Petőfi Népe, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-30 / 310. szám

4 • PETŐFI NÉPE * 1988. december 30.

LELKESEDÉS ÉS KÉTSÉGBEESÉS — OPTIMISTA MARADT AZ OPTIMISTÁK SZERZŐJE

Egy regény (nagy) regénye

A magyar—sváb Apatinból származó, szabadkai gimnáziumi és munkásotthoni tanulmányok után a forradalmas Budapesten egy szerény verseskötettel önbizalmát erősítve a Kommunista Internacionalisták című időszaki kiadványt megalapító, Kecskeméten szenvedélyeket csillapító Sinkó Er- ■ vin 33 évesen, a jugoszláviai Prig- revica Sveti Ivánon kezdi írni az Optimistákat.

I A következő/ évben, már Párizsban fejezi be a Magyar Tanácsköztársaságot értelmező regényét. Az elmaradt világforradalom horvátul, németül, franciául és oroszul is jól beszélő értelmiségi harcosa, Romain Rolland bátorítására a Szovjetunióban szeretné kiadatni nagy regényét.

1935. május 12-én, egy szénszállító teherhajó^ érkezik meg „örömmel és szorongással” Le- ningrádba. Bőröndjében a magyar forradalom krónikája. A Vi- tyebszk hajón indult és átszállás nélküj a Csapajeven érkezett meg. Távirati utasításra változtatták meg útközben a hajó nevét. Már a tengeren, a szovjet matrózokkal, tisztekkel ismerkedve észrevette, hogy „minden problémám új mértéket kapott”. Töpreng. „De meg lehet-e tanulni, hogy az embernek ne fájjon, ami fáj, s hogy ne lásson kérdéseket, vagy legalább kérdéseket is ott, ahol mások elintézett és végleges megoldásokat látnak csak?"

He H« *

Már a megérkezés ellentmondásos. A vele udvarias GPU-tisztek magukkal vitték útitársát, Lukint. Örvendezett' az új keletű, ámbár csak külsődleges civilizáció terjedésének. Meghatotta az a tudat, hogy Lenin városában lehet. Meglepték a Kirov-gyilkosságról hallott hírek. Sok embert letartóztattak, „mert ‘az az elv, hogy inkább száz ártatlan ember szenvedjen, mintsem hogy egy, aki árthatna, szabadon maradjon".

Sinkó Egy regény regénye című, hazánkban most könyvesboltokba került könyvéből idéztem az eddigieket. A terjedelmes napló második részében az író-politikus sem titkolja, hogy sokáig tűnődött a könyv végleges szerkezetéről, tartalmáról: „valójában az Optimisták kézirata különös módon afféle közeg szerepét töltötte be: moszkvai pályafutása során szerzője szeme előtt egy közállapotot, egy egész mechanizmust leplezett le, melyet különben — ez is a rendszerhez tartozik — akkor még a legféltékenyebben és legfélénkebben titkoltak". Mindvégig küzdött azért, hogy „a legnegativabb jelenségekre is valami pozitív magyarázatot találjak, a lelkesedés és a sötét kétségbeesések — nemcsak a napló írójára volt jellemző, hanem a hívők és hitükért küzdő hitetlenek százezreire".

A későbbiekben erőteljes példákon ismerkedünk a rövid leningrá- di tartózkodás után Moszkvába költözött író növekvő csodálkozásával és növekvő nyugtalanságával. Meglepi az utcák tisztasága, de elképed az emberek minden képzeletet felülmúló lassúságán. A legapróbb ügyet is összekuszálják, várni kell a portásnál, míg a bumácskát kiállítják, várni kell a titkárnőnél, várni kell... és akkor kiderül, hogy más az illetékes, kezdődik minden elölről. Mindenki beleszürkül a szürkeségbe. „Jo- nov ... a Szovjetunió egyik legnagyobb kultúrintézményének az' igazgatója olyan személytelenül hat, mint valami megsárgult köz- igazgatási akta, melynek rubrikáit valami rég elporladt, rosszul fizetett, becsületben és unalomban megőszült írnok töltötte ki szellemtelenül szabályos betűkkel... az állami intézményekben csupán olyan funkcionáriusokba ütközöm, akik magatartásukkal semmiképpen sem forradalmárokra emlékeztetnek".

Sinkó beleborzongott: ez a lassúság csak arra kell, hogy az illetékesek kivárják az igen vagy nem kimondásától feloldó alkalmat, ürügyet. Európai logikához szokott ember számára elképzelhetetlen indokokkal lökdösik szerkesztőtől szerkesztőig, polredaktortól a nacsalnyikig kéziratait.

Hinni akar a magyar forradalmár, de újra és újra fejbekólintja a moszkvai valóság. Betiltották a francia kommunisták által készített, a nyugati munkanélküliséget leleplező filmet, „mert túlságosan jól öltözöttek a munkanélküliek”. Nincsenek jó tapasztalatai az újságokban naponta magasztalt „új emberekről”. „Az. nem ejtene kétségbe, hogy látom, mi minden nincs még itten, de az csakugyan kétségbe tud ejteni, hogy a vezér minden kultusza mellett teljesen hiányzik

l... ] minden nevelő, szellemiekben szocialista szándékú vezetés, őszinte önismeretre való bármiféle törekvés”. Látszólag mellészegődik a szerencse, amikor á Szovjetunióba látogató Romain Rolland- dal, Gorkijjal és más írókkal közös

0 Sinkó Ervin.

fényképen megjelenik a Pravda címoldalán.

Újra és újra, erős vágyakozásokkal keresi a jobb jövő csíráit. „Hiába igyekszem minden elmebeli képességemet összeszedni, hogy fölfedezzem: milyen dialektikus bukfencek után fog ebből a mai valóságból az a holnapi, az a másik kibontakozni —- mindig újra látom, hogy ez a mai valóság mennyire elüt attól, amelynek előkészítője és megteremtője kell, hogy legyen”. De mégis, mégis fölágaskodva és „átlátva az idő kerítésén" látni vélte azt a kort, amikor csak rossz emlék marad „az elembertelenedett hivatalnokok korszaka".

He Hs *

Gondolkodó, töprengő alkat lévén a miérteket is keresi, tapasztalatait megpróbálja elemezni, minősíteni. Boldogan belekapaszkodik a legcsekélyebb sikerbe, hogy a napi történések hatására elengedni kényszerüljön hitének fogódzóit.

Közben elmélkedő, nagy megjelenítő erejű sorok moszkvai találkozásairól, Kun Béláról, házigazdájáról, Bábelről, az évek munkájával elkészült, Molotov és Miko- jan parancsára elpusztításra ítélt filmjét „megnyúlt, szürke arccal” rázkódva sirató Eizensteinről, „a kecskeméti tájszólású” Vágó Béláról.

Elkeseredve írja naplójába: „a hazugság uralmával együtt növekszik a félelem hatalma és a szervi- lizmus”. Az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Vívódik. Elfogadná az önkényt, ha a- szocializmus fennmaradása volna a tét, de tudja, látja, hogy kivégzett, elhurcolt ismerősei, elvtársai egytől egyig az új világot szerették volna megalapozni.

A végén még örülhetett, hogy nem került bajba az Optimisták

miatt (pártfogója, Kun Béla ugyanis kegyvesztetté vált) és 1937 áprilisában elhagyhatta a Szovjetuniót. Úgy vélte, hogy önálló, az emberi értelem által ellenőrizhetetlen mechanizmussá hatalmasodott a gyanú és a terror. Rövidesen kiutasították régóta Moszkvában élő, halálos beteg lánytestvérét, aki csak néhány nappal élte túl e lelki megrázkódtatást.

He * *

A könyv 1955-ben horvát fordításban jelent meg először, magyarul Újvidéken adták ki 1961-ben, a következő évben német nyelven is olvashatták a kordokumentum iránt érdeklődők. Azóta újabb nyelvekre fordították le. Sinkó 1965-ben írt utószavában sorra vette a vele kapcsolatba került magyar emigránsokat, szovjet írókat, hivatalnokokat és döbbenten állapította meg, hogy túlnyomó többségüket elpusztították, vagy bebörtönözték. Végső következtetése: „minden eszme öncélú, vakító és vak fétissé válik”, ha nem szembesül szüntelenül az emberek anyagi és szellemi szükségleteivel, a humánummal. A szocialista forradalom sem teszi önműködően szabaddá az embert, szüntelenül módosulnia kell az újabb megismerések alapján, újra kell értékelnie saját létét és eredményeit.

H: * *

Szemben a bíróval című tanulmányában tudatta Sinkó, hogy ritkán volt olyan boldog, mint 1919 májusának első napjaiban Kecskeméten, ahol egy csepp vér kiontása nélkül sikerült a várost a fenyegető ellenforradalmi kísérlettől megmenteni. Statáriumot rendelt el, de mindent elkövetett azért, hogy a statárium továbbra is csak fenyegetés maradjon. De itt határozta el: „sietteti annak a társadalomnak az eljövetelét, amely nem ismeri majd el az erőszak démonikus képviselőjét, az államot”, mert a Pestről ideküldött Lenin-fiúk minden ok nélkül („mit' szóltak volna a fiúk, ha szárazon mentünk volna vissza”) lelőtték a népőrségben is szolgálatot vállaló Vén Andris csendőrőrmestert.

Legyünk optimisták, végül is a magyar olvasók kezébe került az Optimisták után az Egy regény regénye is, talán tartós szövetséget köt a szocializmus és a humánum, megszűnik az elvek és a gyakorlat feleselése.

Sinkó haláláig optimista máradt.

A könyv a Magvető és a Fórum közös kiadásában, Bosnyák István gondozásában jelent meg.

Heltai Nándor

Toscanini-kiállítás

0 Toscanini unokájával.

Arturo Toscanini a világ zenei életének jelentős és legendás alakja. A nagynevű karmester, zenekarok és zenei intézmények szervezője antifasiszta személyiségként is közismert.

Pedig az első világháború idején még a háborúba lépés hive volt, s 1919-ben csatlakozott Mussolini fasiszta csoportjaihoz. Igaz, csak rövid időre.

Hogy milyen út vezetett az ellenállásig, a nyilt antifasiszta fellépésig, az nyomon követhető a Munkásmozgalmi Múzeumban rendezett nagyszabású dokumentumkiállitá- son, amely az Arturo Toscanini 1915- től 1946-ig cimet viseli. Az Emilia- Romagna tartományban összeállított anyag Párma, New York és Tel Aviv után érkezett Budapestre, ahol január

8-ig látogatható.

Kétszáz, többségében eredeti dokumentum, kiadatlan írás, fénykép, levél, továbbá filmrészletek és hangfelvételek reprezentálják Toscanini életének e fontos három évtizedét. Méltán választották a kiállítás alcíméül A művészet a politika árnyékában megjelölést, hiszen Toscanini működése, tevékenysége elválaszthatatlan a kor politikai áramlataitól, s a személyes politikai tisztánlátásnak és meggyőződésnek a kialakulásától. (A kiállítás fővédnöke az olasz köztársasági elnök.)

Az első világháború hírére az akkor már világhírű, 48 éves karmester felbontotta szerződését a New York-i Metropolitannal, és hazatért Olaszországba. Irredenta érzelmekkel, a háború híveként érkezett. A háború után megkezdte az 1917-ben bezárt milánói Scala újjászervezését. Hallatlan igényességgel megalakította a zenekart, s 1921 decemberében megnyílhatott a Scala, az első önálló olasz operai intézmény, s Falstaff legendássá vált előadásával. Toscanini ellenérzésekkel viseltetett Mussolini jobbra tolódó politikájával, a fasiszták erőszakos módszereivel. Kilépett a pártból, és többször összeütközésbe került a fasisztákkal. Olyany- nyira, hogy elhagyni is kényszerült Olaszországot. Az a nyolc esztendő, amelyben Toscanini a Scala élén állt, az intézmény aranykora. Ősbemutatókat szervezett Boito, Puccini, Pizetti, Zandonai és Giordáno operáiból, bemutatták Verdi teljes életművét, Sztravinszkij Fülemüléje és Wagner Trisztán és Izolda című operája is ekkor került színre.

Toscanini 1930-ban a New York-i Filharmonikusok állandó karnagya lett. Nagysikerű európai körútra vitte a zenekart, ő volt az első nem német vagy osztrák karmester, aki a Bay- reuth-i Fesztiválon sikert aratott, s ahová 1931-ben is visszatért. De Hitler hatalomra kerülése után visszautasította az újabb meghívásokat. 1931-ben Bolognában tettlegesen is bántalmazták, mert megtagadta, hogy egy hangverseny előtt elvezényelje a Giovienzát, a fasiszta párt himnuszát. Ekkor megesküdött, nogy amíg a fasizmus és a királyság fennáll, nem vezényel többet Olaszországban. 1933 és 37 között a Bécsi Filharmonikusokkal koncertezik Európában mindaddig, amíg a fasizá- lódó országok egyre szűkebbre nem vonják működési körét. Svájcban, az utolsó független országban gyűjtötte össze a száműzött európai muzsikusokat, s vezényelt az akkor szerveződött Luzerni Fesztiválon. 1936-ban saját költségén Palesztinába utazott, ahol a zsidó menekültek zenekarának (a későbbi Izraeli Filharmonikusok) első hangversenyein működött közre karmesterként.

Toscanini 1939 őszén az Egyesült Államokba emigrált. (Időközben idős korára való tekintettel megvált a New York-i Filharmonikusoktól, és"az NBC Szimfonikus Zenekarának lett a vezetője, egészen élete végéig, 1954-ig«) A háborús években erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott az európai menekülteknek, jótékony célú hangversenyeket vezényelt, dél-amerikai turnékon vett részt.

Olaszországba 1946 május 11- én tért vissza, diadalmenetben, hogy a romjaiból újjáéledő Scalát megnyissa.

K. M.

0 Toscanini Salzburgban 1930-ban, Bruno Walter és Thomas Mann társaságában.

Épül a világ

második legnagyobb bazilikája

Elefántcsontpart államban épül a világ második legnagyobb bazilikája. Kupolájának átmérője 19 méter, magassága csak néhány centiméterrel marad el a római Szent Péter bazilika 132,5 méteres magasságától. A székesegyházban 7 ezer ülő és 11 ezer állóhely lesz. A fény 30 hatalmas üvegablakon jut a templomba.

(MlT-fotó)

TÓTH BÉLA:

Gyura bácsi

Velem egykorúfia révén mindenperces voltam náluk. Házunk ablaka éjjel-nappal szemezte az övékét. Ha Ferkóval lyukravetőcskézéstöl kifényesedett zablakarikán összekaptunk, a szemben lévő ablakok is haragosan néztek egymásra. Nem tartott az egy éjszakánál tovább. Ahogy fölkelt a nap ', barátságosan hunyorogtak a házak szemei. Mi is kialudtak a harag- szomrádot.

Olykor tűz sem égett náluk, mégis úgy-éreztem, mindjárt lángfii gyullad a ház, akkora a nyüzsgés benne. Egy percre nem volt apálya a munkának. Idő dologtalanul nem csöppenhetett el, mert az is bolond, aki potyára piszkol- ja a gyöpet!

Tudom, mert sosem felejtem el, egyik vaksi télviz 'idejű alkonyattájt odavisz a lábam, Gyura bácsi szobaáb- laka egyikébe dőlve dolgozik.

Három doboz gyufa három kupacban szétrakva, s ő azon buzgólkodik, hogy az egyenes szálúakat négyfelé hasítsa frissiben megfent borotvaéles kaszakésével. Amivel más prédáién egyszer lobbant, azt ő megnégyszerezi.

A ház körül elvégződött, nem lógathatja a lábát a kemencepadkáról csak úgy neki a vakvilágnak!

Máskor kaszakalapálástól zengett a falu, másnap kezdődik az aratás. Gyura bácsi is veri nagy szakértelemmel a pengét. Odalép Vera néni.

— Ember, hallod-e, adjál hat fillért egy kiló sóra, holnapra friss kenyeret vinnék a határba!

— Nem adok én, Vera, hallod-e, hát mit élhetetlenködsz? Most hoztam az aratási kommenciós szalonnát, ujjnyi a só rajta. Kaparj le vagy két kanálfejnyit, tödd bele.

, — A maga eszit. Zsíros sóval nem lehet kenyeret dagasztani.

, — Hát főzd meg, tödd bele, titokét az Isten se győzne pénzzel. A kenyér kisült.

Életemben egyszer láttam betegnek. Az uradalmi aratók harmados kukoricát, cirkot, répát művelhettek három holdjával egy-egy kasza után.

Akkoriban szép magas szárú cirkot limbált a szél. Akkorát, a telihold titokban azzal pamacsolta magát.

Hanem a betakarítás idejét, napját, óráját nem a részes határozta meg, hanem az atyaistenszámba menő uradalmi intéző. Ahol ő kormányosko- dott, ott röndnek) köllött ám lönni, s volt is.

Annak az eszén át nem hágott tizenkét arató, annyi marokszedő, summás, béres, kocsis, csősz, napszámos.

Gyura bácsi egyszer látott betegsége is ebből következett.

Krumpliszedés után, kukoricatörés előtt jön el ideje a cirokvágásnak. iVaay előkészületek a nekirugaszkodáshoz. Már érettmagúnak, sárgasza- kállúnak minősítette minden arató a cirkot, viszketett a tenyerük a sallóka- sza nyele után, hogy haladnának.

Hanem az intéző nem engedett a magatudta indulási időből. A részesek

szerint pénteken már lehetett volna cirkuszolni, az intéző hétfőn hajnalra tette a kezdést. Azt is az ö személyes jelenlétében. Addig egy szálhoz de hozzá ne nyúljanak!

mondott hétfőn a hajnalok hajnalával kint toporog a részesek hada a Csali dűlő útján. A sötétben egymást is csak hangról ismerik meg, tipród- nak, mikor jön az intéző. Mindenki itt van? Kicsi kupacolás körülötte. Milyen lesz a termés? Dörzsölnek ki tenyérben szakállmagot, foggal fejik, hogy tejel-e még, vagy lisztéi. Indulhatnak?

Se adjon isten, se isten áldja, mintha tüzet kiáltana valaki, rontanak neki az erdősűrűségű táblának. Aztáp csak a zizegés hallatszik, mintha vadállatok csörtetnének. Földre zuhannak az első hónaljnyi félkévék. S szép tarlót hagyva kitárulkozik a föld.

Araszról araszra haladnak. Annyi időre föl nem emelkednek hajoltukból, míg egyet lépnek.

Amikor kisült a szalonnáról kapart sóval dagasztott kenyér, mi vittük háti kendőben Ferkó fiúval kifelé reggelire.

Fröstökre egy ember levág akkora ellőt a fasortól, ágaskodó fácánkakasnak látszik■ Odatalálunk. Gyura bácsi fehér, mint a frissen meszelt fal.

— Beteg vagyok, gyerekek! Tapossátok meg a hátamat, mejjemet, mert itt halok mög szégyölletemben.

összehúzott két kéve cirkot, ráfeküdt hassal.

— Tapossatok, tapossatok. A gi- rincömet, a lapockáimat, a farom húsát, a lábaim inát, a nyakam szirtjit,