Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. február 4.

KÉTFÉLE MINIMUM — KÉTFÉLE SZEGÉNYSÉG?

Mit mondanak a számok?

Tizenötmilliós koromnyomok

Az év elején nagy vihart kavart A Hét egyik riportja, amely azzal foglalkozott, mennyi lehet a szegények száma Magyarországon. Akkor elhangzott — ezt a következő adásban helyesbítették —, hogy meghaladja a kétmilliót. A statisztikusok és a közgazdászok azonnal felhördültek: ne ke- verjünk össze két (igaz, összefüggő) fogalmat: az úgynevezett létminimumot és a társadalmi minimumot! Csakhogy azokat, akik napról napra aggódva számolgatják, elég lesz-e a jövedelmük, te- lik-e meg hónap végén vacsorára, nem érdekli ez a szőrszálhasoga- tás — ha megélhetési gondjaikkal küzdve egyáltalán figyelemmel kísérik. A statisztika azonban megkülönbözteti a két fogalmat, igaz, olyan kategóriát, hogy „szegény”, nem tart számon.

Hányán élnek ma a létminimum szintje alatt? A számok fontosak, nem egyszerűen azért, hogy végre ezt is tudjuk. Nyilvánvaló, hogy tájékozódási pontot adnak a hosszabb távú és a napi szociálpolitikai döntésekhez, eligazítást nyújthatnak például a segélyezési kérdésekben. A szegénység fogaj- ma természetesen túlmutat a statisztikán, pusztán számokkal nem lehet meghatározni, de a jövedelmi színvonal kétségtelenül az egyik legfontosabb tényező ebben a meghatározásban.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 1987-es számításai ismertek: az aktív keresővel rendelkező családoknál a társadalmi mini- mum 3480 forint, a létminimum 2850 forint volt személyenként. Ugyanez az inaktív (kereső nélküli) háztartásokban 3160 és 2640 forint. A létminimum csak a folyamatos életvitellel kapcsolatos igen szerény, alapvetőnek minősülő szükségletek kielégítésére nyújt lehetőséget (vagyis arra, hogy „ne haljunk éhen”), a társadalmi minimum ezenfelül bizonyos, tömegigénnyé vált javak és szolgáltatások ugyancsak szerény, de társadalmilag még elfogadható mértékű és színvonalú fogyasztására is. (Azaz például arra, hogy tévét nézzünk, cigarettázzunk, esetleg néha eljussunk színházba. Az ember pesze azt gondolná, ez ma már mindenféle jelző nélkül is minimum.)

A Heti Világgazdaság idei, január 14-ei számában három adat szerepel: tavaly az összlakosság 18 százaléka — csaknem kétmillió magyar állampolgár — élt a társadalmi minimum szintje alatt, és 660 ezer a létminimumnál is kevesebb jövedelemmel rendelkezett. (Ez utóbbi a lakosság 6 százaléka.) Valójában ezek az adatok tavalyelőttiek, kiszámításukkor ugyanis még nem álltak rendelkezésre az 1988-as jövedelmi felvétel adatai. Ha figyelembe vesszük a KSH egy másik adatát, a fogyasztói árindex tavalyi alakulását (átlagosan 116,7 százalék) és azt, hogy ugyanakkor a jövedelmek nem nőttek ennyivel, a statisztikához alig konyító laikus számára is magától értetődik a következtetés: a fenti két szám 1988-ban magasabb volt, meghaladta a kétmilliót és a hét-, sőt nyolcszázezret.

Hányán élnek a lét- és társadalmi minimum szintje alatt Bács- Kiskun megyében? Erre vonatkozólag nincsenek pontos adatok (ehhez az országos átlagtól eltérő megyei népesség-összetetelre, jövedelmi viszonyokra „adaptált” számítások, a reprezentatív adat- felvétel kibővítése és így sok pénz kellene), de bizonyos becsléseket laikus módszerekkel is tehetünk. Ha a KSH által megállapított százalékokat — 18 és 6 — kivetítjük a megyei népességre, akkor az 553 ezer emberből mintegy százezren a társadalmi minimum alatt, 33 ezren pedig a létminimumnál is kevesebből élnek.

A pontos módszerekkel kiszámított adatok ettől valószínűleg

eltérnek — és sajnos, felfelé. Erre két másik, statisztikailag is helytálló szám enged következtetni. Az 1988-as reprezentatív jövedelmi adatfelvétel szerint Bács-Kiskun- ban a népesség 23,1 százaléka esik a 3400 forintos jövedelmi kategória alá (127 ezer ember!), ugyanakkor ez a szám országosan 19,8 százalék. E tekintetben tehát rosz- szabbul állunk, mint az országos átlag. Amely átlag óriási'szóródásokat takar, természetesen a megyében is.

A társadalmi és a létminimum számításának metodikájára e cikk keretében túlságosan hosszadalmas lenne kitérni, az érdeklődők figyelmébe ajánljuk a Figyelő tavaly július 14-ei számát. A Központi Statisztikai Hivatalt e számítások miatt sok támadás érte a sajtó részéről is, főképpen azt kifogásolták, hogy egyik minimum sem tartalmazza, a lakás megszerzéséhez szükséges jövedelemösszeget. Holott nagyon sok család havi kiadásában jelentős tétel az OTP-részlet! A tisztábban látás érdekében — sokan úgy vélik — fontos lenne, hogy ne csak a KSH végezzen árindex-, for gyasztóikosár- és minimumszámí- tasokat, hanem más szervezetek is (mint ahogy a szakszervezetnek például szándékában áll).

Valóban nem mindegy, néhány százezerrel több vagy kevesebb segítségre szoruló ember él-e hazánkban (és néhány tízezerrel több vagy kevesebb megyénkben). De egy dolog biztos: a minél pontosabb, korszerűbb módszerekkel végzett, elfogulatlanabb vagy több oldalról összevetett számítások még nem szüntetik meg a szegénységet Magyarországon. A KSH módszereit és számait nem lehet vitatni, ám a szociális támogatások rendszerének fejlesztése sehol a világon nem a statisztika feladata.

Magyar Ágnes

Tűz után a baromfifeldolgozóban

Lassan helyreáll a megszokott munkamenet a Kecskeméti Baromfifeldolgozó Vállalatnál a január közepén, az egész üzemet megbénító tűzeset után. Azok azonban, akik akkor az első értesítést kapták, még ma is megborzonga- nak, ha.a gyárba érkezésük első pillanataira emlékeznek vagy az udvaron haladtukban ránéznek a használhatatlanná feketedett, olvadt kábelkötegekre, kiégett elektromos szekrényekre, girbegurbára hajlott sínekre. Megállni mellettük az elmúlt napokban nemigen jutott idejük.

Lépcsőkön fel, lépcsőkön le lépkedünk Győré Józseffel, a vállalat villa- mosenergia-részlegének vezetőjével.

— Szeretnék valami érdekeset mutatni. Ezt az ajtót csak a villamos művek szakemberei, illetve közülünk csak nagyon kevesen nyithatják ki, a létező legnagyobb körültekintéssel.

Nem is csodálom. Szabályosan félek, amikor belépünk a magas, rideg-csendes géphelyiségbe. Én, a laikus, ennyit értek meg a magyarázatból: ide érkezik a gyár teljes elektromos ellátását szolgáló 35 ezer volt feszültségű áram. (Azon a naiv kérdésen, hány vasalót lehetne ezzel üzemeltetni, jóízűt nevet kísérőm.)

Fojtó percek

— Amikor megérkeztem a riasztás után, hamarabb, mint a tűzoltók —’ emlékezik Győré József —, ebbe a terembe- kellett bejutnom, hogy kikapcsoljam az áramellátást. Nem volt könnyű. A kulcsot, a szigorú biztonsági intézkedések miatt, természetesen elzárva tartjuk. Pontosan annak a teremnek az előterében, ahol a tűz keletkezett. Gázálarcban lehetett csak bejutni. Mart, gomolygott a füst, alig lehetett kiállni a forróságot. Egymás kezét fogtuk, hogy ha valaki rosszul lenne, ki tudjuk hozni. Aztán amikor megjöttek a tűzoltók, a mi dolgunk már „csak” az volt, hogy a pislákoló kézi lámpák fényénél megmutassuk az utakat, meg hogy izguljunk, hogy minél hamarabb meglássuk, mi is történt. Bokáig jártunk az oltóhabban, míg végigvizsgáltuk a kapcsolókat, szigetelőket. KözLétezhet-e szocialista piac?

A szocialista piacgazdaság kifejezéstől sokan idegenkednek. Egyesek azért, mert szerintük egy gazdaság vagy szocialista, vagy piacgazdaság, s bármennyire is állítják, a kettő együtt nem működik. Vagy a szocialista szabályozás hat, vagy a piaq. Mások azért idegenkednek, mert attól félnek, hogy mi a múlt század végi szabad versenyes kapitalizmus módszereit kívántuk átvenni, amely már réges-régen elavult, és egy, már önmagától kimúlt rendszer átvétele semmiképpen sem erősítheti a mi gazdaságunkat.

Teljesen szabályozatlan nincs

A piac és a szabályozás kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a modern kapitalizmusban sem létezik teljesen szabályozatlan piac. S itt nem csak arról van szó, hogy Svédországban például szándékosan államilag beavatkozva, értékük fölött árusítják a szeszt, a cigarettát és értékük alatt, például a kultúrát. Hanem arról, hogy minden állam tanult a kapitalizmus spontán fejlődésének zavaraiból —- például az 1929-es nagy gazdasági válságból — és megpróbálja a piac utólagosan szabályozó, ezért néha óriási károkat is okozó hatásait bizonyos előrelátással megelőzni. Ezért, ha az állami gazdasági szervek úgy látják, hogy túlságosan nagy a fejlesztési készség a gazdaságban, akkor emelik a kamatlábat, á hitelek kamatát, s ezzel mérsékelik az építésifejlesztési keresletet és megfordítva. Ha úgy látják, hogy a gazdaság fejlődése túl lassú, akkor csökkentik a bankkamatot, a vállalkozók olcsóbban jutnak pénzhez, s ez növeli a vállalkozói kedvet, élénkíti a gazdaság növekedését.

Tehát nem a piacszabályozásban van a hiba, hanem a rossz szabályozásban, a túlszabályozásban. A piac szerepének növelése a többszektorú gazdaság kialakítása, a sokféle tulajdonforma együttélése, az egyéni vállalkozói kedv növelése, a kisvállalkozások-segítése pedig semmiképpen sem jelenti a múlt századi szabad versenyes kapitalizmus rendszeréúek átvételét. Magyar- országon a helyes gazdasági mechanizmus

szempontjából már korábban is átvettünk nagyon fontos, és régen idegennek tartott elemeket. Korszerűsítettük például a bankrendszert, bevezettük a csődeljárást, átalakítottuk az adórendszert. Ezek a fejlett ipari országok piacgazdaságában működő intézmények, és ezeket adaptáltuk, vettük át, hogy a mi gazdaságunk is piac- gazdasággá váljék, abban a piac erői megfelelően tudjanak működni és hatni.

S amikor a piacgazdasághoz szükséges intézményrendszerek megteremtéséről — például az értékpapír-forgalomról, a tőzsdéről, a váltóról — van szó, akkor ezen semmiképpen sem a régi tőzsde, vagy pénzügyi rendszer meghonosodása értendő. A cél tehát a fejlett piacgazdaság, a modern piacgazdaság elérésé, olyan körülmények között, amilyenek a világon eddig még sehol sem voltak. Hiszen sehol sem működik piacgazdaság ott, ahol az állami, á szövetkezeti tulajdon az uralkodó.

A gazdaság egész mechanizmusának megváltoztatása

Gazdaságunk, intézményrendszerünk korszerűsítése szükséges azért; mert ma már mindenki előtt vitathatatlan, hogy a magyar gazdaság a jelenlegi szerkezetével nem képes annyi jövedelmet létrehozni, amennyi elegendő lenne az ország adósságszolgálati kötelezettségének a teljesítéséhez, s ugyanakkor a társadalmi céljaink megvalósításához, a gazdaság számottevő növeléséhez.

Az említett célok eléréséhez az egész gazdaság működési mechanizmusának megváltozása szükséges. Ol/an egységes koncepció megteremtése a cél, amely ösz- szefüggésbe és egymással összhangba is hozza a gazdasági teendőket. Ez a koncepció az, amelyet egyelőre — talán jobb híján, talán kissé pontatlanul — szocialista piacgazdaságnak nevezünk.

A jövő dönti él, hogy lehet-e és ha igen; akkor hogyan, a nálunk domináns állami tulajdont piaci viszonyok között is eredményesen, hatékonyan működtetni. Mert nyilván erről és nem reprivatizálásról van

szó, amikor a többszektorú gazdaság megteremtése a cél. Egy kicsit számolva ugyanis nehéz elképzelni, hogy rövid időn belül megszűnjön az állami tulajdon dominanciája hazánkban. A népgazdaság állóeszközeinek értéke ugyanis hozzávetőlegesen 3 ezer milliárd forint. A lakosság a számítások szerint, évente legfeljebb 10-15 milli- árdot tudna fordítani állami tulajdonban lévő cégek, termelési eszközök megvásárlására. Ennek következtében egy évtized alatt sem lenne lehetséges az állami tulajdon 5 százalékánál többet átvinni az állami szektorból a magánszektorba.

A hosszú távú érdekeltség nem illúzió

A jelen nagy kérdése tehát az, hogyan lehet az állami, szövetkezeti szektort anyagilag abban érdekeltté tenni, hogy azok ne csak rövid távú nyereségre, hanem hosszú távú vagyongyarapításra is törekedjenek, kényszerüljenek.

Sokaknak ez az óhaj ismét ellentmondásnak tűnik, mert azt mondják: „világos, hogy a tőkés vállalkozó hosszú távra gondolkodik, mert azt szeretné, hogy az alapított cégéből az unokái is megéljenek. De hogyan lehet ez célja egy állami vállalat igazgatójának, akinek a fia nem az apja által vezetett vállalatból fog megélni?” Nem irreális óhaj ez? Valószínűleg nem. Hiszen ma már a kapitalizmusban sem a tulajdonbsok, illetve az alapítók családtagjai vezetik a jelentős vállalatokat, hanem fizetett menedzserek, igazgatók, vezérigazgatók, elnökök.

Persze, nálunk sok mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megvalósuljon a vezetők hosszú távú érdekeltsége. Például engedni kell, hogy a vezetésre kiválasztódott személyek alkotni tudjanak, meg tudják valósítani gondolataikat. Érezzék munkájuk örömét és eredményességét. Valós eredményeik anyagi és erkölcsi dicsősége és a kudarcaik szégyene segíteni fog bennünket abban, hogy a vezetésre valóban alkalmasak kiválasztódjanak és hasznosan dolgozhassanak, maguk és a társadalom javára.

G. Zs.

• Kiégett szerkezetek, olvadt kábelek.

• Még látszanak a koromnyomok.

(Walter Péter felvételei)

ben értesítettük a Villanyszerelőipari Vállalat szakemberét, aki nagyon gyorsan intézkedett, hogy a beszerelnivaló- kat, anyagokat megkapjuk.

A transzformátorok „házában” nagy a sürgés-forgás. A fémrészeken még itt-ott koromnyomolT, de a falak már frissen festve. Az emberek létráról szólítgatják egymást vagy egy karvastagságú kábellel birkóznak, a kapcsolók helyét keresik a tervrajzon.

Sürgető órák

— A részleg 29 szakembere felváltva tizenkétórázik. Segítenek a lakatosok, a hegesztők, a festők. Gondolja el, mi munka volt itt, míg a falakról leszappanozták a rengeteg kormot, és kezdhették a festést! — mondja Győré József. — Hál’ istennek, senkinek sem jutott eszébe, hogy a túlórák sokasága miatt az adójuk is megnövekszik. Jöttek, jönnek szó nélkül, valamennyien érezzük, mennyire fontos, hogy a gyár lelkét, a trafóházat, gépházat rendbe tegyük. Már működőképes a Stork feldolgozó- vonal, az előhűtők, van már fűtés, világítás, vízszolgáltatás. A mélyhűtők viszont még állnak. Néhány nap múlva érkeznek meg a dán kapcsolók, ha azokat beszereltük, a hűtőkkel sem lehet gond. Amíg viszont minden úgy mehet, ahogy a nagykönyvben meg van írva, gondolom, eltelik ez a negyedév. Az egyéb karbantartási programot is tar- tanufik kell. Csak reménykedem benne, hogy az a sokk, amit a hirtelen, váratlan esemény okozott, hosszú ideig feledteti az emberekkel, hogy a saját hasznukat nézzéfy

A gépteremben az állandó zúgást csattanások tarkítják, az egyik éppen beállított kapcsolószekrényből időnként kinyúlik egy kéz, amibe szinte hang nélkül teszi bele a segítő szakember az éppen szükséges eszközt, alkatrészt. Az érkező kalorikusüzem-vezető, Pék Gáspár inkább vállalja a beszélgetést, csak hagyjam dolgozni a munkatársait.

Képtelen szóbeszéd

— Hogyan lehetett volna megelőzni a bajt?

, — Ezt előre senki sem láthatta, a helyreállítási munkák alatt is ez derült ki, az első szakértői vizsgálat eredményei ugyanezt mutatják. Meglepődtünk, amikor eljutott hozzánk az a szóbeszéd, hogy ezt a tűzesetet összefüggésbe hozzák a Volán Vállalatnál lezajlott buszrongálással. Ide illetéktelen be nem juthat, ha viszont valaki tudja, mihez nyúl, azzal is tisztában lehet, hogy amit tesz, igen súlyos következményekkel járhat.

— Az is megfordult a fejemben, hiszen kölcsön aggregátorokkal indították meg a munkát, hogy ilyen eszközt nem lehetne-e, nem szükséges-e tartalékolni egy ekkora vállalatnál?

— Ez képtelenség lenne. Először is, bármekkora a vállalat, nem képes any- nyi, és akkora teljesítményű aggregátort kihasználatlanul tartani, amikor nincs rá szükség. Az más lapra tartozik, hogy valóban meggondolandó, pontosan ilyen vészhelyzetre — na, nem számítva, hanem a lehetőségét felmérve — létre lehetne hozni valamiféle olyan lerakatot vagy nem is tudom mit, ahol ilyen eszközöket készen tartanak, és bármely pillanatban mozdíthatnak.

Szándékosság, mulasztás nem történt

A vállalat vezérigazgatója, dr. Tobak István már az előzetes vizsgálatok eredményéről, a kárértékelésről is tájékoztathat:

— A vizsgálatok még nem zárultak le, körülbelül egy hónap, amíg fény derül mindenre. Most annyit tudunk biztosan, hogy az azokban a napokban Kecskeméten történt szabotázzsal biztosan nem hozható összefüggésbe a tűz, és hogy emberi mulasztás nem terhel senkit. A szakértői vizsgálat mellett természetesen belső, kapun belüli vizsgálat is folyt. Kiderült, hogy a trafóház melletti gépteremben az éjszakai gépész, amikor bekapcsolta a szivattyút, csattanást hallott, majd füst tört elő a kapcsolószekrényeket tartalmazó zárt helyiségből. Az ügyeletes villanyszerelővel kinyitották ári, és riasztották a tűzoltókat, bennünket. Valószínű, hogy a központi elektromos elosztó egy kapcsolója lett zárlatos, a keletkezett hő aztán elvégezte a magáét.

— A közvetlen kár—tehát a tönkrement eszközök értéke — 5 millió forintra tehető, miután az Állami Biztosítóval tárgyaltunk, emiatt nem túlságosan fő a fejünk. Van'azonban a kárnak egy másik része, a közvetett kár, ami az értékmentés többletszállítási költsége — 600 tonna mélyhűtött árut kellett biztonságba helyezni Székesfehérváron, a kecskeméti hűtőházban és Al- bertirsán — az éppen beérkező élő állatok vissza-, illetve társvállalathoz szállításának költsége, valamint a tovább- tartás ellenértéke a termelőknek, és a termeléskiesés miatti elmaradt haszon. Mindez megközelíti a 10 millió forintot. Reménykedünk, hogy a biztosító szakembereivel folytatott megbeszéléseken ez is kárnak minősül.

— Tudom, hogy nem szeretik a köszöneteket tolmácsolni, de megérdemlik azok, akik a helyreállításban segítettek, hogy ezt is elmondjam. A mieinknek, a gyáriaknak, akik ma is a szó szoros értelmében éjjel-nappal dolgoznak, azoknak, akik rendelkezésünkre bocsátották az aggregátorokat, azoknak» akik azonnal hozták az alkatrészeket — amire egyébként kereskedelmi forgalomban fél évet is várhatnánk

Imi azoknak, akik az élő baromfi feldolgozást átvállalták, a hűtési gondjainkon igyekeznek a mai napig segíteni, valamennyiüknek köszönettel tartozunk. És most szeretném elmondani azt is, hogy a tűz utáni riasztáskor bizony nekünk is eszünkbe jutottaz, ami sok embernek. A szándékosságra gondolok. Az azóta eltelt napokban azonban nem csak a vizsgálatok bizonyítottak, az itt dolgozók hangulata is. Aki ebből a gyárból kapja a kenyerét — egyértelműen ez köszön vissza az emberek beszélgetéseiből —, nem rövidítheti meg magát, a családját egy szelettel sem—mondja dr. Tobak István vezér- igazgató.

Gál Eszter