Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)

1989-06-17 / 141. szám

1989. június 17. • PETŐFI NÉPE • 5 BESZÉLGETÉS HERCEG JÁNOS ÍRÓVAL Olyan helyen kellett tüzet csiholnunk, ahol nem volt se haraszt, se kovakő. Herceg János író, műfordító és újságíró a jugoszlá­viai magyar irodalmi élet kiemelkedő személyisége. Összesen hat regénye jelent meg. összegyűjtött elbeszé­léseit 1986-ban adta ki a fórom Könyvkiadó- faszéi, tanulmányai, kritikái, vallomásai több kötetben littak napvilágot. Műfordító tevékenysége is jelentős. Munkásságának elismerésekéit, nyolcvanadik szü­letésnapján, a napokban vette át Budapesten az Elnöki Tanács által adományozott kitüntetést; a Magyar Népköztársaság Aranykoszoriva! Díszített Csillag- '' rendjét. A jugoszláviai magyar irodalom megismerteté­sén és gazdagításán — a többi között a Testvériség —Egység Kiadó és az Újvidéki Rádió szerkesztője­ként, később a Híd főszerkesztőjeként és a Magyar Szó munkatársaként — mintegy fél évszázada fárado­zó Herceg János ma is igen tevékeny Hetet áh Rendsze­resen jelentkezik jegyzeteivel a jugoszláviai Magyar Képes Újságban és a szabadkai Üzenet ebnú folyóirat­ban, hetente két alkalommal pedig az Űjvidéki Rádió­­ban. A kitüntetés alkalmából Magyarországon tartózko­dó Herceg János— Gion Nándor író, Horny ik Miklós irodalomtörténész és Dormán László fotóművész tár­­saságában — a mólt pénteken látogatást tett Kecske­méten, a Forrás szerkesztőségében is. Találkozásunk­kor arról kérdeztem, hogyan sikerült ennyiféle újság­os szépírói műfgjt több évtizeden át párhuzamosan — s ilyen szinten — művelnie? Mára viszont ez jelenti magányom megtörését, és ez maradt vigasznak is. — A legutóbbi, gyermekkori emlékek­ből is építkező regénye a Módosulások. Mit tart a mű leglényegesebb vállalásá­nak? — Az első világháború, illetve az impériumválto­­zás utáni korszak a főszereplője, amelynek valódi eseményeit ná­lunk még nem ír­ta meg senki. Ezeket a tényeket ugyanis 8S Ju­goszláviában csakúgy, mint Magyarországon Gjr- mindig nemze­ti nézőpontból, szigorúan elfo­gultan tárgyal­ták, leírásaik a valósággal nem­igen tartottak fenn kapcsolatot. Könyvem sok kis adaléktörténetét a tragikomikus felhangokkal együtt a történe­lem írta. Szerepel közöttük például Prokopy f Imre esete is, aki Bács- Bodrog vármegye utolsó magyar fő­ispánjaként egy alkalommal elin­- Szűkebb hazámban a magyar töllforgatóknak mindig is nehéz volt elszigetelni a szépirodalmi tevékenysé­get a publicisztikaitól. A mi kis irodal­mi csoportosulásunknak — Németh László szavait idézve — olyan helyen kellett tüzet csiholni, ahol se haraszt nem volt, se kovakő. így aztán minden­re vállalkoznunk kellett, hisz a minde­nesség szerepét kellett betöltenünk. A vajdasági magyar irodalom úttörője, szervezője, Szenteleky Kornál tanítvá­nyaként magam is így'nőttem föl, és a mai napig minden jugoszláviai magyar lapba írok. — Meglepően sokat dolgozik jelenleg is. — Valóban többet írok most, mint pályakezdő koromban. Amikor fiata­labb voltam, „okosabb” dolgom is volt, mint beletemetkezni a munkába. dúlt a megyegyű­lést megnyitni, ám altisztje az udvaron azzal fogadta, hogy menjen haza, ez már nem Magyarország többé. Gye­rekkorom élményei, melyektől nem is igyekszem szabadulni, segítenek meg­nyitni a múltat. Ebben a hosszú évszá­zadok jogszokásait megtörő korszak­ban az én szülővárosom, Zombor és a vármegye egyszerű népe sokáig tájéko­zatlan volt, és képtelen volt alkalmaz­kodni a történelmi változások által kia­lakított új helyzethez. Sokan közülük otthagytak házat és hazát, és elmentek vagonlakónak Bajára, vagy még to­vább a kifosztott, szegény kis Magyar­­országra. Úgy gondolom, nem az én dolgom róluk, a vagonlakókról írni (Zilahy írt egy regényt Földönfutó vá­rosok címmel), én az űrt írom meg, amit maguk után hagytak, betölthetet­­len hiányukat Zomborban és a várme­gyében. — A múlt megidézése közben hetente kétszer naprakész recenziókat is ír az Újvidéki Rádió számára. Miről és kik­hez szólnak ezek a jegyzetek?-— A vasárnapi háromperces, aktua­litásokat átmesélő írásaimat elsősor­ban a falu népének szánom. A másik rádiós műsorom, a Szempont című, he­tente egyszer jelentkező kulturális ma­gazin, ennék része az én Kitekintő című jegyzetem. Ezeknek a tűnődéseknek leggyakrabban csak kiindulópontjuk a mindennapok eseményei. Legalább ennyi közük van a korábbi évtizedek­ben tett nyugat-európai utazásaimhoz, kedvenc városaimhoz: Rómához, Ve­lencéhez, Párizshoz fűződő emlékeim­hez is. Azt hiszem azonban, hogy még a térben és időben legtávolabbra néző, legnosztalgikusabb írásaim is magu­kon viselik a közép-kelet-európai meg­határozottság jegyeit. Úgy gondolom, valamiképpen még az én nosztalgikus emlékeim is csatlakozni tudnak a de­mokratikus átalakulás mai áramához. — Ön sokféle más tevékenysége mel­lett a délszláv népek irodalmának egyik legkitűnőbb tolmácsolója is. Szerepel-e még valamilyen fordítói munka tervei között? — A magyar irodalom azzal, hogy magyaroknak, magyarul ír, egy fontos szolgálatnak tesz eleget. Ezenkívül azonban van még egy feladata: a velünk együtt élő népek megismertetése. A for­dítása által a második világháború után jóval tágabb horizont nyílt a világiro­dalomra, mint a korábbi időszakban. Én magam — a régi korok szerzőitől egészen Krlezsáig — több mint ötven kötetet fordítottam szerb, horvát és szlovén íróktól. Végül is azt hiszem, ezek megismertetésével bizonyos mér­tékig mi, fordítók is hozzájárultunk a népek békéjéhez. Pedig annak idején ezt a szerepet is kényszerűségből vállaltuk fel. Körülbelül tíz éve hagytam fel vég­leg ezzel a tevékenységgel. — A közelmúltban — Iketánia és Módosulások címmel — egymás után két regénye is megjelent. Mindennapi teendői mellett készül valamilyen na­gyobb feladatra is? — Regénytervem nincs, novellákat szeretnék írni. Azt hiszem, egyébként is javíthatatlan novellista vagyok, sosem voltam „távfutó alkat”, jobban szere­tem — és meg is szoktam — a „short” sztorit, a gyors munkát, az aktualitá­sok megírását. így alakult, s ilyenné alakított a pályám. Károlyi Júlia ÁCS NÉMETH ISTVÁN: Megállni egy pillanatra Megállni egy pillanatra csodálni ha van mit ha van idő , ha van látó Megállni egy pillanatra lovak izmait nézni ahogy zenélnek ahogy a nyárfák utaznak sehova a pocsolyát tengernek a rétet szőttesnek látod látó vagy. BIRTALAN FERENC: Elfogadsz, lázadsz Évre év__ Jézustól egyre messzebb. Hittel, anélkül, célba érnek a keresztek. Por és hamu ... Mindennek egy az ára, s ha száz felől, nincs út csak Golgotára. Konokság mit ért, mit az alázat? Minden írva van, ha elfogadsz, ha lázadsz. Jézus Úr! Mit adsz reményül? Mindenség-szemed lobbantsd rám. Sötétül. GYŐRI LÁSZLÓ: Világ Búza mindenütt. Búza, napraforgó. Semmi gally, semmi fürt. Kenyér meg élelem_ A dűlőszéleken nincs egy tenyérnyi hely, ahol egy szorongó sárga margaréta énekre alélna jfíC'-­­tépik, ha énekel. A cél, a vetemény, irt, dúl, tipor: haszon. Kenyere bárha lágy, a búza kőkemény, átgázol mindenen. A búza, de főképp az örök vetőgép gázol át mindenen. Teremni', termeni! S jó a föld: terem-. Mit akarsz tőle hát? ANNUS JÓZSEF: Kosár és kocsi A befőttek utcáján ballagok barna kosarammal az élelmiszerbolt neon­ja alatt, amikor a fiatalembert meg­pillantom. Mintha ismerős lenne. Vagy mégsem? Mire újólag megnéz­hetném, andalogva elvonul az utca végén, már csak libbenő ballonka­bátját látom. Magam is aztán elmé­­lyülten tanulmányozom ingzsebböl előkapart kis cédulámat (1 kg ke­nyér, 1 tej, 1 étolaj, 20 parizer stb.) s nem is figyelek tovább a férfire. Elémbe villan azonban ismét. Isme­rős, igen. De vajon honnan ismerem? Közelebbi kapcsolatban soha nem lehettünk, akkor nem kellene gon­dolkodnom rajta. Fodrász? Pincér? Autószerelő? Vagy egy más üzletben eladó? Nem csupán a trolibuszról is­merem, annyi bizonyos, hiszen még a nevét is tudom: Lajos. Igén, de miféle Lajos? Most mintha ö is föl­pillantana. Neki ugyanígy gondot okozhatok: ismerem, de honnan? A leszállított árú konzervek pira­misa előtt áll. Kiemel a hegy oldalá­ból egy pléhdobozt. Forgatja, olvas­gatja az oldalára nyomott szöveget. Jobb lesz talán elkerülni mégis. Hü­lye dolog, ha az ember ráköszön va­lakire, az meg bámul, mert nem tud­ja, kivel is futott össze. Kapcsolata­ink talán azért is olyan ziláltak, mert az ilyen félismeretségekkel nem tu­dunk mit kezdeni. Bosszant mégis: ha-M nevét is tudom, miért nem va­gyok képes elhelyezni valahol az agyamban? Nézem közben: ő nem kosárral, hanem keréken guruló kis kocsival járja a pultok utcáit. Bent a rácsok között papirosból kikandi­káló kenyér, két zacskó tej, üveg sör, üdítőital, doboz mosópor, két üveg meggybefőtt hintázik. Hintázik, igen, mert a fickó — miközben bön­gészi a konzervdoboz föliratát észrevétlen ringatja a bevásárlókocsi szarvát. Billeg, himbálózik a két be­főtt, a sör, a tej, mozgás közben meg-meglibben a kenyérrel fogott halványkék selyempapir. Valahon­nan a pénztárak felöl gyereknyö­szörgés hallik, a fiatalember most gyorsabb ütemre vált, tenyerével lökdösi a rácsos kocsi fogantyúját. ■ Kocádnak, csilingelnek az üvegek. Döntött végre: megveszi a konzer­­vet. Behelyezi a kenyér mellé, másik kezével még eközben is ringatja a bevásárló kis kocsit. Mellélépek, megkérdezem: fjgSÍFiú vagy kislány? Es milyen idős? —Fiú, persze!—húzza ki magát. — Három hónapos és hetes... — mondja kissé visszafogottabban^^ Honnan tudja, hogy... — Csak úgy gondoltam. Igen... — Kicsit hasfájós, ugye? — Hát..., anyám szerint csak elkényeztettük. De tény, hogy oly­kor összetéveszti az éjszakát a nap­pallal. — Ezt ismerem — bólogatok. — No, majd megnő. —- Ismételt bó­lintásom elköszönésfélét jelez, el is indulmk más-más irányba. Beszél­getőtársam láthatóan éppoly tanács­talan, mint én. Fogalma sincs, ki lehet ez a pasas, aki mindent tud róla. En pedig tovább töprengek: honnan ismerem Lajost, ha valójá­ban nem is ismerem? KÖNYVESPOLC FÓNAGY IVÁN: Mágia Fónagy Iván a könyvhét­re megjelent munkája — a Bibliotheca Kiadónál 1943- ban megjelent kiadás hason­mása -| ma is „divatos” té­mát dolgoz fel. „De a törté­nelem egyik legkülönösebb vonása az, hogy semmi nem hal meg benne egészen. Cso­dálatos „survival”-ek, to­vábbélések és átütések van­nak, régebbi kultúrák föld­alatti folyóként kanyarog­nak titokban, míg azután évszázadok vagy éveizredek múlva ismét a napvilágra törnek. A mágikus világ nem veszett el. Hogy hány­szor, miben, hol törte át a racionális világ gátjait a tör­ténelem folyamán, nem ez elősző feladata elmondani. Csak annyit: nem kell mesz­­szire mennünk -r*-,' hiszen mind­annyiunkban benne él. Bennünk él, mint meghatározhatatlan, de édes és erős nosztalgia, vágyódás az egészen más után, az ésszerű világ törvényeit megcáfoló nagy váratlanság után, a csoda után.” — írja Szerb Antal (aki, mint fűd- • juk, ugyancsak tekintélyes mágia­­szakértő volt) a könyv előszavá­ban. . Fónagy Iván kötete okosan, szellemesen, már-már a teljesség igényével (majd ötszáz oldalon) járja körül tárgyát. A „titkos tudo­mányok történetének” első fejezer tében részletezi a spiritizmus; a jós­lások, a távolbalátás egyes idősza­kokhoz fűződő szokásait. Sokat megtudhatunk a különféle titkos társaságokról; rózsakeresztesek­ről, szabadkőművesekről és az al­kimistákról. (Kiemelt oldalakon foglalkozik a szerző a magyar alki­misták „munkásságával” is. (A könyv szándékosan nem beszél azokról a „leghatalmasabb kisérle­­tekről, amelyeket vallásnak neve­zünk. A mágia, a kabbala, a va­rázslás fejlődéstörténetének vizs­gálata önmagában is hatalmas vál­lalkozásnak bizonyul. Fónagy könyve nemcsak a „bo­szorkánykodás”, hanem a filozó­fia, az irodalom, sőt a művészet rendhagyó történeteként is vonzó olvasmány. Csillogó emlékek Aranyleltár a vidéki múzeumokból Az aranyból, ezüstből készült ékszerek, kultikus eszközök, dísz­tárgyak, érmék, pénzek, a drága- és féldrágakövek a múzeumok gyűjteményében azok az értékek, amelyek a közgondolkodás-min­den szintjén feltétel nélkül elismer­tek. Ebben nem a történeti, esztéti­kai megítélés tudományosan bizo­nyított tételei a meghatározók, ha­nem az anyag, s az abból követke­ző egyértelmű csereérték. A kü­lönböző anyagok kincsként való megbecsülése ugyan társadalmi közmegegyezés eredménye, de ez a közmegegyezés a múzeumra is ér­vényes, s nem befolyásolja a tár­gyak funkcióját, történetét feltáró elemzés sem — írja a katalógus előszavában Bereczky Lorárid, a Magyar Nemzeti Galéria főigazga­tója annak a kiállításnak az apro­póján, amelyet a magyar vidéki múzeumok anyagából állítottak össze. A kiállítás címe: Aranyleltár (ez egy muzeológiai szakkifejezés, számokat és megnevezéseket tar­talmazó dokumentum, a műtárgy kincsként való kezelését tanúsító „írott bizonylat”.) Egy-két kivétellel szíves­örömest kölcsönözték erre az or­szágos bemutatóra kincseiket a vi­déki múzeumok, élve a lehetőség­gel, hogy megmutassák, milyen gazdag anyagot őriznek. Gondosan védve,, vastag üveg alatti tárlókban, vitrinekben sok száz aranyból és nemesfémből ké­szült műtárgy látható, többségük­ben olyanok, amelyek ritkán vagy egyáltalán nem szerepelnek kiállí­táson. Debrecenből kölcsönözték az időszámítás előtti 3. évezredből származó, hat aranylemezes ko­rongos csüngőkből álló együttest, a hencidai kincset, amely a legré-5 Ezüst feszület (1837-ből) gibb hazai aranylelet. Az i. e. 1500 körüli évekből való az a kincslelet, amelyet a Jászdózsa—Kápolna­halom bronzkori település feltárá­sakor leltek. Az 1929-ben előkerült velemszentvidi kincs — aranyle­mez diadém és négy aranykorong F egy késő bronzkori király jelvé­nyeihez tartozott. A római kort egész sor gyűrű, medaillon, ezüst­tárgy, jáspis és kameol gemma képviseli, zömében a tatay Kuny Domokos Múzeumból. A ritka hunkori fejedelmi lelet (Pécsüszög­­ről) 53 tárgyát Pécsről, a Janus Pannonius Múzeumból adták köl­csön. S a hazánkban ismert leggaz­dagabb hunkori fejedelmi leletből (Szeged—Nagyszéksós) is látha­tunk 134 tárgyat. Az 5. századi keleti germán temető néhány fon­tos leletét (kapolcsi lelet) a veszp­rémi Bakony Múzeum jegyzi. Alighanem az egyik első salz­burgi térítő püspök — talán Theo­­dericus — tulajdona volt az az ara­nyozott bronz, illetve vörösréz ke­hely, amely Petőházi kehely néven vonult be a szakirodalomba, és a. soproni Liszt Ferenc Múzeum tu­lajdona. Számos aranykincs, ék­szer, lószerszám, övveret, meg az újonnan feltárt karosi temető 136 tárgya (a miskolci Herman Ottó Múzeumból) tanúskodik honfog­laláskori kultúránkról. És itt van az az elefántcsont kürt, amely mai ismereteink szerint a 10. században készült Bizáncban, s amely mint Lehel kürtje vált a Jászság szimbó­lumává. A későbbi évszázadokból is bő­séges az aranyleltár. Egyházi relik­viák, fejedelmek kincsei, kardjai, céhedények, főúri és kisnemesi csa­ládok aranytárgyai teszik változa­tossá a látványt. Bécsi, olasz, spa­nyol, német, magyar mesterek munkái, s egy ezüstkanna, a legna­•' A szeged—nagyszeksósi lelet ruha­­cs övkapcsai (V. századi) 5 Bronz szobortöredék (római kori) gyobb magyar ötvösművésztől, Szentpéteri Józseftől. A 19. száza- 1 dot íróknak, művészeknek, politi­kusoknak, egyesületeknek adomá­nyozott, nevükkel jelzett tálak, díszkelyhek idézik. Kiállították Erkel Ferenc jubileumi aranyko­szorúját, Munkácsy Mihály ezüst­koszorúját, amelyet szülővárosától kapott 1882-ben. Kossuth szená­tusi beszédének emlékére készítet­nék Washingtonban azt a gömbös végű arany nyakkendőtűt, amely­nek belsejében Kossuth Lajos mik­­rofotója látható. Figyelmet érdemel valamennyi arany-ezüst tárgy, hiszen ezek a műkincsek nemcsak csülognak, hanem múltunk megannyi emlékét őrzik. Az augusztus 20-áig nyitva tartó tárlat teljes bevételének negyedét a Magyar Nemzeti Galéria és a kiál­lító múzeumok a Pethő-alapítvány javára ajánlották fel. Kádár Mártád .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents