Petőfi Népe, 1989. május (44. évfolyam, 102-127. szám)
1989-05-13 / 112. szám
4 • PETŐFI NEPE • 1989. május 13. BALOGH LÁSZLÓ a kiskunhalasi Kölcsey utcában egyik reggel arra ébredt, hogy a háza előtt valaki lekopasz- totta a fűzfa járda fölötti hajtásait. A nyeső nem járókelő — akit haladtában zavarna a lehajtó lomb —, hanem a szomszéd volt. A szomorúfűztől nem látta az útkereszteződést, amikor munkagépével kihajtott a kapun. Gázolajat a derekára! — Ezt még egyszer ne legye! — tiltakozott a csonkolás miatt a 82 esztendős kiskunhalasi természetbarát, aki hosszú életében mindig is szerette a növényeket és á jó levegőt. Nem fér a fejébe: honnét vette a bátorságot a szomszéd, hogy kénye-kedve szerint a közterületi fához nyúljon, amelynek a párja később megint csak útjában volt egy környezetszennyezőnek. Az ismeretlen gázolajjal lelocsolta a fa derekát, két és fél méter magasan, hátha ettől kipusztul. Az orvtámadó nem érte el a célját. Ártó szándékáról azonban „üzent” a befeketedett fatörzzsel. — A fű és a fa értékes része az ember környezetének — mondja házigazdám. — Az egyik alacsonyan, a másik-magasabban tisztítja a levgőt. Mióta nyugdíjas vagyok, van időm búvárkodni a botanikai és kémiai könyvekben, így tudom: egy hektár füves terület 12 óra alatt 600-650 kilogramm tiszta oxigént tesz szabaddá, s közben 900 kilogramm szén-dioxidot használ fel. Harmatos reggelen a fű fölötti párolgással 5-6 százalékkal megnő a légnedvesség, amely a port és az egyéb légszennyező anyagokat leköti. Honnét a természet ilyen oldhatatlan szerelete a 82 éves Balogh Lászlóban? Hamarosan választ kapok erre is, amikor behív az udvarába. Az a helyi körülményekhez képest valóságos arborétum, gazdag növényvilággal. A konyhaajtó előtt egy szőlőtőke. Öt év alatt tizméteres hajtást növesztett. Arréb tiszafa, ráncos levelű Bangita, rózsák, liliomok, tavaszi violák, nárcisz, krizantém, tulipán, jácint, margaréta és szalmavirág. Kár, hogy tanárok gyerekekkel nem járnak el ide látogatóba az iskolából, megnézni az életnek ezt az oldalát is. Csak azért, hogy a házat láthassák ... Igaz ugyan, hogy Kiskunhalas 40 hektáros zöldterületéért figyelmet érdemel — lemérhetjük ezen a tanács és a lakók erőfeszítéseit a jobb életkörülményekért —, csakhogy a közterületi fáknak itt is van szép számmal ellensége. Házigazdámmal rövid körútra indulunk a városba. Elszomorító képet kapunk az egyes utcák állapotáról. Kopárak, mint a Szahara. — A Széchenyi utca 28—30. számú társasháza — mutatja Balogh László — nem az egyetlen olyan épület Kiskunhalason, amely előtt azért vágták ki a fákat, hogy az útról láthassák. Most már odajutottunk, hogy minél nagyobb a ház, annál sivárabb a környéke. — A nagyság átka! — szólok kísé- rőmhöz. Úgy érzem, mintha keserű tablettát nyelnék a zöldterületek magáncélú kiszolgáltatottságától. — Az a fontos, hogy akármekkora autóval köny- nyen a házakhoz lehessen állni, megfordulni, parkírozni, vagy a jármüveket minél kényelmesebben szerelni az utcán is. A fák — lombozatukkal — ezeknek a műveleteknek útjában állnak. A dolgozó ember önbecsülése elsősorban abból táplálkozhat, hogy tudja, értéket teremt, ami önmaga, családja létfenntartásának alapja. Tovább boncolgatva e témát, nem mellékes a munka erkölcsi, anyagi elismerése; nem vagyunk e tekintetben mindig elégedettek. Ám sokaknál hiába az akarat, mert mozgásukban korlátozottak; becslések szerint Bács-Kiskun megyében negyvenezren. Jó részük — lehetőség hiányában — munkanélküli. Ez a tény pedig egyre inkább, megkeseríti életüket, ezért magukba zárkózottan, visszavonultan, rokkantnyugdíjból tengetik életüket. Érdekképviseletük, a rokkantak megyei szervezete mindent megtesz, ami tőle telik, a sorstársak gondjainak, bajainak orvoslására, de sokszor a sajátos ügyek intézése érthetetlen akadályokba ütközik, amelyeket általában azok gördítenek eléjük, akik a sors kegyességéből testileg épek. Léteznek segítőkész emberek is, akik egyengetik útjukat. Ez történt a minap, amikor Rebek László elektroműszerész — huszonhét százalékos rokkant — egykori kollégájával, Sándor Istvánnal a többiek megsegítésére társult. MOZGÁSSÉRÜLTEKRE GONDOLNAK Új munkahely születik? Az egyik , a másik rombolja a természetet Facsonkolás Kiskunhalason Mit ér 3 fä lomb nélkül? Mások is aggódva figyelik: szennyáradatával a motorizációnak és a szakszerűnek elhitetett szakbarbárságnak adnak-e továbbra -is szabad utat Kiskunhalason, vagy pedig a jobb, emberi életkörülmény lesz a mértékadó? A kérdést nem alaptalanul teszik fel az emberek. Hiszen a fa manapság az egyik legnagyob közpréda, amelyet úton-útfélen száz és százféle hatóság jóváhagyásával — irthatnak. A környezet egyre szaporodó ellenségei a csonkolok, akik mindent elkövetnek, hogy az utcai fák ne lombosodjanak ki többé. A Fazekas Gábor és a Kölcsey utcában 2-2, a Bajcsy-Zsilinszky utcában meg kétoldalt 14-14 fát „amputáltak”. Olyan házak előtt is bitófaként meredeznek a fák, ahol még csak villanyvezeték sincs a közelben. De ha volna is — mint a jobb oldalon látjuk —, lehet-e néhány huzal ürügy arra, hogy az az oxigént adó fákat szinte leborotválják? A tanács tűri? Szabados János műszaki osztályvezető a tanácsnál. Öt is megkérdezem: — Eltűri a tanács a fák növekedésébe történő ilyen durva beavatkozást? — Nem csak rajtunk múlik. Abban igazat adok önnek, hogy ezt a csonkolást nem lett volna szabad végrehajtani, s hogy 3-4 évig ezek a fák biztosan nem lombosodnak ki. Azonban vegyük figyelembe azt is, hogy az utcai fák lelógó ágai kiverhetik a járókelők szemét. Kiskunhalason főkertész foglalkozik a fákkal,, nézzék meg, hogy a Dózsa György utcában milyen jól sikerűit a metszés. A Bajcsy-Zsilinszky utcai csonkolás előzményeit nem ismerem, de azt tudom, hogy — mint a Népfront utcában is volt rá példa — a lakosság megoszlik abban a kérdésben: csonkolják-e, vagy hagyják tovább nőni a fákat? Aki engedély nélkül hozzányúl a fákhoz, megbüntetjük. Ezek azonban csak szavak. Balogh László és a többi környezetvédő hangja ma még nagyon gyengén jut el a tanácshoz. Ahhoz a választott testülethez, amelynek feladata az egész lakosság érdekét képviselni egyesek részérdekeivel szemben. Kohl Antal — Hogyan született az ötlet? — Jó pár évvel ezelőtt az IKV- nál együtt dolgoztam Lacival. Aztán mindketten elkerültünk a vállalattól — kezdi Sándor István. — A közelmúltban összefutottunk fiz utcán. A hogy vagy kérdés közöttünk sosem illendőségből -hangzott el. És akkor elmondta, milyen nehéz a soruk, sokuk munka után „szaladgál”, de mindhiába. És ad- dig-addig beszélgettünk, mígnem kialakítottuk az elképzeléseinket. — Én az árpádvárosi 204-es társasházban lakom, ahol közösségünknek több mint húsz négyzet- méteres helyisége van. Ez azonban a nap nagy részében kihasználatlan. Észembe jutott az is: egy ismerősöm maszek nyomda szervezésébe fogott, és emlitette, üzletük beindításához rendelésfelvevő kellene. Lacinak meg még több ötlete támadt, de mondja el ő. — Jómagam talán az egyetlen mozgáskorlátozott kisiparos vagyok. A szakmám elektronikai műszerész. Sok sorstársam hasonló képzettségű. Például vállalnánk elektromos játékok javítását, amivel, tudomásom szerint, senki sem foglalkozik, pedig súlyos százakat érnek és hamar tönkremennek. Aztán zsebrádiókat javítanánk. A zacskóragasztás, a stemplizés régről ismert munkánk. Végre megvalósulhatna, hogy tudnánk egymásról, kinek mi az alapképzettsége, ki mihez ért, egészségi állapotát figyelembe véve mit tudna elvállalni. — Úgy tudom, ebben is felajánlja segítségét a társaság. — Van egy számítógép-parkunk és elektromos írógépünk is. Ezeket többre lehetne befogni, kapacitásuk nincs kihasználva. Most csak • Rebek László (balról) és Sándor István „szervezkedése” a mozgássérültekért (Tóth Sándor felvétele) két társasház pénzügyi dolgait „intézi”. És biztosan létezilf ilyen érdeklődésű mozgássérült és igény is ilyenfajta szolgáltatásra.- Egyfajta szociális foglalkoztató, menedzseriroda kialakítására gondolunk — veszi át a szót Rebek László. — Megpróbáljuk feltérképezni a munkaadókat. Az emlitett irodahelyiségben három ember kényelmesen elfér. Az apró alkatrészeknek, a játéki, a rádiójavításhoz mindössze egy asztal és polc kell. A működésünket pedig vegyes vállalati formában képzelem el. És addig talpalunk, míg valóság lesz. Egyszer Hollandiában járva szinte elámultam, mennyire otthon vannak a rehabilitációban. Nekünk is fejlődnünk kell, nem akarunk a társadalom potyautasai lenni. Csak önmagunktól várhatunk előrehaladást. —. Ha beköltöznek a társasházi irodába, akkor mozogniuk is köny- nyebb lesz ... — Barátom, Sándor István felesége a Gábriel taxisok CB-s közj pontosa. A volánnál ülők felajánlották, hogy kedvezményes fuvar- költséggel szállítanak bennünket. Csak kézbe kell venni az ügyet, és határozottan ki kell tartani. Sikerülnie kell... Pulai Sara • Ezek a csonkok egyhamar nem háborgatják a villanyvezetéket. Megkapták a magukét — fűrésszel! • Fák, lomb nélkül. A Bajcsy-Zsilinszky utcában így űznek csúfot a természetből. (Fent) (Walter Péter felvételei) Egymilliós prémium Nyilatkozik: aki kapta, az igazgató A közelmúltban nagy visszhangot, s nem kis felháborodást váltottak ki azok a sajtótudósítások, amelyek néhány vállalati vezető mesés összegű prémiumáról adtak hírt. Különösen az korbácsolta fel a kedélyeket, hogy amíg egy-két igazgató több milliót kasszírozott, addig a beosztottak, a munkások szemét kiszúrták pár ezer forinttal. Vajon Bács-Kiskun megyében is történtek hasonló esetek? A szóbeszéd alapján ezt lehet gondolni. A Bács-Kiskun Megyei Építési és Szerelőipari Vállalat (Bácsépszer) igazgatója például a híresztelések szerint 1,5-2 millió nyereséget kapott. Mi igaz ebből? A kérdést a legilletékesebbnek, dr. Gátay Ferencnek tesszük fel. — Szó sincs ekkora összegről! — tiltakozik az igazgató — a prémium bruttó összege 1 millió 68 ezer forint volt, de nettóban — és ezt hangsúlyoznám — ennek csak töredékét: 366 ezer forintot vittem haza. Azt is két részletben. Egyharmadát tavaly nyáron, a fennmaradó részt pedig a végelszámoláskor, most márciusban. — Azért ez is szép pénz. — Életem első komoly prémiuma, pedig 63 évet megéltem, 26 esztendeje vagyok vállalatvezető, és először fordult elő, hogy első lettem a Bácsépszer fizetési listáján. Egyébként most sem a cégtől, és persze nem is tőlem függött, hogy ennyit kaphattam. A Bácsépszer eredményei alapján, központi rendelet tette lehetővé. — Hogyan alakultak ezek az eredmények az utóbbi években?- Kezdjük az elején! Tizennégy éve, amikor ide jöttem igazgatónak, i még veszteséges volt a vállalat. Azóta hétszer kaptunk kiváló címet, egyszer pedig dicsérő oklevelet. Ezeket a címeket nem szimpátiából kaptuk, hanem az eredményeink alapján. Ez alatt egyetlen alkalommal sem szorultunk állami támogatásra, ellenben 1 milliárd 300 millió forintot fizettünk be az állami költségvetésbe. A pontos számok ismertetéséhez azonban behívom dr. Csikai Zsolt gazdasági igazgatóhelyettest. Ő részletes tájékoztatást tud adni a Bácsépszer jövedelmi viszonyairól is. A fiatal pénzügyi szakember perceken belül megjelenik az igazgatói irodában, hóna alatt egy vaskos dossziéval. Ám az első kérdésre — „Miként alakult az utóbbi években a vállalat nyeresége?” — papír nélkül, kapásból megadja a választ: 1985-ben 75,5 millió, 1986-ban 110,9 millió, 1987- ben 148,6 millió, 1988-ban 95,3 millió forint. A legutóbbi adathoz még hozzáfűzi: — Ezt annak ellenére sikerült elérnünk, hogy közben alaposan megváltoztak a szabályozók, és a hazai vállalatok legtöbbje az előző évi nyereségének csak a felét tudta hozni. Ma a hazai építőipari cégek közül a hatékonysági mutatóink alapján magasan az első helyen vagyunk. — Az eredmények valóban elismerésre méltóak, s azt is tudom, hogy az igazgató központi rendeletek alapján kapta meg a prémiumot, azt a bizonyos 366 ezer forintot. De mennyit kaptak a többi vezetők, az alkalmazottak és a fizikai dolgozók? — Jogosnak érzem a kérdést — szól közbe Gátay Ferenc —, hiszen engem is felháborított, amikor azt hallottam, hogy amíg néhány igazgató 3 milliót kapott, addig a dolgozóknak négy-ötezer forinttal be kellett érniük. — Eszerint önöknél ez nem így volt? j Ba Sorolom az adatokat — válaszol ezúttal Csikai Zsolt. — Az igazgatónk tehát az elmúlt esztendőben azt a bizonyos prémiumát is beleértve nettóban 685 ezer forintot keresett. A műszaki igazgatóhelyettes 440 ezret, az építésvezetők 400 ezer köfül, nekem 372 ezer forint volt a ’88-as jövedelmem. Fontos megjegyezni, hogy az igazgató nettó jövedelme nincs a kétszerese annak, amennyit nálunk a középvezetők kaptak. — Az alkalmazottak mennyi prémiumot vihettek haza? — Átlagban ötvenezer forintot, nettóban. — S a fizikai dolgozók? — Az ő premizálásukat más módon oldjuk meg. Év közben folyamatosan beépítjük a bérükbe. Az építés- vezetők keretösszegeket kapnak, és ezt osztják fel egy-egy konkrét feladatra — ezzel is ösztönözve a dolgozókat a jobb, minőségi munkára. — Mennyit keresett tehát a Bácsép- szernél egy fizikai munkás? — Harminc dolgozónk 200‘és 300 ezer forint között, háromszázhetvenen pedig 100 és 200 ezer forint közötti összeget vittek haza a borítékban. — Nálunk ma nincsenek bérproblémák — fűzi hozzá Gátay Ferenc. — Emlékszem, amikor ide kerültem 1975-ben, az építkezéseken járva gyakran körülvettek a munkások és azt mondogatták: „Főnök, kevés a pénz! Mikor lesz már fizetésemelés?” Ilyet már évek óta nem kérdeznek. Most két dolog foglalkoztatja őket: Lesz-e elég munka? És a jövőben is fognak-e ennyit keresni? —Térjünk vissza még egyszer az ön prémiumához. Mire számít, jövőre mennyit vehet majd fel? — Még nem tudom, de annyi már bizonyos, hogy az idei prémiumom mértékét már a vállalati tanács határozta meg. És elmondhatom, hogy jóval keményebb feltételeket szabtak, mint a tavalyi, januári központi rendelet. — Melyek ezek a kikötések? — A vt először is leszögezte, hogy a vállalati tiszta nyereség (ami az állami befizetések és egyéb vállalati kötelezettségek után marad) — ez a későbbi beruházások forrását képezi — nem lehet 20 millió forintnál kevesebb. Mivel azonban ezt úgy köny- nyen el lehet érni, hogy nem növeljük megfelelően a dolgozók keresetét« a második pontban tíz százalékban határozta meg a bérfejlesztés mértékét. A harmadik feltétel sem könnyű. Az kimondja, hogy az új kalocsai kőlapgyártó üzemünk minél hamarabb kezdjen el termelni, és még az idén állítson elő 10 ezer négyzetméternyi készterméket. Ezután kaphatok csak majd prémiumot, amelyet az évi össz- fizetésem 160 százalékában maximáltak. Mi persze a középvezetőknek nem állítottunk fel ilyen plafont. (Az elmúlt évben is akadtak olyan építés- vezetők, akik az alapfizetésük 210 százalékát kapták prémiumként!) — Végezetül: mi a véleménye arról, hogy ekkora port kavart ez a prémiumügy? — Szerintem ellenkezik a jelenlegi reformtörekvésekkel, amilyen „előjellel” napvilágot láttak ezek a híradások, mert ellenszenvet váltanak ki pont azokkal a vezetőkkel szemben, akik a legtöbbet teszik az előrelépés érdekében. És még egy gondolat: Évek óta hangoztatják politikai, állami, társadalmi fórumokon, hogy végre hozzá kellene már fogni a differenciáláshoz Magyarországon. Egyetértek ezzel. Aki kiemelkedően, jól dolgozik, az keressen kiemelkedően. Ez is hozzátartozik a reformhoz. Gaál Béla
