Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-10 / 135. szám

1989. június 10. • PETŐFI NÉPE • 5 AMERIKÁBÓL JÖTT, MESTERSÉGE CÍMERE A LANT Erdei Péter, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet igazgatója a napokban érkezett haza az Egyesült Államokból, ahol az egyik amerikai társintézményben tett látogatást. Díszvendégként hívták meg egy születésnapra: a legelső, amerikai Kodály-intézet fennállásának huszadik évforduló­jára. Találkozásunkkor Erdei Péter beszélt a lá­togatás előzményeiről is. Világméretű mozgalom — itthoni érdektelenség Beszélgetés Erdei Péterrel a kodályi koncepcióról — 1968-ban, a zsebemben friss dip­lomával, ösztöndíjasként érkeztem az Egyesült Államokba. Az volt a felada­tom, hogy a Zeneakadémián elsajátí­tott, Kodály nevéhez kötődő zenei ne­velés alapelveit interpretáljam, ültes­sem át a gyakorlatba egy amerikai álta­lános iskola diákjaival. Egy első osz­tályban, hatéves gyerekekkel kezdtem el a tanítást, napi egy órában, ugyan­úgy, mintha itthon, egy ének-zenei ál­talános iskolában tanítanék. Híre ment aztán, hogy az egyébként nagyon moz­gékony, nagyon nehezen leköthető amerikai gyerekek mennyire megsze­rették az éneklést, s mennyire motivál­hatók lettek a zenével. Egyre többen tudtak a kezdeményezésről, egyre több látogató érkezett az óráinkra. Végül is a Ford-alapítvány egy jelentős össze­get: száznyolcvanezer dollárt ajánlott fel egy amerikai Kodály-intézet létre­hozására. 1969-ben, egy iskolaév eltelte után megszületett az intézmény; kon­cepciójának kidolgozásában magam is részt vettem. Fennállásának huszadik évfordulójára meghívást kaptam igaz­gatójától, aki annak idején a budapesti Zeneakadémián egy egész tanév folya­mán ismerkedett meg személyesen is a népszerű XX. századi magyar zeneszer­ző, zenetudós eszméivel. 4 -tv Milyen tapasztalatokat szerzett látogatása alkalmával? Milyen haté­konysággal tevékenykedett az elmúlt két évtized alatt a testvérintézet?- Kellemes meglepetés volt szá­momra, hogy a mozgalom, közben, el­terjedt az egész észak-amerikai konti­nensen. A kodályi nevelési elvek tanítá­sát számos egyetem zenepedagógiai tanszéke felvállalta, gyakorlatilag be­épült a tanárképző intézmények tan­anyagába. Ennek- köszönhetően aztán nagyon sok általános vagy középisko­lában ezzel a módszerrel történik az ének-zene oktatás. Ma már egy nemze­ti Kodály-társaság is tevékenykedik az Egyesült Államokban. Az intézet húsz­éves jubileumi ünnepsége kapcsolódott a Kodály-társaság ötnapos konferenci­ájához is, melyen az ország minden tá­járól mintegy négyszáz énektanár szá­molt be eredményeiről, gondjairól. Kü­lön öröm volt számomra, hogy közöt­tük — egyetemek, főiskolák, vezető fia­tal tanáraiként — egykori legjobb ta­nítványaimat is viszontláttam. — A hazai intézmény népszerű a világ számos országában. Ezek közül melyek­ben foglalkoznak szervezett — a ma­gyar intézetéhez hasonló —formában e koncepciók átadásával? — Az Egyesült Államok mellett szá­mos nyugat-európai országban, de Ka­nadában, Ausztráliában és Japánban is létesültek társintézmények. — A hazai ének-zene kultúra állapo­ta, a kodályi koncepció iránti érdekte­lenség — az oktatás-nevelés szinte min­den más területéhez hasonlóan — meg­lehetősen illúzióromboló képet mutat. — Engem is nagyon bánt, hogy ma Magyarországon ennyire lehangoló ta­pasztalatokról beszélhetünk éppen az­zal a területtel kapcsolatban, amelyben egyébként világméretű mozgalmat in­dítottunk el. Számtalan alkalommal meggyőződhettem arról, hogy ezek­ben, a kultúrájukban is nagyon igényes nyugat-európai országokban is, felis­merték — és ki is használják — a zené­vel való nevelés mással nem pótolható lehetőségeit; ez tulajdonképpen Ko­dály pedagógiájának is központi gon­dolata. Ezzel szemben nálunk az utób­bi 10-15 évben az oktatás, nevelés kö­rülményeit befolyásoló, gátló tényezők éppen azt eredményezték, hogy a zenei nevelés formális keretei összeszűkül­tek, minősége pedig nagymértékben megromlott. De folytathatnám a gon­dokat a tanárképzés igen rossz feltéte­leinek részletezésével is. Pedig ma már egyre többen gondolják úgy, hogy az oktatás a leggazdaságosabb befektetés. Azt hiszem, végül is sorskérdés, milyen kultúrán nevelődik fel a következő ge­neráció. Az elmúlt tizenöt évben egy­mást követték a művelődési kormány­zat által bevezetett iskolareformok, melyek — ha kiemelten csak a zenei oktatást, nevelést tekintjük — aprán­ként mind-mind a visszafejlesztést, le­építést szolgálták. Miközben köztudo­mású tény az is, hogy az oktatás teljes rendszere mindig csak a maradékokból élt. A sok tanulságos külföldi modell közül említhetném mindezek ellentéte­ként a finn példát, ahol jókor felismer­ték, hogy a gazdasági megújulás alap­­feltétele az oktatás kiemelt támogatása. — A legutóbbi években a Kodály­­intézet — újabb egyetemekkel, pedagó­giai központokkal kapcsolatba lépve- még tovább bővítette nemzetközi kapcsolatainak hálózatát. Amilyen mér­tékben népszerűvé vált külföldön, annyi­ra elszigeteltté vált viszont Magyaror­szágon. — Pedig nagy erőfeszítéseket tettünk a kezdetek óta ajgjj, hogy a magyar ének-zene pedagógusok képzésiben minél nagyobb szerepet' vállalhassunk. Volt például olyan periódus, amikor ezen a területen sikerekről is beszélhet­tünk. Az utóbbi években azonban rész­ben a pedagógusok és az intézmények általános megélhetési gondjai, részben a továbbképzések rendszerének állapo­ta miatt a megyék, városok nem támo­gatják kellőképpen a tanárok tovább­képzési szándékát. Az évek előrehalad­tával mindinkább összeszűkültek a ta­nárok továbbképzésének már meglevő lehetőségei is. Több mint tíz év óta folyamatosan küzdünk azért, hogy az intézeten belül énektanárképző létesül­hessen. Különböző koncepcionális vagy pedig személyi okok miatt azon­ban ezt az elmúlt években mindig meg­akadályozták. Meggyőződésem pedig, hogy az énektanárképzésnek csakis egy szemléletileg megújított, teljes mérték­ben átszervezett formája lehetne segít­ség ahhoz, hogy ne félkész tanárok ke­rüljenek az iskolákba. Bizonyos va­gyok abban is, hogy változatlan körül­mények között az adott énektanári gár­da nem fogja tudni a gyerekekbe át­plántálni a komoly zene szeretetét, s megteremteni a zenével való foglalko­zás elmélyült élményét. — Talán irreálisan nagy elvárás egy frissen végzett énektanártól, hogy meg­­gyözödéses Kodály-módszer-hívő le­gyen, amikor ez a főiskolák ének-zene tanszékein sem számít általánosnak. — Azt hiszem, valóban fel kellene vetni azt a kérdést, hogy a megyeszék­helyeken, nagyobb városokban műkö­dő tanárképzőkben valóban szakmai­lag megfelelően felkészült-e mindenki. Sajnos — alkalmasságtól függetlenül — nagyon sokszor a személyes kapcso­latok, kötődések határozzák meg, hogy melyik intézetben ki tanítson. — Talán nem is a főiskolák diákjai­nak, hanem tanáraiknak kellene az inté­zeti továbbképzéseket támogatniuk. — Példát mindenképpen a tanárok­nak kellene mutatniuk. A tanárképző intézmények végül is olyan műhelyek­ké válhatnának, melyeknek eredmé­nyességét a kikerülő diákok fémjelez­nék tevékenységükkel. Tulajdonkép­pen teljes joggal ér bennünket az a vád, hogy keveset foglalkozunk az itthoni problémákkal, ám az oktatás jelenlegi rendszere nem is engedne sokkal töb­bet. Hangoztattak az elmúlt években ezzel kapcsolatban olyan véleményt is, hogy nem létesíthetők kis intézmények, nem tudtak másban gondolkodni, szi­gorúan csak monstrum főiskolákban. Azóta kiderült, hogy ez az út járhatat­lan, nem vezet minőségi megújuláshoz. Ma viszont, az ország közismert gazda­sági helyzetében, már kérdéses, hogy — adandó lehetőség esetén ff megte­remthetők-e ennek az anyagi feltételei. Pedig, azt hiszem, szakmailag ez lenne az egyetlen megoldás számunkra, ille­tőleg a leendő ének-zene tanárok szá­­mára- Károlyi Júlia FÁBIÁN LÁSZLÓ: Bolondgomba Bőréről szikrázott felém a nap: forróbb volt, mint amikor egyenesen érte testemet a sugárzás. Akárha nagyítóüveg gyűjti össze a meleget egy papírlap föllobbantására. Lobogtam magam is. Öregedő, elfáradt férfi, ahogyan ezt múlt századi regényekben írják. Egy kis kavicsszigeten ültünk, mondhatni zá­tonyon: hosszú, Száraz nyárban apad így le a folyó, hogy ilyen foltok jelennek meg medrében, amelyekről aztán rögvest zöldellni kezd a fűz meg a csádé. Csónakunkat (mi úgy mondtuk, „hajónkat”) ugyancsak kihúztuk ide a szárazra, az evezők integető karokként meredeztek belőle. Második napja voltunk úton; nem siettünk, ahol megtetszett a hely, kiszálltunk, de faluba sehol sem mentünk be. Féltünk őrizetlen hagyni hol­minkat. A sátor nem is volt a miénk, egy ismerős adta kulcson'' nagyvonalúan, holott rigolyásan vigyázta a nomadizáláshoz szükséges kellékeit. Kedvem sem igen lett volna emberek közé menni, örültem, hogy végre vele, kizárólag vele lehetek. Úgy tűnt föl, neki is tetszett a helyzet. Meghatott, hogy három fürdőruhát is hozott, váltogatta őket, talán attól tartott, megszokom és megunom. Soha nem untam volna meg. Bronzosodó bőrén vízcsöppek csillogtak, mint­ha — meghatottságában — á nap könnyezte volna meg. En pedig hittem, lenne rá oka. Magam is érez­tem olykor, ha ránéztem, valami torokszorítót, amitől aztán szívem zakatolni kezdett, ereimet halántékomat feszítették, és kapkodtayi a leve-Igőt. Föl se vette, hogy állapotomat ő okozza, és ez így volt természetes, mivel öntudatlanul tette. Szőke haja, amelyet a tincsek hegyén még jobban kifakitott a nyár, ezeken a pihenőkön megszaba­dult a gumik szigorú őrizetétől, vállára omlott, tekintetem pedig úgy hullott utána, miként a gyanútlan nyulak hullanak télidőn a rabsicok csapdáiba. Tudta, hogy szeretem a haját (ugyan mijét nem szerettem?), szándékosan játszott vele és rabságommal. Volt egy mozdulata (hosszú hajú nők általában ismerik ezt), hüvelykje és a tenyere közé szorította feje búbján az egész sző­ke koszorút, fölemelte, tartotta, fejét kissé meg­döntötte, úgy hallgatta szavaimat. Ez mindig sok volt nekem, a leglényegesebb mondandómnál akadtam el, és rávetettem ma­gam. — Beszélj, beszélj — tartóztatott (néha el is fordult) — nem ezért kezdtél bele. Természetesen ugratott a maga gyerekes-női módján, természetesen ugrottam az én fölnött­­férfias bölcsességemben. A hivatott rendező fogékony szereposztása. Rengeteg volt a bögöly, a légy; engem szaka­datlanul kínoztak. O ült fönséges nyugalomban, egy kicsit talán még mosolygott is gyötrettetése­­meh. Valahogy mégis vonakodva szakadtam el ,közelségétől. Aztán kinyögtem: — Benéznék itt a parton az erdőbe, talán akad valamiféle gomba. Most rejtélyesebb, kicsit talán gúnyosabb is volt a mosolya, de nem akartam meghátrálni. A csónakból kivettem egy vastagabb pólót, hosz­­szú ujja valamit csak véd a szúnyogoktól, előke­restem tornacipőmet. Míg gázoltam át a folyón, magasan fejem fölé tartva óvtam a víztől. Kiván­csi lettem volna, követ-e tekintetével, visszanézni azonban nem akartam, valahogy megalázónak éreztem volna, ha pillantásunk véletlen összeta­lálkozik. De a bokrokból, szinte lesből, visszaku­kucskáltam. Elnyúlt a fövenyen, élvezte a napsu­garakat, én pedig meg voltam győződve róla, a nap ugyanúgy élvezi, hogy cirógathatja hőjével. Nehezemre esett a nagyszerű leshelyet fölad­nom. I Az erdő — első rápillantásra — reménytelen­nek látszott, aztán fölbukkant néhány pirosló galambgomba. Inkább bosszantottak, mint örö­met szereztek, nem lett volna kedvem kóstolgatni őket. Csinos, bár kissé megrágott selyemgom­bákra is akadtam, én azonban azokat sem szed­tem, igyekeztem egyre beljebb, a tölgyek alá, ahol másnak látszott az aljnövényzet is. Még égtek a gyöngyvirág narancsszínű bogyói, mire azonban odaképzeltem volna magamat május­ban, rátaláltam, amit kerestem. Kissé fakón ugyan (túlságosan sűrű az erdő), lábam előtt sárgállottak a fodros szélű rókagombák csoport­jai. Mielőtt útnak indultunk, ígérgettem neki, szedek majd egy finom pörköltre valót, de azért korántsem voltam biztos benne, hogy így lesz. Az utóbbi idők perzselő szárazsága könnyen meghi­úsíthatta volna tervemet. Ezúttal azonban alig­hanem kicsinek bizonyul a műanyag zacskó, amit magammal hoztam. Vágytam erre a siket­re, neki akartam bizonyítani. Bicska nem volt nálam, tisztítás nélkül raktam a gombát egymásra, és gyorsan megszedtem annyit, amit egyáltalán elvihettem. Többet nem is lett volna érdemes, ugyan hol tárolhattuk vol­na? Már a szúnyogok sem hagytak békén. Mindenesetre igyekeztem mielőbb napfényre jutni, hogy megszabadulhassak a vérszívóktól, ugyanakkor képtelen lettem volna ellenállni iménti leshelyem csábításának. Ugyanott feküdt, de most a hátát fordította a nap felé, jóllehet, az már sötétebbnek tetszett a másik felénél. Ahogy belecsobbantam a vízbe, felém fordult, alighanem látta a vízből kitartott gombás zacs­kót, én azonban nem állhattam dicsekvés nélkül: — Ezt nézd meg? — ráztam feléje a tasakot. Fölkönyökölt, és nem tudtam, engem néz-e vagy a csomagot a kezemben. — Ülj ide egy kicsit. Szinte parancsként hangzott, gyanakodhat­tam is volna, ám szívesen engedelmeskedtem. Es megint az a sugárzás a bőrömön, mint amikor kikötöttünk. Mikor bementéi az erdőbe, és visszakémlel­tél utánam (vajon honnét tudhatta?), valamit megértettem. Azt mindenképpen, hogy nem le­szel képes önfeledten, gyanúsitgatások nélkül mellettem élni. Folyvást kitalálnál (ugyan mitől váltott most egyszerre föltételes módra? — ijed­tem meg) valami magyarázatra szorulót a visel­kedésemben, csak mert mások a reflexeim, mint a tieid. Hiszen valóban nem vagyunk azonos kor­osztály. En pedig nem tudnék élni, megörülnék a gyűlölködéstől. — Nem vagyok féltékeny. — Majd leszel. Es egy idő után magam veszem észre, okod lesz rá. * Sajnáltam, hogy ilyen hamar került sor erre a „tisztázásra”, túránkból még három éjszaka és négy nap volt hátra, és akárhogyan próbáltunk megfeledkezni vallomásáról, valamiképpen min­dig odatolakodott közénk, mintha az augusztus esti csillagok fényességében is bújkáló titokza­tossága szakadt volna ránk. számításba őket. A rézmetszeten én viszem végig a folyamatot, nem kell bekapcsolni olyan tényezőt, mint például a savat a maga véletlensze­rűségeivel. A rézmetszeten csak az a van, amit magam teszek oda.” Műveinek állandó tárgya az em­ber. Lapjainak értelme talányos, kettős jelentésű. Áttételei látszólag könnyen érthetőek, de a figyelmes nézőt sokáig foglalkoztatják. Mód­szere a motívumok megcserélése, a szokatlan áttűnések, a történelmi és életkori szituációk játszása, a rokon jelenségekhez kapcsolódó képzet­­társítás. Gyakran alkalmaz allego­­rizáló keretmotívumokat, az optika nézőpont kettősségét. JBrdekli a modern technika, vonzódik a sejtel­meshez is. Eredeti gondolkodás­­módja megnyilvánul például legen­dáriumaiban, amelyekben az ókori és a bibliai témákat a modern tech­nika és tudomány felfedezéseivel vegyíti, saját gondolatait az ismert jelképekhez kapcsolva teszi idősze­rűvé és időtállóvá. A Noé című la­pon a bárkaépítés fázisaiba rejti na­gyon is mai élettapasztalatait, gro­teszkbe hajló, fanyar humorral. A jókat és a gonoszokat különvá­lasztja. Az előtérben az élet értelme, a jövő hordozói, a meztelen nők játszanak, a jövőről mit sem sejtve. A férfiak modem ruhákban a bár­kán dolgoznak. A háttérben a go­noszok egymás életére törve pusz­títják egymást. Népszerűségének, hazai és nem­zetközi sikereinek a titka: műveinek egyszerre klasszikus és modem at­moszférája.. 1971-ben a Tomyai­­plakettet, 1970-ben a tokiói bienná­­lé, Í975-ben a miskolci grafikai bi­­ennálé nagydíját, 1984-ben Szeged Városi Tanácsának díját, 1985-ben pedig az Érdemes Művész kitünte­tést kapta meg. Rékassy Csaba 52 évesen, alko­tóereje teljében távozott. Brestyánszky Hona • Rékassy Csaba: Noé A magyar grafika nemzetközi szempontból is jelentékeny mező­nyében előkelő helyet vívott ki ma­gának Rékassy Csaba, akit az idén Kiváló Művész kitüntetésben része­sítettek. A középnemzedék soraiba tartozott az 1937-ben Budapesten született, egykor festőnek indult művész, aki minden évben néhány hónapot Hódmezővásárhelyen töl­tött, de a magyar grafika fellegvárá­hoz, Miskolchoz is erős szálak fűz­ték. 1956 és 1962 között, tehát a legkritikusabb években végezte ta­nulmányait a Képzőművészeti Fő­iskolán, ahol Kádár György növen­déke volt. Az európai grafika reneszánsz nagymestere, Dürer hatott rá legin­kább, akinek tanítását egy életen át Őrizte éppúgy, mint a magyar grafi­ka’ korán elhunyt üstökösének, Kondor Bélának, pályatársának és barátjának gondolkodásmódját. Stílusát kiérlelt, tiszta vonalkultú­ra, a groteszk lehetőségeit nagy­mértékben kihasználó, népies rea­lizmus jellemzi. A magyar népmű­vészet és a paraszti faragványok is erősen befolyásolták. Fiatalságá­ban a festészettől az iparművészetig sokféle műfajjal próbálkozott. Mint 1971-ben, első kiállítására ké­szülve nyilatkozta: „Szűkén véve kilenc műfajban dolgozom. Grafi­ka, festmény, tűzzománc, falikép, kerámia falikép, cserépedény, fali­­szekrénykék — az ajtajukat hasz­nált fametszetdúcaimból csináltam —, faintarzia és rézmunkák. Van egy sárgaréz mozdonyom is. Eláru­lom, hogy R. Cs. vízjelű merített papíromat is magam gyártom.” Később mint grafikus, a sokszo­rosító grafikai eljárások klasszikus technikáit művelte, főleg a rézmet­szetek virtuóza volt. Ez a nehéz, szaporátlan technika nemcsak munkamódszerét tükrözte, hanem művészeti felfogását is: „Kerülöm az esetlegességeket... nem veszem BÉNYEI JÓZSEF: Schumann Drezdába mennék Lipcse iszonyú Minden fa mögött árnyék ácsorog És dőlnek dőlnek lépteimre lassan Az elmebeteg rácsos házsorok Drezda tágas Tornyai mögül A megszállott és vad Wagnerre látni Drezdába vitték S árva álmait Összetörték az őrület fugái KISS BENEDEK: 1 Zápor alá régen álltam Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe; levetkőzve meztelenre verje fejem, mellem, váltam. Zápor alatt sokat álltam, szálltam csattogó szelekkel; hangom csattant mennykövekkel, tócsák vizén tapicskáltam. Homok itta az ég könnyét, ' szőlőlevelek suhogtak — nem terem sehol maholnap olyan borulatú friss ég! Levetkőznék meztelenre, verje eső mellem, vállam. Zápor alá régen álltam, verne bágyadó szemembe. Futok-e még záporokban, két karom kitárva szárnyként? Szelekkel csattogva szálínék — de az én nyaram már hol van ? Fiam röpköd szemem rétjén, ő csattog fűttyös szelekkel. Játsszon már ő mennykövekkel, álljon ö záporba, mint én! Rékassy Csaba halálára

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents