Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-29 / 100. szám

1989. április 29. • PETŐFI NEPE ® 5 JÓZSEF ATTILA: [Ne légy szeles...] Ne légy szeles. Bár munkádon más keres — dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen," úgy érdemes. ÍRÓJEGYZET DEÁK MÓR: Munkadal Ha egyetlen szó megvilágít­hatná, miért is vergődtem, ve­rődtem s verődök ma is az élet­ben, akár a száraz ág a sebes vizű patakban, az a szó nem a hit len­ne. Ném a barátság, nem a szere­lem. A munka lenne az ászó. Hogy így van, régóta tudom. A barátság elfolyik, mint a se-. bes vizű patak. A hit? Mi lett itt a hittel? A hitet vízbe fojtották egy másik hit nevében. És vele pusztult aZ is. A munkával büntetni lehet. Ahogy lehet büntetni a fénnyel, vízzel, szerelemriiel: mindennel, ami pedig az élethez nélkülöz­hetetlen. Csak meg kell változ­tatni az értelmét. Vagy el kell venni.. Felnagyítani, lekicsinyí­teni. Én a saját országomban nem találtam meg a hazámat. Az én hazámnak szüksége len­ne rám. Ahogy nekem ra. És hogyan lehetne rám szük­ség? Tudok hegeszteni, motort szerelni, verekedni, úszni, értek a lakatosmunkákhoz, esztergá­lok. Becsülöm, tisztelem és sze­retem a munkát, amikor pedig megvetni divat azt, aki így érez. És talán tudok írni is, de á ha­zám még nem mutatta ki, mire is lenne szüksége tőlem, hogyan is lenne szüksége rám. A fiatal, helyzetéből és korá- *-ból adódóan, változtatni akar„ .Sok helyütt tudják ezt, s hagyják I 'érvényesülni őket. Hatalmas erőt szabadítanak fel, az értel- r' mes, munkával megsokszoroz­va. Én már nem vagyok fiatal, s mintha nem is lett volna szükség az én fiatalságomra. Ahogy az öregségemre sem lesz, tudom. A középkorúságomra íesz-e? Szeretek és tudok dolgozni, és büszkén vállalom is ezt, egy olyan országban, ahol millio­mosok élnek nyugati színvona­lon, nem a munkából. Egy olyan országban, ahol a mun­kában eltöltött élet után a ha­lálra már nem elég a nyugdíj. Ahol elvárjuk az autószerelőtől a precizitást, miközben ma­gunk pontatlanok'- vagyunk. Ahol mindenki mindenkit be­csap, mert abból tud csak meg­élni. Mi marad a devalvált érte­kek helyett? Lehet-e a munka helyett valami más? Az a magyar, aki hétvégeken kétkezi munkával egy év alatt felhúzza a házát, tud dolgozni. Az a magyar, aki megbecsült munkás külhonban, tud dol­gozni. Mindenki tud, ha célja, ertelme van a munkájának. Ha látja, tudja, érzi ezt, s meg tud élni belőle. Én éltem, megéltem. Hogy munkálkodni, tenni nem tud­tam, félek, nem, vagy nem csak az én hibám. Tavasz van, május első nap­ja, a munka ünnepe. Süt a nap, lassan átmelegít. MÁJUS 1 í/uj— 9 Bíró Mihály: Vöröskalapácsos ember, 1919. „MÁJUS ELSEJE MINDIG MÁJUS ELSEJE, EZ BIZTOS” Május elsején, úgy mint egyéb jeles ünnepeinken, díszruhát ölt város, falu egyaránt. A kirakatokban, a hirdetőtáblákon, a falakon megjelennek a plakátok, a zászlók. Egy jó plakáttal hozzáadhatunk valamit az ünnep varázsához. Kérdés azonban: milyenek a mozgalmi, a politikai, az ünnepi plakátjaink? Erről beszélgettünk egy szakma­belivel, a Kecskeméten élő és alkotó Pócs Péterrel. Először május elseje, a munkásosztály nemzetközi ünnepe került szóba. 9 Pócs Péter franciaországi kiállítására hívó plakát. JUHÁSZ GYULA: A munkásotthon homlokára Ki itt belépsz, templomba lépsz be. Szentség a munka és erő, Ez a jövő nagy menedéke, Embert egekbe emelő. A munka a rend és a béke, Az életünknek lelke ő. Csak az bitang és az hazátlan. Ki here módra él magában. Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot Vérért, verítékért cserébe, Hogy legyenek mind boldogok! Hogy a gyalázott Ember képe Ragyogjon, mint a nap lobog! S a munka ne legyen robot csak, De himnusza a dolgozóknak! Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt, Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét! Dolgozni föl mind, lankadatlan, Amíg az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más. Csak aki alkot, aki munkás! Izzó sarló Beszélgetés Pócs Péterrel a politikai, a mozgalmi plakátokról — Szerintem ma másképpen kell be­szélnünk a munkáról, mint régebben. Az emberek többet dolgoznak, a nyolc óra leteltével sem pihennek igazán. Ha azt vesszük, duplájára nőtt a munka­idő. Sokan tizenhat órán át igyekeznek pénzt keresni, mert a családnak meg kell teremteni a létbiztonságot. Ho­gyan ünnepelhetjük a munkát, ha nincs kellő megbecsülése? Duczky Kristóf ba­rátom készített az idén egy május else­jei plakátot, melyen egy négyágú villa letört fogai közül egyetlen egy görbe ág látszik, az írja ki az „elsejét”. Nagyon kifejezőnek tartom, ha figyelembe ve­szem azt, hol tart ma Magyarországon az életszínvonal. — Mikor kapott utoljára megbízást május elsejei plakát tervezésére? — 1981-ben. A Képzőművészeti Ki­adó jelentette meg azt a kisméretű pla­kátomat, melyen egy gyárat láthat­tunk, és a kémény rajzolta ki az egyest. Nem tartom jónak ezt a grafikámat, de nem is szégyellem. — Fontos-e, hogy az ünnepi plakáto­kon szerepeljen a dátum, vagyis amit ünnepiünk? Amennyiben adott eseményhez kapcsolódik, feltétlenül rajta kell len­nie a plakáton a dátumnak. Május else­je mindig május elseje, ez biztos, hogy nem változik. Április negyediké már korántsem egyértelmű, legalábbis mos­tanában felvetődött felszabadulásunk időpontjának kérdésessége. — November 7-ei plakátot nem kell már tervezni, viszont március 15-e piros betűs ünneppé lépett elő. — Ennek nagyon örülök. A mostani március 15-ei plakáttal nem vagyok megelégedve. A korábbi beidegződések jelei még fellelhetők a terven. Egy fakó, elhasználódott 1848-as zászlót jelení­tettek meg a plakáton. Hosszú idő óta ismét megünnepelhettük március 15-ét és mégsem került az utcára mozgósító, lényegi, a változások szelét is tükröző alkotás. — Ön is készített plakátot március 15-ére! — Igyekeztem a mára koncentrálni, hogy ma, 1989-ben mit jelent nekünk március 15-e, milyen utat jelöl ki a gon­dolkodó, a Kárpát-medencében élő ember számára. A lekötött kéz - amely szorítja a kokárdát — a szabad­ságra, a forradalmiságra utal. — Hogyan lehetne a mozgalmi plaká­tokat megújítani jelenlegi, változó politi­kai életünkben? Szükség van-e egyálta­lán a plakátok átformálására? —: Az egypártrendszer magában taia-mtm M .MUTES 15. 9 Pócs Péter: Március 15. hordozza azt az álláspontot, hogy „minden nagyon jó, semmin sem kell változtatni, hiszen a legjobb úton hala­dunk”. E? maga után vonja azt, hogy milyen plakátok születnek, mit várnak el a művészektől a megrendelők. Ha nincs alternatíva, nem is lehet igazán jó politikai plakátokról beszélni, konkrét, állandóan megünnepelt történelmi ese­mények esetében sem. Más a helyzet, ha különböző önszerveződések tanúi lehetünk. Bizonyára másként tűzik zászlajukra például 1848-at vagy 1956- ot. Ebben az esetben a plakáttervező­nek is könnyebb a dolga: választhat, hogy melyik jelszóval, politikai prog­rammal azonosul. Nagyobb , az esély arra is, hogy jó plakát készül. — Milyen május elsejei plakátot ter­vezne? — Május elsejéről az jut az eszembe, hogy az emberek transzparensekkel a kezükben felvonulnak. Talán olyan plakátot terveznék, melyen üres vagy feketére festett táblákat fognának a fel­vonulók. Csak semmi heroizmus! —Nem egy kiemelkedő, művészettör­téneti jelentőségű május elsejei plakát készült a század során. Bíró Mihály ka­lapácsos embere is ilyen. — Nagyon hatásos plakát, ám ez az 1919-es alkotás nem biztos, hogy ma ugyanolyan mozgósító erejű lenne. Úgy érzem, május elseje kapcsán ma másról kell beszélnünk, mást kell meg­fogalmaznia a művésznek. 1945 után, a földig rombolt Magyarországon óri­ási hitele volt a munkának. Eredményt csak úgy lehetett várni, ha mindenki összefog, egységben kezdenek az or­szág felépítéséhez. — Erre a plakátok is biztatták az embereket. — Igen. Igaz jelszavak kerültek a plakátokra.réppen ezért a hatásuk sem maradt el. Nem volt ellentmondás az emberek közhangulata és a plakátokon megjelenő szlogenek között. Ma más a helyzet. Az április 4-ei plakáton példa- i ul szivárványt láthattunk á Parlament­tel együtt. Keressük a kiutat, a jö­vőt ... És nyugalmat árasztó elemek szerepelnek a plakáton? Jefenleg éppen nincsenek szivárványok a fejünk fölött. —1 Mi a véleménye a hatvanas-hetve­nes évek május elsejei plakátjairól? — Azok sem voltak igazak! Az ösz- szefogás, a szolidaritás, a munka vizuá­lis megfogalmazásai éltek tovább, meg­maradtak a szimbólumok. Úgy tűnik, mintha nem is létezett volna a békega­lambon, a vörös drapérián, az ökölbe szorult kézen, az izzó sarlón kívül más jelkép. Máig érvényes, hogy megma­radtak az állandóan használt jelképek, hiába változott a grafikai világ, a kife­jezőeszközök tára. — Milyen jövőjük van a mozgalmi, a politikai plakátoknak? — Amennyiben valós politikai ünne­peink lesznek, és az egész ország, a nemzet magáénak érzi, akkor valószí­nű, hogy az idő teltével, az adott idő­szak tükrében szemlélik, szemléljük az ünnepeket. Az Alkotmány ünnepe egé­szen mást jelentett születése pillanatá­ban, megint mást a későbbiek során, és másképp értékeljük majd az új alkot­mány nyilvánosságra hozatala után. A grafikusok is véleményt mondhat­nak majd plakátjaikkal. Természetesen naprakész, korszerű jelképekkel. Hi- szék a politikai plakátokban. Úgy gon­dolom, a társadalmi mozgásokban nagy szerepük van, lehet. — Együtt formálódhat a plakát és az ünnep? — így van. Biztos vagyok abban, hogy sokkal hitelesebb, jobb plakát ke­rül utcára, például jövő március 15-én. Remélhetőleg azok kapnak publicitást, akik a legfelelősebben, a legérettebben gondolkodnak bizonyos témákról. így lehet más és más minden politikai pla­kát. Borzák Tibor NOVÁK BÉLA DÉNES: Happy end nélkül (szocionovella) Ezt a történetet nem én írtam, nem is a magasságos Elet, Őkegyelmessége úgyis csak operettekben, avagy király­drámákban tud fogalmazni. Ezt a tör­ténetet mesélte valaki, nem mondhatni róla, hogy forradalmárnak született, s hősen egy aranyozott guillotine alatt végzi be sorsát, de az sem állítható, hogy gyáva volna. Egy fiatal gyári munkásnak két-három rizlingfröccs mellett elmesélt történetét jegyeztem le, a külső, kocsmai zajokon kívül tel­jes szó- és hangulati hűséggel. A jó kovács, ha kalapáccsal üt a vasra, a szikra csillagvirágzásából, minden technológiái és anyagismeret nélkül tudja, érzi, mi ötvözet formáló­dik keze alatt, s végül is azt hihetnők: a munka az munka, egyre megy, eke­vas készül-e, vagy emberirtó szer­szám. Nem jó, ha túlságosan védett valaki — vélte József—, az testi-lelki impo­tenciát okoz, legó személyiséggé, ösz- szerakható bábuvá válik idővel az ilyen ember. En ellenben állami gon­dozatlanvagyok! Miután elvégeztem a szakmunkásképzőt, kiraktak a nagy magyar Hortobágy fővárosának köze- pire. 17 évesen kerültem a Vasmű ön­tödéjébe, gyakorló utolsó évem itt vé­geztem, szakmaiból jelesre, magyar­ból annyi volt a vizsga: tudom-e, ki kapott luest Nagyváradon, mondtam, hogy Ady. O. K., igy lettem közepes műveltségű értelmetlenségi. Ekkor ismertem meg Zoli bácsit, az O feladata volt engem betanítani a szakmai, munkavédelmi és egyéb dol­gokra. Ez idő tájt abban a különös megtisz­teltetésben volt részem, hogy nevezés nélkül indulhattam az Ismerd Meg Szép Fővárosunkat vetélkedőn, mi­után nem laktam sehol, mindenütt je­lenvaló voltam, mint az Úr, ám nem a fákban és füvekben, inkább pályaud­varokban. A gyár mimkásszállására nem voltam jogosult, nem lévén vidéki lakos és állami gondozott, az Otthon­ból pedig kirúgtak, mondván: már ke­reső, felnőtt ember vagyok, gondos­kodjak magamról. De vissza Zoli bácsihoz. Nem mondhatok rosszat róla, főleg, hogy ilyen borzasztóan végződött az egész. Minden energiáját arra fordította, hogy belőlem jó szakember legyen. Kezdetben nem is volt baj, de később már kínossá vált atyáskodása, egy po­hár sört se ihattam meg, a többiek gúnyoltak, kiröhögtek emiatt. Furcsa dolog volt, mint amikor két sündisznó találkozik: kifelé szúrnak, befelé véd­telenek és gyengék, boldogtalanok. Ilyenek voltunk Mi, két árva, függet­len a korkülönbségtől. Zoli bácsi fia disszidált az NSZK- ba, bennem látta testet ölteni örökre eltűnt gyermekét. Számomra, aki nem ismertem soha a boldog gyermekek tejszagú álmát, s csak ragasztószag és ideges lucsok volt minden ébredésem, szokatlan és különös érzés volt, hogy szeretetet érzek magam körül, még ha virágnyelv helyett a szerszámok nyel­vén beszélgettünk is az öreggel. De az idillnek vége szakadt. Már akkor jóval többet tudtam a munkafolyamatokról, mint a többi társam, elég volt ránéz­nem az olvasztótégelyre, s meg tudtam mondani hány fokos az acél, szén van-e több benne, vagy szilícium. Ek­kor jött a farsangi mulatság. Zoli bá­csi, aki megvetett minden lumpolást, és szinte betegesen csak a munkájának élt, természetesen nem jött el, sőt en­gem is óva intett a murizástól. De kérdem én, ki az a hülye, aki 18 évesen nem megy el fröccsözni egyet, nem beszélve az irodaépületbeli csajok kebleiről, mely domborulatok lentről, az olajos, piszkos üzemcsarnokból leg­alább olyan távolinak és nehezen meg- közelithetönek tetszettek számomra, mint a gyergyói havasok. Fehér asztal mellett leszálltak hivatalkirálynöi tró­nusaikról, s ugyanolyan esendőkké lettek, mint más „hétköznapi" emberi lények. Ne csodálkozzon, ha túl civil&áltan fogalmazok, amikor nem volt szállá­som, s éppen nem dolgoztam, időm java részét könyvtárakban töltöttem, igy lettem kultúrcsimpánz. Nem ér­tem, a melósokat mi okkal tartják bunkónak, tahónak, hadd ne folytas­sam még, minek. Az életnek, ennek a közép-kelet-kárpát-medencei életnek ők legjobb isáneröi, s persze szenvedői is egy valós, de inkább vélt lörténelem- csinálásnak. i Szóval, itt a farsangon hallottam a szaktársaktól meg a kapatos admi­nisztrátorlányoktól, hogy Zoli bácsi igy meg úgy. Hogy ötvenhatban ez. meg az. Azért nem lett belőle főnök. Mert, ugye. dolgozni nem elég,_ moz­galom, közösség, egyebek ... Én hiá­ba mondtam: ha csak tíz ilyen tudású ember volna a vállalatnál. nem kéne három műszakban dolgozni, minden­kinek megvolna a nyeresége, a bérpót­lékot nem a túlórák, hanem az okosan és szervezetten töltött nyolc órákból is összehozhatnánk.-Legyintettek. Te is olyan begyepe­sedett vén hülye leszel, mint a Zoli szaktárs! Szó szerint ez hangzott el.' Akárhogyan gondolkodtam, nem ér­tettem, miért irigykednek mesteremre, vagy ahogy én magamban neveztem: félapámra. Máig sem értem. Hiszen mást se hallani manapság: kivesztek az igazi mesteremberek:, megszűnt a szakmák szeretete, s hogy aki nem talál örömet napi dolgaiban, az más emberekben se fog. Azután, mármint a farsang után el­mentem Zoli bácsihoz, aki táppénzen volt, nekem ez nem volt furcsa, de vol­tak, akik azt ■ mondták,’ valami nem stimmel, az öreg harminc éve nem be­tegeskedett. Nagyon örült nekem, azt mondta, idegkimerültsége van, én marha, pedig elmeséltem Neki, miket mondtak róla a többiek. Nem szólt semmit, csak bá­mult maga elé. Gondoltam, előbb- utóbb úgyis megtudta volna valakiről, jobb ha tőlem hallja. Másnap, a délutáni műszakban vol­tam, amikor hozták a borzasztó hirt: SZoli bácsi gázzal megmérgezte magát és meghalt. Azóta nem bírok nyűgöd- - tan aludni, állandóan zakatol a fejem­ben: én öltem meg, pedig tudom, ez nem igaz. Akárhogy is van. lehet, hogy idejét múlta, régimódi volt a viselkedé- i se, mindene, de én nagyon sokat tanul­tam tőle. Még halálával is becsületre akart nevelni. Hogy megmaradni, fönnmaradni ne tanított volna meg? En azért élek és dolgozom. Csak igy. Happy end nélkül. \

Next

/
Thumbnails
Contents