Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-17 / 41. szám

1989. február 17. • PETŐFI NÉPE • 3 ■U 1 ______pasl wKmmWm m íí fJ§V'- M T* Gyógyszerkészítés laboratóriumban jyjostanábán elég csak kiejteni a gyógyszer szót, máris felbor- zolódnak a kedélyek. Másról sem tud írni a sajtó, mondják, túlzás már, amennyit foglalkoznak ezzel a témával. Lehetséges, azonban áremelés ide vagy oda, egy biztos: akár drága a gyógyszer, akár nem, kell. Van is elegendő — tudtuk meg a kecskeméti gyógyszertári köz- pontban — annak ellenére, hogy az év végén jelentős felvásárlás tör­tént. Most pedig az új árak miatt bizonyára kevesebb fogy, gondol­juk, de kiderül, hogy a patikában talán igen, a központban viszont még nem érzékelhető. A raktárak­ból ugyanis a tavalyihoz hasonló gyógyszermennyiség kerül ki - egyelőre. A képeken látható gyógyszertári központ galenusi la­boratóriumában is a megszokott ütemben folyik#a munka. Ha az előző évinél netán mégis kevesebb gyógyszert készítenek, annak nem a csökkenő igény az oka, hanem a tartós alapanyaghiány. A laborban egyébként a külön­böző porokon kívül havonta mint­egy 60-70 darab kúpkészítményt, 150-200 ezer darab fájdalomcsilla­pító tablettát és legalább 1000 kiló kenőcsöt gyártanak. Mindezek a megye gyógyszertáraiba és kórhá­zaiba vándorolnak, megkönnyítve a gyógyszerészek munkáját. Jelen­leg 13 ember —2 gyógyszerész, 4 asszisztens és 7 betanított munkás — dolgozik a gyógyszerkészítő la­boratóriumban. A tavaly kapott tubusoló gép kivételével a gépek már elavultak, korszerűtlenek. En­nek ellenére pillanatnyilag a labor ki tudja elégíteni a megyei igénye­ket. B. M. • Kész az egynapi adag: százezer fájdalomcsillapító. (Balra fent.) A LELTÁR UTÁN ELVÁLT AZ ÚTJUK Miért maradt munka nélkül t Jó lett-e a pirula? Egvebek mellett a súlyát is ellenőrizni kell. t Nem harangot, kúpot öntenek: naponta 15 ezer lázcsil­lapítót. (Balra.) f (Fotó: Walter Péter) Végh Ferenc? Hartán tavaly novemberben egy hé­tig keringett a hír, hogy Végh Ferencet elbocsátják az állásából. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Akit a falu egyszer a szájára vesz, a körül van valami. Volt is. Tóth János vas-műszakibolt-vezető november 22- én tudtára adta helyettesének, a tíz éve vele dolgozó Végh Ferencnek: nem kó­sza pletyka a híresztelés. Kevesebb forgalom — kisébb létszám — Egy főnek menni kell az üzletből. Rád gondoltunk, Feri. A leltár után elválnak az útjaink — eleveníti fel em­lékezetében volt főnöke szavait a köz­ség fiatal, 31 éves munkanélkülije. —. Kérdeztem tőle, hogy miért. Azt felelte: nincs megelégedve a munkámmal. A múlt esztendei forgalom a tervbe vett 14 millióról 10 millió forintra csökkent (erről én nem tehetek), s az idén sem számít többre. Ehhez az áruértékesítés­hez négy helyett három alkalmazott is elég. Csúnya húzásnak véli az elbocsátást a fiatal kereskedő. — Az fáj a legjobban, hogy a főnö­köm felesége (á pénztáros) és az egyik, kiszolgáló rokonom maradhatott, ne­kem viszont menni kellett. Miért nem a feleségének mondott fel a vezető? Ne­kik már nincsenek kisgyerekeik, mint nekünk, akiket fel kell nevelni, s úgy tudom: anyagilag is biztosabb lábon állnak, mint mi. Az egyik lányuknak két éve vettek egy Polskit. Tavaly szep­temberben háromszáz személyes lako­dalmat tartottak. A másik leányuknak is készülnek gépkocsit vásárolni. Hor­gásznak, vadásznak, s a jugoszláv ten­gerparton is szoktak nyaralni. Végh Ferencet hallgatva a Széchenyi utca 25. számú házában — a helyükön maradt Tóth Jánosék általa elmondott anyagi helyzetéről — úgy látom, itt többről van szó, mint munkaügyi problémáról. A- munkahely-nélkül át­menetileg bizonytalan _ körülmények közé jutott ember — akár önhibájából kénytelen más kereseti lehetőség után nézni, akár rajta kívül álló okból — élesebb lencsén át hasonlítja össze meg­élhetését másokéval. Vajon, ha nem bocsátják el, akkor is így tenne? Járáspusztára mehetett volna ... Tartozom az igazságnak annyival, hogy — mielőtt Tóth János vas-műsza<- kibolt-vezetőt is meghallgatnám he­lyettese elküldésének előzményeiről — megkérdezzem Végh Ferenctől: — Ajánlott-e az áfész másik állást? — Igen, a járáspusztai vegyesbolt­ban dolgozhattam volna, hatórás mun­kaidőben, havi 3600 forintért. Hétszáz forint benzinpénzt is kínált a szövetke­zet, de nekem ez a megoldás nem felelt meg. Járáspuszta ide 16 kilométer, messze van. A Solt—Harta és Vidéke ÁFÉSZ elnöke, Kovács János közben­járt az érdekemben, hogy a kalocsai 2-es számú önkiszolgáló élelmiszerüz­letben 4000 forint fizetéssel felvegye­nek. Oda se mentem, mert az is messze esik. Én helyben szeretnék dolgozni. — Egyéb lehetőség? — Hartán jelentkeztem vasutasnak. Mivel kiskoromtól rossz a testtartá­som, eltanácsoltak a pályaalkalmassá­gi vizsgálaton. Állampusztán is érdek­lődtem: a kereskedelmi szakképzettsé­gemhez való anyagbeszerzői vagy rak- tárosi beosztást kaphatnék-e? Azt vála­szolták, nem. Egy helyre mehetnék még: az áfész hartai betonüzemébe, oszlopokat önteni, de ezt nem válla­lom. Video, hűtőláda: ameddig a takaró ér! ‘jtzf Miből él piost? — Abból a tartalékból, amit részben már feléltünk. Feleségem tagja a Lenin Termelőszövetkezetnek, onnét jár 1600 négyszögöl háztáji. Mi ebből 200-at művelünk, amelyen a paprikatermesz­tés tavaly tízezer forint tiszta jövedel­met hozott. Ezernégyszáz négyszögölt a szövetkezet természetben — valami­lyen mezőgazdasági termékkel — vált meg. A tartalék, persze, előbb-utóbb el­fogy, és akkor Végh Ferencnek — gye­den lévő feleségére, másfél éves kisfiára és hatéves kislányára való tekintettel is megint fel kell tennie a kérdést: „Hová?" Egyelőre megvan a kilátás ar­ra, hogy a március 3-ával lejáró fel­mondási időig családjával kihúzza a telet, saját erőből. — Beállítok még 3 anyakocát — tér-' vezget a 31 éves ember. — Aztán majd meglátom, hogyan tovább. A mező- gazdasági árutermelés eddig bevált. A tsz-ben nyáron, részes művelésben, sárgarépát is termesztünk. Most négy anyakocám és 26 kismalacom van. Csirke? Harminc-negyvenet tartunk évente. A nyulakból is tudunk vala­mennyit árulni. Tizenkét tojótyúk a to­jásszükségletünket fedezi. Valamikor, évtizedekkel ezelőtt, al­kalmam volt egy másik munkanélküli­vel beszélni. Ezt csupán azért említem, mert manapság amúgy is a múlt jobb megismerésén fáradozik a társadalom. Nos, akkori munkanélküli ismerősöm az idő tájt, februárban, rántottlevesen és ciberekásán nyomorogva, foltozott Akik nem mentek az úri negyedekig^ (2) Már kevesen élnek itt az őslakók, az 1963-ban'beköltözők közül. Egész családok tértek minden halandók örök nyughelyébe. Sokan gyászolnak szülőt, feleséget, ■ gyereket. A hatvanas évek végén, a het­venes évek elején először megyei taná­csi osztály- és csoportvezetők, vállalati fpnökök távoztak rangjukhoz illőbbnek vélt városrészekbe. Később a pénzesebb bek költöztek maguk építette vagy vá­sárolt, tágasabb otthonba, többen is a fővárosba vagy környékére. I Egyik is­merősöm ekként tudatta szomszédjá­val, hogy hamarosan hurcolkodik: „megyünk az úri negyedbe”, azaz a Május 1. térre. Következésképpen előbbre lépnek a közvéleményben ki­alakult rangsorban. Egyik-másik lakás már háromszor cserélt gazdát. Az itt felnövekvők, időközben eltá­vozottak közül jó néhányan az unoká­val, a gyerekekkel buszoznak, autóz­nak haza alkalmanként. Tudtommal senki sem telepedett le Leninfaluban, ahogyan többen némi iróniával emle­getik az alapítólevele szerint a szocialis­ta rend magasabbrendűség^nek bizo­nyítására hivatott városrészt. Mostani. lakóinak korátlaga köze­lebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Egyetlen gyerekkocsit tolnak ki időn­ként á házból, mindössze négy húsz éven aluli szerepel a lakónyilvántartás- ban. Eléggé sűrűn megáll az orvosi ügyelet gépkocsija: sürgős, vizsgálatra, segítségre szőrűi valamelyik nehezen mozgó nyugdíjas. A beköltözéskor a középső és a kád­gyár felőli lépcsőház földszintjére, első és második emeletére csoportosították a diplomásokat, hivatalnokokat, üze­mi vezetőket. Mint említettem, cseré­lődtek a lakók, nehéa volna rétegje­gyek szerint csoportosítani a három- emeletes házban élő mintegy nyolcvan ember}. Ha az itt történtekről krónikát vezet­ne valaki, a közösségi kapcsolatok szempontjából a lakások megvásárlását tekintené a legfontosabbnak. Részben összehozta a volt bérlőket, részben éles vitákat bontakoztatott ki. Csak néhányan gondoltak vételre, amikor híre járt, hogy a karbantartás­sal mind nehezebben birkózó ingatlan- kezelő vállalat szívesen megszabadul a lassanként felújításra szoruló házaktól. Elpkerült a papír és a ceruza. Megéri? Bírjuk-e a többletterheket? Honnan ve­szünk pénzt a kilencvenes évek elején elkerülhetetlen tatarozásra? Nehezen formálódott' az elhatáro­zás, bármennyire is kedvezőnek lát­szott a kádgyár közelsége miatt csök­kentett vételárú lakások tulajdonjogá­nak megszerzése. A havi néhány száz forintos többletkiadás, az előleg előte­remtése is gondot okozott a nyugdíja­sok egy részének. Az első szervezéskor öt család zárkózott el a vételtől, később közülük hárman meggondolták’. Jó ideje maguk intézik ügyeiket. A nehézségek, az alkalmi nézeteltéré­sek ellenére összehasonlíthatatlanul ke­vesebbet bosszankodnak, mint amikor ügyfélként alázatoskodtak az IKV- irodákban. Majd’ mindenkinek van leg­alább egy vérnyomást felugrasztó tör­ténete, bár egyik-másik tisztviselőre szívesen emlékeznek. A nehézkes, lassú mechanizmus, a szervezet hivatal jelle­ge ingerelte az itt élőket. Azt még meg­értették volna, hogy erre vagy arra nem telik, ha nem jutnak el ide a végekre a hírek. Hányadszor festetik úgynevezett fontos emberek lakását, míg e másod­rendű várostájon a folyosók meszelésére sem futja. t Most csak saját magukat hibáztat­ják, ha valami nem úgy sikerül, aho­gyan elképzelték. Az elmarasztalásnál kezdetben többet jussolt a többieknél a megválasztott közös képviselő. Mindenkinek tanulni kellett azt a bi­zonyos demokráciát. A lakóknak is, ne­ki és a lépcsőházanként megbízott segí­tőinek is. Nagyjából mindenki egyetért abban, hogy mi mindent kellene rendbe hozni. Csak a sorrenden vitatkoztak, mert ahány ember, annyiféle. Jövedelme is. A legmódosabbak legalább négyszer- ötször annyi pénzből gazdálkodhatnak ■ havonta, mint a legszegényebbek. Az is igaz, hogy egyikük-másikuk a munká­ból hazatérve lógatja a lábát, a másik minden alkalmat felhasznál a pénzcsi- nálásra. Mindebből korántsem követ­kezik, hogy szorgalom, képesség, társa­dalma haszon, tudás szerint tagolódná­nak a jövedelmek. Vagyoni szempont­ból lekörözik a többieket, akik a hatva­nas években vagy az elmúlt évtizedben házat, telket örököltek vagy vásároltak. . A kezdetben már-már veszekedéssé fajult viták ellenére ma jóval ápoltabb a ház, mint állami korában.'.J közösség többet — és főként olcsóbban — köl­tött az épületre, mint az IKV évtizedek kabátban várta a tavaszt — amikor majd újra napszámba vagy gyárba me­hetett 4r széljárta vályogépületében. 1989 hartai munkanélkülije már nem ennyire reménytelen helyzetből „star­tol” a jövőbe! A szépen berendezett, kényelmes lakásra nem keveset költött. A tévé tetején video. Hátrább egy ju­goszláv hűtőláda. Az utóbbira mutatva jegyzi meg házigazdám: Négyet hoztam belőle Zentárói, még tavaly, mert tudtam, hogy ott le­het kapni. Bár volna helyben is! Életkörülményeiről, mondhatni, pontos leltárt készít, csak ez az elbocsá­tás ne volna... „Én csak azt nézem, hogy ki hogyan dolgozik” — Szabad egy kétgyermekes apát el­küldeni? -Snéz rám Végh Ferencéktől jövet Tóth János boltvezető, akit azért keresek föl, hogy az ő véleményét is meghallgassam volt munkatársáról. —Ahol feleslegessé válik egy ember, el kell küldeni. Itt ez történt. A fizetésünk a forgalomtól függ, ez pedig csökkent. Négy személyt már nem bírt volna „el­tartani” a bolt. Az áfészünk elnöke is mérlegelte: ki menjen? Én 32 éve va­gyok a kereskedőszakmában, ő 12 esz­tendeje, de nem ez volt a döntő. — Hanem? — Az, hogy munkaidőben hazament malacokat etetni. Azt tapasztaltam: ne­ki csak mellékes kereseti forrás az üz­letvezető-helyettesi beosztás. Mit kezd­jek az olyan helyettessel^ aki nem keresi meg a kályhacsövet a vevőnek a raktár­ban, mert éppen tévét néz az üzletben? Két gyereke van? Igen, tudom. De nem azt nézem, hogy kinek mekkora a csa­ládja. Én csak azt nézem, hogy ki ho­gyan végzi a munkáját. Karács János áfész-elnökkel is be­széltem, aki elmondta: — A vas-műszaki bolt vezetője maga dönthette el, hogy ki legyen a pénztá­ros. O a feleségét választotta, és ezt mi tudomásul vettük. A Solt—Harta és Vidéke Általános Fogyasztási és Érté­kesítő Szövetkezetnél az idén egyéb­ként tizenöt dolgozónknak szüntettük meg a munkaviszonyát. Az alacso­nyabb létszámmal is teljesíteni tudjuk feladatainkat. Kohl Antal alatt. Jobb a levegő a lépcsőházakban, mert megoldották szellőztetését, kija­víttatták a vízvezetéket, kifestették a lépcsöházakat, a pincefolyosókat. Több tízezer forintot költöttek a ház előtti járdára. Sajnálják ez utóbbi költeke­zést, mert a szomszédos építkezésekhez sódert, cementet, gerendákat szállító teherautók sofőrjei gyakran összeté­vesztették a kocsiutat a gyalogosoknak szánt úttal. Állítólag egyikük-másikuk „maszekban” vállalta a fuvarokat, sie­tett, nagy ívben vette a kanyarokat. Itt is, ott is megroppant a járdaszegély, le­süllyedt a burkolat. Nincs felelős. Különben is, ki törődik az írott és íratlan szabályokkal, a társa­dalmi együttélés elemi követelményei­vel. Erről legközelebb. , Heltai Nándor Lopják a Petőfi Népét! Mértékadó forrásokból szárma­zó információk szerint, mióta fel­emelték az újságok árát, azóta lop­ják a Petőfi Népét. Egyik barátom mesélte, hogy a napilapok áremel­kedése számára nemcsak pénzügyi, hanem életmódbeli változásokat is hozott, ugyanis azóta, ha délutá- nos, akkor is korán kell fölserken­nie, mert ha elszundikál, akkor időközben hűlt helye van csak le­vélszekrényében a Petőfi Népéjé­nek. , Az! újságok értékének emelkedé­sére számos egyéb jel is utal. A múltkor például — mi tagadás: keresve a feltűnést —; három friss napüappal a hónom alatt tértem be egy nyilvános helyre. Mögöttem összesúgtak az emberek: = Nézzé­tek már az újgazdagot! Elgondolkodtató volt két idő­sebb férfi párbeszéde is, amit a buszon hallottam: — Nehéz az élet — mondja ez egyik. — Ugyan már, maga csak ne panaszkodjon, maga milliomos — így a másik —, a múltkor is kifigyeltem, hogy a verandáján ülve felemelt árú rostos üdítőitalt szürcsölt és köz­ben egy méregdrága képes hetila­pot olvasott. Én már csak szegény, szerencsét­len angol újságírókat sajnálom. Londonban ugyanis az a szokás, hogy ha valaki | metrón, buszon, parkban, egyebütt elolvasta a mint­egy hatvan-hetven oldalas Timest, Guardiant, International Herald Tribune-t és a többit, akkor csak úgy otthagyja az újságokat, akit ér­dekel, fölveszi. Szinte kilátástalan szegény szerzőknek, kiadóknak a küzdelme, hogy eljussanak a mi szintünkre és világgá kürtölhessék a szenzációs hírt: Lopják a The Timest! — hámori —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents