Petőfi Népe, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

1989. március 4. • PETŐFI NÉPE • 5 Korunk, közérzetünk animációban és rajzban' Kiállítás Kunszentmiklóson •' Szilágyi V. Zoltán animációs filmrendező, a Pannónia Film Vállalat kecskeméti műtermének munkatársa áttelepülése után néhány hónappal — alig több, mint egy esztendeje — lepte meg először iróniát és szoron­gást sugárzó, bravúrosan kivitelezett rajzaival a megyei tárlat közönsé­gét. Az azóta eltelt idő alatt több csoportos megyei és országos grafikai kiállításon találkozhattak az érdeklődők munkáival. E hét elején nyílott önálló kiállítása Kunszentmiklóson, az Általános Művelődési Központ­ban (illusztrációinkat innen vettük). Ebből az alkalomból kértem meg Szilágyi V. Zoltánt, próbálja meg jellemezni saját rajzait. , 9 Ima —Jó párszor magam is eltűnőd­tem azon, hogy miért éppen így rajzolok. Erre van egy nagyon hét­köznapi válaszom. Soha nem lévén saját műtermem, mindig abban a szobában kellett rajzolnom, ahol éltünk. Végül is egy rajztáblára ki­tűzött papír kis felületére kellett — aránylag tisztán — megvalósí­tanom valamennyi elképzelésem. A gyakorlati meghatározottság mellett a másik ok talán az, hogy számomra mindig összetett jelen­téssel bírtak a legkisebb részletek is. Én azt hiszem, az ábrázolásnak ez a konkrét, már-már hiperrealis- ta pontossággal leképezett elemek­ből építkező formája csak látszó­lag könnyíti meg a befogadást. Ez­zel együtt persze szolgálhat kéz­nyújtásként is annak, aki először találkozik ezekkel a rajzokkal. — Grafikai munkásságánál köz­ismertebb animációs pályafutása, melynek jegyében legutóbbi évei tel­nek. A tavalyi esztendőben — más jellegű, társalkotókkal közösen ki­vitelezett feladatai mellett — a két egyedi filmje is elkészült. Az első­ről: az egyén és a közösség teljesít­ményének értékelhetőségét vizsgáló Origóról a Petőfi Népe hasábjain korábban már esett szó. A közel­múltban befejezett másik produkció a maga műfajában különlegesnek számít már csak azért is, mert érinti a tetoválás tárgykörét. Hogyan, milyen formában kerülhet egy ani­mációs film középpontjába ez a mű­vészetidegen elem? jfejA rövid, egyperces kis pro­dukció különleges technikai prob­lémákat érint — részben azzal, hogy rajzaim egy élő ember bőrére kerülnek. A tetoválás nem egy kü­lönféle társadalmi rétegekhez tar­tozó embereket érintő, periférikus, jelenségként volt számomra érde­kes, elsősorban a rajzok kifejező- készsége, jelentéshordozó lehetősé­gei ragadtak meg. Nagyon izgal­mas számomra az összeferhetetlen- nek tűnő képi jelek egymásmelletti- ségéből, viszonyából adódó feszült­ség. Ismerek tetovált' embereket, akik borzasztóan büszkék arra, hogy ott a hajó vagy a szeretett nő neve, figurája a bőrükön. El tudom képzelni, mennyivel büszkébben mutogatnák, ha ezek mozognának is. Az én kis „mozim” legvégén azonban ezek a jelek — vagy in­kább bélyegek — a való élettel el­lentétben szerencsére lemoshatok. — Említette, hogy nem szívein beszél még készülő produkciókról, most mégis ez utóbbiakról kérde­zem. —ä A Magyar Televízió nyelvá­polással, nyelvhelyességgel foglal­kozó adásai adták az egyik ötletet; igen sok olyan fordulatot, régen kiüresedett fogalmat használunk, amit — nemritkán más nyelvi szte­reotipiával tudunk meghatározni, pontosítani. Én úgy gondolom, hogy kis, animációs képi betétek­kel sokkal világosabbá lehetne ten­ni ezeket. Egy efféle kis sorozattal, előre kidolgozott problémasorral talán színesebbé, izgalmasabbá le­hetne tenni ilyen tárgyú adásokat is. —-Egyéb tervei? — A másik ötletet a szervezett közmunka, a hagyományos, kalá­katípusú emberi segédkezés adta, amit tapasztalataim szerint na­gyon sokszor ellentétes tartalmak feszítenek. Úgy gondolom, egy animációs téglaadogatási lánc le­hetőséget adna az emberek átme­neti tulajdonérzetének, külön kis vágyainak, álmainak a kifejezésé­re. A tégla átvétele és továbbadása előtti rövid intervallum áll majd a középpontban, melyben mindenki azt gondol és érez a birtokolt tárggyal kapcsolatban, amit akar. A következő pillanatban aztán már személytelenül, egyszerű tég­laként adja tovább. Kollégáim közreműködésével magam készíte­ném el a téglaadogatás fő jelenet­sorát, vázát. Aztán hozzáadnák a maguk „tégláit” a krakkói test­vérstúdió, a cseh és a bolgár ani­mációs műhelyek. Végül mi össze­geznénk, dramatizálnánk és szér- kesztenénk meg a beküldött anya­got. A végeredmény egy izgalmas, több nemzeti és alkotói karakter­ből összeálló, sajátos kelet-európai vallomás lenni, mely önálló művé­szi kvalitásán kívül komoly doku­mentumértékkel is rendelkezne. Talán nem lenne érdektelen, ha változékony, forrongó korunk­nak, közérzetünknek, vélemé­nyünknek e médiumban is pontos lenyomata maradna. Károlyi Júlia Nem te vagy az! Szappanos Miskáról akkor sejlett először, hogy maga szabta törvényű ember, amikor sor alá állították. Ala­csony termete ellenére orvosilag al­kalmasnak mutatkozott. A sorozóbi­zottság elnöke, egy kiegen hizptt őr­nagy feltette a szokásos kérdést. ' — Melyik fegyvernemhez szeretne kerülni? — Mögmondom őszintén, seme­lyikhő se. A bizottság tagjainak valamennyi szőrszála fölborzolódott. Az őrnagy végtére összeszedte ma­gát. .Szappanos elvtárs, bizonyára tudja, hogy a haza védelme alkotmá­nyunk értelmében minden állampol­gárnak kötelessége. — Tudom hát — bólintott Miska —, csak éppenséggel nem világos. Mer ha azt írnák elő, hogy mög köll védelmeznia Bak-ér partját, hát mög- nizném azt az ellenségöt, aki rajtam körösztül vágja magát. A haza neköm ott van. Jobb vóna mögmaradni buj- tárnak Kurucz Pista bácsi birkáinál, oszt közbe figyelnék az ellenfelre is. Miska valamely, számára ünnepé­lyes, színes, pagodákkal telehintett olcsó inget viselt, olyat, aminőt sose szokott, ám a sorozásnak meg akarta adni a módját. Az őrnagyot főként ez az öltözet ingerelte. Fölüvöltött. — Barátom! Majd leimádkozom én a kínai kápolnákat a hacukájáról! Azt akarja mondani, hogy megtagadja a szolgálatot? — Egy szóval se mondtam. Az se lőhet nehezebb annál, amit én végig­csináltam húsz esztendő alatt. — Beosztjuk önt a gépkocsizó lövé­szekhez. Elfogadja?' — Parancsolatjára, őrmester úr — törődött bele Szappanos Mihály. (Azért alkalmazta épp ezt a rendfo­kozatot, mert a körzeti megbízott rendőr is ezt viselte, s nála nagyobb tekintélyt eleddig nem ismert.) — Ezek a kiskunok! — csóválta a fejét az őrnagy Miska után. — Hó­bortosak, de jó katonák. * * * így lön. Miska leszolgálta a hu­szonnégy hónapot, tizedesként távo­zott. Egyszer sem jött haza ezalatt. Apátián, anyátlan, testvértelen gye­rek létére megtehette. Hanem aztán amikor visszakövetkezett, Pamacs, az állástalan cigányprímás egy húszas ellenében végigcincogta utána az állo­mástól a főtérig a nótát. Miska dalolt. — Kisért engöm kilenc zsandár a szentmiklósi főutcán, (oszt) még ak­kor is békacsintok a kisangyalom ab­lakán. . — Ki a te kisangyalod?— kérdezte a falu egyetlen étterméből elöriszáló Csausz Borbála kézilány a farmeröl­tönyben poroszkáló Szappanostól. pfisßßTe vagy az. * * * Csakhamar összeházasodtak. Mis­ka önkezével helyrepofozta az örök­ségül rá maradt nádtetős viskót. Boris maradt a maga mesterségében. Mi*■ hályt, minthogy katonakorában fő­ként vonatokat ellenőrző rendészetnél működött, örömmel alkalmazta afféle mindenes gyalogmunkásnak a MA V. Gyöngyélet következett. Miska hu- szonnégyórázott a gyér forgalmú he­lyi állomáson, krampácsolt, saruzott, rakodott, mikor mi következett, néha — teljesen szabálytalanul — vörös tányérsapkában, palacsintasütővel forgalmistaként is helyettesített. Utá­na két szabadnap járt. Boris heves öleléssel várta. S várták a tenyésztett kecskék, fürge, korcs puliféléje és a kert, a vad burjánzásból kis paradi­csommá változó. A rossznyelvek szerint ‘Boris nem töltötte társtalanul Miska szolgálatá­nak huszonnégy óráit. Suttogták ezt Miska tulajdon fülébe is, ám ő büsz­kébb volt annál, hogy akármiféle szó- szártyárságra figyeljen. Egy ködös, nyálkás reggelen indult a vasútra. Az állomásfönök közölte: holmi átszervezés miatt nem most kell munkába állnia, hanem csak harmad­nap múlva. — Tiszta haszon, mint a lopás — dünnyögte hazamentében Mihály. — Ugyan, mögörül Boris. Kocogott az ablakon. — Ki az? — Én. Miska tisztán hallotta Boris nehéz nyelését, majd válaszát. — Nem te vagy az! s— Hogyhogy nem én? Nem isme­rőd mög a hangom? — Ide figyelj, én nem bízok a han­gokban. Annyi bűneset van mostaná­ban. Lőhet, hogy te egy gyilkos csa­vargó vagy, nem az én uram. De ha tényleg te vagy az, mönj el Vida körösztanyádhó, vele együtt gyere vissza. Az ű hangjának hiszök, a Be­dének nem. pr Szögény asszony — gondolta Miska, keresztanyjához bandukolva. — Nem csuda, ha rágyün a kórság. Tényleg annyi gazembörsé- get ír az újság. Én mög egész napokat nem vagyok itthon ... Vida Ilka néni hosszas ógás-mógás után igazolta keresztfia személyazo­nosságát. Az olvadékony menyecske szerelmesen kitárta karjait, midőn hi­tes ura valami nagy, fekete lepkét vett észre az ágy alatt. Dobbantott a lábá­val, az éjjeli pillangó meg se rebbent. Miska utánanyúlt. Selyem csokor­nyakkendőt tapintottak ujjai, ponto­san olyat, amilyet Fegyó Lajos, az étterem"főpincére viselt. — Aszontad, Boris, lőhet, hogy én egy gyilkos csavargó vagyok? * * * •Délelőtt Szappanos Miska nagy fennszóval énekelt a dal színhelyén. — Kísért engöm kilenc zsandár a szentmiklósi főutcán ... Egy szál rendőr kísérte. Á. Szabó János „ÖTÁGÚ SÍP” Új arcok az erdélyi magyar irodalomban Minden eddiginél nehezebb körül­mények között kezdik pályájukat a romániai magyar irodalom nyolcva­nas években induló fiatal tehetségei. A publikálási, könyvkiadási lehető­ségek látványos beszűkülése csak külső nyomatékot ad a belső távlat- talanságnak. A „nemzedék” fogal­mát az irodalomtörténet többnyire kényszerűségből használja. A ha­sonló életkor, sok vonatkozásban közös sorsélmény 'és főként a közös művészi program, s a közös fellépés, a kibontakozást segítő nemzedéki tudat alapján sorolja egy csoportba az írókat. Dinamikusán változó tör­ténelemben az új jelenségekre általá­ban egy-egy új generáció ad az előző­ektől könnyen megkülönböztethető művészi választ. Ez a nemzedéki jel­leg sokszor az előző nemzedékek szemléletének, művészi magatartásá­nak részleges vagy erőteljes tagadá­sában nyilatkozik meg. Az új nemze­dék kihívóbban, elevenebben reagál a kor jelenségeire, különösen a pá­lyakezdésének időszakában. Később többnyire megszelídül, klasszicizáló- dik, bizonyos értelemben visszahaj- lik az előtte'járók irányához, mégis megőrzi másságának ízeit. A nemzedéki besorolás különösen akkor kézenfekvő, ha az új írók je­lentkezését történelmi korszakváltás vagy az új művészi jelenségeket ki- tüntetően dokumentáló új könyvso­rozat, folyóirat, antológia is jelzi. A nemzedéki tagolás persze mindig kényszerű erőszaktétel is,- hiszen a közösre teszi a hangsúlyt, nem figyel eléggé a szemléleti tagoltságra, a nemzedéken belüli különbségekre, sem pedig a kibontakfcás. esetleg a megtorpanás, elakadás dinamizmu­sára, illetve állapotára. Az általáno­sító kategória mindig igyekszik vala­miféle egyenlősdit sugallni — jólle­het akaratlanul. A nemzedéki minő­sítés legtöbb érvénnyel a pályakezdés időszakában bír, utána az utak elvál­nak, a művészetben a különbözés teremti a jelleget. Ezernyi fenntartás ellenére a ro­mániai magyar irodalom második világháború utáni történetének váz­latos áttekintésére egyelőre mégis a nemzedéki szempont látszik a leg­egyszerűbbnek. Sütő András, Ká- nyádi Sándor, Székely János, Szabó Gyula nemzedéke közösségi külde­téstudattal, „népszolgálati” igénnyel kezdte pályáját. Majd a hatvanas évek elején lépett fel a Forrás első nemzedéke a személyiség filozofikus vizsgálatát állítva a közösségi cselek­vés helyére, persze Szilágyi Domo­kos, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Ist­ván, Bálint Tibor sem zárkózott el a kor társadalmi kihívásaitól. Utánuk nemzedéki igénnyel, közös fellépés­sel a második Forrás-nemzedék tagjai következtek a hatvanas-hetvenes évek fordulóján: Farkas Árpád, Ki­rály László, Magyari Lajos és társa­ik. Szemléletükben mintha a két előttük járó nemzedék eredményeit kísérelték volna meg szintézisbe hoz­ni : egyszerre izgatta őket a társadal­mi küldetés és a személyiség léthely­zete. Majd a hetvenes években új, az elvontabb, filozofikusabb ihletettsé- gű, a neoavantgárd ösztönzéseket is asszimiláló nemzedék következett: Szőcs Géza, Egyed Péter, Markó Bé­la, Bállá Zsófia, Mózes Attila, Szávai Géza, Cselényi Béla ... Ezúttal az utánuk következő, pá­lyájukat — legalábbis önálló kötettel — a nyolcvanas években kezdő köl­tők, írók közül mutatunk be néhá­nyat, eltekintve most azoktól az év­járatuk szerint ide is sorolható alko­tóktól, akik már a hetvenes években megjelentették első könyveiket, s azóta pályájuk kiteljesedett, de en­nek ellenére szerepeltek a nyolcvanas évek pályakezdő anatológiáiban, az Ötödik évszak (1980), Bábel tornyán (1983), Alapművelet (1985), illetve a prózaírókat bemutató Ajtók (1986) című kötetekben is. Már ezek az át­fedések is jelzik, hogy a nyolcvanas években nem tudott önálló, az előző­ektől elkülönülő jelleggel fellépni az erdélyi magyar irodalomban új nem­zedék. Az itt szereplő írók kiválasztása, s a műveiké is, nem kis részben esetle­ges. Ennek legfőbb oka az, hogy az utóbbi években „sorompós száza­dunk” lehetetlenné tette a magyaror­szági olvasó naprakész tájékozódá­sát az erdélyi magyar irodalomban. Ma már jóval könnyebb egy nyugati magyar könyvet megszerezni, mint egy romániai magyar kötetet. S a szellemi kapcsolatok képtelen korlá­tozása éppúgy sújtja nemzeti könyv­tárainkat, mint a magánszemélyeket. Életkor és művészi látásmód sze­rint is különböző alkotók ők, de va­lamennyiük művészetében a kiszol­gáltatottsággal, beszorítottsággal, megalázottsággal, távlattalansággal való szinte reménytelen küzdelem tű­nik fel. A védekező,, defenzív létezés kínja látszik a legújabb romániai magyar irodalom legerősebb ösztön­zőjének. A tragikusan és korán lezárult éle­tű Sütő István (1949—1987) harma- djk és egyben utolsó kötetének címe Én, Dániel. Költészetében a bibliai Dánielénél nyomorultabb léthelyzet teremti a zaklatott látomásokat, s a „tűz-vér-vas” történelemmel a végte­lent szembeállító filozófiai sejtelmet, de a létezés teljes tragikumának érze­tét is. A rendkívül kevés szavú, kötetével igen későn jelentkező, mesterének Pilinszkyt sejtető Németh Rudolf (1948) tárgyias költészete a létezés alapkérdéseit ostromolja erős elvo- _ natkoztató képességgel, mégis szem­léletesen. Gál Éva Emese (1956) tűnődő, ál­modozó, vágyakozó, olykor még bő­beszédű lírájának bensőségessége hi­ányérzetből, önkeresésből szárma­zik ; erősítő, önerősítő énekeket mond. Visky András (1957) a tárgyias kép mögé bravúros nyelvi erővel képes nagy gondolati és közérzeti hátteret teremteni. Érzékeny reflexiói így az egyes jelenségeket létértelmező su­gallatokkal telítik. De ugyanilyen biztonsággal tudja látomássá emelni kiszolgáltátottságának érzését is. Ér­zelem és gondolat szép egyensúlya jellemzi. Kovács András Ferenc (1959) még egyetemista volt, amikor első verses­kötete megjelent. Egyszerre érett költőként mutatkozott be. Szemléle­tének tágassága, tárgyias elemeket és absztrakciókat, keserű játékot és közvetlen politikai indulatot, .gazdag kultúrélményt és tapintható mai va­lóságot szinte láthatatlan könnyed­séggel szintetizáló versei erős tehet­séget és kemény karaktert mutatnak. Géczi A. János (1953) szemléleté­nek különleges értéke, hogy tárgy­szerű leírásai, jellemzései spontánul telnek meg ítéletekkel, értelmezéssel. Egy-két szóval is lényeges aspektus­sal dúsítja a novella világát Ismétlé­seivel, variációival pedig az adott szi­tuáció képtelenségét, groteszk minő­ségét leplezi le. Jó szándékkal ajánlom az olvasók figyelmébe az erdélyi magyar iroda­lom új, küzdelmes értékeit. - Kár, hogy a tudatosított sors még nem legyőzött sors is egyben, G. A. DOBOZI ESZTER: Földigiliszta Drótvékonyan — testét amint vonja-tolja mind előbbre, a porhanyó föld meg egyre fogy, falja a száj, s ahogy mélyebbre hatolva lassan féregmód éli be magát a bronz­szin tömegbe, s mi múló, abban gyűrűzik kéjes mozdulással, mindig csak a tűnt i- dő kíséri, s szétfoly testével zord te­rekben, súrlódik járatokon, csövekben; mégis mint hogyha minden sejtje látna mintha a rágó szájka is véget keresne véget az útnak, a rágásnak, s a földet fölfalató kényszereknek, s megremegnek a csiliócskák, a rögök s szemcsék zizegve portanok szét: láthatatlan s néma a másnap. SÜTŐ ISTVÁN: Az oroszlánok nézzetek rám tizenkét köoroszlán köröttem árnyékot vetnek időtlen mérik az időt én középen élve vagy halva mindegy hiszen valóban nem vagyok ott árnyékom ‘ ha melyik bálványra ráesik az felüvölt itt bábéi az emberiség hangja a pontos idő az öröklét és én valóban itt vagyok ebben a versben amely az öröklét nem önmagában de önmaga által - ,, hiszen amit látunk az néni megnyilvánulás esetlen álorcája csak a végtelennek és hogy az Oroszlánok felfalhassanak épp itt I sohasem találnak tehát szomorúan nézem pontos órakor ahogy-marcangolják a testemet a végtelen nem látható és mégis hisszük hogy éppolyan érvek rejtik az/érdeket és az örökké azonos tűz-vér-vas tűz-vér-vas \ tűz-vér-vas történelem nem része a végtelennek csak őrült körhinta sir nyerít és búg de közben remegve áll Isten órazsebében CSAK egymásban bíztok testvéreim? kondul az árnyékom oroszlán éled itt bábéi az emberiség állok és nézem ahogy magam felöl dögszagot sodor felém a szél

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents