Petőfi Népe, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-04 / 3. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1989. január 4. VÁLTOZATOS ÉS VONZÓ MUNKA Megjelent a Narodni kalendar Bizonyára nem véletlen, hogy a Magyarországi Délszlávok De­mokratikus Szövetségének új ka­lendáriumán a pécsi Széchenyi tér látható, Hunyadi János szobrával. A helyszín a december elején itt megtartott X. nemzetiségi kong­resszusra, a szobor pedig a magya­rok és délszlávok közös történel­mére, közösen megharcolt küzdel­meire utal. A nyitó írásban dr. Mándity Marin főtitkár fejti ki gondolatait a kongresszus előtt álló feladatok­ról, majd Markovics Márk — a Narodne Novine főszerkesztője — elemzi a pártértekezlet tapasz­talatait. Értékes tanulmány Dudás Plecsas munkája, mely a Magyar Tanácsköztársaság és a jugoszlá­viai forradalmi események kapcso­latát tárgyalja. á Az előbb említett írásokat latin betűkkel olvashatjuk, majd szerb nyelvű cikkek, tehát cirill betűkkel írottak következnek. Az évkönyv ugyanis azt a régi hagyományt kö­veti, hogy egy kötetbe foglalják a horvát es a szerb kalendáriumot, míg a nyugati határszélen élő szlo­vének külön könyvecskét adtak ki Slovenski Koledar címmel. A szerb nyelvű fejezetet Arszo Sosics Szibéria, 1919. április című költeménye nyitja meg. Predrag Sztepanovity a rigómezei csata történelmi és irodalmi vonatkozá­sait vizsgálja abból az alkalomból, hogy a törökök és a leigázott feje­delemségek küzdelme éppen 600 esztendeje történt, 1389-ben. A gradiscsei horvátok bécsi egye­sületéről, és az ott folyó munkáról, hagyományőrzésről és -ápolásról szol az elnök, Karall Demeter. Aforizmák a Lityeraturnaja Gazetából Artúr Zarikovszkij: Agys(z)üleményeim Ványka azt hiszi, hogy 5 a legokosabb a .világon. Ezért mások kissé buggyantnak tartják. Bumburnyáko v annyira meg tudta játszani magát, hogy mindenki művésznek tartotta. Sóherszkij nagy embernek látta magát 'a tükörben. Annyira meg­örült, hogy még a házak is ugrálni kezdtek — ráadásul féllábon. A kardnyelő megmakacsolta magát: kijelentette, hogy ezután csak rozsdamentes acélkést hajlandó ebédelni. Adam csak azért harapott az almába, mert azt hitte, hogy vitamint fog enni. Aztán rájött, hogy ő is olyan bűnös, mint Éva­Vlagyimir Kolecsickij: Félig fésült fenomenaliz- musok A szakáll igen alkalmas arra, hogy megszelídítse a pofonütést Sokszor néhány csepp is elég, hogy kicsorduljon a türelem pohara. Némelyek abban a reményben dörzsölik a váüukat, hogy a nyaku­kat szappanozzák. Vámpírok! Jelentkezzetek önkéntes véradóknak! Hogy lépést tartsunk az idővel, autóba kell száUnunk. Aki sokáig rejti a fejét a homokba, ne csodálkozzon, hogy strűcc- tollnő rajta. Életünk két sávon fut Az egyik a balszerencse sávja, a másik az akadály sávja. Némelyik bumeráng már annyira régi, hogy vissza sem tér. Egyszer volt, hol nem volt... Egyszer volt, bol nem volt egy revizor a közélelmezés-ügyi igazga­tóságról. Sajátos gondolatokat szült munka közben: „Ami az egyik fülemen be, az ugyanazon a fülemen jön ki.” Élt egyszer egy bíró, aki a munka megkezdése előtt ezt szerette mondogatni: „Épp ideje, hogy elkezdjük a mellébeszélést is!” Élt egyszer egy szerencsejátékos, aki ezt mondta: „Semmit sem szabad a szerencsére bízni!” Élt egyszer egy színész, de nem sikerült neki semmi. Esténként így szólt a feleségéhez: „Csak azt nem értem, miért neked telefonál mindig Fafejkin. ” Élt egyszer egy lüké család. Az igaz, bogy a férj Krasznodarban, a feleség Petrozavodszkban, a gyerekek pedig a nagymamánál. Hüvelyk Matyi csak azért szopta a hüvelykujját, mert azt hitte, hogy onnan jön a növekedési hormon. Élt egyszer egy üzletigazgató. És nem is rosszul. Élt egyszer egy ember, akinek minden sikerült. De csak a mesé­ben! ' Mizser Lajos fordítása „A horvat dal királya volt” — Mándity Zsivko írása a 400 eszten­deje született Ivan Gundulity életé­vel és munkásságával ismertet meg bennünket. Ante Blazsenity, a zágrábi egye­tem nyugalmazott tanára a ma­gyar és a jugoszláv nép közötti ba- Fatság egyik legönfeláldozóbb munkása. Róla szól Filákovity Ist­ván bensőséges hangvételt} cikke. A hercegszántói Blazsetin István már régen nem ismeretlen a vers- kedvelő közönség előtt. Az év­könyv most a Nap, felhők, árnyak (Sunce, obiad, sjene) című ciklusá­ból mutat be néhány részletet. Dékity Márk a jelen bunyevác- horvát költészetének jelentős alak­ja. Krunity Dömötör nemzedékek sorát tanította a szerbhorvát gim­náziumban, és formálta tanítvá­nyait igazi népművelőkké, az anyanyelv őrzőivé, a hagyomá­nyok hűséges gondozóivá. A költő a nemrég elhunyt tanáráról emlé­kezik meg meleg hangú soraival. A Narodni kalendar minden esz­tendőben gazdag képanyaggal je­lentkezik. Szívesen ismerjük fel a hercegszántói asszonykórust vagy a bajai Csitaonica táncegyüttest. Viszontlátjuk a csávolyi falugyűlés résztvevőit, a bácsalmási prelót, a belgrádi rádió bajai vendégszerep­lését. A folklórfesztiválon kiemel­kedően szerepel a garai, a katymári, a csikériai és a hercegszántói tánco­sok, egy ifjúsági bálon a felsőszent- iváni tamburások. Dusnoki kisis-. kolások mosolyognak ránk... És csak néhányat említettem az emlé­kezetes pillanatokat megörökítő fotókból. Tartalmas és megszívlelendő gondolatokat fejteget Iván Moku- ter egyetemi tanár A helységnevek mint a nemzetiségi identitás szim­bólumai című tanulmányában. Az alcímben arra utal, hogy a neves bunyevác író, Vük Karadzsity Va­radnak nevezte Nagyváradot, a magyar nyelvű Előre című lap el­lenben Oradeanak írja. Egy oldalt szentel a kalendári­um a bácsalmási születésű költő, Miroljub Ante Evetovics verseinek, melyek a népdalok szépségével és egyszerűségével nyerik meg az ol­vasót. Ezt követően jég szerb nyel­ven — Rusz Borivoj deszki művelő- désiház-igazgató mutatja be köz­ségének kulturális életét. Nem tagadom, hogy a kalendá­rium bemutatásánál elsősorban a megyénket érintő cikkekből válo­gattam. Nem is tehettem mást, hi­szen a 240 oldalon legalább har­minc nagyobb lélegzetű írás talál­ható. Kettőt hadd ajánljak még az olvasó figyelmébe. Az egyik a ka­locsai könyvtár nemzetiségi anya­gának bemutatása (S. F. aláírás­sal), a . másik pedig dr. Mándics Mihály írása a csávolyi búcsúkról. Ami nem hiányozhat egy év­könyvből: van ételrecept, ismerte­tő a különböző vitaminokról, koz­metikai tanácsadás, végül pedig néhány jó viccen nevethetünk. Mindent összevetve: az 1989-es Narodni kalendar szerkesztőbi­zottsága vonzó évkönyvet adott ki a kezéből. Gál Zoltán . , M ,■. * ÚJRA CSALÁDBAN . | \ ’',S ' V'm 41 rr I Ok már egy kicsit az én fiaim A családtalan, az elhagyatott, az eldobott, a nem kívánt vagy árván maradt gyerekekre nem lehet kö­zömbösen gondolni. Ők tudják igazán, mit is jelent a legintimebb s mégis leghétköznapibb közösség: a család, hogy mire jó a féltéstől izzó apai szigor, mire képes egy anyai csók, s hogy mennyit segít­het egy kéz, amit megfoghatunk, melytől védelmet, óvást, simoga- tást várhatunk. Hegyi Zoltán és Mihály öt éve ál­lami gondozottak,, olyanok, mint bármely más tizenéves: kedvesek, értelmesek, csintalanok. Tucatjá­val találni hasonlókat bármely gyermekintézményben.1 Velük két éve mégis történt valami, ami alap­jaiban változtatta meg addigi életűi­ket. Karácsony napján érkezett egy idegen férfi, aki vállalta, hogy az ün­nepre két gyereket magához vesz. — Kicsit tanácstalanok voltunk mindhárman—meséli Csertő Antal az első együtt töltött napról. — Sej­telmünk sem volt, hogyan kell ilyen­kor viselkedni. Idegenek voltunk. A két gyerek mégis azonnal körém ült, s a kezemet szorongatta. Az­után úgy csókolta meg a kezemet egyikőjük, mintha minden szerete- tét, érzelmét egyszerre akarná rám­zúdítani. Megrémültem. Akkor ér­tettem meg, hogy ez a találkozás nem maradhat folytatás nélkül. Most már felelős vagyok értük. Felelősség. Talán ez a legfonto­sabb. Nemi terhes gondra, nem kö­töttségekre és szigorú észnormák­ra kell gondolni, sokkal inkább ér­zelmek motiválta kötelességtudat­ra. A gyerek ezt persze nem igy fogalmazza meg. — Anya azt mondta, nem jön haza, ha rosszak leszünk. Hozott tejet, cukrot, kenyeret, és hiába voltunk jók, elment. Amikor haza­értünk az iskolából, már ott volt egy autó. Intézetbe vittek bennün­ket. Anya néhányszor eljött, volt, hogy ruhát is hozott. Azt mondta, húsvétkor újra találkozunk. Azóta nem láttuk. A címét sem tudjuk. — Én próbáltam megmagyaráz­ni, hogy az édesanyát pótolni kép­telen vagyok. Valami egészen mást nyújthatok csak. Elvált ember va­gyok, két felnőtt gyerekem van. Ezt a két srácot nem akartam^ így ajándéknak tekintem a létezésü­ket. Nem volna igaz, ha azt mon­danám, hogy egyforma helye van mind a négy gyereknek a szivem­ben. A féltésből, a gondoskodás­ból viszont egyformán juttatok va­lamennyiüknek. Zoltán és Misi életében azt az űrt szeretném betöl­teni, ami az intézeti élet velejárója. Sok közös élményre, a személyes kapcsolat elmélyítésére törekszem. — Amikor elkerültünk Kecske­métről Bácsalmásra, féltünk, hogy elszakadunk Anti bácsitól. Megbe­széltük, hogy mindennap déli 12 órakor egymásra gondolunk. így egy kicsit együtt vagyunk. Idáig csak egyszer felejtettem el, mert éppen dolgozatot írtunk. > Fontos a személyes kapcso­lat, de nem nélkülözhetetlen. A tá- vpllétet próbatételként értékeljük. Valamennyi szünidőt együtt tölt­jük. Egy alkalommal észrevettem a fiamon, hogy féltékeny. Akkor le­ültünk beszélgetni, s csakhamar megértette, hogy mit jelentünk mi ezeknek a srácoknák. —- Nincs más kívánságom, mint örökre itt maradni Anti bácsival. — Most már mindaddig segítem őket, míg ők szükségét érzik. Nem szeretnék felelőtlen ígéretet tenni, ezért nem mondom, hogy minden­képp magamhoz veszem őket örökre. Lehet, hogy később — majd ha valamennyien úgy gon-, dőljük, hogy ez a legjobb megoldás — együtt maradunk. Addig is ők már kicsit az én fiaim. S még vala­mi, amit akár kapcsolatunk mot­tójának is nevezhetnénk: a szere- tetből minél többet juttatunk má­soknak, annál több marad ne­künk. Végezetül még egy apróság: Zol­tán és Misi már egy éve gyűjtögette a zsebpénzét. Hogy mit szerettek volna venni néhány száz forintjuk­ból, már nem derült ki. A napok­ban egy újsághirdetésre akadtak: egy kislánynak külföldi műtétre van szüksége. Az adományokat, hozzájárulásokat egy csekkszám­lára kérték. Zoltán és Misi pénze útban van a kislányhoz. G. Tóth Tímea KÖNYVESPOLC Haramiák vagy hősök? Lebilincselően. izgalmas és egyben tűnődésre késztető olvasmány Küllős Imola Betyárok könyve című műve, mely a Néprajzi Kiskönyvtár sorozat­ban jelent meg. ízig-vérig folklorista munka: ez erénye is, hibája is. Mert színesen, változatosan ad válogatást a szerző nevezetes betyáraink mondakö­réből, lényegesen szűkszavúbba tények föltárásában. Pedig ez a szembesítés lenne igazán érdekfeszítő. Mi volt az a válságtalaj, amelyből a balladák, mon­dák virágba szökkentek? És miért pont azokról, akikről? Sob- ri Jóskánál például nagyobb akciókat hajtott végre társa, Milfai. Az utóbbit mégis csaknem elfeledte a néphagyo­mány. Talán, mert Sobri 1837-ben többórás tűzharc és kézitusa után, tu­catnyi lőtt és szúrt sebből vérezve fordí­totta maga ellen pisztolyát? — A nép ezt különben sem hitte el. Vahot Imre, aki később utánajárt a históriának, megkereste Sobri szüleit, testvéreit is, arra a következtetésre jutott, hogy a leszámolást a hatóságok találták ki, Sobri Jóska bandástól együtt ma is mű-, ködik a Dráván túl. Ezen aztán a pony­vaszerző vérszemet kapott, s egyenest Sobri nevében írt memoárt arról, hogy a hajdani bakonyi betyár miként vált prosperáló üzletemberré Amerikában. Vagy hogyan lett egyik legszebb, Kodály Zoltánt is megihlető balladánk hőse Vidróczki Márton? Alighanem egy költői őstehetség szedhette strófá­ba legelőször egy gyönyörű dáliámra, képzelt kalandjait. Mert a dokumentu­mok csupa kisszerű bűnügyet tartanak nyilván róla, ráadásul egyik „pályatár­sa” gyilkolta meg. Mi késztethette hát a népet, hogy gyöngyöt hullasson Vid­róczki koporsójára? A múlt század elején felakasztott Zöld Marciról Petőfi irt verset, sőt drá­mát is (irodalomtörténetünk egyik fur­csa rejtélye, hogy a költő ezt miért sem­misítette meg), a folklór ellenben nem vett tudomást Zöld Marciról. Ami még különösebb, Rózsa Sándorról se na­gyon, mendemondák keletkeztek róla, de ballada nem. A róla énekelt dalok­ban másokét cserélték ki később az ő nevével. Az 1813-tól 1878-ig (ebből húsz évnél többet börtönben) élt Rózsa Sándor a köztudatban nagyon is való­ságos személlyé vált,'úgy látszik ejt ins pirálta a legendateremtést. Ő valahogy legnagyobb szaktekintély mivolta elle­nére is. mintha afféle muszájbetyár lett volna. Fiatalon, minden bizonnyal ár­tatlanul ítélték el lólopásért. Megszö­kött, majd évek múlva kegyelmet kért, elege volt a bujdosásból: visszautasítpt- ták. Kossuthtól végre amnesztiát ka­pott, híres szábadcsapatának vitatható szereplése és gyors feloszlatása után le­települt Szegeden, megnősült, csikós­nak állt. Ellenben a szabadságharc le­verése után ismét csak menekülésre, betyáréletre kényszerült. 1858-ban vég­re elfogták, de merő politikumból (sok volt már a mártírból) nem végezték ki. A kiegyezés után, 1868-ban ismét am­nesztiát kapott, csendbiztosként(l), pásztorként próbált elhelyezkedni, de nem bíztak benne. Még ebben az évben egy vonatrablás miatt (nem bizonyí­tott, hogy részt vett benne) újra lefog­ták. Három évig társalognak vele a hír­hedt szegedi sáncban, bár saját bevallá­sa szerint vagy harminc emberélet ta­padt a kezéhez, mint valami ataviszti- kus lényt, haláláig Szamosújvár börtö­nében őrizték. Az említetteknél kriminasztikailag jóval jelentéktelenebb (nem ölt, nem rabolt, főként lovat lopott s törvényel­lenesen kereskedett) és előbb működő Angyal Bandi ellenben született legen- , dateremtő volt. Hihetőleg férfiúi vonz­ereje és hivalkodóan cifra pásztoröltö­zete miatt. Ez utóbbi azért lehetett fel­tűnő, mert eredeti nevén, mint Ónody András, jómódú nemesember volt, s bár négy 'évre elítélték, négy megyében lévén birtokai, ágyban, párnák közt hunyt el 1906-ban. Oly divatot terem­tett, hogy rövidesen egy Horváth neve­zetű betyár is Angyal Bandi néven tevé­kenykedett. A bócsai gulyásbojtár mindössze húsz évet élt. Tetteit, né­hány vakmerő rablást a Duna—Tisza közében, néhány hónap alatt hajtotta végre apjával, öccsével, unokatestvéré­vel s a bandavezér Döntő Petivel együtt. Döntő Petit az öreg Bogár ölte meg, őt az egyik megtámadt gazda, a másik hármat kivégezték, mégis egye­dül Bogár Imre lett népi hős, ballada- változatait Nyugat-Dunántúltól Erdé­lyig énekelték. Küllős Imola szerint ezt üstökös hirtelenségű feltűnésének kö­szönheti és nőies szépségének. (Egyszer menyecskeruhában szökött meg a pan­dúrok elől.) Az a dalrészlet, hogy „Bo­gár Imre meghagyta az asszonynak — gondját viselje a három árvának” — teljességgel kitalálás. Hiteles iratok szerint a betyár nőtlen volt. Düh Mar- csa létezését se sikerült bizonyítani. („Pénzt akar csinálni, bölcsőt akar ven­ni, azt a híres Dűli Marosát el akarja venni” —* így az ismertebb változat.) Anyai nagyapám juhász volt, jóval születésem előtt meghalt. Anyám sok­szor mesélte nekem, hogy a Kúti nagy­papa gyerekkorában Bogár Imre or­gazdájáénál kisbojtárkodott, mindig kapott fütyülős cukrot a betyártól. Ott volt az akasztáson is tíz-tizenkét éves fejjel. Küllős Imola dokumentumaiból értesültem, hogy Bogár Imrét 1862-ben akasztották fel Pesten. Nagyapám 1860-ban született. Baráti társaságban magam is többször kérkedtem nagy­apám és Bogár Imre kapcsolatával. Hát valahogy így keletkeznek a legen­dák. De úristen, hogy lesz belőlük mű­vészet?!, Á. Szabó János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents