Petőfi Népe, 1989. május (44. évfolyam, 102-127. szám)
1989-05-20 / 118. szám
1989. május 20. • PETŐFI NÉPE • 5 MIÉRT MARAD ELMÉLET A KODÁLY-MÓDSZER? „RENDELKEZŐ NYUGTALANSÁG’ 99 Szép szólamok” a zenei gyakorlatban Kodály zenéjének és pedagógiájának időszerűsége a minden területet érintő értékválságok közepette sem változott, jelentőségéhez ma sem fér kétség. Köztudomású, hogy az egyik legnagyobb hatású XX. századi magyar zeneszerző és zenetudós eszméi nem kizárólag a zenei, de az általános nevelés területén is kiváló eredménnyel hasznosíthatók. A legutóbbi évtizedben beért tapasztalatok támasztják alá, hogy hatásuk korántsem szűkíthető le csak a zenepedagógiára, alapvető funkciót töltenek be a személyiség kibontakoztatásábah. Ma, amikor az új elméletek és módszerek iránt minden eddiginél nyitot- tabban állunk az oktatás totális reformjának küszöbén, talán nem lenne érdektelen ismét átgondolni a Kodály nevéhez kötődő zenei nevelés, zenével való nevelés lehetőségeit. Ha azonban a hazai gyakorlatot, a nagyon csekély óraszámot és ennek kihasználatlanságát, az általános- és középiskolások zenei műveltségét'^— e nevelési módszer egyik kellékeként is — szemügyre vesszük, a helyzet aggasztó képet mutat. Úgy tűnik, ha nem lesz ezen a területen is változás, a magyar diákok legszélesebb rétegei számára Kodály zenéje és pedagógiája csak sókat emlegetett, ae sosem tisztázott fogalmak, „szép szólamok” maradnak. A Kecskeméti Kodály Zoltán Zene-i pedagógiai Intézet az országban kivételként foglalkozik kifejezetten azzal, hogy már diplomás zenetanárokat képezzen tovább a kódályi életmű szellemében, mely iránt a külföldi zenepedagógusok, kutatók, előadóművészek körében egyre nő az érdeklődés. Szabó Orsolya zongoraművésszel, az intézet adjunktusával, a sokat emlegetett Ko- dály-módszerről, az intézményben folyó munka részleteiről, hatékonyságáról beszélgettünk. így vélekedett: — A kodályi koncepció lényege — szűkén zenei nézőpontból :—, hogy mindenki olyan természetességgel olvasson zenét, mint ahogyan olvas regényt. Tágabb értelemben, jelentékeny eszköz a sokoldalúan kiművelt, harmonikus ember kifejlesztéséhez. Meggyőződésem, hogy egy művészeti ágon keresztül az összes többi megközelithető, és az ezekhez vezető utat igenis ki kell munkálni mindenkinek saját magában. Nem nehéz belátni, hogy például egy adott zenemű struktúráját létrehozó formai eszközök ismeretében könnyebben érzékletesebbé válnak az irodalmi vagy a képzőművészeti alkotások megfelelő formaszerkezetei. Megismerhetővé, egyúttal pedig esztétikai élmény- nyé válik a formában dolgozó rend szépsége. A XX. század embere hosszú ideig beérte azzal, hogy félrevonult a maga analitikus szakmai terrénumába, - nem is próbált törekedni az átfogó gondolkodásra, mert hisz az abban a társadalmi szemléletben gyanús, amelyben a szakszerűség megfellebbezhetetlen értéknek számít. Úgy gondolom a huszonegyedik század küszöbén elkerülhetetlen, hogy mindenki megpróbálja összegezni, szintetizálni is magában mindazt a tudást, amit megszerzett. A most kibontakozó kor a maga belső mozgásaival kifejezetten kedvez annak, hogy az alkotókedvet, az alkotóenergiákat — a kitekintésre, a viszonyításra, a tágabb szakmai és társadalmi folyamatok egészében való gondolkodásra nagyobb figyelmet fordítva — ne csak egy bizonyos területre koncentráljuk. ■—Az intézményben folyó zenei munkában az általános zeneelméleti és pedagógiai kérdésekkel foglalkozó tantárgyak mellett a gyakorlati tárgyaké: az éneké, hangszeré, kamarazenéé, karvezetésé a főszerep. Konkrétan hogyan körvonalazható e szintézisben, nagyobb összefüggésrendszerben való gondolkodás az ön zongoraóráin? — A gyakorlati zenélés összefoglaló szerepét nagyon fontosnak tartom, mert a zongorán és a kamarazenén keresztül tulajdonképpen hallgatóim legintimebb érzelmi világával, de—áttételesen — még a világról alkotott véleményével is szembesülhetek. A jelentkezők a legelső meghallgatáskor a tudásszintjüknek megfelelő besorolást nyernek, ám az én tárgyam esetében erre nincs szükség, mert nem csoportos, hanem egyéni oktatásban részesülnek, ami a művészképzés bármely területén rendkívül erőteljes eszköz a tanár kezében. A zeneművel való érintkezés közben rendszerben látható, láttatható bármilyen kiragadott részlet. Például amikor karvezetést tanítunk, „formálást” is tanítunk. Mert mit csinál tulajdonképpen egy karmester? A zenekar irányítása mellett azok számára,"akik csak passzívan, látva-hallva részesei egy zajos emóciónak, mintegy mellékesen, a megszólaló darab formaépítkezését, a struktúra rajzát is közvetíti a mozdulataival. Vizuálisan kódolja azagyban azt az információt, amit nemcsak egy hegedűszólam, de a teljes együttes sem tud nyújtani ebben a teljességben. Ha a mű megérinti a hallgatót (a nézőt), a személyiség átformálja a kapott információkat, általuk az agyközpontban olyan asszociációs gondolati pályákat indít el, melyek munkálkodásuk közben átformálják valamilyen mértékben a tudatot. Az így szerzett ismeretek más területeken is működnek. — Rokon módszerekkel hasonló célokra tör a —sajnos hasonlóképpen elszigetelt — integrált művészeti nevelés is. — Valóban. De sajnos, minden más, improvizációhoz is kötött tevékenységhez hasonlóan ez is egy nagy veszélyt rejt magában, ez pedig a dilettantizmus veszélye. Mert ha nem egy különlegesen jól félkész!tett^érzékeny ember vezeti ezeket a foglalkozásokat, a munka könnyen félresiklik. Tapasztalatom, hogy azért marad a leggyakrabban az elmélet, a prófédálás szintjén a Ko- dály-módszer, a Kodály-szísztéma, mert sokan még mindig úgy hiszik, elég átvenni a szolmizálási rendszert, pedig a zenei megközelítés-a harmóniai utakkal és a rövidre zárt stílusismeretekkel együtt csak a kiindulási pont. A teljes folyamatot irányító muzsikusszemélyiség szerepe semmivel nem pótolható. — De mit tehet ma akár a leglelkesebb és legfelkészültebb énektanár abban az átlagos (nem ének-zenei tagozatos) iskolában, ahol nemcsak a zenei anyanyelv, de az irodalom, anyanyelv tanításának alapjai is hiányosak? Megítélése szerint mi az, amit a lehetőségekből valóra válthat ott, ahol egy gyerek egy héten csak 45 percre találkozik a Zenével? — Azt hiszem, annyi lehetősége azért marad, hogy a tantervben előírt munkásmozgalmi dalt, egyszerű népdalt vagy azt a bizonyos Mozart Va- rázsfuvola-idézetet, olyan szuggesztí- ven, már-már művészi szintre emelve próbálja a gyerekek elé állítani, mintha például az Erkel Színház pódiumán kétezer ember megnyerése lenné a cél. — Heroikus vállalkozásokról beszélünk, holott sok helyen még szakos tanárok sincsenek... — Illetve — a» ismert-anyagi okok miatt a szakos tanárok is elmennek más pályára. Persze, akik hűségesek, azok sem hajlandók vidékre, kistelepülésekre menni. — Az idei tanévben 12 nemzet képviselőit fogadja hallgatóként az intézet. Mekkora a hazai érdeklődés? — Sajnos évek óta hiába hirdetjük meg a hazai énektanárok számára a továbbképzést, álig jön össze egy-egy alkalommal az egy csoportra való jelentkező. Ha jól tudom, a legutóbbi esetben mindössze nyolc jelentkezés érkezett be, ám még ez sem végleges szám, mert ebből még szinte minden alkalommal lemorzsolódnak. — Mi ennek az oka? Igénytelenség, valamiféle félelem? Tájékozatlanság?- Érzek ebben a tartózkodásban egy belső félszt, akadnak talán, akik visszariadnak attól, hogy egy már „kész” tanár menjen el valahová, s fejlessze tovább magát. Jó lenne, ha ezt a görcsös állapotot sikerülne feloldani. Talán a külföldiek egyfajta sajátos „gátlástalanságát” kellene elsajátítanunk, ők ugyanis nem azt szégyenük, hogy nem tudnak valamit, hanem azt, ha nem akarnak tudni. Ezzel kapcsolatban egy olyan, az intézetben tapasztalható jelenségről szeretnék említést tenni, ami a magyar közoktatásban talán sehol, semmilyen szinten nincs jelen. Egészen rendkívüli, hogy sem a tanárok, sem a hallgatók között nincsen irigység. A fejlődés hajtómotoija környezetemben korábban mindig, mindenütt az irigység volt. Aki két másodperccel lassabban tudta eljátszani a darabot, az máris irigy volt gyorsabb kezű társára, és azért igyekezett utolérni, hogy ő legyen a „győztes”. Itt az intézetben egészen más a szemlélet, a hozzáállás az önfejlesztéshez. Ha létezik is „futóverseny”, azt mindenki csak saját magával futja. — Lát-e a hazai továbbképzés felé való nyitásra valamilyen konkrét lehetőséget? — Igen, azt hiszem érdemes lenne kidolgozni egy olyan rendszert, hogy közvetlenül kapcsolódjunk be az énektanárképző főiskolák munkájába, a leendő ének-zene tanárok felkészítésébe. A hallgatók számára konzultációkat' tarthatnánk vagy szervezhetnénk szá- ■ mukra az intézetben nyitott órákat. De el tudom képzelni még azt a formát is, hogy a magyar hallgatók számára tartandó kurzusokon passzív óralátogató, ként legyenek jelen. (A többi tanóra nyelve ugyanis angol.) Mindenképpen jó lenne, ha ez a speciális apparátus magyar kisugárzásban is éreztethetné hatását. Károlyi Júlia Lezsák Sándor: Fekete felhő, teafű Szeretettel és hozzáértéssel szervezett irodalmi és népzenei esteken kedveltem meg Lezsák Sándort. Tiszteletdíjas népművelőként többet tett kulturális értékeinkért a legtöbb főállású közművelődési hivatalnoknál. A lakiteleki költői esteket rokonérző kecskemétiek, tiszakécskeiek, kiskun- félegyháziak is látogattak. Körültekintő, értő figyelem fogadta őket is. A kezdeményezése lendületét elvesztegető Kecskemét után a nagyközséghez vonzódó nótafákat/ citerásokat, érdekes közösségeket is. (Az intézmény igazgatója és tanár munkatársa újabb és újabb ötletekkel gazdagította, a lakiteleki találkozókat. Számíthattak más helybeliek támogatására is. A művelődési otthon — úgymond — átszervezésével, Lezsákék kitiltásával a nemzeti kultúra hadállásai gyengültek.) Szívesen buszozott, vonatozott a szorgalmas népéről is nevezetes nagyközségbe a különben nehezen mozduló Nagy László, a szép szavú Bella István, a konok hűségű Buda Ferenc, közéletünk morális fertőzéseire érzékeny Czakó Gábor, a hitvalló Sütő András, az élő klasszikus Illyés Gyula. Noha Lezsák Sándor megtisztelt barátságával, igencsak meglepődve olvastam két versét 1975 nyarán a Forrás összevont számában. Az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy nem csak életmódja, környezete, vállalt feladata, baráti biztatás parancsolta világra költeményeit. Akkor is elgyűrűzte volna a költészet, ha másként alakul sorsa, mert „aki költő, szólni vágyik”. A hazát féltő aggodalom és remény kifejeződése a számomra kicsit Váci Mihályt és Nagy Lászlót idéző Menyasszonyországom. A téü Ma- gyarország-ot Lezsák Sándor versében (is) „szélcsöndek karcolják". (Miért hiányzik első, 1983-ban kiadott kötetéből? Újraközlésétől a megformálás keresettsége miatt tekintett el a lakiteleki költő? így is jellemzi a pályakezdő szerző érzelem- és gondolatvilágát.) A lapunkban részben tőlünk független okok miatt meg sem említett kötet röTAKACS IMRE: A meg nem nevezettekhez Abbahagyom ezt a verselést. Magamról szóltam egyfolytában. Egy kicsit érintve csak a kiválasztottakat. Gombolyagot is ahány van, annyiképpen gurítanak a cicák. Nomen est omen — Ebből valami néha bejött, Modulálta leleményeimet a föladat. Nem akartam intim-Pistike lenni, Elfecsegni történteket és titkokat, Véletlen, hogy a jó tulajdonságokból, a szépségekből Említeni melyiket tudtam vagy akartam. Zűrzavar a betűk (hangok) kényszerítéséből az az agyamban Egyszer sem keletkezett... Tudok már Ciceróul, a magam ciceróságával fogalmazni. Találomra fogadtam el megnevezendőket, tehát nem sértve senkit. Egy-két hímnemű „múzsám" is lett, két fiam, négy unokám, a vöm és két barátom. , Koszorú ez, úgy, hogy hiányos, mint mikor a felhők megtörik a szivárványt. Hát ezért ne a versfőket nézzék, ó, kedves olvasóim! Eltelt időm tapasztalatát vizslassák. Kár, hogy amikor a legtöbbet Zümmögnénk, mint szüret után a darázs, közéig a tél. SIMÁI MIHÁLY: Határtalan daccal nem több egy inga-kútnál s nem kevesebb a végtelennél emberi lehetőség GONDOLAT-LÉZER ,lf‘ • — megkeresni a teremtés napját az elhagyott isteni műtőasztalt s véges arcodon határtalan daccal folytatni mégis afalytathatatlant Robert Capa fotói Először Magyarországon a Munkásmozgalmi Múzeumban Cornell Capa, az amerikai fotószindikátus elnöke, a Magnum fotóügynökség egyik alapítója hozta el testvé-1 rének, Robert Capanak a kiállítását Magyarországra. Az a Cornell Capa, akit evek óta hiába hívtak hazánkba a magyar fotószervezetek, s aki e meghívásokra nem is reagált. Most pedig maga jelentkezett, s tavaly decemberben már járt is nálunk. Sót, fölajánlotta, hogy márciusban elhozza hozzánk testvérének fotókiállítását. Minderre azért vállalkozott, mert egy másik budapesti nemzetközi fotókiállítás nemzetlcözi zsűrijének tagja, Jimmy Fox, a Magnum főszerkesztője annyi jót mesélt neki Magyarországról, az itteni fotóművészeiről. New Yorkiján 1988 őszén nyitották meg azt a tárlatot, amely néhány európai várost is megjárva érkezett Budapestre. A Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban Robert Capa 200 eredeti felvétele látható. Robert Capa 1931-ben, 18 évesen hagyta el Magyarországot, amikor is a Horthy-rendőr- ség elől 24 óra alatt kellett elmenekülnie. Akkor még Friedmann Endrének hivták. Később a barátai nevezték el Cápának, mert az állan• Varsó, 1945. dóan éhes magyar fiatalembernek olyan nagy volt a szája, mint egy cápának. Előbb Párizsba, majd 1939-ben Amerikába ment. Első sikerét alig egy évvel párizsi megérkezése után aratta, a száműzött szovjet forradalmárról, Trockijról készített felvételével. (Ez a párját ritkító portré indítja el az életmű-kiálütást.) A milicista halála. Sikeres, világhírű fotóriporter lett. Egy párizsi lap megbízásából fényképezett a spanyol polgárháborúban, egyéni látásmóddal örökítve meg a háború borzalmait, az öldöklést, a halált, és az emberi pillanatokat. Klasszikussá vált képe, a spanyol katona halála már akkor bejárta a világot. A Life Magazin tudósítójaként járta a II. világháború hadszíntereit, az észak-afrikai partraszállás, aztán Szicília is fotótémája volt. (Oda ejtőernyővel ugrott le.) Majd következett a normandiai partraszállás. A partra szálló katonákkal együtt rohamcsónakba ült, s hat órán át fényképezte a heves közelharcot, a szövetségesek és a német csapatok párharcát. Életét kockáztatva 106 felvételt készített, ám ezekből mindössze 10 maradt meg, mert előhívásukkor az asszisztense túlfűtötté az előhivót. A háború után boldog volt, hogy „munka- nélküli” haditudósítóvá vált. Cartier-Bresson- nal, David Seymourral és. testvérével, Cornell Cápával megalapította a világszerte ismertté lett Magnum fotóügynökséget. A háború után riportúton járt Kelet-Európábán, Magyarországon is. Megörökítette az újjáépítés emelkedett pillanatait, pesti városképeket. Ezeket most láthatja először a hazai közönség. Fényképezett az „ígéret földjén”, Izraelben, majd 1954-ben Vietnamban is. A francia katonákkal együtt a csatatérre tartott, amikor egy elaknásított területre érkezve leugrott a dzsipről, hogy fényképezzen. Rálépett egy aknára, | halálát lelte. „Éz a mindenki által szeretett, csodálatos ember negyven éven keresztül mindig a puskaropogás felé tartott, hogy végre odaéljen” — írta róla halálakor Irwin Shaw. Kádár Márta vid utószavában még határozottabban megfogalmazta az említett versben kifejezett gondolatot. „Nem vagyok külön költő és külön pedagógus vagy népművelő. Az utóbbi évek rámijesztettek. Nyugtalanítanak a cselekvésre nehezen átváltható föüsmerések. Én most erősen élek. A sok kilátástalan küzdelem lassan aláaknásítja türelmemet és nyugalmamat. Innen csak vers szakadhat ki, vagy belepusztulok”. Második, tavaly megjelent kötete, A fekete felhő, teafű több mint félszáz költeményt köt csokorba. Helyzetéről ad számot a ciklusba nem sorolt Mint a madarak. Költözne, hogy „az érkező madarak” örömével fedezhesse fel újra „világom közepét”. Lakiteleket, „a Tisza-part füzeseit, a Tőserdőt, / a sáros utcákat, az iskolát, a művelődési házat, / ezt a kertet, létrával is leverhető otthonomat, / s megint költészet volna egy őzrágta csemetefa, I eZy éjszakai idegen, / egy elhagyott mondat utáni vágyakozás". Furcsa szerelem köti „világa közepéhez”. Bármerre jár valóságosan vagy gondolatban a világban, a történelemben újra és újra hazahívja a kisháza. Alázott magyarként bóklász a Grand Trianonban. Ő maga a Csíki Névtelen: „Mentsd meg országunkat a tévelygéstől I és szakadástól, világosítsd meg, indítsd föl I a jónak ismeretére és állhatatos követésére". Balladás bánatainak, konok keserveinek, rózsás reményeinek mégis inkább Lakitelek a röptetője. Szinte minden versét megkomoritják az elmúlt évtizedek kínjai. A tisztelt Keresztapa társaival éhes kutyaként kaparta ki a fagyott földbe vetett krumplit hadifogolyként. 38 kilósán hazatérve először sétált ki a régen látott szülővároskában. „Egyszer a járdán I meglátott egy eldobott almacsutkát. Remegett / minden porcikája, folyt a nyála, odaugrott, / rávetette magát, nehogy megelőzzék, és bekapta, lenyelte rágás nélkül." Néha már fásult beletörődéssel veszi tudomásul: veszélyesen él. Elszámoltathatják minden tettéért, gondolatáért, de őrzi „Személye Köztársasága” függetlenségét. Öregszik, fárad, fásul, riadt szive kórházba kergeti. Hazaengedik: tanulja a nyugalmat. A Magvető Kiadó ízléses kötetben jelentette meg Lezsák Sándor újabb verseit. Verseskönyveknél szokatlanul erős fekete betűk tudatják az olvasóval a mű szerzőjének nevét, címét. Senki se számítson feszült világunkban idillre. A költő „Rendezkedő nyugtalanságáról” tájékoztatja a híveit. Mielőbb adassék meg mindnyájunk örömére: szép verseket írhasson ismét őzrágta csemetékről, balladás szerelmekről, a világra ámuló tanítványairól. Heltai Nándor CSANÁDY JÁNOS: Kiáll az ember Amikor megnyitja a kaput Észak szele, a követelődző tavasz itt neszez már a bokrok alatt -Sa kert léckerítése mögött ibolyák nyitják kis bársony szemüket; az öreg ember rovást nyit egy évnek s elfeledi a tél zsoltárait, a fiatal meg duzzadó rügyeket érez bőre alatt, mint a fa kipirosodó kérge, ha megsüti a Nap. s az ifjú lányok keble fájdalommal feszül egy esküvő elébe; ■ egymásnak felesel kánya, jérce, és mintha verem-ajtót csapna fel a huzat, a Nap az ég kitárt ajtói közt zuhintja át sugár aranyát, s kiáll a fényre a megkoronázott élet, végre az ember-nélküi-nincs-világ megérti önmagát, s megnyitva az Ég-kupolát harmatos levegőt szippant belőle — emberi csendben előre lépve!
