Petőfi Népe, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

1989. január 14. • PETŐFI NÉPE • 3 BETEGEK VÉLEMÉNYE KÉRDŐÍVEKEN Hol van, nővérke?! A betegek többnyire a velük való bánásmód alapján ítélik meg az egész­ségügyi ellátás színvonalát. Különösen a hosszabb ideig kórházban fekvő, és emiatt ápolásra szorulók igénylik, hogy ne csak testi problémáikkal, ha­nem a lelkiekkel is törődjenek az erre hivatott nővérek. Ez valóban jogos el­várás az ápolóktól, hisz a nap 24 órájá­ban ők találkoznak legtöbbet a beteg­gel. De vajon meg tudnak-e felelni a velük szemben támasztott követelmé­nyeknek? Érdekes átlapozni azokat a kérdő­íveket, amelyeket a kecskeméti megyei kórházból távozó betegek töltöttek ki, névtelenül. A kérdések főként azt fir­tatják, elégedettek voltak-e a kórházi ellátással, s ha nem, milyen hibákat tapasztaltak. Belepillantva a válaszok­ba, kiderül, hogy az orvosok munkájá­val általában igen, az ápolással azon­ban kevésbé. Az elégedetlenség nem bántóan nyilvánul meg. A kérdőíveket kitöltők mindannyian -?£ panaszkodás nélkül — ezt jegyzik meg: nehéz a mun­kájuk az ápolóknak, mert keveáen van­nak. ' Nézzük, igaz-e a betegek megállapí­tása? Száz közűi 25-30-an távol A kórház erre vonatkozó adatait megvizsgálva a következő helyzetkép rajzolódik ki. Az intézmény 2800 dol­gozója közül 1440 az egészségügyi szakdolgozó, mely megnevezés az asz- szisztenseket, műtősnőket, segédápoló­kat és ápolókat foglalja magába, az utóbbiakat hatszázas létszámmal. Ön­magukban természetesen nem sokat mondanak ezek a számok. Világosab­bá teszi a képet az a tény, hogy míg a nyugati országokban egy orvosra 16-18 szakdolgozó jut, addig Mágyarorszá- gon csak négy. Pontosffhatjuk ezt oly módon is, hogy a példaként említett kecskeméti kórházban általában — persze vannak olyan, osztályok, ahol jobb a helyzet — 50 beteget egy nővér ápol. S ha még hozzátesszük, hogy a betegek 30 százaléka idős ember, tehát teljes ellátást kíván, akkor az ápolók amúgy is kicsi száma még kevesebb lesz. Nem beszélve arról, hogy a hiány­zások aránya is magas: naponta 100 egészségügyi dolgozó közül átlagosan 25-30 van távol. Itt meg kell jegyezni, hogy az ápolók 95 százaléka fiatal, csa­ládos nő. Ezenkívül: 1987-ben 140-150- en hagyták el a pályát, s 1988-ban a 130 meghirdetett állásra csak nyolcvanan jelentkeztek. Miért népszerűtlen ez a pálya? Bizonytalan munkabeosztás Mondják, a társadalmi fejlődéssel nem nőtt párhuzamosan az anyagi és erkölcsi megbecsülés, nem változtak az ápolónők élet- és munkakörülményei. Ezzel szemben a feladatkör bővült, az elvárások nőttek. Való igaz, egy kezdő ápolónőnek 3400 forint az alapfizetése, s még a három műszak Után járó pótlé­kokkal együtt sem lesz sokkal több. Tavaly például a 2800 dolgozó közül 800-nak 4500 forint alatti volt a kerese­te. Ezen valamicskét javított az év végi béremelés: az asszisztensek átlagfizeté­se 4900-ra, az ápolónőké 5500 forintra emelkedett. Természetesen nemcsak az alacsony keresetek ösztönzik pályael­hagyásra az egészségügy dolgozóját. A három műszak terhét növeli az is, hogy a törvényes 168 óra munkaidőnél mindig többet kell teljesíteni. Ráadásul a papíron feltüntetett havi beosztás a valóságban mindig másként érvénye­sül. Aki reggel bemegy dolgozni, nem biztos, hogy délben befejezheti a mun­kát. A bizonytalan munkabeosztás, a hosszú műszak, a túlóra, az éjszakázás nem kedvez sem a társas kapcsolatok, sem a családi élet harmonikus alakítá­sának, és különösen a családos nőket (márpedig az ápolószakmában szinte mindenki az) sújtja. Enyhítené a hely­zetet, ha az elmúlt húsz évben az orvos- tudomány fejlődésével együtt, az ápo­lás is könnyebbé vált volna. De nem ez történt, hisz a kórházakból még mindig hiányoznak a korszerű alapápolási esz­közök. Beszerzésük pedig reménytelen, hisz olyan áron jelennek meg a piacon, hogy még hármat sem tud, nemhogy 150-200-at megvenni a kórház. Mind­ezt tetézi a súlyos lakásgond, amelynek megoldása — logikusan következik az előbb ismertetett anyagi helyzetből — majdhogynem kilátástalan. Sokan hátat fordítanak Nem csoda tehát, hogy szinte alig van nővér, aki a.nyugdíjaskort ezen a pályán éri meg. Ez is oka, hogy az iskolából még gyerekként, 17 évesen kikerülő ápolókat azonnal bedobják a mélyvízbe, nem tudják biztosítani, hogy egy jól felkészült nővér mellett tanulják meg a hivatást. S azoknak, akik azért lettek egészségügyi dolgo­zók, mert jobb híján nem tudtak más­hová menni, elegendő egy-két rossz ta­pasztalat, hogy hátat fordítsanak az alig elkezdett, de nagy türelmet és ala­pos szakmai felkészültséget igénylő pá­lyának. Az egészségügyi szakközépis­kolában érettségizők pedig inkább a kvalifikáltabb munkaterületeket vá­lasztják. Benke Márta HOGYAN ÉRZI MA GÁT: Külföldön élő Farkas Károly buszvezető „Enni kell, éhesen nem lehet dolgozni” A címben szereplő kérdés­re Farkas Károly, a Kunság Volán autóbusz-vezetője a következőket mondta: — Nem jól, ugyanis az áremelés — amelyről már hónapok óta beszéltek —J nagyobb mértékű volt a vártnál. Sajnos, minden ár­emelés azokat a kispénzű embereket sújtja, akik bér­ből, fizetésből élnek vagy ép­pen nyugdíjból tengődnek, mert erre túl előkelő szó az élni. A kormányzat az adós­ságállományra hivatkozik, amikor a fogyasztói árakat emeli, de én azért vagyok felháborodva, mert az adósságot nem mi, a kisemberek, a dolgozók csináltuk, mégis rajtunk csattan az ostor. Sokszor elgondol­kodtam azon, kik a felelősök az or­szág eladósodásáért; miért nem vonják őket felelősségre?! A nagy­pénzű emberek, akik havi 30-40 ezer forintot keresnek, könnyen nyilat­koznak a tévében, rádióban, hogy ez átmeneti állapot; ők könnyen át­vészelik, de mi legfeljebb tönkreme­gyünk ... Az áremelések bejelentésekor el­hangzott, hogy a gyermekes csalá­doknál, a nyugdíjasoknál a költség- vetés ellentételezi az élelmiszerárak emelését. Erről mi a véleménye? — Nekem két gyermekem van. Az egyik után tartásdíjat fizetek, ez a fizetésem 20 százalékát viszi el, a másik kislányom' egy hónapja szü­letett. A 300 forintos családipótlék- emelés a havi tejszükségletet sem fedezi, de egy gyerek nemcsak tejet, mást is eszik..Emelkedett a bébiéte-* lek ára is. Ma én vásároltam be, s alaposan körülnéztem a boltban. Nem láttam olyan árucikket, amelynek az árát ne emelték volna. Az ellentételezésről jut eszembe: kislányom születésekor, mindent összeadva, 8500 forintot kaptunk. Ennek a dupláját költöttük pelen­kára, ruhára, a kicsi életfeltételei­nek kialakítására. Azt is tudom, ahogy a gyermek növekszik) egyre többe kerül. Az áremelés ellentéte- . lezéséről az a véleményem, hogy ez­zel az úgynevezett szociális juttatás- ' sál nem lehet célt érni. Miért nem az italok, a ? cigaretta árát emelték? Azok igazán nem létszükségletet elégítenek ki! Olyan árucikkek arát emelték, amelyekre mindennap szüksége van az embernek. Enni kell, éhesen nem lehet dolgozni, de ha mégis, annak a munka látja a kárát. Autóbusz-vezető vagyok, még másodállást sem tudok vállal­ni, hát itt a vállalatnál kell megke­resnem a család eltartási költségei­nek legalább a felét. Az áremelés természetszerűen lej­jebb viszi az életszínvonalat, Farkas Károly esetében ez miképpen ala­kul? —. Nem szégyellem elmondani, milyen anyagi helyzetbe kerültünk. Nekem a nettó fizetésem — annak ellenére, hogy sokat, dolgozom — 6500 forint, a feleségem gyeden van, az ő illetménye 3500 forint. Nem ne­héz összeadni, 10 000 forintból kell megélnünk, s ha ehhez hozzá számol lom a felemelt családi pótlékot, a felemelt gyedet, akkor is a létmini­mum szintjén vagyunk. Tovább folytatom: az OTP-tartozásom havi 800, a rezsi, fűtéssel együtt 5000 fo­rint, a többi, a maradék talán elég az étkezésre, ha nem vásárolunk sem­mit. Az áremelés előtt sem tudtunk félretenni, ezután pedig.. Akárhogy is számolunk, a család­nak valamiről le kell mondania; va-. lamiféleképpen ki kell védeni a csa­ládi költségvetés összeomlását. Mit tesznek? —■ Miről kell lemondani? Első­sorban — amire eddig sem telt — a színházról, a moziról, a könyvről, vagyis a kultúráról. Marad a televí- zió és a rádió. Át kell rendezni az étkezéssel kapcsolatos kiadásainkat is. Kevesebb hús lesz a fazékban, s kevesebb cukor a teában. Dohány­zóm, könnyen lehet, hogy erről is le kell mondani. Új ruhaneműt nem vásárolhatunk, csak a bizományira jut pénz, még jő, hogy van időnként leértékelés. Egy szó mint száz: a tű­rőképesség határán vagyunk, s ha a • bejelentetteken kívül még tovább emelik az árakat, nem tudom, hogy mi történik. Ha a húrt túlfeszítik, el­pattan. Gémes Gábor magyar származású tudósok és üzletemberek találkozója Az idén második alkalommal rende­zik meg a Magyarok szerepe a világ természettudományos és műszaki hala­dásában elnevezésű tudományos prog­ramsorozatot. Az Akadémia, a Ma­gyarok Világszövetsége, a MTESZ, va­lamint a Budapesti Műszaki Egyetem együttes szervezésében először 1986- ban találkoztak a külföldön élő ma­gyar származású tudósok és üzletembe­rek itthoni kollégáikkal. Az idén augusztus 21. és 25. között a Budapesti Műszaki Egyetem lesz a rendezvények helyszíne. A szervezők 25 országba több mint 3000 magyar származású professzornak, tudomá­nyos kutatónak és üzletembernek küld­tek meghívót a programsorozatra. A címeket a hazai szakemberek a kül­földön élők ajánlásai, valamint a ma­gyar külképviseletek segítségével gyűj­tötték össze. Eddig több mint kétszáz kutató, mérnök és üzletember jelezte részvételi szándékát. Elfogadta már a meghívót valamennyi díszelnök, akik között olyan világszerte ismert tudósok szerepelnek, mint Bay Zoltán, Horváth Csaba, Merszei Zoltán, Wigner Jenő, Beér János, Bejczy Antal, Halmos Pál és Müller Iván az Egyesült Államok­ból. Díszelnök lesz Kováts Ervin, Ry- bach László és Telegdi Bálint Svájcból, Öry Huba az NSZK-ból, valamint Svéd jGyörgy Ausztráliából. A Magyarok szerepe a világ termé­szettudományos és műszaki haladásá­ban elnevezésű ötnapos rendezvényen a tervek szerint 500 szakember vesz részt. Plenáris előadás hangzik majd el a magyarok tudományban betöltött szerepéről, valamint Neumann János filozófiai hagyatékáról. A szakértők ezt követően saját szakterületükről tarta­nak és hallgatnak meg tudományos előadásokat. Külön szekciót rendeznek a matematika, a fizika, a kémia, az informatika, az elektronika, az elektro­technika, az építészet, az energiaipar, a gépészet, a földrajztudomány, a kör­nyezetvédelem, a csillagászat, valamint az erdészet és faipar legújabb kutatási eredményeiről. A rendezvényen jelen lesznek a hazai tudományos és gazdasági élet vezetői. A rendezők számítanak arra, hogy a találkozó idején üzleti és tudomáhyos megállapodásokat is előkészítenek a résztvevők. SZOMBATI LEVÉL Merre van előre? Az utóbbi hetekben nagyon sok szó esik a sajtóról, az újságokról, közöttük is elsősorban a napilapok­ról. Drágábbak lettek, magasra szöktek az árak. Vannak, akik úgy vélik, hogy a több pénzből többet kapnak az újságírók. Sajnos ez nem így van. Drágább lett a papír, maga­sabb a nyomdaköltség, a teijesztés díja. A mi fizetésünk változatlanul annyi most is, amikor a Petőfi Népe 58 000 példányban jelenik meg, mint akkor, amikor több mint 80 000-ret nyomtattunk naponta. Feladataink azonban sokrétűbbek, változatosab­bak lettek, nem egy kollégán az ide­gesség, az elbizonytalanodás jelei mutatkoznak. Szerkesztőségi beszél­getéseken azon tépelődünk, hogyan kellene jobb, tartalmasabb újságot csinálni, olyat, amelyért a magasabb árat is megadja az olvasó. Vagyis merre haladjunk az újságírói, szer­kesztői munkában? Tudom, a tej, a hús, a Trabant sem lett jobb azáltal, hogy többet kell fizetni érte. Lerázhatnánk tehát az olvasói igényt, leszerelhetnénk a saját megújulási törekvéseinket sür­gető szándékunkat az előző hasonlat emlegetésével. De az újság más, mint a tej, a hús, vagy a Trabant. Az újsá­gon mindig lehet javítani, napról napra ébren tartani az olvasói érdek­lődést. Nyugtathatnánk magunkat olyan levelekből vett idézetekkel, amelyek feladói — utalván anyagi helyzetükre j— fájlalják, hogy meg kell válni a Petőfi Népétől. Mert a lap — írják — őket mindenről tájé­koztatta, ablakot jelentett nekik a világra. Az ablakot azonban a szük­ség befalazta, s most tájékozatlan­nak, sötét szobában kuporgó kárho­zottaknak érzik magukat, nagyon hiányzik az újság. Szóval ilyenekkel csitíthatnánk lelkiismeretünket, utalva az elége­dett, sőt dicsérő olvasókra. írnak azonban mások is. Olyanok, akik továbbra is „járatják a lapot”, de igénylik, hogy ha már 1,80- helyett 4,30-at kell fizetniök, akkor legyen az újság frissebb, színesebb, sokré­tűbb. Tehát merre menjünk? . A választ Gyulai Pál híres Hadnagy uram című , versének refrénjével is megadhatjuk: „Csak előre, édes fiam I. .’’viszont az „édesfiam” körülnézve kicsit elbi­zonytalanodik, s megkérdezi, merre van az előre? Az újságíró, a szerkesz­tő azonban hosszú távon nem lehet bizonytalan. Egy-egy kérdésben ta­lán elfogja a kétely, de hogy úgy mondjam, stratégiailag nem lehet bennünk kétség, bizonytalanság. Tudnunk kell, mint ahogyan tisztá­ban is vagyunk vele, hogy merre van az előre. Talán furcsán hangzik és pa­radoxonnak tűnik, de meggyőződé­sünk, hogy az előre — fölfelé van. Csakhogy fölfelé haladni a legne­hezebb, különösen akkor, ha menet közben nekünk magunknak kell azt az utat, lépcsőt építenünk, amelyen föntebbre, magasabb szintre, jobb minőségre, tisztább és értelmesebb cselekvésekhez jutunk. Szokták mondani mostanában, hogy gödör­ben vagyunk, s abban megegyezhe­tünk, hogy a hasonlat találó. így vi­szont máris érthető a paradoxon, mi­szerint innen az előre csakis fölfelé lehetséges. Azon is szinte össznépi vita folyik, hogy ez a fölfelé haladás hogyan történjen. Mert a konszen­zus abban immár létrejött, hogy ha­ladni kell, lépni kell. Nem kevés azonban azoknak a száma, akik ezt a haladást úgy szeretnék véghez vin­ni, hogy gyorsan, azonnal ugorjunk ki a gödörből, mert fontolgatásra, tépelődésre már nincs időnk, hiszen eddig is sokat vesztegettünk az évek­ből, hónapokból. Türelmetlenségük dicséretes és tiszteletreméltó, mert az a felismerés van mögötte, hogy így nem mehet tovább, hogy így már nem tudunk haladni, főleg nem fölfelé jutni. Ténykedésünkből, munkánkból azonban kiütközne a kapkodás, s ez nem közelebb, de egyre távolabb vet­ne bennünket attól, hogy megkezd­hessük kilábalásunkat a gödörből. Persze már hallom is az ellenvetést. Nem arra, hogy haladni, hogy lépni kell, hanem arra, hogy már elkés­tünk a fontolgatással, nincs időnk a töprengésre, mert azzal újabb érté­kes és visszahozhatatlan időt veszí­tünk, még mélyebb lesz a gödör, s az új helyzet újabb, bizonyára más mi­nőségű, töprengésre késztet, s ezáltal még súlyosabb lesz az időveszteség. Vagyis önmagunkat hajszoljuk az ördögi körben. Valóban így van? Kétségtelenül sürget az idő. De nem arra, hogy vaktában, mindent egy lapra téve ugorjunk a bizonyta­lanba, hanem arra, hogy megfontol­tan, határozottan, minden lépésün­ket kiszámítva, fokról fokra haladva emelkedjünk fölfelé, tudatában an­nak, hogy ha elvétühk egy lépést, nem jól számítunk ki egy fokozatot, visszazuhanunk abba a gödörbe, amely közben még mélyebb lehet. Visszakanyarodva az írás elején fölvetett gondolatra: hogyan aka­runk jobb, tartalmasabb újságot csi­nálni, nálunk a szerkesztőségben mit jeleit a fölfelé? Nem mást, minthogy nyitottabb, mindenre odafigyelő, te­hát mindenről tájékoztató, az olva­sói igényeket jobban szolgáló lapot készítünk. Munkánk, írásaink kö­zéppontjában az alkotó, gondolko­dó, az országért, a közösségért fele­lősséget érző, cselekvő ember áll. Nem lehet célunk az olcsó népszerű­ségre való törekvés, nem lehet mód­szerünk pletykák terjesztése, feldo­bása, viszont komolyan vesszük és gyakorolni fogjuk azt a nyilvánossá­got, amelyre az ország és a megye politikai vezetői biztatnak, bátoríta­nak bennünket. Ezt viszont csak pontosan, hitelesen s természetesen a felelősséget is magunkra vállalva le­hetséges. Vagdalkozni méltatlan, pletykákat terjeszteni pedig felelőt­len lenne. Aki gödörben van, annak nincs más gondolata, mint az, hogy kijus­son onnan. Erre összpontosítja ere­jét, lehetőségeit, s ha ez kevés, olya­nok kéznyújtását várja, akik eddig is támogatói, barátai, szövetségesei voltak. Ilyen értelemben várjuk mi olvasóink kéznyújtását, abban a re­ményben, hogy jó ügy érdekében cse­lekszünk, ha azt akarjuk, hogy a Pe­tőfi Népe mihamarabb feltornázza magát korábbi példányszámaihoz. Szolgáltatás ötven szakmában A Generál Ipari Szolgáltató Szövetkezet köz­pontja Békéscsabán van, de működése lassan or­szágos. A kecskeméti részlegüket több mint egy éve hozták létre. Ötven szakmában vállalnak szol­gáltatást, gebiq rendszerű átalányelszámolási for­mában. Ez a szakembernek is kedvező, hiszen álta­lában saját háza táján, a maga által választott munkaidőben dolgozik, s nem utolsósorban figye­lemre méltó, hogy jövedelme a szorgalma, az igye­kezete függvénye. A szövetkezet csak az adminisz­tratív munkát vállalja magára. Az új rendszerű elszámolással nagy feladatot vesz le az érintettek válláról, hiszen lehet valaki nagyon jó asztalos, villanyszerelő, lakatos, de nem biztos, hogy ért az adóhatóság nyelvén. A szövetkezet 1300 iparosa közül a kecskeméti kirendeltséghez négyszázan tartoznak. • S. Tóth Zoltán épületasztalos különlegesnek számító igényeket is kielégít Egyedi megrendelésre vállalkozik beépített szekrények kivitelezésére, video-, tévéállvány, könyvespolc készítésére, de nem riad vissza a lakásépítési divathoz szabott boltíves ajtók összeállításától sem. • Nagy László vas- és fémesztergályos a Reiszmann Sán­dor utcán fogadja a kuncsaftjait. A szakma régi mesterét szívesen keresik meg azok, akiknek már végzett valami­lyen munkát. Gyakorlott mozdulatokkal újítja fel a motor- kerékpárokat, a gépkocsik motorjait, (jobbra) straszer—pulai

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents