Petőfi Népe, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-13 / 11. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. január 13. KÖNYVPREMIER: A karácsonyi könyvvásáron már felbukkant A magyar nevelés törtéhete című, nagy jelen­tőségű kiadvány. A sajtóbemuta­tót azonban jó érzékkel erre az esz­tendőre halasztották. így ahninap a Magyar Tudományos Akadémi­án mutatták be a kiadványt. A Tankönyvkiadó Vállalatról a köztudatban az él, hogy csak tan­könyvek kerülnek ki műhelyéből, holott sokkal szélesebb a skála. Számos művelődéstörténeti kiad­ványa látott napvilágot az utóbbi időkben. A mostani, kétkötetesre tervezett A magyar nevelés törté­nete ugyancsak jelentős vállalko­zás. A régebbi és újabb neveléstör­téneti kutatások eredményeit fog­lalják össze a szerzők, az európai fejlődés szem előtt tartásával, az államalapítástól napjainkig. Köpeczi Béla akadémikus a könyv premierjének napján el-, mondta, hogy jelen kötetben a ne­veléstörténet és a gazdasági-társa­dalmi változások egymásra hatása végigkíséri a tanulmányokat, és a szerzők semmiképpen sem vádol­hatok provincializmussal, hiszen az európai oktatás-nevelés-műve­Eljut-e szakainak hatá- minden pedagógushoz? sat is bemutat- -*■ ^ ^ ják. A refor­mok, a hagyományok ugyancsak átfogják a magyar nevelés történe­tét. A szerzők, Bajkó Mátyás, Komlósi Sándor, Kosáry Domokos, Köpeczi Béla, Mészáros István és Orosz Lajos bemutatják a külön­böző korok oktatási, oktatáspoli­tikai törekvéseit, az intézményes nevelést, az iskolák szervezeti vál­tozásait, hálózatainak kiépülését. A tanítóképzésről, az iskolák belső világáról, rendjéről éppúgy olvas­hatunk, mint a koronként változó oktatási-nevelési gyakorlatról. Vé­gigkövethető a hazai pedagógiai gondolkodás fejlődése, a nevelés tudományának kiformálódása. A magyar nevelés története első kötetében a középkortól kezdődő­en az 1848—49-es esztendőkig be­zárólag kaptak helyet a tanulmá­nyok. Szükséges ez az áttekintés, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már a hetvenes években fel­vetődött a gondolat egy szakszerű, sokrétű neveléstörténet megírásá­ra. Horváth Márton főszerkesztő a célok között említette, hogy a múlt feltárása, a tanulságok levonása mellett a tanárképzésre is gondol­tak. Remélhetőleg minden tanár­képző intézményben ott leszi a könyvespolcon az új kiadvány, hi­szen a hallgatók, a tanárok ha­szonnal forgathatják. A fontos munka 6400 példány­ban jelent meg 150 forintos áron. Ezek a számok azonban magukért beszélnek: bár kicsi a példány­szám, nem túlságosan drága a könyv. Köpeczi Béla a sajtótájé­koztatón egy neki címzett kérdésre azt válaszolta, ha ő lenne a műve­lődési miniszter, minden pedagó­gus kezébe eljuttatná A magyar nevelés története köteteit. Azt is javasolta, hogy az Eötvös-alapít­vány „kontójára” megoldható len­ne a hasznos akció. A térképekkel, dokumentumok­kal, fotókkal illusztrált első kötet már kapható.. Készül a folytátás, a második kötet, amely terjedelme­sebb és még izgalmasabb lesz, mi­után jelentős korszakok nevelés- történetét teszik nagyító alá a ku­tatók. A vizsgálódás 1972-ig ké­szül. Máris felvetődik a kérdés: a következő esztendők (16 évről van szó) oktatás-nevelésének történé­seit mikor és ki fogja tanulmány­ban bemutatni? Esetleg egy har­madik kötetben. Ha a jelen kiad­ványra több mint egy évtizedet kel­lett várni, mit remélhetünk a kö­vetkezőtől? Jó lenne teljessé tenni a sorozatot, de hát ez nemcsak a kutatókon, a tanulmányírókon múlik. B. T. A MAGYAR NEVELÉS TÖRTÉNETE I. Orient István kirá­lyunk halálá­nak 950. évfor­dulójára megje­lent írásokban több helyütt ol­vashattunk egyházszerve­zői tevékenysé­géről. Ennek keretében szá­mos apátság alapításáról. Ezek egyike, mégpedig az el­ső, az 1018-ban létesített ba- konybéli ben­cés, azaz Szent Benedek-rendi apátság. Terü­letét királyi bir­tokából hasí­totta ki az ural­kodó a bakonyi rengeteg kellős közepén, a se­bes, kristályos Gerence-patak ma is harsogó- an zöld völgyé­, • A tájház és a múzeum homlokzata. HAZAI TÁJAKON ben. Azon a tá­Az öreg Bakony jón, ahol a le­vert Koppány hívei rejtőzköd­tek. A király hittérítő szerze­tesekre bízta, hogy érjék el: ne po­gány sámán mutassa be nevükben az áldozatot a Hadúrnak, hanem a bencés apát úr a keresztények új Istenének. A templomot és a rendház^t rö­videsen fel is építették. A hagyo­mány szerint Gellért, a később szentté avatott vértanú püspök a király jelenlétében szentelte föl. Ké­sőbb Gellért lett Bakonybél apát­ja, de szívesebben tartózkodott a közeli barlangban^ amely előtt há­rom forrás fakadt. Ezek ma is ont­ják a vizet. A helybéliek Szentkút- nak hívják, a térképek Borostyán- kútnak nevezik. E források mellé 1889-ben kápolnát emelt a vallásos buzgalom, ahonnan a barlang fö­lötti tetőre 24 stációból álló kálvá­ria vezet. Gellért apát félig-meddig remeteségben élvén itt 1030-ig, ál­dásos irodalmi tevékenységet is folytatott. Közülük egyik műve mai napig fennmaradt. Nem messze e helytől a kerteskői szurdok feletti Oltárkőn a régi hitü­ket megtartott magyarok maradé­kai még jó ideig áldoztak fehér lo­vat ősi istenüknek, békés egymás mellett élésben a szerzetesekkel. A térítés nem ment máról holnapra. De lépjünk néhány évszázadot. A török Bakonybélt is a földdel tette egyenlővé. Csak a'i maradt meg köveiből, ami a felszín alatt rejtőzött. Az oszmán seregek kiűzése után a bencések visszakapták területü­ket," s a romok helyére 1724-ben felépítették rendházukat, majd ,1750—1782 között templomukat. Ugyanekkor a felvidékről, a nyu­gati országrészről és német terület­ről telepeseket költöztettek az el­hagyott jobbágytelkekre. Bakony­bél újból élni kezdett, a templom egyre csinosodott. Oltárképéit a barokk kor egyik jeles művésze, Dorfmeister István, továbbá egy pápai (Polinger Ignác) és egy győri (Stern János) művész festette. Van még egy szép Rubens-másolat is itt. A rendház mögött —amely ma szociális otthon — nagyjkiterjedé­sű arborétumot létesítettek a ben­cések. Benne 1834-ből származó lucfenyő; vörösfenyő, korai juhar és vadgesztenye található. Külön­legesen értékes a Bakony legidő­sebb somfái között számon tartott, 300 évesre becsült két fája. Csak­hogy a hajdani, parknak szánt ar­borétum 1950 óta nélkülöz minden gondozást, siralmas állapotban van. Szökőkútja, medencéi omla­doznak, mindent ellep a gyom, tér­dig érő dudvában gázol a látogató, há egyáltalán betéved — bejut? — oda. A Bakonybélbe telepített csalá­dok hamar magukra leltek. S mes­terei lettek a fában bővelkedő vidé­közepén ken a faragásnak. Mégpedig a szerszámkészítő-szerszámfaragó szakmának. Munkáik a második világháború végéig nemcsak e ha­zában, hanem a Balkánon is kere­settek voltak. Keréktalpat, járom­fát, favillát, gereblyét, falapátot készítettek. Minderről képet alkothat magá­nak az, aki felkeresi a tájházat vagy szabadtéri néprajzi múzeum- " nak is nevezett, nem is oly régen még a Hasprai család által lakott, gyönyörűen rendbe hozott torná- cos lakóházat, és a hozzá tartozó gazdasági épületeket. A középpa­raszti Hasprai család több mint kétszáz esztendőn át ugyanazon a portán lakott, ugyanazt a földet művelte. Az 1736-os összeírásban szereplő 36 családfő közpttjnárpt) van Hasjprai Fülöp íüéü ,.$pk, más, ma isBakonybélbén élő csa­lád neve. Bakonybél eszményi kiránduló- hely, a szerteágazó turistautak mentén megszámlálhatatlan forrás teszi kellemessé a túrát. A fenyők­kel övezett SZOT-üdülőn kívül több panzió igyekszik fellendíteni az idegenforgalmat, biztosítani a zöldbe menekülő városi ember pi­henését és tökéletes kikapcsolódá­sát. dr. Csonkaréti Károly Hangverseny a Klauzál téren* MAROSI GYULA: Tizenkét, tizenhárom éves korom­ban, mely véletlenük az ötvenes évek elejére esett, mindennap kemény, véres csatákat vívtam a Klauzál téren. Az iskolából hazamenet éppencsak le­csaptam a táskámat, behabzsoltam a félig melegített, előző napi vacsorából maradt ebédemet, és már rohantam is: gyülekeztek a fiúk, és ha az ember a kezdő csapatokból kimaradt, órákig is várhatott, míg valaki elment, és beáll­hatott a helyére. Valósággal megszál­lottja voltam a focinak. Ez életkoro­mon túl azzal is magyarázható, hogy akkoriban úgy látszott, a Klauzál tér­ről és környékéről feltétlenül, hogyha valaki valamilyen emlékezetes tettet szeretne véghezvinni az életében — és miért ne szeretne tizenéves korában? —, akkor vagy hős lehet, mint Oleg Kosevoj, Zója vagy Matroszov, vagy pedig labdarúgó, mint Grosits, Bu- zánszky, Lóránt, Lantos satöbbi. Szép volt ugyan az egytől egyig ütődött, ám állati módon kegyetlen fasiszták véres keze által, dicső pózban, a végső győ­zelemben töretlenül hivő mosollyal fo­gadott hősi mozi-halál, ám engem a másik lehetőség, hogy a Magyar Nép- köztársaság címeres mezében megszé­gyenítő leckét adjak a gőgös imperia­listáknak, jobban vonzott. Talán csak a fasiszták látható hiánya miatt. A téren csak egyetlen tágasabb te­rület, focizásra alkalmas hely akadt. A többi részt összeszabdalták a hin­ták, betontuskó-lábú padok, homoko­zógödrök, agyonbicskázott kérgü, nyomorult fák, a Vásárcsarnokkal szembeni oldalon pedig a tér egy jó részét elfoglalták a lepányvázott krumplihalmok, szutykos ládahegyek, és a délutánra már összeláncolt kerekű tolókocsik. A térhez tartozott még a zöld házikó, melynek emlékezetessé tételére sok dicsérendő energiát fordí­tott az alkalmazott, az általunk klo- zettündérnek nevezett vénasszony, aki ha észrevette, hogy a taksát megspó­rolva inkább kívülről vizeljük le házi­kóját, csöpögő vécékefével és valami­lyen iszonyatos tájszólásban ordítva oktatott ki bennünket a finom úri mo­dorról. És messzi környéken ez az egyetlen tér; Budapestnek ezen hetedik kerüle­tében, mind a mai napig több négyzet- métert foglalnak, el a kocsmák, mint az úgynevezett zöldterület, több a pá­linkáspohár, mint a fűszál —, akkori­ban még gyerekek is születtek a világ­ra; sietni kellett, ha az ember be akart kerülni valamelyik csapatba. Nem mondhatom, hogy kisasszonyfutballt játszottunk volna. Minden kölyök, aki lejárt a térre, győzni akart, nap mint nap győzni, minden áron: itt nem léte­zett fair play, a kisebbek vagy gyen­gébbek iránti kímélet, az ellenfelet ját­szótársnak tekintő nagyvonalúság. A tér arra tanította mindenre kiéhe­zett gyermekeit, hogy csak a minden­napi győzelem, apármi áron kicsikart győzelem az, ami kiszakíthatja őket innen. Lámpagyújtásra, amikör haza kellett mennem, már alig álltam a lá­bamon, hajam csapzottan lógott ko­szos homlokomra, vérzett a térdem, néha az orrom is, sípcsontomon újabb kék puklik dagadoztak, levágott szárú hosszúnadrágomból készült sportfel­szerelésemen újabb szakadások kelet­keztek. Egy kora nyári délután, valószínű­leg szombat lehetett, alighogy belelen­dültünk a csatározásokba, megjelent a téren három harcedzett Csepel teher­autó. Az első ízlésesen kidekorálva: jobbról nemzetiszín, balról vörös zász­ló, középen, a hűtőrácson az akkori, sarlós-kalapácsos címer. Vágy fél percre megszakadt a küzdelem, nem az autók, hanem a rajtuk ülök miatt; durva deszkából ácsolt padokon fekete ruhás, fehér inges emberek ülték, mindegyiken eddig csak a filmeken lá­tott csokornyakkendő, lábuk között fura, idétlen alakú bőröndszerűsége­ket szorongattak. Kezdtek lekászá­lódni a kocsikról, úgy nézték ki, mint a pingvinek, mi pedig játszottunk vol­na tovább, de a helyzet előteremtette az ily alkalmakra rendszeresített rendőr törzsőrmestert, aki gumibotját kezébe véve, eltanácsolt bennünket a pályáról. A pingvinek, miután lészálltak, le­szedegették a padokat, és félkör alak­ban elhelyezkedtek a pályánk köze­pén, a furcsa tokokból hangszereket Szedtek elő. A dolgok ilyetén való ala­kulásán bosszúból mindenféléket oda- kiabáltúnk nekik, viccesnek meg jópo­fának szánt dolgokat, de ők elenged­ték a fülük mellett. Sajnos a rendőr törzsőrmester is, ha gumibotjával ha­donászva néhányszor megkergetett volna bennünket, az olyan jó hecc lett volna! A Zenészek aztán hangolni kezdtek, sípoltak, cincogtak, tülköl­tek, erre kinyíllottak a térre néző ab­lakok. Sokan lejöttek a közeli házak­ból, széket, sámlit cipelve, a zenekar­hoz minél közelebbi, jó helyet keresve, lábuk élőt ^kisgyerekek kuporogtak a földön. Néhány ablakban szőnyeget terítettek a párkányra a kényelmesebb könyöklés, no meg az esemény ünne­pélyesebbé tétele végett. Akkoriban még nem létezett a televízió, senkinek sem volt autója, telke, egy ilyen' ese­mény, egy igazi zenekar megjelenése kivételesnek és nagyszabásúnak lát­szott. Mi ordítoztunk, a kicsik rohangász- tak, a felnőttek jöttek,.huzigálták a székeket, néhol összevesztek: a hang­verseny még el sem kezdődött, de már botrányba fulladni látszott. Am ekkor megjelent a karmester: az első kocsi vezetőfülkéjéből, a talajfogás bizton­ságára ügyelve, lekászálódott egy ha­talmas, másfél mázsás ember. Öltöze­te még különösebb volt, mint a többie­ké: kabátja hátul két keskeny szárny­ban végződött, míg elöl, á hason össze sem ért, vastag aranylánc fogta össze. A szabadon maradt pocákon széles, fehér selyemsál feszült, talán ez tar­totta a nadrágját. Leszegett fejjel, pompás tokáit kidüílesztve, senkire sem tekintve a zenekar és a közönség közötti kis részre lépdelt, mindenki tisztelettel utat nyitott neki. Fürgén felpattant egy oda készített kis dobo­góra, a zenekar felállt, hangszereiken kocogtatva üdvözölték. A karmester intett á zenekarnak, hogy üljenek le, és a közönség félé fordult. Végigpásztá­zott tekintetével a tisztelt megjelente­ken: bozontos szemöldöke alatt szinte izzott a szeme, és akire rávetette, ösz- szehúzta magát és elhallgatott. Ránk, az egy csoportba verődött kamaszok­ra, háromszor is kellett néznie, de har­madszorra még minket is elhallgatta­tott: varázslatos szemeivel talán még a tér feletti kicsiny égbolton feltűnő felhők futását is ö irányította. Akkor a beállt teljes csendben meghajolt. De­rékban alig, de hatalmas fejét egészen a mellére ejtve. Dübörgő, lelkes taps köszöntötte. Az első sorokban néhá­nyon bátortalanul felálltak, és üteme­sen kezdtek tapsolni, de a világ dolgai­ban járatosabbak visszaráncigálták őket, hogy most nem kell. A taps utolja még tartott, amikor valahonnan hátulról, a zenészek közül előlépdelt egy magamkorabeli lány. Szőke volt, világos szemű, arca akár ■ a porcelánbabáké, vakítóan fehér és tiszta, enyhén ívelő szemöldök, vérpi­ros ajkak: ilyen szép lányt még éle­temben dem láttam. Piros nyakkendőt viselt, ugyanolyant, mint mi ünnepi al­kalmakkor az iskolában, de a nyak­kendő alatti fehér blúz nem egyszerű vászon volt, hanem az egész szinte fi-< nőm csipke, sötétkék szoknyája bár­sony és bokáig érő. Csengő hangon, minden félsz nélkül köszöntötte a tisz­tejt egybegyűlteket, majd mindannyi-, unk nevében hálás köszönetét mondóit szeretett vezérünknek, népüfik nagy fiának, hogy ilyen nagyszerű kezdemé­nyezésekkel, mint ez a hangverseny is, lehetővé teszi a munkásosztály kultu­rális felemelkedését. Itt intelligensen várt egy keveset, hogy tapsolhassunk, aztán bekonferálta az első számot. A karmester lendületesen és igazi művészi átéléssel vezényelt: húsos orra hegyéről nemsokára csöpögni kezdett az izzadtság, még hátrább állva is jól hallottuk a hatalmas test bálnákat utánzó légcseréjét. Amikor a végén egy fehér kendövei megtörölte az ar­cát, és felénk fordulva ismét megha­jolt, óriási üdvrivalgással üdvözöltük, füttyögtünk, tapsoltunk, s csak akkor hagytuk abba, mikor a megjelent mun­kásosztály tagjai ránk szóltak, hogy, viselkedjünk rendesen, vagy menjünk, a francba. De engem már nem érdekelt a jó hecc, én már csak a lányt figyeltem. Mielőtt ismét elindult volna középre, megköszörülte a torkát, és megnyalta a szája szélét. A hosszú bársonyszok­nya alatt valamilyen puha selyemto- pánka volt a lábán, talán ilyenekben szoktak balettozni, mindig finoman lábujjhegyre lépett, ruganyos, köny- nyed mozdulatokkal, egyetlen kavics sem nyikkant meg a talpa alatt. Mie­lőtt elindult volna, közönyösnek, talán unatkozónak is látszott, csak az első lépések után öltötte arcára a nagyon is öntudatos, kedveskedő baba­mosolyt: amikor ezt észrevettem, tud­tam, hogy képmutató. Képmutatás a vörös nyakkendő is a nyakán. Idegen zeneszerzők neveit mondta, furcsa ze­neműcímeket, éreztem, hogy helyesen ejti ki ezeket a szavakat: ez a lány nyelveket tanul, balettozik, hegedülni tanul vagy zongorázni, saját szobája van, és Amerikából küldött csomagból csokoládét eszik. Ez a lány soha még csak szóba se állna velem. Aztán évekig, ha a rádióban szimfo­nikus zenét hallottam, ö jutott ai eszembe. Kitartóan gyűlöltem, őt is, ezt a zenét is. Gyűlöltem, hogy nekem soha semmi közöm nem lehet hozzá­juk, születésemkor elrendeltetett, hogy meg sem közelíthetem őket. Évekig annyira vágyakoztam utána, hogy leg­szívesebben megöltem volna. * Az MTI-Press pályázatának III, díjas alkotása novella kategóriában.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents