Petőfi Népe, 1989. május (44. évfolyam, 102-127. szám)

1989-05-13 / 112. szám

1989. május 13. • PETŐFI NEPE • 5

A MODELL ELVESZTETTE HATÁSÁT — RITKA A FIATAL FŐSZERKESZTŐ! — „SZÁMÍTOK A TÖBBIEK VÉLEMÉNYÉRE” — POLITIZÁLNI VAGY SZENZÁCIÓT KERESNI? — MILYEN A FORRÁS RENOMÉJA? — MEGSZŰNHET A „BIZOTTSÁGOSDI”

A szépirodalom segíthet

A Forrás új főszerkesztője 34 éves. Hét esztendővel ezelőtt került

Beszélgetés dr. Fűzi Lászlóval

Kecskemétre, Szekér Endre hívta a folyóirathoz. Egerből jött, ahol három évig tanított. A szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát. Már diákként érdekelte az irodalomtörténet, Németh László munkásságát kutatja a mai napig. Hamarosan megjelenik a Magvetőnél tanulmánykötete. Soros-ösztöndíjasként az irodalom helyzettudatáról ír dolgozatot. Május elsejétől főszerkesztője a Forrásnak.

Dr. Fűzi László a kecskeméti Széchenyiváros szélén lakik, két és fél szobás lakásban, tengernyi könyv között. Felesége a kiskunfélegyházi Kiskun Múzeum régésze. Két szép lányuk van: Zsófi kilenc-, Ági hatesztendős.

Úgy gondolom, tömören-röviden mindent megemlítettem beszélgetőpartneremről, akit engedtessék meg, hogy az alábbiakban tegezzek, régebbi ismeretségünkre való tekintettel.

A FORRÁS szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat. Megjelenik havonként. Főszerkesztő: Fűzi László. A Bács-Kiskun Megyei Tanács és a Katona József Társaság folyóirata. Kiadja a Bács- Kiskun Megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Preiszinger András igazgató.

A szerkesztőbizottság tagjai: Bánszky Pál, Bárth János, Csatári Bálint, Fazekas István, Harsányi Ernő, Komáromi Attila, Nagy István, Pintér Lajos, Szoboszlay Péter, F. Tóth Pál (elnök). A szerkesztőség tagjai: Buda Ferenc (fűmunkatárs), Dobozi Eszter, Goór Imre, Komáromi Attila, Kovács István, Pintér Lajos, Sümegi György.

— Hányán pályáztak a főszerkesztői posztra és kik?

— Ezt ne tőlem kérdezd, nem hinném, hogy nekem kellene erről nyilatkozni. Heten pályáztak, de azt nem tudom, kikről van szó.

—Ügy tudom, héttagú szakmai zsűri döntött az új vezető személyéről, és mindenki téged javasolt.

— Igen, én is így tudom.

— Mi szerepelt a pályázatodban?

— Mondjam el? .. i Több oldalon át vázoltam a Forrás utóbbi évtizedének helyzetét, a mai állapotokat, a jövő tennivalóit. Nem titok, hogy miket írtam... A folyóirat csúcspontját a hetvenes évek második felére teszem, illetve a hetvenes-nyolcvanas esztendők fordulójára, amikor a sajátos Bács-Kiskun megyei jelenségek bemutatása pontosan kapcsolódott a lap egyéb célkitűzéseihez, a valóságirodalom és a szociográfia támogatásához, a népi kultúra értékeinek továbbadásához, a népi irodalom hagyományainak feltárásához. Azt is kifejtem, ez a modell hogyan vesztette el hatását.

— Hogyan?

— A lap nem tudott megújulni a nyolcvanas évek eleje óta. A tényfeltárásban egyre fontosabb szerepet töltött be a Mozgó Világ, a szép- irodalom területén az Alföld, a Tiszatáj lett a társadalmi elkötelezettségű írók élvonalának folyóirata. Több olyan folyamattal találta ma- gát 'szemben a Forrás szerkesztősége, melyre nem tudott időben reagálni. És lehet, hogy nem kifejezetten a kollektíva a hibás, akik még ma is egységes képet mutatnak, együtt dolgoznak.

— Térjünk vissza beszélgetésünk apropójához: főszerkesztő lettél. Győzelemnek is félfogható ez a tény?

— Nem győzelemként éltem-élem át ezt. Úgy gondolom, hogy eddigi munkámat ismerték el azzal, hogy a kollégáim mellettem foglaltak állást és a pályázatokat elbírálók is rám szavaztak.

— Ha jól körülnézünk az irodalmi lapok főszerkesztői körében, nincs is ilyen fiatal ember az élen sehol sem.

—Ezzel mit akarsz mondani? .. .Vanvalaíni abban, hogy ritkaságszámba megy manapság a fiatal főszerkesztő, már ami a folyóiratokat illeti. Nem készítettem számvetést, de így is megállapíthatom: a legtöbben a nyugdíjkorhatár küszöbén állnak, vagy már át is lépték azt. Persze, az ötvenévesek meg fiatal íróknak számítanak!

■'J-— Örülsz a kinevezésednek?

— Soha nem gondoltam arra, hogy vezető

beosztásba kerülök-e vagy sem. Végeztem a dolgom, lefoglaltak a irodalomtörténeti kutatásaim és egyéb feladataim. Most már egészen más elfoglaltságokra' is számítanom kell.

— Például?

— Néhány nap elteltével erre még nemigen tudok válaszolni. Reggel bemegyek a szerkesztőségbe és ugyanúgy hozzálátok a teendőimhez, mint két héttel vagy hónappal ezelőtt. Csak épp’ az a különbség, hogy most már időnként alá kell Írnom valamit, döntenem kell bizonyos dolgokban. Igaz, a többiekre mindig számítok, magam ezután sem határozok a szerkesztőséget érintő ügyekben. Ha viszont nekem is kell döntenem a kéziratok sorsáról, a kollégák véleményét mindig kikérem. De hát ez természetes is, ezért vannak rovatszerkesztők a lapnál.

— Kapsz egy szaftos, rázós témát boncolgató riportot. Mit teszel?

— írás nem került eddig sem a nyomdába a nélkül, hogy ketten-hárman ne olvastuk volna el. Ez a jövőben is gyakorlat marad. Egyébként a rázós ügyek feltárásától nem zárkózunk el, sőt várjuk a kéziratokat.

— Nincsenek ilyenek a fiókotokban?- Vannak. De, gondolom, azért hoztad szóba ezt a témát, merthogy eddig ti sem dolgozhattatok ideális körülmények között, ami a tabu fémákat illeti. A kézi vezérlés talán megszűnik és nyitva áll a kapu. Eldöntheti mindenki önmaga: politizálni akar-e az írásaival vagy a szenzációt keresi. A Forrás nemigen tud és nem is akar versenyezni a naponta megjelenő újdonságokkal. Célunk az lehet, hogy távlatokban gondolkodjunk. Most, amikor mindenféle indulatok uralkodnak, nem retten senki sem vissza a leszámolásoktól, nekünk mélyebbre kell ásnunk és felszínre kell hoznunk a mélytörténéseket is. Az értékeket pedig kötelességünk megmenteni, őrizni. Hiszem, hogy a szépirodalom ebben segíthet.

— Ha jól sejtem, az irodalmi profilt kívánod erősítem!

— A Forrás a nyolcvanas évek során elvesztette szépírói gárdájának javát. Véleményem szerint ismét meg kell nyernünk jeles íróinkat, hogy nálunk publikáljanak. Nem mondhatunk le az irodalom legújabb törekvéseinek bemutatásáról, hiszen a szépirodalom a maga eszközeivel sokszor érzékenyebben és pontosabban tudósít a társadalom állapotáról, mint a szociográfia vagy a riport. Ezért is szeretném erősíteni az irodalmi profilt.

— Igen, kevésbé vonható akkor felelősségre a főszerkesztő, ha irodalmi eszközökkel jeleníti meg az író a valóságot, a visszásságokat...

—! Néni a következményektől félek. Ne hidd azt, hogy ilyen szempontok vezérelnek, ha a szépirodalmi művek publikálását szorgalmazom. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor a politikai szféra tagolttá formálódott, akkor az irodalomnak is a maga autonómiáján belül kell léteznie. Ami azt jelenti, hogy egy irodalmi folyóiratnak a politikum irodalmi formában való megjelenését kell elősegítenie. Természetesen olyan mértékben igaz ez, amilyen mértékben a közélet gondjai valóban a politikában jelentkeznek. Ha a mostani állapotok rögződnek, avagy visszatér a néhány esztendővel ezelőtti helyzet, akkor az is bekövetkezhet, hogy egy irodalmi esszét újra politikai programként olvasunk, netán újra a szociográfia fogja pótolni az újságírást.

— Milyen a Forrás renoméja az írók, költők körében? Szívesen adnak kéziratot?

— Mit tagadjuk: elmúlt időszakban rosszul állt a Forrás szénája, sokat veszített a korábban joggal megszerzett hírnevéből. Az „átmeneti időszakban” s most is leginkább a bizalmat érzem, sok író, költő mellénk állt. És ezt fontosnak tartom. Csak egy példát említek: az 1979-es lakiteleki találkozó tízéves évfordulójára ’több résztvevőtől kértünk visszaemlékezést, értékelést. Mindannyian válaszoltak, néhány nap leforgása alatt. Friss számunkban olvashatók az írások.

— Van-e feladata az úgynevezett társadalmi szerkesztőbizottságának?

— Ez a bizottság a Forrás nehéz korszakában jött létre, szerepe volt a Forrás „átmentésében”. Ezt a szerepét betöltötte. A közeljövőben kell eldönteni, hogy a megye kutatóival „bizottságosdi” keretében vagy inkább baráti beszélgetések során, négyszemközt tartsuk-e a kapcsolatot.

*

Itt fejeződjön is be a lapba szánt interjú. Fűzi Lászlóval még sok mindenről szót váltottunk. Másokat is érdeklő témák kerültek terítékre, köztük a Forrás jövője, kultúránk katasztrofális állapota, az értelmiségiek megélhetése és még sorolhatnám, mi minden. így, hogy egymás után írom „bajainkat”, némi garanciát látok arra: előbb-utóbb olvashatjuk is valamelyik esz- szében, riportban, tanulmányban ezeket a témákat. A Forrásban. Borzák Tibor

ÍRÓJEGYZET

Hol ai a stafétabot?

Az én ifjúkoromban, a hatvanashetvenes evekben még gyakran emlegették a stafétabotot, melyet majd egyszer, ha kiérdemeljük, átadnak nekünk. Ilyenkor mindig vigyorogtunk kicsit, zavartan és illetlenül, mert az akkori vezetők ilyen különös metaforákkal éltek, de azért hittük is: egyszer tényleg eljön a mi időnk, magunk dönthetünk saját sorsunkról, és talán jobban is csináljuk a minden poszton megbízhatóknál, a rengő tokájú, suk-sük nyelven beszélő, papírról is nehezen szótagoló szónokoknál.

A mi nemzedékünk, leszámítva néhány, akarnokot, aki tehetségét megbízhatósággal pótolta, nem óhajtott vezető lenni ebben, a stafétabotot meg mindenféle jövőbeli jót ígérgető rendszerben. De minket sem óhajtottak: pusztán korunknál fogva gyanúsak voltunk, pesszimisták, Nyugat-majmolók, poténciális ellenforradalmárok. Pedig mi/ís olvastuk Marxot, komolyan vettük a szocializmusban rejlő lehetőségeket, és mindig reménykedtünk: valahol, messze, odafent azért önzetlen, hazájukat szerető, képzett, sőt: bölcs emberek is vannak, s a vályúk előtti nemtelen tülekedés csak a középkáderek bárdolallan mohóságát tükrözi.

Ezekben az években, s még később is, az orwelli gondolatrendőrség éberen működött, de többnyire kesztyűs kézzel bánt velünk. Az acélkarmok csak ritkán szúrták át a bársonykesztyűt. De azért tudtuk: mindig készenlétben állnak a karmok, melyek elhárítják az imperializmus aknamunkáját, a diver- zánsok cselvetéseit, a másként gondolkodás bűnös eretnekségeit. Sokszor mi magunk voltunk saját, leg- éberebb gondolatrendőreink, s amikor a politikusok leintették az írókat, tudósokat, akkor úgy véltük, ez velük született előjoguk. Náluk volt az a bűvös stafétabot, vagy talán varázspálca, mellyel rámutattak a kékre, és azt mondták: zöld. És mi megpróbáltuk elhinni, hogy a színvakoké a jövő.

A nagy, össznépi helyben járás korszaka volt ez, csak a stafétabot vándorolt ide-oda rejtelmes és logikátlan módon. Versenyt hirdettek, de közismert volt a végeredmény, hát senki sem futott.

Aztán ez a sporthasonlat is jobblétre szenderült, azt a bizonyos stafétabotot talán eltemették a régi harcosokkal. Nem is kérdeztünk rá. Megszoktuk, hogy vezetőink nálunk képzetlenebbek, ostobábbak: mi legfeljebb tolmácsoltunk nekik, kissé pironkodva, ha szánalmas felszólalásaikat nemzetközi fórumokon kívánták előadni.

Most már tudjuk, hogy soha nem is létezett stafétabot. Ezért hát a mostani fiatalok már ennek illúzióját sem kaphatják meg. Vagy ha mégis megvan ez a kultikus tárgy, hát ugyancsak égetheti az örökösök kezét. Kapkodjon utána, aki megirigyelte a kényelmes helyben futást.

Szentmihályi Szabó Péter

OLÁH ZOLTÁN:

Alkonyodó

Hajnal a szem; csönderezet, lehelet lép földegeket.

Est sóhaja fűzfalevél, szempillámon fonnyad a fény, ,

Málló idő, múlik minden, könnyből tengert töpreng Isten.

Szálló madár üres űrben,.1 hulló láng egy sehol tűzben.

Kő szava szél, mindent túlél, őszül az ősz, télül a tél.

Ránchoz az arc; hű a halál, porból holddá pillantottál.

DOBOZI ESZTER:

Minden lehet

átitat a reggel tejfehére egy vasútállomásig amíg a valamikor tovainduló vonatig elérsz a percenként növő drótsövény előtt — túlnan még minden lehetséges

9 SzoUáth Katalin grafikája

T Táromszáz négyszögöl a világból a miénk. Az 11 erdő széle. Van rajta egy kicsi ház, amit nagyrészt magunk építettünk. Van benne tizenhárom nagy tölgyfa, talán már százévesek. Háromszáz négyszögöl lekerítve a világból: a miénk. Ez jelenti nekünk a tavaszt, s a nyarat. A tölgyek, s a tölgyek ágain a madarak. Vagy tízféle madár látogat hozzánk. Cinke, vörösbegy,fülemüle,feketerigó, sárgarigó, szajkó, őszapó, pintyőke, zöldike, meggyvágó, no, és persze a verebek.

Válogathatnak fészeknek való odúkból. Kord tavasszal már ott lógnak az ágakon a kényelmes házak. Ok meg — főleg persze a cinkék ^ nézegetik, körülugrálják, bekukucskálnak. Mi meg lessük, megnyerte-e tetszésüket valamelyik. Válogatnak, melyik a biztonságos, kényelmes lakás. Végül elkezdenek építkezni. Ki tudja, honnan és milyen kényszer alatt keresik, hordják a különféle-anyagot. Száraz fű, moha,- nyúlszőr, gyapjú, de néha toll, vagy valami műszál. Milyen szorgalmasan, fáradhatatlanul építenek! S mikor készen van, máris falálunk benne egy-két tojást, gondosan letakarva. Aztán mikor már van tíz-tizenegy, akkor a cinkemama ráül és csak néha-néha röppen ki, hogy bekapjon egy kukacot. Aztán egyszer csak ott tátog 9-10 sárga csőr. A kis csupaszok milyen gyorsan tollasodnak! A papa meg a mama már kora reggeltől késő estig hordja nekik a jó falatokat. Honnan tudják, melyik következik? Egyformán fejlődnek, egyszerre tollasodnak. Már nyitva a szemük, pihések, gyönyörűek. Alig férnek el a fészekben. Úgy helyezkednek el, mint a kerék küllői. S ha megleshetjük a kiszállást

— az csodálatos! A mama hívogatja őket. (Honnan tudja, fiogy eljött az ideje?) Egyre hívogatja, s a legbátrabb felröppen az odú nyílásához, kidugja a fejét, aztán nagy bátran neki a világnak! Ennyi az egész? Na ugye, kis buta — oktatja a mama, papa

— csak vigyázz, ne szállj a földre, ott macskák és egyéb veszedelmek várnak, csak fel a fára és gyakorold a repülést! Már a második'is nekikészül. Aztán a többi és a csicsergő, csivitelő család ott az ágakon. De mind éhes, és egyre enni kér. Mama és papa hordja nekik, és közben tanítgatják őket: most már

magatoknak kell megkeresni a kenyeret. Ok lassan meg is tanulják. Mi most kitisztítjuk az odút (kétszer nem fészkelnek ugyanabba a fészekbe), lehet, hogy majd még egyszer költenek. Terített asztaluk a 13 tölgy és a bokrok.

Örömök és tragédiák. Nagybeteg nővérem ágyára, kezére berepülnek a szobába, onnan szedik fel a napraforgómagot. Egyszer egyet teljesen megszelídítettünk. Ujjaink közt tartva a fél diót, ő rászállt a kezünkre, úgy ette. Az asztalon sétált az étel között, a tányér szélére repült, és megkóstolta a túrós tésztát. A fejünkre szállt — fénykép is van

KOVÁCS PAULA:

Húgocskáim: madarak

róla. Már reggel hívtuk: Picike, Picike! De „minden percünk búval viselös". A gyerekeknek nem volt elég, hogy a fejükre, kezükre szállt, feltámasztották a fonott széket, magot szórtak alá, hogy odacsalják. Oda is repült, de a szék éppen akkor csapódott le, mikor ki akart sétálni, s az ráesett. Tenyerembe fogtam csepp kis testét, feje lebukott, szemére hártya borult, vékony kis lába felmeredt — vége volt. Megsirattam. A gyerekek megszeppenve ültek egymás mellett. Aztán együtt eltemettük. Igen, a halál ott settenkedik mindenütt, örül, ha lecsaphat a szépségre, örömre. Egyszer nyolc kis fióka halt meg egyszerre, még a fészekben. Előbb olyanok lettek, mintha eláztak volna, nedvesek, csapzottak, s másnap halottak. Sohase tudtuk meg, miért, hogyan.

*

A családtervezők tanulhatnának tőlük. Ezek■CK ben a pirinyó kis szivekben mennyi az anyai szeretet! Azt mondjuk: ösztön. Jó szó, — de mit jelent?

Öt kis fióka szorongott már a fészekben, már tollasak voltak, szépek, tiszták, ragyogó szeműek.

Jött egy óriási nagy vihar, ömlött az eső. Valóban: szakadt. Mikor végre elállt, félve emeltük fel az odú tetejét. Mind az öt megfulladt, s rajtuk az anyjuk is, szétterített szárnnyal. Védte őket, pedig kirepülhetett volna. Ott halt meg fiókáival ö is.

Ugyanez a vihar — talán még jég is volt — odavert egy kis madarat a teraszunkra. Nem tudott repülni, teljesen elázott. Felvettük, nem tudtuk, milyen madár, mert tollai átáztak. Bevittük és vatta közt melengettük, szárítgattuk. Élénken pislogott, mikor már megszáradt. Kitakartam: veréb volt. És vígan repült el.

Négy kis feketerigó kelt ki a világoskék tojásokból. De hirtelen hideg lett. Éjszaka fagyott. Reggel aggódva néztük meg. A feketerigó fészke egészen nyitott, a bodzafa villás ágára rakta fel. Reggel ott volt a négy kis fióka, de a mamarigó sehol. A fiókák teljesen kihűltek. Próbáltuk őket felmelegíteni, de csak egyben volt már élet — nem sokáig. Próbáltuk etetni, de nem volt benne már erő.

Van a kertben két madárstrand. Köböl építettük, lapos kövekből, amilyen a telkünkön igen sok van. Ha ásunk, hogy egy kis virágot, vagy paradicsomot ültessünk, máris előbukkannak a kis és nagy kövek. Van akkora, hogy csak pajszerrel lehet kibillenteni. A lapos ki mendencét megtöltjük vízzel, Minden madár szeret fürödni. Rigó, szajkó, cinke, meggyvágó. Ez utóbbit „bunkónak” hívjuk, mert igen szemtelen, neveletlen, falánk és követelőző. Legédesebbek az őszapók. Ók ritka vendégek, de ha jönnek, hangos tőlük a kert. Mindig csapatostul érkeznek, és ellepik a fürdőt. Olyanok, mint a jókedvű gyerekek, mikor a Balatonban pocskolnak. Kiabálnak jókedvükben, szárnyukkal csapkodják a vizet. Aztán felrepülnek a fára száritkozni — és már el is tűntek. Nagyon szépek. Hosszú farkuk, fehér fejük, tarka szárnyuk — nem apók ezek, inkább hógyerekek, vagy pici helikopterek.

Nagy a lárma, ha jön a mókus. A kis légtornász a legvékonyabb ágakon is biztonsággal egyensúlyoz hosszú farkával. Ide-oda ugrik, megáll, két kezébe fogja, ha talál valami harapnivalót. Aztán egyik fáról a másikra ugrik. Itt volt — s már sehol. Dehogynem! Ott a fatörzsön fut lefelé. Iszik a madárstrand vizéből, fülel, aztán hopp, újra fenn van a fán. Ni, ott egy másik! Megindul a kergetőzés a fa törzse körül. Bújócskát játszanak. A madarak csapatostul 'követik őket, veszekednek velük: menjetek a dolgotokra! Tudjuk, hogy szeretitek a madártojást! Még mit nem? Menjetek innen! De mókuséhmem sokat törődnek velük. Jó, nekünk nincs szárnyunk, de' nekteh meg nincs ilyen szép farkatok. Es mi is tudunk repülni egyik ágról a másikra!

A sok köböl, amit mindenfelől kiástunk, kamrát építünk. A férjem odatalicskázza az anyagot: követ, agyagot és vjzet hoz, én meg rakom a falat. Egyedül vagyok, hosszú szabadságom idején. De jó ez is: napsütésre ébredni, úszni egyet a Balatonban, aztán jön a munka: egymásra illesztem a köveket, rárakom az agyagot, aztán újabb követ, már szépen növekszik a fal. Egyszer csak egy méterre tőlem megjelenik egy kis vörösbegy. Forgatja a fejét, mintha nézné az alkotásomat „Meg vagy elégedve vele?” — szólok hozzá. Nem felel, pedig tudom, hogy szép a hangja. Nem megy el. Másnap folytatom a munkát, megint odajön és azután is, mindennap. így aztán nem is vagyok egyedül.

*

Tfstefelé a feketerigó szórakoztat. Fölöttem ül

L> egy ágon(és csodálatos áriákat énekel. Gyönyörködik saját hangjában. Cifrázza: változatok egy témára, de micsoda változatok! Nem is mozdulok, el ne menjen! Db szereti, ha hallgatják. Éjszaka a fülemile trillázik. Neki van a legszebb hangja. A madárstrandot is látogatja. Kényesen billegeli rozsdavörös farkát, a fészkét úgy elrejti, nem lehet megtalálni. Csak akkor leltünk rá, mikor már a fiókák kirepültek, egyszer a kőfalra felfutott borostyán között, máskor a mogyoróbokor közepén.

Hajnalban a kakukk kiabál a fa tetején. Kémleli a környékei, talán fészket kutat, ahova beletegye tojását. O aztán tudja, hogy kell kényelmesen élni! Dajkaságba adja a gyerekét.

Kakukk-kakukk! Mondd meg legalább, hány évig élek!...