Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
1989. február 4. • PETŐFI NÉPE • 5 KERESSÜK PETŐFIT — ÉS REMÉLHETŐLEG, VÉGRE MEGTALÁLJUK ... A legendák legendája nyomában • Muravjov emlékezetből készült rajza a barguzini temetőről (3. Pet- rovics-Petőfi, 4. Anna Tokarjeva, 5. Varga, 6. Farkas, 7. Domorót) npHHipHbIM 8hÖ 9e*0p0M«HMB M/npedltOMlíOffWu) hoz hjím UJ oh da pb ntmiwu-AwkcbmOpo Cm«"*'- HOBwhd ntmrMMMO HO tmopOH BOptUSMHCKOH Kj,od<r**g ( 195Z U.X.139Z n.MoPOfiMt A Sándor Pfrttfi, mai itSSqoé fljrpacAHfli» Ctcoahobmh PErpozM-mohitSfmt,***•» M MHHO CtninoHotHO TOKOpaBú, - t96?toi 5 MIMCIIO BfipzM b Kapod cpopKúiu 7 MmihSoh (CnfhpOH) Aanopom Mindenképpen hasznos lesz az expedíció > Aligha volt az utóbbi évtizedekben olyan sok vitát kiváltó ügy, mint a jeles ^ költőnk, Petőfi Sándor eltűnéséről, sírja-’ nak hollétéről kialakult legendakor. „Keressük Petőfit!” — adtuk ki többször is a jelszót. Most, 1989-ben állunk legközelebb ahhoz, hogy meg is találjuk, feltéve, ha a szibériai Barguzinban valóban a szabadságharc költőjének maradványaira bukkánnak a kutatók a júliusra tervezett exhumálás során. Petrovics Sándor a listán íróasztalomon egyre vaskosabb az a dosszié, melyben azok a publikációk gyűlnek, melyek a Petőfí-legendáról szólnak. Az országos lapok hasábjain évek óta olvashatunk cikkeket arról, hogy mi is történt Petőfivel a szabadságharc után. Az a kérdés, hol nyugszik a költő: Segesváron közös sírban, vagy sikerült „meg- tnenekülnie”, még inkább fogságba esett és Szibériába került? A variációkból kitűnik: a vélemények megoszlanak. A Pe- tőfi-kutatók sem értenek mindenben egyet, arról nem beszélve, hogy a legendák nyomában elindulok eredményeit, fellelt dokumentumait nemigen, sőt egyáltalán nem veszik komolyan a nevesebb szakemberek. Mit is állítanak? Balajthy András filmrendező, aki Morvái Ferenchez, a neves vállalkozóhoz, ka-> zánmilliomoshoz fordult segítségért, nem véletlenül tűzte ki úticélul Szibériát és a többi (amatőr) kutató, újságíró sem ok nélkül indult el ezen a szálon. Ellentétben a korábban tanultakkal: a világosi fegyverletétel után orosz hadifogságba került 1714 ember, akiket Szibériába száműztek. Egy moszkvai levéltárban megtalálták azt listát, melyen az 1849-es szibériai kényszermunkára vitt hadifoglyok neve szerepel, köztük egy Petrovics Sándor nevű is. Időközben a szovjet Petőfi-kuta- tók több érdekes dokumentumot szereztek be, melyek révén a,szibériai Barguzin- ba vezettek a szálak. Állításaik és az idős emberek visszaemlékezései alapján Petőfi sorság következőképpen alakult a távoli vidéken. Teljes inkognitóban élt, telepedett le a Barguzin nevű helyen, a Bajkál- tóhoz közel eső településen. Felesége Anna Ivanova Kuznyecova volt, született egy fiuk is, Alekszandr Alekszandrovics Kuz- nyecov. A falu régi lakói emlékeznek arra, hogy különös figura volt ez a Petrovics, verseket írt, barkácsolt, sokszor merengett, ült a folyóparton, Csita környéki tanyáját Kiskőrösről nevezte el. Persze, az emlékezet még nem támaszt alá semmit: valóban a neves poéta volt-e az a „különös figura”? Előkerültek azonban konkrétabb dolgok is a barguzini sírral kapcsolatosan. Egy 1878-ban készült fényképén egy dekabrista vezér sírja látható, azé az emberé, akit a felkelés után ugyancsak Szibériába száműztek. E sír mellett helyezkedik el egy másik, ami elüt a többitől. _ Nem elkepzelhetetlen, hogy ebben nyugszik Petőn Sándor. Állítólag házassága révén került rokonságba a dekabrista vezérrel, így nem véletlen az sem, hogy a temetőben egymáshoz közel állították fel a síremlékeket. Ez megint csak lehet igaz is, meg nem is. Be kell bizonyítani! Es ezt csak oly módon lehet megtenni, hogy a sírt ki kell hántolni, 'és a földi maradványokat azonosítani a találtakkal. Lehet, hogy ezután nem fogunk többször vitatkozni,- hol is nyugszik Petőfi, viszont lesz dolguk a történészeknek, a Petőfi-kutatóknak. Ha megtalálják Petőfit, szinte mindent át kell majd értékelni, megdőlnek a mítoszok is. Ha mégsem Petőfit lelik meg a barguzini sírban, akkor sem kell keseregni. Az expedíció mindenképpen hasznos lesz: legalább azért, hogy a szibériai variációt feledni kell, más utón kell járni Petőfi halálát illetően és végre megnyugodhatunk, igazán nincs mit (kit) keresnünk Szibériában. Sokat segíthetnek a szovjet levéltárak, mint ahogy segítenek is, a meglévő írásos anyagok tanulmányozása során mégany- nyi értékes forráshoz juthatnak a kutatok. Ezt meg is tették, és még további városokban kellene kutatni. Az élő szemtanúk? A Balajthy-csoport megtudta, hogy él Petőfi/Petrovics dédunokája, akit Alekszandr Sztyepanovics Petrovicsnak hívnak, és az irkutszki egyetem vegyészprofesszora. Neki is farkasfoga van, úgy mint a költőnek volt. Késnek az engedélyek A fentebb vázoltak csak töredékei az eddigi ismereteknek. A legalaposabban Pécsi István, a Heves Megyei Népújság olvasószerkesztője és Zahemszky László, az egri tanárképző főiskola tanára dolgozta fel vizsgálódásaikat abban a tízrészes cikksorozatban, melyet a közelmúltban tettek közzé az egri megyei lapban. Az ötlet tehát megszületett: expedíciót kell indítani Barguzinba. Morvái Ferenc személyében támogató akadt, aki hétmillió forintot áldoz azért, hogy exhumálják a feltételezett Petőfi-sírt az idén júliusban. Igen ám, de az akció eddig is sok akadályba ütközött. Hiába írtak még tavaly a művelődési miniszternek, hogy adja meg az engedélyt, eddig még csak válasz sem érkezett a minisztériumból. Igaz, korábban teljes élutasításra talált az ügy, Köpeczi Béla nem támogatta a tervet. Rátkai Ferenc viszont tavaly októberben irt ajánlólevelet a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő levéltári főigazgatóság vezetőjének, hogy Balajthy Xndrás „az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc után Oroszországba került magyarok életét és tevékenységét kutathassa azzal a céllal, hogy Petőfi Sándor feltételezett sorsát dokumentálja.” Szovjet részről nincs akadálya az expedíciónak, az exhumálásnak, csak idehaza látszik ellenállás, várat magára az engedélyek megadása. Vajon miért? Az ügy pedig egyre inkább országos méreteket ölt, főképp a tavaly decemberi sajtótájékoztató óta, amikor is a Mikroszkóp Színpadon jelentette be Balajthy. András és Morvái Ferenc á szenzációt: megtalálták Petőfi sírját. Morváitól megtudtuk, hogy rengeteg levelet kapott azóta, a cikkek nyomán pedig többen Pető- fi-dokumentumokat, bizonyítékokat ajánlottak fel. Voltak olyanok is, akik 500 ezer forintért kívánták átadni a birtokukban lévő szibériai dokumentumokat ... Mások figyelmeztették Morváit, hagyja abba az egészet, tegyen le az expedícióról, mi köze van hozzá. Mi köze? Betörés Morváinál Több millió forintot áldoz egy olyan ügyért, ami .mindenképpen megnyugtatóan végződik majd. Nincs könnyű helyzetben a „stáb”. Morvái irodájába betörtek, felforgatták az iratait, nem tudni, mit kerestek a tettesek. Állandó telefonokkal, táviratokkal keresik meg az ellendrukkerek. Nehezen mozdul a hivatal, hogy engedélyeket adjon ki. A további kérdőjelek elkerülésé végett Petőfi Bizottság jött létre, hogy egy kézben (20 tagú testület kezében) összpontosuljanak a nyári expedíció tennivalói. Mi hát a legfontosabb teendő? Miért támadják az expedíciót egyes Petőfi- kutatók? Miért hallgatnak a Művelődési Minisztériumban? Találtak-e újabb nyomokat Petőfi sírjához? Kik lesznek ott a sír feltárásakor? Ezekre a kérdésekre választ keresünk és lapunkban visszatérünk a témára. Borzák Tibor „EZ MÉG SZIGET — DE MEDDIG?” „...HOL A FELHŐK KÖZT LEPKE SZÁNT” Weöres Sándor és Kecskemét fee/f M ** fJíAd — de. . jdlwyzl cl Sol- /wjl^ — dx, ? 9 E sorok írójának ajánlott aggodalmas városdicsérő sorok 1968 decemberéből. • Weöres Sándor Pólyák Ferenc tanyáján. Szelíden elmarasztaló, tiltakozó feicsóválással helytelenítené a vele történtek miatti dühömet Weöres Sándor, ha hite szerint más lény testében folytatná életét. Sohasem érdekelte az egyéni jólét, a pozíció, távol tartotta magát az „akol bűzétől”: Eszébe sem jutott 1951-ben, hogy talán egész életére a „hall-1 gatás tornyába” zárják. Még Ferenc József sem parancsolt szájzárat Vörösmarty Mihályra, de a huszadik század egyik meghatározó költője 1947 és 1956 között nem ’jelentkezhetett önálló kötettel.' A szó köznapi értelmében sohasem politizáló zsenit 1951-ben szerény javadal- mazású könyvtárosi állasából is kirúgatta az értékekre allergiás, úgynevezett „kultúrpolitika”. Csak e világi hívságokra közönyös Weöres Sándor legyintett arra, hogy jó néhány perc- emberke után kapott Kossuth- díjat. Az értékektől, a valóságtól ingerült kispolgárok százezrei (milliói) máigérthetetlenül pisz- kolták az Új írás-ban Antik ec- loga címmel megjelent versrészlete miatt. A világirodalomban is kevés páija akad annak a megjelenítő erőnek, amivel a Fairy Spring (Freskók és stukkók egy vidám színházba) a lányban és fiúban, szunnyadó szerelem föllobbanását, „vérerek dörgő dobjai” földübörgését ábrázolta. Két évtized múltán, az üzletté süányuló szex éveiben szinte elképzelhetetlen, hogy miért háborodott föl fél ország ilyen, kozmikus erejű, az emberiét sarkcsillagait összevillantó sorok miatt: „Ó, a hínáros férfiszem / ó, a homályos nősikoly / mikor tavasz indái közt / két test először összeforr, / ott a fehér kút angyala / vonaglik, meghal csöndesen / s jövendő koporsók hada / nyüzsög sötéten, férgesen.” Buda Ferenc talán emlékezik rá, hogy a Maród Lajossal közösen tartott irodalmi délelőttjén, Weöres Sándor ócsárlásá- nak heteiben megkérdeztem az egybegyűlt fiatalokat: ki olvasott mast is a vers közlése miatt szidalmazott Új írás-számból. Százból, ha egy! Az se felejthető el, hogy milyen szomorúan súgta fülembe a Tudomány es Technika Házában rendezett irodalmi délutánján (amikor tizedik gyerekversét „énekelték” a tiszteletére rendezett műsorban): „pelenkaszagot csinálnak költészetemből”. Méltatlanok óriási életművéhez e sajnálkozások? Fölül állt a kisszerűségeken. „A vak hajszába kívülről tekintek: / a vágy- talan szívet nem fojtja köd; / vágy nélkül a vágyvilágban keringek, / mert kínotok, rabláncom, ideköt.” (Géniuszok). Tudta: „A múlandó, sírva, hogy simogassam, / térdemre nyújtja vadállat-fejét”. Magunkat szegényitjük, ha elzárkózunk káprázataitól, lelkünk ős- rétegeitol. A legnagyobb ajándékozók egyike távozott körünkből. Igazi közösségi lény, a Természet egy darabja tért meg övéihez, fáihoz, virágaihoz. így parolázott a halállal Posta messziről című kötetében: „Csodálatos vidéken élek, / hol a felhők közt lepke szánt / s az idetévedt kósza lélek / hintója égő elefánt”. Szűkebb hazánkban személyesen csak hatvanas éveiben járt Rövid cikkben tudatta a Petőfi Népe: a városi tanács irodalmi szabadegyetemén 1965. november 18-an mutatkozott be Weöres Sándor. Itt voIt1968 tején. Egy tízéves kislány emlékkönyvében így rögzítette látogatása idejét: „december közepén / kicsit túl a felén, / mikor jég is csúszik, / olvadás is úszik”. Reszt vett egy Kodály-emlékün- nepségen és a tanács által rendezett szép magyar beszéd versenyen, bírálóbizottsági elnökként tisztelte meg a résztvevőket. Az Érdekes találkozások klubja meghívására jött el újra 1975 februáijában. Vendéglátója elvitte Pólyák Ferenc fafaragóhoz (akinek munkáiról nagyon szépen írt később személyes tárgyairól szólván), Tisza- kécskére. Szívesen emlékezett Kovács Gézáékra és Kovács Miklós népi iparművész kékfestőre. A már említett — azóta fölserdült—lánynak a „kecskeméti nagy harangtorony árnyékában” kívánt jó féijet. Feltehetően e látogatás ihlette a Kecskeméti piacon című játékos sorokra: „kecskeméti piacon / almát árul hét asszony. / Egyiké piros, / másiké csíkos, / harmadiké cirmos, / negyediké pöttyös, / ötödiké zöld, de édes, / hatodiké sem közönséges, / hetediké olyan fajta / aranyalma, / hogy aki azt megeszi, / lánysá- gát vagy legénységét / már nem soká őrizi.” Szívesen adott írásokat a Forrásnak. Itt jelent meg egyebek között 1970-ben az Emlék, az Egyedül. Az Erdei Feme Művelődési Központban 1976. május 24-én iró-olvasó találkozó keretében válaszolt Szekér Endre kérdéseire. Neki ajánlotta gyönyörű rögtönzését. Első és utolsó szakaszát idézem: „Végb Mihály és Katona József / Városa él, mint régen élt. / Üdv az új zeneiskolának, / s Néked, megújult Kecskemét! — Mi mindent látni Kecskeméten, / melyet a világ nem terem! / Ázsiát—Amerikát járunk / és mind itt van egy helyen”. Heltai Nándor WEÖRES SÁNDOR Meghalni Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű s a hangja, mint harang és messzi hegedű s mind több és tétován sürüdö lépteikre felhődül és lerogy az űr sok-szarvu ikre, átzúdul a hideg, mindent elönt a kék! Elönt a kék vonzás és villámló ekék s égő tüskék fölött a Meztelen viharja redőzve ráborúl a horpadó talajra, megreng az édesség vad fészke, cifra tál, s a mozdulatlanul terjengő fénybe száll. 1944 HOR VÁ TH PÉTER: Front Szótlanul evett a család. A férfi a tévét bámulta. A képek némán peregtek, hetek óta rossz volt a készülék. — Nincs benne kolbász! — fintor- gott a kisebbik gyerek. — Hallgass! — szólt rá az asszony. — Egyél! A hangszóróban, akár kint, a falu körül, frissen feltámadt szél suhogott. — Utálom a babot. — A kisebbik gyerek eltolta a tányért. — kolbászt akarok. T— Nincs!— A nagyobbik sunyin röhögött.. — Nyughassatok! — Az asszony aggódva pillantott az emberére. A férfi moccanatlan arccal kanalazta a híg levest. Negyvenéves múlt, ötvennek látszott. Hatodik hete nem dolgozott. Nappal munka után járt, este leült a tévé elé, nézte, mindegy, mi ment. Most éppen a Híradó. Műholdfelvétel. Hidegfront. A kölykök rugdosták egymást az asztal alatt. —. Menjetek aludni! Mossatok fogat! — Az asszony leszedte az asztalt, vizet tett fel a mosogatáshoz. A két gyerek kiviharzott a konyhából, a kisebbik szobában rajcsúroztak tovább. — Igazán rájuk szólhatnál néha — mondta az asszony. — Nem bírok velük magam. A férfi megtörölte a száját, hallgatott. — Valamiféreg jár erre megint. Két kiskacsát elpusztított. Kiszívta a vérüket. Én nem tudom . mi lesz. Hallod? A férfi gyufaszálat harapott a foga közé. — Miattuk van az egész — biccentett a kisebbik szoba felé. — Nem kellett volna világra hozni őket. Az asszony megdermedt. — Mit beszélsz? A gyerekek felnevettek odabent. — Te nem vagy eszednél. A férfi makacsul bámulta a képernyőt. Az asszony kikapcsolta a készüléket. Ellobbant a kép, a hangszóró sistergése elnémult, csak az akácok zörögtek tovább az ablak előtt. ' — Hogy mondhatol ilyet? A férfi felpillantott. — Ha ők nem volnának, eladnám a házat. — Ugyan, kinek? Ki jönne ide, az isten háta mögé? Főleg most, hogy sehol a környéken... — Azt mondták, talán Kemencen kaphatók kocsit. — Jóságos isten! — Az asszony lezökkent egy székre. — Az nyolcvan kilométer! — Nyolcvanhét. Szálló is van. Csak hétvégén jutnék haza. Jófalun volna valami kazán. De ahhoz tanfolyam kell. És a pénz se volna annyi, mint kocsin. — Ha bírnád az emelést... — De nem bírom! — fakadt ki a férfi. — Nem én tehetek róla, hogy megroppant a derekam. Különben is: sofőr vagyok. Mindenki tudja. Jó so- főr. — Felforrt a vizem. — Az asszony nekilátott a mosogatásnak. A férfi a kredenchez lépett, bort töltött magának. ' A nagyobbik gyerek a szobaajtó üvege mögül leselkedett. A kisebb rángatta. — Hadd nézzem én is! — Iszik — vihogott a nagyobb. — Bort iszik. Vedel. — Bor van — duzzogott a kicsi. —Kolbász nincs! Az asszony végzett a mosogatással, megtörölte kivörösödött, töredezett kezét. — Gyere aludni. Megzörgették a bejárati ajtót. — Ki lehet az, ilyenkor? — Talán a szomszéd —. vélte az ember. — Azt mondta, benéz, ha tud valamit. Bent járt a munkaközvetítő irodán, Csőién. — Ajtót nyitott. • — Jó estét kívánok. —: Négy vacogó, sötét alak. Egy férfi, egy nő, két tízéves forma, rémült gyerek. Batyuk. A nő karján csecsemő. — A híd alatt jöttünk át a Szamoson. — Odaátról? — Engedd már be őket! Nem látod, hogy csurom vizesek? Még megfagynak ebben a szélben! A férfi kelletlenül húzódott odébb, az idegenek beléptek az ajtón.- — Kik jöttek? — tudakolta a szobában a kisebbik gyerek. — Románok. — A nagyobbik nekinyomta az orrát az ajtó üvegének. A kisebbik lábujjhegyre állt, fülelt. — Magyarul beszélnek! — Olyan magyar románok — magyarázta a nagyobb. — Mostan sokan jönnek. Lövik őket. — Úgy kell nekik! — Fogd már be a szádat! — Piszkosok! — ágált a kisebb. — Nekik lehet kolbászt? Nekik ad az anya? A menekültek dideregve ettek, szür- csölték a forró teát. Az asszony száraz ruhát keresett nekik, vizes gönceiket kiteregette a gázsparhelt fölé, nejlonkötélre. — Egyenek csak. Fogyasszanak. Almában felsírt a karonülö. — Altatót adtunk szegénynek így magyarázta az anyja. — Eddig hallgatott, pedig órákig álltunk a vízben, vártuk a ködöt. A két férfi már dohányzott. — Beszélik, milyen idő járja most magukra odaát. — Meg kellett próbálni— bólintott a jövevény. Szorongva pillantott körül. — Itt csak jobb lehet. — Szakmája van? — Sofőr vagyok. — Sofőr?—Az ember arca megkeményedett. — Az a világon mindenütt biztos kenyér! — bizakodott az idegen. — Azt mondják, Révtamásin, a parókián segítenek. Lesz munka is. Azt mondják. Az asszony megvetette az ágyakat a tisztaszobában. — , Nem akarunk zavarni. Csak megmelegszünk kissé, és ... — Megférünk — mondta az asz- szoriy. Hiába pillantott az emberére, az hallgatott. — Menjenek csak — fordult a vendégekhez. — Nyugodjanak. — Miért alusznak ezek minálunk? — zörmögött a kisebbik gyerek. — Miért nem mennek haza? Az asszony újra elmosogatott, letörölte az asztalt, begyújtotta a sütőt, az ajtaját lenyitotta, hogy jobban jöjjön a meleg. Eligazgatta a kötélen száradó ruhákat. — Szerencsétlenek. Sofőr .. SS morogta az ember. A tisztaszobában leoltották a villanyt. — Gyere. Aludjunk mi is. — Menj csak. Majd én is megyek. — A férfi bekapcsolta a televíziót, kitöltötte a maradék bort, rágyújtott megint. — Micsoda világ. Az ember még magát is meg kell hogy utálja. Az asszony közös ágyba parancsolta a gyerekeket, eloltotta a villanyt, levetkezett. Elsuttogott egy szégyenlős imát a Mária-kép előtt, lefeküdt. A konyhából beszűrődött a tévé villó- dzó, kékes fénye. — Mit csinál az apa? S A kisebbik gyerek nem kapott választ. Az anyja és a bátyja már álmodott. Szájába gyűrte az öklét, a kolbászra gondolt, amit amazok befalták. A műsor véget ért a televízióban. A férfi meredten bámulta a vak képernyőt.' A hangszóróban, akár kint. a határ menti falu körül, zúgott a szél, tombolt a front.
