Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-25 / 96. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1989. április 25. Uj munkahelyek kormánytámogatással A kormány 6 millió forintos támogatásával, HAJ- DUPLASZT néven üvegszál vázas poliészter műanyagtermékeket előállító gazdasági társaság alakult Hajdúszoboszlón. A 60 fős kisüzemben 45 féle terméket gyártanak, közöttük kajakokat, bor- gászladikokat, mezőgazda- sági gépalkatrészeket stb. A gazdasági társaság úgy . tervezi, bogy már az első évében megkezdik termékeiknek külföldi értékesítését is. (MTI-fotó) Színházat most? Abszurdnak tűnő ötlet: létesítsünk ma színházat. Ma, amikor megélhetési gondok nyomasztanak, nem kevesen a létért küzdenek. Ma, amikor egyre kevesebb pénz áramlik a kultúrába. Mégis akad egy hely, egy város, ahol összefog néhány polgár, és kijelenti: legyen színház! Ez történt nemrég Szombathelyen. A vasi város már korábban is hitet tett az értékteremtés, az igényes művelődés mellett. A helyi képtár épitése országos üggyé vált, milliókkal segítette megvalósulását a lakosság. Amikor Thyssen- Bomemisza jóvoltából sor került ama,híres kiállításra (Dürer-, Picasso-, Van Gogh-képek eredetiben), akkor mindenki számára nyilvánvalóvá vált: kultúra nélkül lehet élni, de nem érdemes. Persze nem színház építéséről van szó. Ez irreális lenne. De arról igen, hogy állandó társulat szervezésével megalapozzák egy majdani színház működését. Gondolva a jobb időkre. Gondolva arra, hogy a színház a legmagasabb szintű szellemi műhely. Fazont adhat a régióknak, lehetőséget teremt a különféle művészeti ágak szintézisére, Az ötlet egy győri színházrendezőtől, Kiss Józseftől származik. Nem csak neki van elege az újabb- kori hajszából, amelyet kénytelen elszenvedni a szakma. A színházak túlterheltek, mindent kénytelenek játszani, nincs munkamegosztás. A színészek hajszoltak, nem képesek igazán átélni szerepüket, zsíros- kenyérgondjaik vannak. A próbaidő rövid, tisztességes felkészülésről szó sem lehet. Premier premierf ér, az eredmény sokszor siralmas. Ösz- szecsapott, kedvetlen darabok, csalódott közönség. Milyen lenne a szombathelyi társulat, a színház? Valami olyasmi, mint volt a Pécsi Balett, a Győri Balett. Kollektív kivonulás a lassan lezüllő színházi életből, újrakezdve az alapoknál. Nem gigantikus pénzekkel, hanem egy „bőrönddel”, bőröndnyi színházzal. A lelkes fiatalember olyan műfajt kíván meghonosítani a vasi városban, amely mindenkinek szól és amelyet mindenki ért. Shakespeare a példa. Úgy nevettetni a szegényt, hogy elgondolkodjon a gazdag. Úgy szőni a cselekményt, hogy azt mindenki, ács és király egyformán élvezze, értse. Tehát megcsinálni a nép színházát. A vasi polgárok örömmel vették a kezdeményezést. Rövid időn belül megalakult a szinházbarátok köre, és küszöbön áll az egyesület létrehozása is. Az ötlet, az alulról építkező színház terve elismerést aratott. Bár az is igaz, akadnak ellenzői. Emlékezve a korábbi „önkéntességre”, amikor mindenért fizetni kellett. Legyen az jó vagy rossz elképzelés, terv. Színházat most? Egy ország, jusson bármilyen helyzetbe, a kultúráról nem mondhat le. Ha beszűkül, napi gondjaira figyel, csapdába kerülhet. Amikor már jobban mehetne, nem lesz értelmes fő, aki ezt kivitelezze. A jelenlegi reformfolyamat súlyos ellentmondásai erre figyelmeztetnek. A kultúra, s benne a színház, létszükséglet. Gondoljunk csak Dél-Korea példájára. Húsz éve szegények voltak, most meg irigyeljük őket. Mi történt? Annyi, hogy beruháztak 20 milliárd dollárt az oktatásba, kultúrába. Akkor építettek iskolákat, egyetemeket, színházakat, sportcsarnokokat, amikor ez esztelenségnek tűnt. Tiltakozott is a nép, mert gyorsan akart nagyobb kenyeret, szebb jövőt. Húsz év eltelt, s létrejött a délkoreai társadalomban az a képzelt réteg, amely képes felemelni hazáját. Képes a gazdaság dinamizálására. Éppen, mert művelt, mert voltak ehhez idejében eszközei. Lemondtunk mégoly csekély lehetőségeinkről is, háttérbe szorítva a kultúrát? Nem. Ez volna az igazi esztelenség. Nekünk is meg kell teremtenünk az okos emberek gyülekezetét, ehhez színház is kell! Éppen azért, hogy holnap is legyen vajas kenyér. Szombathelyen valami elindult, elkezdődött. Talán egyszer példaértékűvé válik. Szorítsunk .érte, mert magunkért, a jövőnkért szorítunk. Kozma Gábor Tanároknak kedvezményeznek a számítógép- gyártók Új cikksorozatot kezdett a legutóbbi (április 15-ei) számában a Computerworld-Számítástechnika „Iskola és piac” címmel. A szerző azt mutatja be, hogy Amerikában a számítógépgyártók és programkészítők miképp vetélkednek egymással egy sajátos piacért az iskolák meghódításáért. Tanulságos példákat szolgáltat számunkra arra nézve, hogy miképpen kell már jó előre befolyásolni a jövő nemzedékét majdani gép- és prógramválasztásá- ban. Az amerikai cégek a befolyásolást a tanároknál kezdik: a gyakorló pedagógusoknak jelentős árkedvezményeket adnak. Az IBM'’ például egyes géptípusoknál 40 százalék engedményig is elmegy, mások bizonyos értékhatárig ingyen adják a szoftvert a gép mellé. A Tandy cég évente kétszer hirdet vásárlási • kedvezményt a tanároknak, s külön premizálja az oktatási programokat. Ugyancsak bevett marketingmódszerként említi a cikksorozat első része a konferenciák szponzorálását is. Az ebben élenjárók szívesen támogatják a tanároknak rendezett bemutatókat, konferenciákat. A legfrissebb számban néhány nyugati hír és amerikai szoftverkritika mellett — olvashatunk egy nagyon alapos hazai körképet a perifériák piaci helyzetéről, egy tanulságos összeállítást az itthon kapható (itthon készült) tervező- programokról, s egy rosszalló véleménynyilvánítást az április 8-ai vámrendeletről. — esi nr A pingálóasszony esete Már negyedik napja lődörögtem a vogéz fővárosban. Szomorúan. Kínzott a honvágy. Gyötört a tétlenség. Hivatalos úton voltam ugyanis. És amikor már a legmélyebben voltam magam alatt, azt olvasom egy hirdetőoszlopon, hogy magyar vegyipari kiállítás nyílott a centrumban. Hurrá! Ott, a honi kémia termékei között biztosan megjavul életkedvem. Boldogan kószálok a vitrinek között, dagad a mellem a büszkeségtől amikor egy-egy vogéz látogató dicsérő szavakat ejt a magyar spanyolviaszról, kenőolajról, kenőpénzről, kenőmájasról, olefinről, olezancról meg, hasonlókról. Felfigyelek arra, hogy a kiállítási csarnok bal sarkában egymást tapossa a nép, akkora a nyüzsgés. Közéjük furakodom, az élre török, és mit látok?! Egy sokszoknyás magyar pingáló asszonyt! Egy tőrölmetszett barna menyecskét pruszlikban. Pillangós papucs a lábán! Hímzett kendő a fején! Magyar sámliról ágaskodik a lelkem, úgy fest tulipánokat a fehérre meszelt falra. Pingálóasszony! A pacsirtás, délibábos magyar falu hírnöke a messzi idegenben! Most picit oldalra hajlítja a fejét, csücsörít, ihletre vár. Jön az ihlet, és ö odakanyarit a tulipánok szárára néhány margarétaszirmot és lótuszlevelet. De ismerős így profilból a pofikája, de emlékeztet valakire ez a csücsörí- tés! Kivártam a zárórát, s amikor elnéptelenedett a csarnok, megszólítottam: — Árulja már el édes szentem, maga véletlenül nem Lokvenc Béla a Wesselényi utca hétből? Persze, hogy ö volt! Nagyon megörült nekem, együtt rúgtuk a labdát hajdanán a Fradi-kölyökben. Sietve átöltözött, beültünk a legközelebbi kocsmába. — Rengeteg a strapa — “panaszkodott, amikor a munkája felől érdeklődtem. — Hogy mást ne mondjak, naponta háromszor borotválkozom, hogy sima legyen a képem. Es az a sok csipkedés! Tiszta kék a vádlim! Ebben a szexmániás nyugati világban pipískedni a sok megvadult hím sze- meláttára... — De azért megéri, nem? — Anyagilag nem rossz bőt. Jó a napidíj. Emellett a látogatók majd megvesznek, hogy adjam el nekik a papucsomat, a pruszlikomat, a kendőmet. Egy közepes turnén járulok annyit, mint Pesten egy népművészeti üzlet évente. Ebből húsz százalék az enyém. — Mondd — érdeklődtem —, hogy lett belőled egyáltalán pingálóasszony? Eredetileg ácsnak tanultál, nem? — Nézd, szédültem a magasban. Aztán láttam a tévében, a filmhírá- dókban, a képeslapokban, hogy a pin- gálóasszonyoknak milyen nagy a keletjük most, az exportorientáció idején. Nincs nemzetközi vásár, kiállítás, külországi kulturális bemutatkozás nélkülük. Próba szerencse! Megvettem a jelmezt, a többi eugehört, jelentkeztem, felvettek. Azóta piktoro- lom a falakat nyugaton és keleten. Rezsim úgyszólván — semmi. A cég fizeti a festéket, a pemzlit, a sámlit, a szállást és á kosztot. — Szép kis pénzt kaparhattál ösz- sze! — Hááát... Van egy házacskám a Rózsadombon, egy Mercim, egy kuckóm a Balaton mellett... De most nagyon félek. Mi lesz, ha rámlőcsölik azt a rengeteg adót?! Hogy az a tulipános, rezedás, margarétás ég-,-. . Úgy elcifrázta, ahogy csak egy tősgyökeres magyar pingálóasszony tudja! Elvezet volt hallgatni. Kürti András Kényszer helyett A társasági törvény megbolygatta a szövetkezeteket. A múlt év őszén, amíg csak formálódott az új szabályozás, a szövetkezeti vezetők reménykedve várták, milyen hatással lesz gazdálkodásukra. Januárban kiderült, hogy az elfogadott társasági törvény, a benne rejlő kedvezmények újabb kihívást jelentenek a szövetkezeteknek. A jó szándékú és laikus közvélemény azt sem értette pontosan, miben különböznek a szövetkezetek a társasági törvényben szereplő for* máktól. Az elmúlt évtizedekben az állami vállalatok szocialista jellegére hivatkozva, hátrányos megkülönböztetések érték a szövetkezeteket. Ezúttal pedig a gazdasági társaságok kerültek reflektorfénybe, s ez megint csak hátrányba hozta a szövetkezeteket. A hátrány tehát halmozódott, megfeledkezve arról, hogy a szövetkezetek a megkülönböztetések ellenére is bizonyították életképességüket az elmúlt évtizedekben. Ezt magas rangú dokumentumok is elismerték, így az MSZMP KB is megállapította, hogy a szövetkezeti tulajdon hatékonyabb az államinál. Nem csak más, több is Ha az elveket és a versenysemleges gazdálkodás szabályait tekintjük, biztató lehet a szövetkezeti jövő. A szövetkezet ugyanis nemcsak más, hanem több is a részvénytársaságnál; nem csupán gazdasági vállalkozás, de egyszersmind társadalmi szervezet, mozgalom is. A társaságokra olyan jellemző profitérdekeltség a szövetkezetek jelenleg is élő kulturális, szociális funkcióit szorítaná háttérbe, tagadná a demokratikus működés gyakorlatát. A gazdálkodásnak éppen azokról a humánus vonásairól mondanának le, amelyek a (társadalmi rendszerektől függetlenül előnyei a szövetkezésnek. Mindezek persze csak elvek maradnak, ha az éppen érvényes gazdaságpolitika, s kiváltképpen annak gazdasági gyakorlata nem engedi az önkormányzati döntésekre hagyatkozni a szövetkezeteket, nem tekinti őket egyenrangú partnereknek. A szövetkezeti elvek és törvények megsértésének, az ezekkel ellentétes gazdasági beavatkozásnak több alkalommal is tanúi lehettünk az elmúlt évtizedekben. Ezek esetenként veszélyeztették a szövetkezeti létet, s ezt a veszélyt a januártól érvényes társasági törvény felerősítette. Űj szövetkezeti törvény kell Az ellentmondásokra tekintettel feltétlenül szükség van egy új, egységes szövetkezeti törvényre, amely viszont csak az alkotmány' elfogadását követően, 1990-ben léphet hatályba. Ez viszont még elég hosszú idő ahhoz, hogy az ellentmondások a szövetkezetek hátrányára szaporodjanak. Ezért még az idén, szőkébb körben, módosulnak a szövetkezeti jogszabályok, nélkülük ugyanis nem egyenértékűek a szövetkezetek más gazdasági társaságokkal, nincs egyenlő esélyük az eredményes gazdálkodásra. * * Csókalányok az úttörőházban A legkisebbeknek, az 1—4. osztályosoknak tartják a kecskeméti úttörőházban a drama- tikusjáték-foglalkozásokat. Feldolgoztak • már különféle szokásokat, néphagyományokat, most pedig egy mese van soron, a Kriza-gyűjtésből származó Csókalányokat játsszák a résztvevők. Minden szerdán egy-egy húsz-huszonöt tagú csoport érkezik, akik nem tudnak a meséről, a közös játékról. Csak kétórás, iskolán kívüli foglalkozásra készülnek. És valami egészen másban lesz részük! A csoport vezetője, Józsa Kata fogalmazta meg a játék lényegét: „Egyenrangú partnerként kezeljük a gyerekeket, akik nagyszerűen feloldódnak ebben a közegben, szívesen jönnek máskor is, mert élményben van részük.” Megtudtam tőle, hogy akadt már olyan csoport is, melyben a gyengébb képességű gyermek is tökéletesen formálta szerepét, majd visszatérve az iskolába, öntevékenyebb lett, mert a házban valamiféle bizonyosságot kapott arról, hogy tulajdonképpen ügyes fiú ő, csak eddig nem mutatta meg ... A játék nem a mese ismertetésével kezdődik. Múlt szerdán a Kuruc téri iskola' elsősei és • A játékhoz segítségre van szükségünk — Józsa Kata így kezdi a foglalkozást. (Fent) Amikor Józsa Kata elkezdi keresni fiát, Palkót, Dányi Krisztián jelentkezik és olyan Önfeledten játszik, hogy tapasztalt színjátszónak hihetnék a nézők. Ez a nyolcéves kisfiú azonnal felfogja a mese fonalát, szöveggel és tagiejtései érzékelteti a cselekményt. Szegény legény vagyok én / erdőn-mezőn járok én / elszakadt az ingem / krajcárom sincsen — szol a kedves-panaszos dal, miközben Be viz , Márta, Heig Lilla, Országh Éva és a nagykőrösi Szabó Tímea együtt keresi Palkó elveszett nővéreit, akik csókalányok lettek — a kicsinyekkel. A mese szabályai szerint természetesen sok-sok akadályt küzdenek le, és közben egymásra figyelve, egymást segítve játszanak, animálnak. Még öt alkalommal várják a gyerekeket a Csókalányokra az úttörőházba, s további százötven gyereknek nyújtanak - ebben a formában — élményt. • Ez a fazék bizony lyukas — mutatja a gyerekeknek Monzág Péter, be kell foltozni! (A képen úttörőnyakken- dősen figyel Dányi Krisztián, aki majd Palkót személyesíti meg.) (Tóth Sándor felvételei) másodikosai figyelemmel hallgatták: részt vesznek egy mese eljátszásában, de ehhez az ő segítségükre van szükség. El kell ugyanis készíteni a díszleteket és a kellékeket. Természetesen azonnal akadt vállalkozó a jelzések — díszletek — készítéséhez, a gyöngyfűzéshez, a ragasztáshoz. Az animátorok — kecskeméti középiskolások és főiskolások, Józsa Kata egyenrangú társai — közben figyelik a tevékenykedőket, hogy a kellemesen szóló furulyaszó — Vágsé- lei Zoltán előadásában vezető dallamával a meséhez kapcsolódó népdalt is egyre jobban énekeljék. És persze kiválaszszák, lehetőleg önként jelentkezők közül, a mese szereplőit, akik majd valóban eljátsszák társaikkal a cselekményt. Mintegy 25-30 percig folyik a felkészülés, mind oldottab- ban, de mindvégig csendben.
