Petőfi Népe, 1989. június (44. évfolyam, 128-152. szám)
1989-06-15 / 139. szám
1989. június 15. • PETŐFI NÉPE • 3 EGY REHABILITÁLT ÉRTELMISÉGI v4 báb vezetőket sosem azonosítottam a falummal Beszélgetés dr. Kozma Hubával, az MDF országos elnökségének tagjával Dr. Kozma Huba 47 éves kiskunmajsai irodalomtörténész, a Magyar Demokrata Fórum országos elnökségének tagja; egy legutóbbi felmérés szerint a város egyik legismertebb, legnépszerűbb polgára. Mindenekelőtt úgy gondoltam, ezt kell az olvasók tudomására hozni. Akik ggyanis ismerik a lokálpatrióta bölcsész pályáját, emlékeznek: néhány éve e hasábokon dehonesztáló kifejezések jelentek meg róla. A Petőfi Népe is eszközévé vált egy, politikai indítékokkal szervezett üldöztetésnek, amely a megyei pártbizottságon — vagy még föntebb (!?) — szerkesztett koncepció alapján azt tűzte ki célul, hogy a helyi múzeum egykori vezetőjét elűzze Bács-Kiskunból; bogy anyagilag és erkölcsileg „kiüsse” a kétgyermekes családapát. Mindez nem a hírhedt ötvenes, hanem a nyolcvanas években történt. írásunkban szeretnénk rávilágítani: a posztsztalinista struktúra módszereivel hogyan lehetett megroppantam egy egzisztenciát; szánalom nélkül szétzúzni működő intézményeket. A majsai példa azt is mutatja: ha az emberek összefognak, az ármány ereje megtörhető... — Ha jól emlékszem, hét éve találkoztunk először; a kiskunhalasi első titkár szobájában. Városi lapot tervezgettek. De másfelé is kínáltak feladatokat Bíztak ÖAben. De nem csak hívták. A majsai szövetkezeti alapítású helytörténeti múzeum igazgatói szobájában gyakran keresték fel állami és pártfunkcionáriusok. Hogy következhetett hát az évekig tartó mélyrepülés? — Valóban, hosszú ideig csak dicsekedhettem a helyemmel. Kevés falusi értelmiségi mondhatta el , magáról, hogy védve tudhatja magát a hivatalok packázásaitól, hogy nyugodt munkalehetőséget talált egy prosperáló téesz bástyái mögött, hogy agrárszakemberek jövedelmét élvezheti. Hamar be kellett azonban látnorn: a „szerződés” szűk tartományt szab munkámnak. A Jonathánnál csak addig lehetek otthon, amíg létem, cselekvésem az elnöki karrier szárnyalását szolgálja. Amíg megelégszem a lakáj, a hoppmester szerepével. — Azért a Vedres Ferenccel kötött szerződés tartós volt__ — Evekig lehettem Majsa „szabad gyalogja”, aki Vedres oldalán bátran támadja a helyi vezetőket. Felemelheti szavát közügyekben. — Mint az édenben. Aztán biztosan megmutatták azt a fát is, amiről, ugye nem szabad gyümölcsöt szakítani... — Nem volt az olyan egyértelmű, mint a Bibliában. Lassan jutottam el a tilalomfáig. Emlékszem, egyszer „gazdám” feleségével, Vedres Ferencnével, a tanács „kultúrfelelősével” utaztam Budapestre, Konecsni-kiállítást szerveztünk. „Ne Ivonecsnizzen maga anynyit — mondta a szakmai felügyelet vezetője^1-, még a végén róla nevezik el a múzeumunkat.” „Miért lenne az baj?” — kérdeztem. „Mert annak Vedres Ferenc Múzeumnak kell lennie” — vágta rá habozás nélkül útitársam. Meglepődtem,' de nem vettem komolyan a feleség szavát. Később azonban bebizonyosodott; komolyan beszélt. Az intézménynek ajándékozták az elnök gyermekkori képeit, kikeresték a jogszabályokat, hogy állítólag hetvenöt éves kor után élő személyről is nevezhetnek el intézményt. Meg kellett rendeznem az anyós kiállítását, el kellett volna helyeznem a fiú verseit. Látnom kellett azt is, hogy a múzeum támogatása és az én jövedelmem is attól függ, milyen erővel tolom a Vedres család szekerét a halhatatlanság irányába. De meguntam a bohóckodást... — Hálátlansága, gondolom, még nem lett volna ok az elmozdításra. Mit szólt volna a világ? Botrány a mecénás tszelnök portáján? — Valóban. Ez csupán lazította a szálakat. A döntő érv politikai volt. Utóbb pontosan rekonstruáltam: Németh Károly, az MSZMP egykori titkára hívta föl Romány Pál megyei első titkár figyelmét, hogy mielőbb fel kell számolni az ellenzékiség falusi fészkeit. 1985-öt irtunk. A pártállam vezetői még úgy látták: ha nincsenek ellenzéki fészkek, nincsenek bajok. Romány Pál persze mindjárt munkához látott... — Felszólítás nélkül lőtt a hatalom? — Nem. Volt figyelmeztető lövés is. Igaz, közvetlenül nem a Némethparancshoz kapcsolódva. Valamivel előbb. 1984 nyarán olvasótábort vezettem Májsán. A gyerekekkel meg szerettük volna nézni a Pergőtűz című dokumentumfilmet. Úgy volt, hogy eljön egy beszélgetésre Csoóri Sándor és Sára Sándor is. De nem jött meg a film. Az ankét elmaradt, engem pedig behívattak a megyei tanács osztályvezetőjéhez. A kulturális ügyek irányítója némi mellébeszélés után közölte: politikai baklövéseim miatt leváltanak a táborvezetői posztról. A főállásom persze — egy megerősítő miniszteri levél okán 5- még nem ingott meg. Viszont már tudtam: kényszerpályán vagyok. Vagy föladom az elveimet, vagy szembekerülök a hatalommal... — És be is következett a szakítás... — Az egyik könyvbarátankéton Balczó András Istenről és a hitről szólt. A helyi párttitkár nem Viselte el a más véleményt. Kitört: ilyen ügyekről csak a templomban szabad beszélni! Természetesen a hallgatóság lehurrogta. Éppen ez lett a baj. Aztán Lakitelek után itt is szerettük volna megrendezni az Antológia című kiállítást. Olyan légkörben kellett ekkor már dolgoznunk, hogy ha a nyúltenyésztésről rendeztünk előadást, azt is titkos ellenzéki szervezkedésnek vélték a helyi hatalmasságok. Be is hívattak novemberben, hogy a párttal is egyeztessem a programokat! Segítsek: Majsának ne legyen olyan rossz hire, mint Lakiteleknek. A mércét persze — mint kiderült —eléggé kurtára szabták, Pozsgay Imre, akkori HNF-főtitkár előadását is a „nem kívánt” kategóriába sorolták. Éreztem, a kelepce már kész! Nem lepődtem tehát meg, amikor távollétemben lelakatolták a munkahelyemet. Az intézményt átadták a megyei múzeumnak, engem pedig áthelyeztek belső ellenőrnek. Lakiteleken is ehhez hasonló „gazdacsere” végzett a könyvbarátklubbal. — Ügy tudom, ön elég rosszul viselkedett. Rácsapott a fegyelmező kézre... — A Magyar Hírlap nap mint nap közölte a „kiskun-krimi” eseményeit. Igazi kultúrbotrány lett az átszervezésből. Ahová persze Romány keze elért, velem szóba sem álltak. Vedres Ferenc természetesen odaadóan asszisztált a főrendező mellett. Igaz, az állásával játszott az, aki nekem munkát adott. Egyszer Csongrád megyében próbálkoztam, de jóakaróm oda is utánam nyúlt... Később jött a Petőfi Népecikk. Egy évig padlón voltam. Fillérekért dolgoztam. Aztán éppen a bajból tudtam hasznot húzni. Soros-ösztöndíjjal megkezdhettem történétem dokumentumregényként való feldolgozását. Oxigént kapott a fuldokló! — A többi már sikertörténet? — A siker, a szabadulás még váratott magára. Az ösztöndíj, tudtam, csak két évre szól. És meg is viseltek a nehéz hónapok. Gondolja el: azok, akik most a múltvizsgálók, a „vájkálódók” ellen agitálnak, évtizeddel korábbi fegyelmit bányásztak elő a személyi anyagomból. És nem voltak szemérmesek, a legapróbb hibámat is sietve publikáltatták. Csak Romány távozása után kaptam állást Szánkon. Időközben alakult meg a majsai MDF-szervezet. Különös megtiszteltetés, hogy az ország legnagyobb független szervezete az országos elnökségbe is beválasztott. Nemrég a Bácskapocs hívott munkatársnak. Rehabilitáltak a múzeumi kollégák is. Júliustól ismét én leszek a majsai helytörténeti gyűjtés vezetője... — Olyan ez, mint a mesében... — Igen, volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy a ballada fejezheti ki igazából az ember életét. Most örömmel tapasztalom: a mese is lehet realitás ...-—Nyilas Misi azt mondta: köszönöm tisztelt tanár urak, hogy elismerték, nem én loptam el a reskontót. De én nem kívánok tovább debreceni diák maradni ... Ön nem így zárná a Légy jó mindhaláligot? — A helyi hatalmat, a politikát kiszolgáló, báb vezetőket én nem azonosítottam sosem a falummal. Az a közösség, amely bízott bennem, amely segített a megaláztatások idején, számon kérheti a hűséget is. És én ígérem, nem felejtem el a kiállást, s hű maradok a majsaiakhoz..... Farkas P. József. Bekerítve? De vajon miért? Elképedve tapasztaltam, hogy a Kalocsára érkezett erdélyi magyar családoknak kiutalt lakásokat — a többitől a sorban — drótkerítéssel elválasztották. A soron lakó egyik „helybéli magyar” embertől hallottam ezt, amiről aztán magam is meggyőződtem. Igaz, a város lakossága nem nagyon szerez erről tudomást, mert a házsor a Paksi közben van, ahol leginkább csak a célforgalomban közlekedők járnak, de azoknak, akiket ez közvetlenül érint — nagyon rosszul esik a dolog. Számomra isx megfoghatatlan, miért kellett a két utolsó házat leválasztani. Talán föl sem tűnt volna, ha nem egy több gyermekes idetelepült család legkisebb tagja hívja föl az ott lakók figyelmét. Őt ugyanis nagyon vonzotta a játszótér, ami a szomszéd honvédségi ház előtt található. Homokozó, hinta, mászóka csábítja az óvodáskorú gyermeket, de a szülők — a kerítésre való tekintettel s- nem engédték meg neki, hogy átmenjen a többiek közé játszani. A szerencsétlen sorsú menekülni kényszerülőknek amúgy is sérült a lelke, örültek, hpgy végre megszabadultak a valódi bekerítésből, s most-az új otthonukban ismét falakat találnak maguk körül. Megkérdeztem a honvédség alkalmazottjától, vajon ki kerítette el a területet? Kiderült, hogy éppen jótól érdeklődtem. Ők építették a kerítést, ráadásul a városi tanács kérésére, mert a terület új helyrajzi számot kapott, s ezzel a kerítéssel is jelezni kívánják, hogy más kezelésébe került a két épület. Azt hiszem, célszerűbb lett volna, ha azt a pénzt ^ játszótéri játékok felújítására használhatta volna fel a honvédség, hiszen a városban másutt sincs kerítés a különböző tulajdonú, illetve kezelésű épületek között. Jól tudom? Balázs Józsefné \ Sok kis koszorú Olvastam a Történelmi Igazságtétel Bizottsága június 12-én megjelent közleményét, amely hírül adta, hogy a szervezetek, testületek mikor és milyen sorrendben róhatják le kegyeletüket, helyezhetik el koszorúikat Nagy Imre és sorstársai, a nemzet mártírjainak koporsói előtt. Kerestem, de nem találtam köztük a Magyar Szocialista Munkáspárt nevét. Tudom, hogy a Minisztertanács és az Országgyűlés képviseletében jelénlévők, s más'szervezetek soraiban is ott lesznek az MSZMP-tagok. A Hősök terén rendezett kegyeleti szertartás sok ezres résztvevői tehát, nem csekély számban, ezt a pártot is jelképezik. Mégis hiányérzetet kelt, és nem ok nélkül, hogy a párt hivatalosan nem lesz jelen ezen a történelmi jelentőségű eseményen. Ennek legfőbb okát abban látom, hogy a Központi Bizottság — ellentétben a reformkörökkel, amelyek meg is követték a hozzátartozókat — nem határolta el magát kellő időben testületileg is egyértelműen és vüágosan a törvénytelenségektől, a Nagy Imrén és társain végrehajtott ítélettől. Ez lehetővé tette volna, hogy a mártírok családjainak ellenérzése a részvételt illetően megszűnjön. Aki ismeri Nagy Imre életútját, tanulmányozta írásait, cikkeit, beszédeit, az tudhatja, hogy mindvégig ragaszkodott a párthoz, tartotta magát á pártfegyelemhez, kötődése sokszor még tán túlzottnak is tűnik a ma élő számára. Vagyis kimondható, hogy kommunistaként élt és dolgozott, s nem túlzás azt állítani, hogy még halálában is a töretlen hit és példamutatás nyilvánult meg. Akik halálát okozták, azok voltak — akarva és akaratlan is Ha megtagadói ezeknek az eszméknek. Vagyis a párt tagjainak nyilvános és kifejezett jelenléte ezen a nemzeti gyászaktuson éppen Nagy Imre és társai szellemisége és eszményei miatt lett volna logikus és magától értetődő. Mellette szól ennek még számos egyéb körülmény. Nemcsak az a reformpolitika, amelyet a párttagok — remélhető — többsége magáénak érez, de a párttagság jelenlegi összetétele is. Nincs friss adatom, csak a XIII. kongresszus — 1985 - előtti felmérés, mely szerint a tagság 80 százaléka 1957 után lett a pártnak a tagja,, s e részaránybelieknek is a 45 százaléka csak 1970 után lépett be a pártba. Kérdezem, mi köze van ennek a nemzedéknek a Nagy Imre és társai halálát okozó törvénytelenségekhez? S nem lehetett közük azoknak a párttagoknak sem, akiket 1957 után vontak felelősségre, s távolítottak el — súlyos pártbüntetés kíséretében — a munkahelyükről is, az 1956-os „magatartásuk” miatt. Ezek a személyek bár fogyatkoznak, de nem kevesen vannak, s ha ném is kérnek rehabilitációt, lelkűkben hordják sérelmeiket. Az ő elégtételük is lett volna a párt részvétele a temetésen. Meg vagyok győződve arról, hogy a párttagság elítéli azt, ami történt és osztozik a hozzátartozók fájdalmában. Elszánt az akarat abban is, hogy soha senkit ebben az országban politikai nézeteiért, elveiért ne lehessen elítélni, kirekeszteni, megtorlásban vagy akár csak mellőzésben részesíteni. Az egyszerű párttagnak, aki a többséget alkotja, most már nincs más választása, mint az, hogy személyesen vagy legalább gondolatban elhelyezze a maga kis koszorúját, virágcsokrát Nagy Imre és társai koporsójánál, sírjánál. Hogy részese lehessen annak a nemzeti megbékélésnek, amely szíve vágya minden becsületes embernek ebben a hazában. F. Tóth Pál KELET FELÉ TARTVA Osztrák—magyar közös vállalatok Magyarországon jelenleg körülbelül háromszáz közös vállalat működik, ebből ötven osztrák—magyar közös vállalkozásban. A szám egyre nő, hiszen a „Go East!” (Tarts Kelet felé!) egyre több nyugati vállalkozó jelszava lett. Nyugati szomszédunk legnagyobb szövetségi tartományában, Alsó-Ausztriában azt is felismerték, bogy számos magyar vállalkozó viszont a „Go West!”, azaz a Nyugat felé tartás lehetőségeinek kiaknázásával keresi a továbbfejlődés lehetőségét. Egy alsó-ausztriai üzemtelepítő társaság, az ECO PLUS a minap meglepő ajánlattal fordult magyarországi partnereihez: alapítsanak közös vállalatokat Ausztriában. E kooperáció révén a jövőben a gazdasági együttműködés egy teljesen új formája alakulhat ki. — Miért lehet a magyar vállalatok számára ennyire érdekes terület Alsó- Ausztria? — kérdeztük Vinzenz Höfinger tartományi tanácsost, Niederösterreich kereskedelmi miniszterét. — Tartományunk földrajzi szerepe révén, a gazdasági híd szerepét tölti be Kelet és Nyugat között. Az ECO PLUS nem kevesebbet kínál, mint hogy a vállalkozó szellemű magyar cégek bejussanak az Európai Közösség belső piacára. Ausztriának az EGK- hoz való csatlakozásával, a közös vámtarifa átvételével csökkenni fog a jelenlegi osztrák vámszint, az európai piac 9 Vinzenz Höfinger, a „hídépítő”. dinamikájának Ausztriában való megjelenése pedig gyümölcsöző hatással lehet a magyar—osztrák gazdasági kapcsolatokra is. — Június elején az ECO PLUS egész napos gazdasági szimpóziumot tartott Budapesten, ahol félszáz érdeklődő partner számára kínált együttműködési lehetőségeket. Mi ezeknek a lényege? — A beruházni szándékozók, ha Alsó-Ausztriát választják telephelyül egy közös vállalat számára, nemcsak ingyenes tanácsadást kapnak üzemtelepitő társaságunktól valamennyi — a telephelyet illető műszaki, üzemgazdasági, jogi és pénzügyi— kérdésben, hanem támogatásunkat is élvezhetik a kivitelezés során. Jól felszerelt regionális innovációs központunkban a megfelelő infrastruktúrán és a képzett szakembergárdán kívül további előny a bécsi beszerző- és felvevőpiac közelsége, illetve a fejlesztési kutatásokban való együttműködés lehetősége. — A szimpóziumon a magyar gazdaság vezető képviselői érdeklődéssel fogadták az önök kooperációs modelljét Hogyan működne ez a gyakorlatban? — Az első termelőüzem Magyarországon végzi tevékenységét, termékei 30-40-50 százalékos feldolgozottsági fokig készülnek el, majd S vámkorlátozások nélkül — Alsó-Ausztriába szállítjuk őket. Itt, a második termelőüzemben folytatódik további feldolgozásuk, illetve történik meg a végtermék előállítása. Ezek a termékek osztrák származási bizonyítvánnyal ellátva kerülnek a nemzetközi piacra. Az ECO PLUS célirányos piackutatása és reklámtevékenysége révén — különös tekintettel az 1992-től egységessé váló gürópai belső piacra — néhány éven belül igencsak megnőnének a magyar vállalatok értékesítési lehetőségei. — Höfinger úr, hova fordulhatnak az együttműködés e sajátos formája iránt érdeklődők? — Az ECO PLUS vezérigazgatója, Theodor Krendelsberger Wiener Neudorfban (Industriezentrum Nö-Süd Strasse 3.) váija jelentkezésüket. Juhani Nagy János Valutáért személyautók a Skálában Új üzletággal bővült a Skála Budapest Nagyáruház. Áprilisban a BIP (Betrieb Internationalert Produkte) GmbH-val, Európa egyik legnagyobb autószállító vállalatával kötött szerződés eredményeként májustól valutáért személygépkocsit vásárolhatnak a magyar vevők. A Skála Budapest Kereskedelmi Leányvállalat piackutatása alapján az NSZK-ban vizsgázott, műszakilag és esztétikailag kifogástalan állapotú személygépkocsit szerez be hazai értékesítésre. Az import autók az áruház Schönherz Zoltán utcai homlokzatánál, valamint az áruház mögötti parkoló kijelölt területén tekinthetők meg, illetve vásárolhatók meg. A gépkocsikra garanciát, szervizhátteret biztosítanak.
