Nevezetesen ahhoz, hogy egy pedagógiai tanszék szűkén vett szakmai céljain a kodályi tanítás megismertetésén túl a kodályi ihletésnek ahhoz a vonalához alkalmazkodjon, mely szerint a pedagógia mindig csak eszköz valaminek az eléréséhez. Ez a „valami” pedig, amit ezúttal el kell érnünk, egyrészt — a szó legteljesebb, legminőségibb, legeurópaibb értelmében — maga a zene, másrészt pedig egy kultúra, amely beijleszkedik a kulturális élet egészébe. Úgy gondolom, hogy a kodályi ihletést az intézet azzal is szeretné kiemelni, szimbolizálni és egyben szolgálni is, hogy meghív olyan előadókat, akik nem a Kodály-módszer szigorúan vett témaköreiben adnak elő, hanem az általános kultúra és a zenekultúra érintkezési felülete tematikájából tudnak a hallgatók számára ismereteket, nézőpontokat átadni vagy pedig egyszerűen praktikus tudást adnak, magasabb szintre emelik ismereteiket, gyakorolnak velük.

—- Konkrétan milyen témaköröket választott a szeminárium hallgatói számára?

— Korábbi meghívásaim alkalmával igen sokféle tárgykörben tartottam előadást. A legelsők egyikeként (még a hetvenes évek elején) például arról, hogy mikben látom a kodályi nevelési elmélet fő pontjait. A későbbiekben —- a Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete népzenekutató csoportjának munkatársaként (ahol egy rövid ideig Kodály volt a főnököm)

többször kértek fel népzene témájú előadásokra, foglalkozásokra. Volt sorozatom, A népdal szerepe a nevelésben, majd A magyar népzene stílusai címmel, ezt követte egy, a legszűkebb kutatási területemet érintő Gregorián sorozat, de adtam elő a középkor, illetve a kora reneszánsz polifóniája vagy a bécsi klasszikusok témaköreiben is.

— Mi a mostani kurzus tárgya?

— Ezúttal Bartók-kórusműveket veszek hallgatóimmal át, amennyit bírunk, a rendelkezésre álló idő alatt, mégpedig kifejezetten gyakorlati nézőpontból. Mivel a magyarországi tanártovábbképzésben vállaltam tanítást az idén, számoltam hallgatóim e művekkel kapcsolatos gondjaival is. Tudtam: tanítaniuk kell — vagy legalábbis kellene — ezeket a darabokat, ám tapasztalataim szerint félnek tőlük, amit az is bizonyít, hogy nem szerepelnek annyiszor, olyan súllyal az iskolai kórusok programjaiban, mint kellene. Ennek oka lehet az is, hogy a tanárok e munkában meglehetősen magukra hagyatva érezhetik magukat. Végül úgy döntöttem, hogy a gyakorlati foglalkozásokon esetenként egy vagy két Bartók- kórusművet nagyon részletesen a többi között a vezénylés technikájára, a kórushangzás alakítására is figyelve — átveszünk. Választásukra inspirált az is, hogy a közelmúltban fejeztem be Bartók huszonnégy egynemű karának hanglemezfölvételét, tehát nagyon elevenen élnek bennem ezek a darabok azzal a problematikával együtt, amit a megszólaltatásuk jelent.

— Óráit ezen a héten magyar énekzene tanárok hallgatják. Megítélése szerint segithetnek-e a kodályi eszmék gyakorlatra váltásában, változhat-e, javul- hat-e bármilyen csekély mértékben is a közeljövőben általuk az ének-zene kultúra jelenlegi, köztudomású állapota, mely az oktatás-nevelés szinte minden más területéhez hasonlóan meglehetősen lehangoló képet mutat?

— Én azt hiszem, hogy erről túl sokat nyilatkozunk, ám adósok vagyunk egy alapos vizsgálattal, amelyhez legalább egy hétre össze kellene ülni egyszer valamennyi illetékesnek. Egy-egy riportban, interjúban ezekre a kérdésekre csak felületes válaszok adhatók, tehát amit most mondani tudok, az is

csak része a lehetséges teljes válasznak. Én azt hiszem, hogy ez a kérdés egyébként is igen-igen összetett. Azt azonban elsőként le kell szögezni, hogy nem a Kodály-módszerről, hanem a zenekultúráról, sőt nem is csak a zenekultúráról, hanem az egész kultúra magyarországi helyzetéről van szó, amelynek végső soron jobb szó híján ideológiai okai is vannak. Tehát ha időről időre nem tisztázzuk, fogalmazzuk meg pontosan, hogy a „magas” kultúra milyen többletet hordoz az emberek számára, akkor megindul a társadalomban egy olyasféle összemosás, amelynek végeredményeként kiderül, hogy bizony igen sokfajta hobbijuk van az embereknek, és tudomásul kell venni, hogy van közöttük olyan is, akinek Mozart a hobbija. Ehhez hozzáadódik egy másik nehézség is: köztudomású, hogy politikai okokból — teljesen indokoltan napjaink fő kérdése a demokrácia lett. Beavatkozni azonban az értékes kultúrát illetően csak

felülről lohet. E „felülről”-! természetesen nem társadalmi, politikai vagy bármilyen hatalmi kérdésnek, hanem egyfajta érték közvetítési iránynak tekintem. Hogyha azonban ezt a szituációt megfordítjuk, és a szellemi életet szavazás kérdésévé tesszük, akkor megindul egy olyan körforgás, amelyből nincs kiút. Valamit adunk az embereknek, amit azok megismernek, tehát úgy gondolják, hogy azt szerelik, a továbbiakban pedig arra hivatkozunk, hogy az emberek azt szeretik (amit egyébként mi adtunk nekik), és ettől aztán forog a „verkli” körbe és körbe, kitörni pedig csakis nagy-nagy szerzetesi aszkézissel, szigorúsággal lehet. Tudni kell, hogy igenis vannak olyan nem tetszetős értékek, melyeknek egy folyamat végeredményeként igenis tetszeniük kell. E folyamatnak váltnak nagyon elvont, megalapozandó filozófiai és nagyon gyakorlatias vonatkozásai, amelyek viszont a kultúra egészét érintik. Éleve halálra ítélt a zenekultúra és zenepedagógia ügye, ha ez kizárólagosan a zenekultúra és zenepedagógia ügye, és nem a pedagógia általános ügyének része. Tehát ugyanazzal a magatartással kell az egész pedagógiának, nevelés- filozófiának képviselnie Shakespeare-t, mint Mozartot, a nyelvi hitelességet, mint a történelmi igazmondás kötelezettségét. Tehát a kultúra bonthatatlan egész, és meg kell mindenképpen kísérelni, hogy azok, akik felelősek, valamiféle testületi szellemben álljanak ki mellette. Azt hiszem, az egész problémakörnek ez a legmélyebb gyökere. Természetesen hozzá kell tennem azt is, hogy ez nem nemzeti kérdés, hanem a kultúra nemzetközi problematikájába illeszkedik be.

Karolyi Juha

• Királynő.

KEDL HIMNUSZA A TERMÉSZETRŐL

Kiállítás a kertben

„Az ember része a természetnek. És, sajnos, éppen ez az em- bermanapság kezdi tönkretenni a természetet. Műveimmel erre akarom figyelmeztetni az emberiséget, és felhívni a figyelmet a felelősségére.” — írta szobrait „magyarázva” Rudolf Kedl.

Az a művész, akinek éppen ezért természetközeiben, a Budapesti Történeti Múzeum kertjében nyílt szeptember 24-éig látogatható kiállítása, Kedl himnusza a természetről címmel. Nagyméretű stilizált bronz- és sárgaréz szobrok, meg poszta- mensen álló kisméretű, kemény szerpentinplasztikák sorakoznak a múzeumudvarban. Stílusosan illeszkedve a várfal határolta, lombokkal, virágokkal díszes térbe. Elnagyoltak a figurák, elvonatkoztatottak a formák, s a kubizmus, az absztrakciójegyeit viselő, olykor az archaikus idolokra emlékeztető szobrok mégis rendkívül meggyőzőek, szuggesztívek.

Rudolf Kedl családja Magyarországon élt, a művész is Bur.gcnlandban született, s csak később költöztek cl Ausztria távolabbi vidékére. Családi történet az is, hogy Kedl csak némi kerülővel jutott el a művészetekhez. Tízéves volt, amikor 1938-ban, az Anschluss után, apját letartóztatták, mert üldözötteket menekített, segített. Az apa koncentrációs táborba került, majd kivégezték.

Az apa nélkül maradt sokgyerekes család nagy szegénységben élt, és Rudolf Kedlnek, a hetedik gyereknek is munkába kellett állnia. Egy malomban dolgozott. Csak 1946-ban nyílott lehetősége, hogy Grazban ezüstművességet és szobrá- szatot tanuljon. A tehetséges fiatalember 1949-ben a bécsi főiskolán tanult tovább.

Első sikerét 1954-ben aratta, amikor Bécsben Akadémiai Nagydíjat kapott. Később több, hasonlóan magas elismerésben részesült. Kiállításai sorra követik egymást Bécsbcn és Ausztria más városaiban. Aztán meghódította Európát, Ljubljanában, Velencében, Prágában, Bonnban, Belgáidban, Varsóban, Kopppcnhágában voltak emlékezetes tárlatai.

Sokat utazó művész. És útjai inspirációt adnak szobraihoz. Saját bevallása szerint hatással voltak rá a régi görög mesterek, a perui inka szobrászat, és mesterének tartja Do- natellót. (kádár)

VILLÁNYI LÁSZLÓ:

Spirál

1.

Ugyanaz a hang: az elnyújtott zsizsegés, amíg tart d lemliilet, a töltésről lefelé: bár álcázva hallatom, vidítva fiamat: a régi suhanás kísért, mikor ugyanígy, ugyanitt simult lábam a pedálhoz; mintha nem fékeztem volna soha, fülemben ugyanazzal a hanggal, száguldanék azóta is, kikerülve a gödröket.

2.

Bezárt az utolsó kocsma is: muszáj hazatérnie; még csak be sem rúgott, a hítzba menni mégis ott akar, hol rozsdás kerítés hullámzik; lehet, régen ott volt kapu; vagy egy másik otthon tűnt elő?

* $ *

TARJÁNI IMRE:

Szakad rólam az ifjúság

Káromkodva és remegve hajszoltan két munkanap között néztük egymás szomorú arcát ránkomlott a büfék partszegélye csendes levesek

gőzölgő saláták mocsokja csürrent a sör a csók aztán este lett

Rám egy lépcsőház kapuja dörrent ( Rád másnap a klinika ajtaja) szedatívum nyugtatta megkapart öled

Végképp elvetéltünk...

Lepedékes-nyelvű-szerelmünk kiszikkadt fennakadtunk egy részeges estén de nem volt súlya dühe a pofonnak

nem volt akarat ellened megalázó az időtlen kín a szegénység:

mi nem bújhatunk össze már soha nincs hely egy konyha egy vaságy csak két lődörgő ivarszerv-bánata

Holnap miféle kínra érünk? Raszkolnyikovi-kínra

Melyik férfi szerelme haragja fröccsen Tereid

Állok egyedül kisemmizetten

s törik rólam

szakad rólam az ifjúság

Csak innen

Nézze, uram, azért mégiscsak ez a legnagyobb ünnep az ember életében, el is jött mindenki, a csirke is elfogyott meg a töltött káposzta is, a két húszliteres kar- nisztert is megnézheti, egy deci bor sincs bennük, nem mintha én olyan ivós lennék, de azért mégis, az asszony sírt, persze, látom a szemén, sebaj, mondtam neki reggel, Valikám, házszentelő csak egyszer van az életben, most ne törődjél mással, de látja, hiába, a sörből maradt fél rekesszel, jó lesz az később is, hát miért maradtak volna reggelig, én se vagyok oda a nagy mulatozásért, legénykoromban még csak-csak, de az ember megkomolyodik, különben hogy lett volna meg ez a ház, tiszta fej kell ide, biztos kéz, ahhoz meg aludni kell, különben semmi se lesz az egészből, ott hátul a közben is nekiálltak tavaly a Seregi meg az apósa, és még mindig az alapozógödörnél tartanak, nem lesz abból semmi, hallom, a felesége már el is költözött, a gyerekeket is vitte magával, nem nézte tovább, hogy isszák meg azok ketten az építési kölcsönöket, hát én, amikor a házon dolgoztam, még egy korty sört se, de meg is lett a ház három év alatt.

Nézze, uram, ajánlottak már nekem ezért kétmilliót is, pedig a kazán még bent se volt akkor, de én kiröhögtem, mit kezdek a pénzzel, négyen vagyunk, a kisebbik gyerek, a Lacika harmadik éves, amikor ő született, akkor kellett elkezdeni az építkezést, nem maradhattunk tovább az anyósnál, hát jól van, mondom, belevágunk, kétszázezerrel indultunk, annyi volt, most meg már kétmilliót ér, látja, de én előre elterveztem az egészet, mondtam az asszonynak, három év múlva meglesz, sem előbb, sem később, és meg is lett, mondtam, az első évben az alapozás, több nem megy, a második évben aztán tető alá húzzuk a házat, a harmadikban pedig jöhet a víz, villany, fűtés, parketta, a külső puco- lással ráérünk, nincs nekünk pénzünk emberre, kértük a bankkölcsönt meg a szociális politikát, és belevágtunk az első nyáron, azaz még jó tavasszal, mert a szikkadt föld az nem embernek való, a szerszámot is megeszi, akkor kell ezt, amikor elég nedvesség van, szóval nekiálltunk, a zsaluanyagot kölcsön kaptam egy munkatársamtól, csak a fuvart kellett állnom, meg három hétvégét segíteni nála, esténként aztán válogattam a deszkákat, fölslichtoltam rendesen, ne kelljen majd kapkodni, ha kész a gödör.

Nézze, uram, az öreg Józsi elaludt, meghívtam, persze, meghívtam, itt volt végig a munka alatt, sok hasznát ugyan nem láttuk, a szomszédban lakik egyedül, özvegyember, a családja mind leköltözött Gyulára, hívták magukhoz, de az öregnek nem akaródzott, a szívével van leszázalékolva, ha mást nem, hozta a szódát, a kaját, úgysincsen dolga, elaludt, nem baj, majd hazavisszük, a többiek meg már mind elmentek, maradjon csak, uram, nyugodtan, egy sört még megihatunk, szóval a gödör, az alap, hát azzal is majdnem befürödtem, jött a markoló, de a második forduló után megállt, a Gyuszi meg kiugrott a sofőrülésből és káromkodott, szedte szét mindjárt, délutánig veszködtünk vele hiába, megrepedt a dugattyú oldala, na mondom magamnak, húszadikán, ha a fene fenét eszik is, itt alapozni kell, a munkatársaimmal még februárban megállapodtunk, nem lehet áttenni, hát nekiálltam ásni először csak egymagám, aztán még szereztem három embert a környékről, kétszáz köbméter földet vettünk ki négyen a két hét alatt, azt hittem, megszakadok, hazajöttem a melóból, aztán csak gyerünk, neki az ásóval, de azért

NEMES ISTVÁN r

y t • -f r

Uj ház

meglett időre, nem mondom, mégiscsak a legszebb nyár az volt, három évvel ezelőtt, ment minden, mint a karikacsapás, meglett az alap, a pince, a garázs, és akkor bent a cégnél felajánlották azt a bontást, én olyan boldog voltam, hogy még; Ercsi mellett egy régi gyárépület, minden hétvégén odamentem, néha az asszony is jött, máskor csak csomagolt, téglát tízezret'bontottam ki belőle, de a legértékesebb a faanyag volt, karácsonyig minden hétvége Ercsiben, akkor letakartam az egészet a tavaszi szállításig, hazamentem, és elővettem a papírost, mert én mindent előre meg akartam tervezni, az anyagot is mind ott akartam időben, hát most nem akarom itt untatni magát, hogy a cementet honnan, meg a murvát, meg mittudomén, de tfivaszra ott volt az anyag, akárkitől megkérdezheti.

Nézze, uram, van énnekem bent a szobában egy nagy dobozom, hát az tele van számlákkal, engedélyekkel meg tervrajzokkal, de az mind rendben van egymás után, még arról is betettem a cédulát, hogy kinek, miért, mennyi jattot adtam, úgyhogy amikor tavasszal elkezdtük fölhúzni a falakat, ment is minden, ahogy annak menni kell, a Szabó Laci, a kőműves hozta a két emberét, meg nekem hol egyik, hol másik komám jött segíteni, hát, ugye, csak hétvégeken lehetett, de júliusra bent voltak az ajtók, ablakok is, a koszorú is megvolt, minden, a fuvart a födémgerendákkal szombatra vártuk, ideges voltam, mondtam a Lajosnak, vigye a motort, menjen be a Tüzépre, hogy mi van, senki nem tudott semmit, kedden jött aztán meg a kosi, mit csinálhattam, egyedül voltam, a sofőr, ugye, emelgette ki a daruval a betongerendákat, nekem meg igazítani kellett, hát azt is négy emberrel szokták, de bírtam egyedül, bírni kellett, különben úgy összetöri a lerakásnál azokat a hosszú szálakat, mint a tojást.

Nézze, uram, ez egy ilyen dolog, mostanában már nincsenek nagy házszentelők, mindenki rohan, na, egészségére, én azt mondtam, házat csak egyszer épít az ember, lentre legyen egy lakásnyi, és a tetőtérbe is a gyerekeknek, száznegyvennégy négyzetméter, papíron, de van az százhatvan is, nekem elhiheti, és akkor még keveset mondtam, úgyhogy a tetőt is fölraktuk végül, persze, kiderült, hogy a bontott fa java gombás, talán azon a télen gombásodhatott meg, amikor otthagytam letakarva Ercsiben, bár a gomba az olyan, hogy nem látszik, mindegy, valamit kellett csinálni, a parketta árából vettük a gerendákat, jó a melegpadló is, manapság már majdnem mindenütt azt használják, hát nekünk is jó lesz, de az asszonyt nehéz volt meggyőzni, hiúba értetlenkedsz, magyaráztam neki, gerenda kell, különben nincs tető, a tél szétyeti a falakat, úgyhogy csak elkészült a második őszre, ahogy terveztem, az ácsok ugyan folyton ellógtak, de még időben megelégeltem, és hozattam másokat, énnekem nincs pénzem arra, hogy itt üldögéljenek az emberek, na, az újak aztán egykettőre összeütötték a tetőt.

Nézze, uram, itt minden időre kellett, mert az anyag jött, a segítség jött, főzni kellett, sör kellett, hát ha itt ülünk, és lógázzuk a lábunkat, a pénz akkor is megy, a kőművest is fizetni kell, úgyhogy minden este, mikor a gyerekek lefeküdtek, mi az asszonnyal lementünk, ezt összeszedni, azt ellapátolni, a szerszámot elmosni, akkor meg tavaly télen a csövezés, azt már lehetett hidegben is, a csempét is kiválasztottuk, mondtam az asz- szonynak, amilyet ő akar, olyat teszünk, nem olaszt persze, de a színét ő mondja meg, mert a konyháiba meg a fürdőszobába végig a plafonig csembe lett, látta, nem, világoskék, az asszony választotta, a padlószőnyeget is, én nem szóltam bele, azt már most nyáron raktuk fel, a tapétával együtt, a radiátorokat csak az alsó szintre, az emeletre még ráér, most úgysincs rá pénz, hát, ugye, azt már csináltatni kell, amit az ember csináltat, az drága, persze, én magam, látja, nem bírom, úgyhogy most egy kicsit össze kell húzni magunkat, amikor a kazánt tettük be, elegen voltunk, nem is az, de valahogy megcsúsztam a lépcsőn, ráestem a hátamra, akkor rögtön nem fájt, de estére aztán rettenetesen, becsípödött valami ideg, és elszakadt, az orvos magyarázta eleget, ezzel a két bottal én nem bírok fönt cipelcedni, elég nekünk lent is a fűtés egyelőre, attól még ugyanolyan ez a ház, nem igaz, hatszázötvenezerből lett meg a kölcsönökkel együtt, de kétmilliót ér, hát benne van, ugye, az ember muhkája, na, akkor egészségére, uram.

Batsányi a vigyázó szemeket Párizs felé irányította. Pesten Petőfi lelkes költeményben üdvözölte a palermói forradalmi megmozdulást, mert jól tudta, hogy az ottani események nem közömbösek a mi forradalmunk szempontjából sem. Itália földjén Türr István.és az általa szervezett magyar légió katonái nagyon is tisztában voltak azzal, hogy távoli hazájuk sorsa elválaszthatatlan az olasz egységért és függetlenségéért folytatott harc kimenetelétől. Győré Imre nem is oly nagyon rég verset írt egy sugár- szennyezett francia katonáról, akit a messzi Mururoa szigetén ért el a végzete. Messze van az a sziget, de a Jacques Buton életét kioltó radioaktivitás lelki értelemben idáig sugározhat.

Hazánkat tehát sohasem lehetett kiszakítani a világméretű összefüggések szövevényéből. Aki úgy ápolná ezt az országot, mint valamiféle környezetéből kiemelt, üvegházi növényt, az a vesztét idézné elő. Mert nincs elkülönítő üvegház: egy hatalmas kert közös talajába plántáltatok a Föld népei. A kert különféle ágyásait lehet eltérő módon trágyázni, kapálni és locsolni, de a jégverést lokalizálni nem lehet, hiszen az egyformán sújtja az egész kertet. Védekezni is csak összefogva lehet ellene.

Ezért a hatékony hazafiság termést ígérő ága csakis az internacionalizmus törzsökébe ojtva foganhat meg. Mellverő és szájtépő, önző és elvakult magyarkodással nemcsak kárt okozunk magunknak, de nevetségessé is válunk a világ szemében.

Amikor UNESCO-ösztöndíjas bölcsészhallgató voltam a franciaországi Poitiers-ben, „bennszülött" diáktársaim fanyalogva tolták el maguktól egy ma is élő, modernkedő magyar költő verseit. Megkaptuk ezt már a század elején, a saját költőinktől mondták. Ugyanakkor nagy érdeklődéssel forgatták az itthon provinciálisnak bélyegzett Veres Péter bácsi Próbatétel című regényének francia fordítását, mert az olyannak mutatta a világot és az emberi természetet, amilyennek csak innen lehet látni.

Mint magyar író, akkor vagyok korszerűen hazafi, ha azt a picinyke szeletet illesztem a világkultúra gömbjéhez, amelyet csak innen lehet odailleszteni. Innen, ebből a kicsi országból, ebből a lelki klímából, ennek a népnek a karakterét hordozva, ezzel a történelemmel a hátunk mögött.

Minden más csak szó, szó, szó.

Vagy éppen néma csend.

Baranyi Ferenc