Petőfi Népe, 1989. július (44. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-22 / 171. szám

4 • PETŐFI NÉPE © 1989. július 22. P«1 Iskolából libaól A lakók tudta nélkül adták-yették a házat let melletl liba far­mot létesített. Az esti zenés mulat­ságok kellemes hangulatát az őrületbe kergető libagágogás vál­totta fel. A tan­termek gabona- raktárak lettek, libatoll szállon­gott mindenhol. Az ablakokat többé nem volt ajánlatos kinyit­ni. Az ingatlan fe­lének megvásár­lásából egyéb gondok-bajok is fakadtak. A Ra- faj Imre által bir­tokolt részre esett például a vécé. Ruskócknak szinte közelhar­cot kellett vívni­uk, hogy használ­hassák. A vil­lanyóra ugyan­csak az új tulaj­donos területére jutott. Ruskóék közlekedni sem közlekedhettek a régi helyen, mert az út, amelyen eddig jártak, szin­■B s -■ • St:.*'"* , ■- • . . © Ha elveszik a gerendával meg­támasztott fale­mezt, az előszobá­ból a padlásra lát­© Ruskóck mesé­lik történetüket. (Gaál Béla felvé­telei) Amikor , a Kiskunmajsától nem messze lévő marispusztai tanyai iskolá­ról érdeklődünk, a környékbeliek így igazítanak el bennünket. A libafarmot keressék. Valódi célunk persze, hogy az ott lakó Ruskó családdal beszéljünk, azt hallottuk ugyanis, egy idő óta igen ke­serves az életük. Az asszony beteges, gyakori lakója a kórházaknak. Több­ször műtötték, most újabb operáció vár rá, ami után sokáig csak tolókocsi­val tud majd közlekedni. Gyengék az idegei is. Az orvosok szerint betegségé­nek, kialakulása és állapotának rosz- szabbodása a környezeti hatásoknak köszönhető. Férje, aki kerékpár- és kis­motorszerelő volt, még tudott dolgoz­ni, tavaly szívinfarktussal került gyógyintézetbe. Most, alig 50 évesen, mindketten rokkantnyugdíjasok. A Marispuszta 165. szám alatti épü­let óriási nyárfák körében áll. Ki gon­dolná, hogy valaha ez iskola volt! A bejárata fölött lévő címtábla vala­meddig árulkodott a mivoltáról, de most már az sincs: az új gazda leverte kalapáccsal. Helyette csak egy sárga folt maradt. A gyemekzsivaj megszűnt, felváltotta több ezer liba gágogása. Légytömeg fogadja a látogatót. Ruskó János invitál a lakásba. Az előszobán keresztül megyünk, a meny- nyezeten falemezzel letakart lyuk, a he­lyiség közepén gerenda tartja a plafont, ne szakadjon tovább. A szobában ülünk le, a Ruskó házaspár papírokat lesz az asztalra: különböző okiratokat, panaszlevelckct, kérelmeket, fellebbe­zéseket, legalább egy kosárra valót. Ruskóék turkálnak az irattömegben, hol az egyiket, hol a másikat veszik elő, hogy nézzem meg. Egymás szavába vágva mondják el keserűségüket. Las­sanként kibontakozik egy család és egy tanyai iskola szomorú története. 4= sic * Tíz éve, 1979-ben kezdődött. .Ekkor még dolgozott Ruskó Jánosné, takarí­tónő volt a majsai központi iskolában. Ugyanitt lakott családjával egy kis szolgálati lakásban, mindaddig, míg át nem kellett adniuk az iskolabővítése miatt. A szorgalmáért és a jó munkájá­ért megbecsült asszonyt és családját természetesen nem rakták ki az utcára. Maga az igazgató segített neki új lakást keresni. így kapták meg 1979-ben a marispusztai iskola egy részét, ahová hat gyermekükkel kiköltöztek. Az új hajlék konyhából, kamrából, előszobá­ból és két szobából állt, az épület másik részében pedig tanítás folyt. Ruskóék megszokták, megszerették a helyet. Fi­zették a bérleti díjat, amit a tanács 156 forintban állapított meg, majd a lak­bérmódosításokkor 266 forintra vál­toztatott. 1980-ban megszűnt a tanítás, az odajáró gyerekeket a majsai diákott­honba vitték. Az iskola azért nem maradt csendes, a Jonathán Tsz használta tovább. Itt tartották az öregek napját, a nőnapot, a nyereségosztás után rendezett vacso­rát. Szinte kis kultúrközponttá vált az öreg iskola, az emberek szerettek oda­járni. Egyszer ennek is vége szakadt. Valaki meg akarta venni az iskolát. Többször felszólították Ruskóékat, hagyják el az épületet, ők azonban nem mentek. Végül a vásárló lemondott szándékáról, Ruskóéknak meg nem ajánlgatták a vételt. Hanem aztán 1984 áprilisában Ruskó Jánosné levelet ka­pott a tanácstól, melyben értesítették, hogy most már a bérleti díjat a Isz számlájára fizesse, ugyanis az iskola- épület január elsejétől a szövetkezeté. Furcsállották persze nagyon, hogy er­ről nekik senki sem szólt. De mit tehet­tek? Az iskola továbbra is otthont nyújtott számukra, nyugalmukat senki és semmi nem háborgatta — akkor még. Négy év múlva azonban újabb meg­lepetés érte a Ruskó családot. A Jona­thán Tsz 1988. május végén közölte velük: Rafaj Imre majsai lakosnak el­adták az iskola üresen álló részét. Ezzel kezdődtek el az idegőrlő napok. Az új tulajdonos ugyanis Ruskóék minden tiltakozása ellenére közvetlenül az épü­tén Rafajé lett. Huzavonák, veszkedé- sek, mindennapos civakodások verték fel a tanya nyugalmát. Ruskóék pana­szaira, kéréseire csak efféle durva vála­szok érkeztek: — Kussoljatok! Takarodjatok! A család Majsa akkori tanácselnö­kéhez fordult, aki viszont csak ennyit üzent: Ha nem tetszik a libaszarszag, ak­kor költözzenek el onnan! Hivatalokhoz fordultak: a területi népi ellenőrzési bizottsághoz és a Kö­jálhoz, amely megállapította, hogy ha betartják a jogszabályt, azaz legalább 30 méterre teszik az épülettől az állat­farmot, akkor külterületen a libatar­tásnak nincsenek akadályai. (A pa­rasztemberek szerint persze jó üzlet a liba, de legalább 500-1000 méterre kell elhelyezni a telepet, mert különben a gazda megőrül a gágogástól.) Ruskóék mivel a helyzetük a panaszbeadvá­nyok ellenére változatlan maradt végül a Központi Népi Ellenőrzési Bi­zottsághoz írtak. Jegyzőkönyvek szü­lettek ismét, a panaszbejelentésekre vá­laszok jöttek, de semmi nem változott! Maradt a bűz, a ricsaj, a civakodás. S míg a gazda gazdagodott, addig pusztult az épület, a benne lakók pedig tönkrementek. Ruskóné például egyre kevesebbet dolgozott, volt olyan év, amikor csak tíz napot. A péküzemben dolgozó fiuk sem tudott pihenni. Tavaly novemberben a férj infark­tust kapott. Ez év januárjában enged­tek ki a deszki gyógyintézetből. Felesé­ge előtte való napon tudta meg a tsz által írt levélből: Rafaj Imre az egész ingatlant megvette 115 ezer forintért velük együtt! A tsz-bc ment megtud­ni, hogyan történhetett. Miért nem szóltak nekik, hisz szívesen megvették volna ők is, kerül, amibe kerül. Méltat­lankodására ennyi volt a válasz: — Nem érti, hogy el vannak kelve!? Februárban Rafaj Imrétől az első levelet is megkapják, melyben értesíti őket, hogy övé a ház, s ezért ezek után a bérleti díjat neki fizessék, mégpedig 600 forintot, mert a lakás 80 négyzet- méter (a szerződés szerint 65), valamint udvarhasználatért ugyancsak 600 fo­rintot tartoznak leróni. S mivel hátralé­kosok a januári bérrel és a februári is esedékes, összesen 2400-at (egyébként a férj nyugdíja 2229 forint) küldjenek el a címére. Nem küldték. Ugyanannyit fizettek, mint eddig. Márciusban újabb levelet kaptak, amelyben a félkomfor­tos lakásért (a szerződésben komfort nélküli áll, mert nincs víz, messziről hordják), udvarral együtt 720 forintot követelt Rafaj. Ruskóék még mindig nem adták a kért összeget. A tulajdo­nos ezek után a bírósághoz fordult: döntsenek ott, kinek van igaza. * * * Ha tudni akarom, mondják Ruskó­ék, mi lesz a történet folytatása, menjek el a tárgyalásra. Ők most már nem hagyják magukat, hisz micsoda igaz­ságtalanság, hogy a tudtuk nélkül ad- ták-vették fejük felett a házat! Kinn újra megcsap a bűz. Az udva­ron hatalmas gaz, közepén egy összetá­kolt apró melléképület, itt tartják a kis motort és a szereléshez szükséges satu­padot. Állítólag ez sem illeti meg őket. Az iskolától 200 méterre üres tanya, ugyancsak a. tsz-é. Eladó, mégsem kell senkinek. Úgy tűnik, libaólnak mégis­csak jobb egy iskola . . . Benke Márta KIMERÜLŐBEN A LAKOSSÁG TARTALÉKAI Itt egyezni kell a kiadásnak a bevétellel Kisszállás rosszul időzített • Az cpülü tornacsarnok. Hatalmas közigazgatási területen vi­szonylag kis lélekszámú község Kis­szállás. Az ötvenes években egy hirte­len ötlettel majdnem „átköltöztették” a vasút mellé. A próbálkozás azonban* hamvába holt, s ma egy a központ­tól elszigetelt — magára maradt falu­kezdemény emlékeztet csak rá, a hely­beliek Újfalunak hívják. A kisszállási emberek számomra a szorgalom, az összefogás példáját ad­ják mondja a vb-titkár, Ceglédi Zol­tánné. Itt úgyszólván minden a la­kosság pénzéből teremtődött. Kétes értékűnek érzem a büszkesé­gét, s nem kell soká várnom, kibugy- gyan belőle a folytatás is. A falusiak­nak minden pénzbe kerül, de a tanács nem panaszkodhat, a lakosság mindig a zsebébe nyúlt, ha fejlesztésre kellett a pénz. Tavaly az önerős gázvezeték el­készültével még meg is maradt több mint kétmillió a közpénzből. Szava­zott a tanácsülés, szétosszák-e vagy fel­használják. A kisszállási tanácstagok a közcélú fejlesztés mellett döntöttek, tornacsarnokot szeretne a község. A gyerekek most a művelődési házban tornáznak; a faluban múltja van a sportolásnak, lenne hát igény a torna­teremre. No, ha döntöttek, hozzá is kezdtek. Rengeteg társadalmi munká­val tető alá is került az impozáns mére­tű csarnok. Mindent a legolcsóbban próbál­tunk megoldani. A vasvázat például Dabasról a magánfuvarozók szállítot­ták haza ingyen, mert rengetegbe ke­rült volna. Az alapozástól a falazásig temérdek társadalmi munkát végzetta lakosság, de a^ pénz mégis elfogyott. Reménykedtünk, hogy csurran-esep-. pen valami kis céltámogatás a megyé­től, de hiába. Ez az ötéves terv most a lakásépítést, az arzénmentesítést támo­gatja, majd a következő tervidőszakra irányozzák elő a tornaterem építését. Mint csináljunk, ha nekünk meg most kellene a pénz, s nem lakásépítésre, ha­nem erre. , Kérdezem, a gazdaságok tudnak-e segíteni, de legyint. Nekik sincs, amíg volt pénzük, adtak, s amiben tudnak, munkával most is segítenek, de kime­rültek az ő tartalékaik is. Elsétálunk az épülő csarnokhoz. Két munkás szorgoskodik a hatalmas épü­leten, ők a tanács karbantartó brigád­jának emberei. 1 Legalább kétmillió kellene, hogy a padlóburkolatot meg tudjuk vásárol­ni és Csináltatni. Ahhoz speciális szak­emberek kellenek. Beszélgetünk a költségvetésről, ami­nek olyan fránya tulajdonságai van­nak, hogy itt a végeken mindig egyez­nie kell a kiadásnak a bevétellel. A hi­ány csak a kormányzat, tervezetében szerepelhet tételként. — Lassan a szakembereink ebből a karbantartó brigádból elhagynak ben­nünket, Nem éri meg nekik, hogy ezért a kevés pénzért nálunk maradjanak. A vízvezeték-szerelőnk már tavaly átállt az állattenyésztésre, ő tehenezik, a villanyszerelőnknek most könyör- günk, hogy maradjon legalább négy órában, mert ő meg bejelentette, hogy libázni fog. Nincs szakember a községben ? Kontár az van bőven, de hát azzal mi nem kezdhetünk. — Mekkora az elvándorlás a faluból? Csökken, és ebben, véleményem szerint, a gáz bevezetése is segített. Las­san a község saját értelmisége is kineve­lődik. Sétálva a faluban, a lángossütő pavi­lonján felfedezem a koronás címert Adódik a kérdés, pezsdül-e a politika, szerveződnek-e pártok? Van egy kis csoport mondja Ceglédiné —, beszéltem velük, hogy be akarnak-e kapcsolódni a közéletbe, de még ők sem tudják, hová csapódjanak. A KISZ megszűnt, de itt nincs helyette más, így a fiatalok tulajdonképpen el­szigetelődnek. A tanácsháza falán hirdetmény szer­vezi a lakosságot' önerős telefonháló­zat-bővítésre. Az indulási költség har­mincezer forint. A négyszemélyes pos­tahivatal csak nappali központot üze­meltet 8-tól 16 óráig. így is van 41 jelentkező. Lassú léptekkel, de halad a falu, igyekszik, hogy megtartsa népes­ségét. Hajós Terézia 1969. július 21-én világszerte százmilliók ültek a képernyők előtt, hogy megtekintsék minden idők legmesszebbről sugárzott egyenes televíziós közvetítését. Az elmosó­dott, világos-sötét foltokat nézve csak sejteni lehetett azt a mozdula­tot, amely történelmi lépésként vo­nult be az emberiség történelmébe. Sokunkat, akik mindezt láttuk, az azóta eltelt évek is figyelmeztetnek az idő múlására: bizony, már húsz éve, hogy először járt ember a Hol­don. Az űrkutatás történetébe Apollo- program néven vonult be az a ha­talmas vállalkozás, amelyet még a néhai John Kennedy elnök hirde­tett meg 1961-ben. Az amerikaiak­nak volt mit törleszteniük. A Szov­jetunió bocsátotta fel az első mes­terséges holdat, az első embert szál­lító járművet, de szovjet kozmona­uta nevéhez fűződött az első űrséta, vagy az első páros űrrepülés is. Ért­hető, hogy az amerikaiak adele presztízskérdésnek is tekintették a holdutazás programját. A tervnek két olyan alapvető műszaki problémát kellett megol­dania természetesen sok egyéb újdonság mellett , amelyet ko­rábban még egyetlen űrrepülésnél sem próbáltak ki. Az egyik a hor­dozórakéta volt, amelynek elég to­lóerővel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy a hatalmas tömegű Apollo űr­hajót Föld körüli pályára állítsa, majd útnak indítsa a Hold felé. Az űrkomplexum másik különle­gessége a holdra szálló egység volt, amelyet nálunk holdkompnak ne­veztek el a szakzsargonban, az ame­rikaiak pedig közönségesen csak bogárnak hívták, furcsa „lábai”, antennacsápjai, ablakszemei után. Első ízben készült olyan árszerke­zet, amelyet kizárólag légüres tér­ben végrehajtandó űrrepülésre kí­vántak felhasználni, ráadásul ren­delkeznie kellett azzal a különleges képességgel is, hogy saját hajtómű­vei segítségével lehetővé tegye az asztronauták visszatérését a Hold felszínéről az anyaűrhajóra. A 12 és fél tonnás szerkezet főként alumíni­umötvözetekből készült. Maga az űrhajó a felbocsátáskor nagyjából a következőképpen fes­tett: legalul a rakétatest óriási átmé­rőjű és vastagságú első, majd azon a valamivel kisebb második foko­zata helyezkedett el. A harmadik fokozat fémtestébe „csomagolták be” a holdkompot, ehhez kapcsoló­dott a parancsnoki fülke és egy mű­szaki egység. Miután az űrhajó Föld körüli párkolópályára állt, orr-részét lekapcsolták a harmadik fokozatról, a parancsnoki kabin és a hozzá csatlakozó műszaki egység 180 fokkal megfordult, majd újból hozzákapcsolódott a holdkomp­hoz, amelyet később kicsomagoltak a harmadik fokozatból. Apollo néven, 4-es számmal je­lölve 1967 novemberében indult az első űrhajó, egyelőre ember nélkül, Föld körüli pályára. Az első, le­génységgel fellőtt Apollo űrhajó a 7-es számú volt. Az Apollo 8 a szó szoros értelmében messzebb ment el, mint bármelyik embert is szállító elődje. Az űrhajó megköze­lítette a-Holdat, méghozzá 12 kilo­méterre és első ízben adtak tévéköz­vetítést a Hold felszínéről, 1968 de­cemberében. Az Apollo 9 1969 márciusában végrehajtotta mindazokat a felada­tokat, amelyek a leszállás tökéletes végrehajtásához kellettek. Hold kör rüli pályán leválasztották a hold­kompot, amely el is távolodott az anyáűrhajótól és önállóan manőve­rezett. A leszállás főpróbáját az Apollo 10 személyzete hajtotta végre 1969 májusában, 15 kilomé­terre megközelítve a Hold felszínét. Ezután már gyorsan peregtek az események, s bevált azoknak a ku­tatóknak a jóslata, akik azt mond­ták: még az évtized vége előtt ember lép a (lóidra. Ez a nagyszerű feladat Neil Armstrongnak, az Apollo—11 parancsnokának jutott osztályré­szül. A Sasnak keresztelt holdkom­pot leválasztották a Columbia ne­vet viselő anyaürhajóról, amelyben tovább keringett a Hold körül Mi­chael Collins. A Sas leszállásáról jú­lius 20-án, 21 óra 18 perckor érke­zett a Földre a történelmi jelentősé­gű rádióközlcmény. Armstrong csak másnap, azaz 21-én, 3 óra 56 perckor lépett ki a holdkompból, majd néhány perc múlva követte társa, Edwin Aldrin. Valamivel több mint két órát töltöttek a sza­badban, majd a holdkompba visz- szatérvc begyújtották a leszállóegy­ség indítóként is szolgáló rakétáit, és felszállás után rövidesen hozzá­kapcsolódtak a Columbiához. A földre való visszatérésük után egészen a leszállást követő 18. na­pig karanténban tartották őket. Az Apollo—12 űrhajósai ugyan­ezen év októberében, a Viharok tengerének térségében lcszállva már kb. 8 órát töltöttek a Hold felszí­nén. Az Apollo 13 személyzete kis híján katasztrófa áldozata lett. 330 ezer kilométerre a Földtől ugyanis felrobbant egy oxigéntartály, és sú­lyosan megrongálta, működéskép­telenné tette a műszaki egységet. A holdkomp épségben maradi haj­tóműveinek segítségével szerencsé­re épségben térhettek vissza. Az Apollo—14 lényegében az előző ex­pedíció programját valósította meg, sikerrel. Első ízben próbálták ki azt a kézikocsit, amely a gyűjtött kőzetminták és egyéb felszerelések szállításában volt segítségükre. A 15-ös, a 16-os és a 17-cs Apollo leszálló űrhajósai már holdautóval közlekedhettek. Az utolsó Hold-expedíció 1972 decemberében indult útnak. Az első holdra lépést követő három évben tehát összesen tizenketten jártak a szomszédos égitest felszínén. Évti­zedekre elegendő kutatási anyagot, többek közt mintegy 400 kg kőzet­mintát gyűjtöttek. A kezdeti, nagy reményekkel ke­csegtető távoli űrutazások lendüle­te akkor megtört, az űrkutatás más irányba fordult. Egyelőre egyik űr- nagyhatalom középtávú tervei közt sem szerepel a Hold újbóli megláto­gatása. N. G. Egy befejezetlen korszak kezdetei h**« ^, «<*,„,

Next

/
Thumbnails
Contents