Petőfi Népe, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-21 / 303. szám
4 é PETŐFI NÉPE • 1988. december 21. „A per” elárverezett kéziratlapjai Közelkép néhány lapról Franz Kafka „A per” című regényének kéziratából, amelyet a Sotheby cég árverésén, 1,1 millió fontért a nyugatnémet kormány képviselője vásárolt meg. Eddig ez a legmagasabb ár, amit valaha a XX. század valamely irodalmi emlékéért fizettek. (MTI-fotó) A Szovjet Irodalom decemberi száma Figyelemre méltó vállalkozás található a Szovjet Irodalom decemberi számában. Egy szovjet kritikai folyóirat, a Lityeraturnoje Obozrenyije arculatával kívánja megismertetni az olvasókat. Ennek megfelelően a kritikai folyóirat utóbbi években megjelent legjobb cikkeiből válogat. Néhány különösen érdekes cikk: Kerekasztal-beszélgetés írók, újságírók, közgazdászok, demográfusok részvételével az irodalomnak a társadalomtudományokra gyakorolt hatásáról. Egy tanulmány a mai szovjet prózairodalom törekvéseiről számol be a szocialista országok kritikusainak szemszögéből. Ugyancsak tanulmány olvasható az idei állami dijasp^-i rövidesen magyarul is olvasható —- Dugyincev Fehérruhások című regényéről. Interjúk, önvallomások sora írói ars poeticákkal ismertet meg. A nyilatkozók között Fazil Isz- kander, Bulat Okudzsava, Graham Greene, Andrej Platonov neve található. Trifonov legutóbbi, Eltűnés című regényének ismertetése mellett hírt kapunk egy érdekes Tyendrja- kov-regényről is. Az író abból a fikcióból indul ki, mi lenne, ha számítógépen újra lehetne alkotni a történelmet. Vajon a legfontosabb történelmi események, személyiségek mennyiben változnának, egyáltalán eltérnének attól, ahogyan a történelemből megismertük őket? TÓTH-MÁ THE MIKLÓS: Borjúbecsinált Vidéki városban élő újságíró, szive szerint író — nevezzük Csaholczaynak —fölutazik Pestre az ügyeit intézni. Többek között az egyik országos napilap főszerkesztőjével is akar beszélni. Régóta ott lapul már egy elbeszélése, de sürgető leveleire a rovatvezetőtől választ sem kapott. Elhatározta, hogy most egyenesen a főnöknél tesz panaszt. Pontosabban csak tenne, mert a főszerkesztő kiüzen a titkárnőjével, hogy nem tudja fogadni. — Mi az, hogy nem tud?— Csaholczay elkerekült szemmel bámul a titkárnőre. —; Öt perce csak lehet a számomra. — Sajnos, nagyon elfoglalt a főszerkesztő elv társ — mondja a titkárnő —, éppen tárgyal, utána meg rohan a minisztériumba. Talán majd holnap... — Akkor már nem leszek Pesten — mondja Csaholczay. — Sajnálom, őszintén sajnálom. — A terebélyes testű titkárnő elomló, nagy, fehér arcán csakugyan valami részvétféle suhan át. — Akkor majd levélben ... _— Levélben?— Csaholczay hangja rezignálton zendül, miközben ide-oda toporog a titkárnő asztala előtt. — Csak öt perc, nem több. Megvárom, és amikor indul a minisztériumba... — Az nem jó, mert másokkal együtt megy el. Nem lehet, Csaholczay elvtárs, lássa be. Üzen valamit? Csaholczay a fejét rázza, köszön, elmegy. Az utcára érve leveszi a zakóját, a karjára teríti. Kánikula van, süt még az aszfalt is, ráadásul belülről is forralja, gőzölögted a tehetetlen düh. — „Be kellett volna rohannom, és odaüvölteni annak a nagyképű fráternek a véleményem! Még hogy nem fogad! Hát ki ő? Mi ö? Holnap kirúghatják, de én akkor is író maradok, ha szerinte a végeken is.” Inkább csak az indulata, mint az éhsége lódítja be a Kiskakas nevezetű vendéglőbe. Leül egy asztalhoz, int a göndör »■ hajú, fiatal felszolgálónak. — Étlapot! — mondja keményen, amikor a fiatalember megáll előtte. — Ott van ön előtt, uram. — Ja igen, persze — morogja Csaholczay és egy pillanatra átfut az agyán, hogy milyen nevetséges lehet a pincér szemében. Ott az étlap az asztalon, és nem veszi észre. Igaz, nem csoda, ilyen-állapotban! — Leves nem kell — böngész bele az ételekbe —, hozzon egy borjúbecsináltat, meg egy üveg sört. — Igenis, uram. Csaholczay cigarettára gyújt, és gondolatban többször is elégtételt vesz a rajta esett sérelmen. Éppen a főszerkesztő fenékbe rúgásánál tart, amikor a fiatal pincér elébe helyezi a borjúbecsináltat meg az üveg sört. ‘— Köszönöm...'— mondja Csaholczay. A villáért meg a késért nyúl, és akkor valami megcsapja az orrát. Lehet ugyan az étel illata is, de nem valószínű. Sokkal erősebb a megengedettnél. — Ez a borjúbecsinált büdös!- — Hogyan, kérem? — A pincér már elmenőben, de most visszafordul erre a kijelentésre. —Jól hallotta. A borjúbecsinált büdös. Mit büdös! A reterát hozzá képest ólevendula-illatú. — Bocsásson meg, uram, de eddig még senki sem reklamált. — Az engem nem érdekel. Lehet, hogy a tisztelt vendégtársaim orrába gyöngyvirágot ültettek be, és annak az illata nyomta el ezt a penetráns bűzt. De az én orrom hagyományos orr, és eddig még nem csalódtam benne. Mindig meg tudta különböztetni a szagokat. — Elhiszem, uram, de eddig még...-— Mondja fiatalember, maga mióta van ebben á vendéglőben? — Két hete. Ugyanis csak kisegítő felszolgáló vagyok, nyáron. Most leszek utolsó éves bölcsész az egyetemen. — Értem. Akkor hát nem is igazi pincér. Fogalma sincs, | milyen a természetes illatot párolgó borjúbecsinált. Egyszer majd kóstolja meg, de ha még élni szeretne, akkor ne ezt. Ettől még egy gyanútlan disznót is óvnék, mert az is felfordulna tőle. — Igenis.. Js- nyúl az étel után a göndör hajú. — Hozzak helyette valami mást? Hgr- Semmit. Kifizetem a söröm, és elhagyom ezt a helyiséget. Követem az étvágyamat, mert az már előbb elment. Csaholczay ilyen előzmények után vonatozik haza. Otthon még egy ideig bosszantják a pesti emlékek, de aztán kipárolognak a tudatából. Annál is inkább, mert rövidesen megjelenik az elbeszélése, és ez valamelyest kárpótolja. Azért a fullánk benne marad, sokáig nem küld újabb írást annak a lapnak. Csak jó három év múltán, amikor megtudja, hogy főszerkesztőtől lefelé csaknem az egész garnitúra kicserélődött. Hanem, úgy látszik, Csaholczay számára mégsem szerencsésen, mert azt az elbeszélését is elfektetik, így egyik Pestre látogatásakor megint csak elmegy abba a szerkesztőségbe. Az új-titkárnő pontosan úgy sajnálkozik, mint a régi, hogy az új főszerkesztő éppen nem tudja fogadni, Csaholczay hát dolgavégezetlen és meglehetősen ingerülten fordul ki a folyosóra, ahol szembe találkozik egy göndör hajú fiatalemberrel. —Fogadjunk, hogy nem ismer meg!— vigyorog rá a göndör hajú. — Nyert... — mondja kedvetlenül Csaholczay illetve nyertél, hiszen én vagyok az idősebb... Ne haragudj, de valóban nem tudlak hová tenni. — Borjúbecsinált. Ez se mond neked semmit? — Borjúbecsinált? — Csaholczay töpreng. Mi a fenét akar ez a fickó a borjúbecsinálttal? A Kiskakas vendéglő, itt a közelben . .'|P- folytatja a fiatalember, majd látva Csaholczay értetlenségét, elneveti magát. — Feladod? . ,-f Fel — mondja Csaholczay. rr Nem csodálom, régebben történt. Abban a vendéglőben én voltam az a kisegítő pincér, aki egyszer kivitte neked azt az ominózus borjúbecsináltat. — Nahát!— Csaholczay fejében teljes díszkivilágítás. Most már mindenre emlékszik. — Csakugyan te voltál az? —- Csakugyan. És utólag azt is elárulhatom, hogy igazad volt... Annak a borjúbecsináltnak tényleg akadt egy kis mellékize. ' —1 Mellékize? Büdös volt... Már ne is haragudj, de most, hogy felidézem azt az esetet, mintha újrá itt terjengene az a szörnyű szag is. — Jól van, akkor büdös volt. De ugye így egyértelműen abban a helyzetben ... Hiszen mégiscsak a vendéglő alkalmazásában voltam. — Ez igaz — mondja Csaholczay. — Viszont megjegyeztelek magamnak. Utánad érdeklődtem, és amikor megtudtam, hogy író vagy, azon gondolkoztam: jó lenne ismét találkoznunk. Majd egyszer, ha én is a szakmában leszek. — Megtisztelsz — morogja Csaholczay. —Mert akiből ilyen indulatokat válthat ki egy nem egészen friss ... na jó, büdös borjúbecsinált, akkor mekkorákat szabadíthatnak fel a nagyobb visszásságok. A sokszor primitív munkaerkölcs, karrierizmus, élösködés ... Nem sorolom, hiszen te is tisztában vagy mindazzal, ami gáncsot vet, akadályoz abban, hogy ebből a nehéz gazdasági helyzetből mielőbb sikeresen kikapaszkodjunk. — Hát igen ... igen ... — motyogja Csaholczay. — A lapnál most én vezetem a riportrovatot, remélem, adsz nekem írásokat. Keményen leleplezőket, vitriolos hangúakat. Érted, ugye, mire gondolok? Most már egy sokkal nagyobb adag rossz illatú „borjúbecsináltróí" kérném a véleményed. Rendben? — Rendben — mondja Cspholczay, de ez a szó nem cseng olyan magabiztosan. Mit dear tőle ez az alak? Provokál? Ahhoz előbb keljen fel az öcskös. Eddig is megvolt leleplező riportok nélkül, majd éppen most fogja elkezdeni! Túl van az ötvenen ... A fia műegyetemista, a lánya móst készül férjhez menni a megyei tanácselnök-helyetteshez. Nem, kis barátom, Csaholczaytól továbbra is csak szép, sejtelmesen érthetetlen „szószőtteseket” fogtok kapni, melyek kiterítve sem árulnak el semmit a valóságból. Azokból az elbeszélésekből nem lehet baj. Azok, ha megjelennek is, olyanok, mintha meg sem jelennének.-Úgy bizony, fiacskám, úgy bizony. Amikor ismét kint van az utcán, messzire elkerüli a Kiskakas vendéglőt. Inkább egy önkiszolgálóban ebédel. HAZAI TÁJAKON Gyöngyszemek Nógrádban 9 A felújított kastély homlokzata 9 Kastélybelsö. (Fotó: MTI-Press) • Mondják, a pince olyan föld alatti labirintus, hogy akit ott „börtön fenekére vetettek”, sose került elő. Mondják, lidércek is járnak odalenn, és kisértetek, tűzpiros ruhában. Sok mindent mondanak, de senki se a maga tapasztalatát adja tovább, hanem csak amit másoktól hallott. Ám azt, hogy boroshordók vannak odalenn, azt sokan látták, így abban nincs okunk kételkedni. Kísértetpince? Mint ahogy abban sem, hogy több mint két és fél évszázaddal ezelőtt Szügy községben volt a nógrádi megyeháza. Megyeszékely volt a falu akkoriban. Később beköltözött a megye Balassagyarmatra, az épületet az igazságszolgáltatás (bíróság, börtön) örökölte, innen a pince kísértetes híre. Évek múltán a bíróság is beköltözött Gyarmatra, katonák jöttek a helyébe, laktanya lett a ház, shogy a tiszteknek is legyen otthonuk, a börtön egykori két őrtornya helyébe építettek két kis barokk palotát. Jóízléselehetettakirálynőnek—Mária Terézia uralkodott akkor — még a törzstisztjeinek is olyan palotácskákat szánt, amilyenekhez hasonlókban a bécsi Burg körül a táborszernagyok laktak, csak persze kisebbeket. Most ott áll a kecses két kis palota, ragyogóan újjászületve, jobbra-balra a díszes, barokk nagykaputól, melyen át szépen gondozott kertbejut a látogató, sakertben ... Vajon, mi van a kertben, az állólámpák, s a barokkos nosztalgiapadok között? Ott bizony semmi se lenne—mivelhogy a megyeházából csak az alapfalak, s a pince maradtak meg — ha nem épült volna a helyére egy gyönyörű szép, „kacsalábon forgó” iskola. Ha csak azt mondanánk el róla, hogy a tervezett időnél egy évvel hamarabb átadta a Heves Megyei Építő Vállalat, már ezzel is szokatlan dolgot közölnénk, de szépsége, a barokk környezethez simuló modernsége ennél többet érdemel. A Torna Emőke tervezte épület hófehér falsíkjait barnára pácolt faszerkezetek bontják meg, a gyerekeknek Jancsi és Juliska meseházat juttatják eszébe. A lépcsőház süttői márvány, a napfényben úszó tantermekben sok-sok virág, és végre, valahol ízléses képek a fehér falakon. A hatalmas teraszon akár az egész diáksereg levegőzhet, amikor a1 zord időjárás elveszi a kert vonzását. A stilizált archaikus tető üvegrészei sejtelmes fényt bocsátanak be a folyosókra. A? iskola vonzása, hangulata, légköre minden bizonnyal hozzájárul, hogy a pedagógiai főiskolákon tanuló egykori itteni diákok hazakészülnek, itt szeretnének tanítani. Lebontani! Szügy hajdani fényes napjaiból tehát nem maradt más, csak az őrtornyok helyén álló két kis palota, ám az új iskolával kulturális központtá lett az együttes, a község büszkeségévé. A palotácskák egyikét a községi könyvtár kapta meg, a másikban kiálli- tóhelyiségek lesznek, időszaki kiállítások, s egy mindig látható faluszoba számára. A falu emlékeinek megőrzésére ütött az utolsó, óra. Még állnak itt-ott bájos kis tetőkontyukkal a régi palóc házak, de egyre-másra ledöntik okét, még azok is, akik inkább megőriznék raktárnak, vendégszobának, ám kötelezi őket a tanács, ha felépült a kertben az új ház, a régit le kell bontani. Hogy miért, azt senki sem tudja. Pedig oly szépek, máshol védett népi műemlékek az ilyenek, de itt nem védi őket senki, semmi, holott ennek a határ széli, lankás dombok közé épült, 1300 lakost számláló falunak sajátos hangulatát ezek adják meg. A mindenfelé épülő 4-6 szobás villák szépek, de nincs helyi karakterük: ilyen tágas családi otthonok Stockholmtól Nápolyié tömegével épülnek; csak a legújabbak oszlopos tornácai, árkádsorai hordoznak hazai jelleget, de sajátos palóc stílusjegyeket még azok sem. Az egykori népviselet még nyomokban fellelhető, az idősebb asszonyok hordják, olyanok benne, mint az eleven I kis fekete ngók, mert bár színe komor, I de a rövid, röppenő szoknya mosást, lendületet érzékeltet. A 'fíatSfek régi, ragyogó viseletét azoribátítftiár Csak a j sublódfiókok mélyén nyugvó ruhada- I rabok, főkötők őrzik, de még megvannak s menthetők! Jó palócok Szügy lakosai bejárnak dolgozni a mindössze S kilométerre fekvő Balassa- j gyarmatra, illetve a szintén közeli Salgótarjánba. Á helyi tsz-nek is van vastárgyakat gyártó melléküzeme (a kulturális központ kertjének padjait s lámpáit is az készítette); munkaalkalomban tehát ■ nincs hiány, s az otthonmaradók sem restek tehénnel, hízóval, baromfival, kerttel vesződni (esténként hatalmas gulya balläg haza a legelőről); a község gazdagságé t ez magyarázza. A lakosság fele szlovák, fele magyar, de közösen, együtt : „palócok”,jószrvűek, barátságosak, bé- ; kés természetűek és igényesek. Ha már a művelődési központjuk odavonzza a tu- I listák tekintetéf (most készült csak el, az & egyik épület belsejében még folynak az utolsó simítások, az iskola idén kezdte i meg a második tanévet), már fogalmazódnak is az újabb remények: a kert tá- I gas térsége szabadtéri hangversenyek- 9 nek, színjátszásnak szinte kínálja ma- | gát. A város is közel, nyáron sok itt az j autós, közönség is lenne. Reméljük, i hogy sikerül. Ami szép, azt nem szabad ] j véka alá rejteni. BozőkyÉva KÉPERNYŐ Fűszer és csemege Csathó Kálmán jogot végzett miniszteriális tisztviselő, rendező, főrendező, művészeti igazgató, irodalmi társaság elnöke, akadémiai levelező tag, népszerű társaságbeli férfi, író mindig elegáns, mindig patikatisztaságú, kelendő cikkekkel reklámozott szórakoztatóipari vegyeskereskedéséből választott ezúttal a cselekményes történeteket kedvelő Hajdufy Miklós. A jelképpé általánosult Te csak pipálj, Ladányi szerzője éppen úgy nem érdemelte meg a hajdani ajnározást, feldicsőítést, mint ahogyan nem szolgált rá hosszú elhallgatására. Jó kereskedőhöz illően mindig figyelembe vette mélyen tisztelt vevőköre ízlését, érdeklődését, óvakodott megbotránkoztatá- suktól. A legcsekélyebb apróságot is tetszetős csomagolásban adta át óvatosan bővített vevőkörének. A Fűszer és csemege aligha tartozott a Csathó-cég legértékesebb portékái közé, de kelendőségében biztos lehetett forgalmazója. Bemutatásakor még enyhe társadalomkritikának, inkább cirógató legyintésnek, mjnt indulatos pofonnak számított, ha valaki elmarasztalta a tisztelt társadalmat némely gyarapodó, átn a nagyságos címre még illetéktelen réteg kirekesztéséért. Tegyük a szívünkre a kezünket: pia sem idegen a léha, ügyeskedő Aladár figurája, bár ma nem a dzsentrikhez csapódva próbál boldogulni. Ma is pórul járhatnak a csak a munkájukkal törődök. Félrevezetném azonban magamat és olvasóimat, ha valamiféle időszerű üzenetet próbálnék kiolvasni Csathó Kálmán vígjátékából. Inkább azt sajnálom, hogy a színé- ' székét mindig jól irányító rendező ezúttal olykor megelégedett a sablonokkal. Főként a női szerepeket éreztem elnagyoltnak, hiteltelennek. Az ízig-vérig színházi ember Csathó pedig remek karaktereket vonultatott a színpadra annak idején, de a korában még frissnek, újszerűpek érzett típusok megkoptak, visszaköszönnek. Egyénisége színeivel leginkább Szo- boszlay Sándor (Sperber), Fónay Márta (Nagyanyó), Rátóti Zoltán (Mácsi Márton) és Szacsvay László (Aladár) hívta fel magára, a szerepére a figyelmet. A televízió Fűszer és csemegéjéből végül is kevesen távoztak üres kézzel, legfeljebb, nem mindenki azt kapta, amit várt, keresett. * * * Mintha Pozsgay Imre államminiszter megállapítását igazolta volna néhány tévétudósítás: jobban figyelembe kellene venni az államnak'(a hatalomnak) az állampolgárok érdekeit. Kétféle mértékkel mér a népi gyakorlat. Az állami intézmények, szervezetek büntetlenül tévedhetnek a közember kárára, szinte korlátlanul érvényesíthetik akaratukat, de csak körülményesen kaphat jogorvoslást az állampolgár. A két furcsa (?!) végrehajtásról látott riportot ismerőseim fölháborodva nézték. Okkal ismételték meg mindkettőt vasárnap. Másodszorra, döbbentem rá, hogy nem is a végrehajtókra kell haragudnunk: a fővárosi iroda vezetőjének nyilatkozatában vegytisztán tetten érhető bürokratikus szemléletre. A bírói végzettségű vezető csak a paragrafusokat nézte. Csak éppen arról feledkezett meg, hogy a büntetés mindig arányban kell álljon a vétséggel, a jóvátétel a mulasztással. Vagyis nem szabad százszoros értéket lefoglalni csip-csup adósságért. Mert minden igazságtalanság újabb méltánytalanságok hivatkozási alapja lehet. Az egyéni sérelem a közérdeket is sérti. Lehetséges, hogy a most elmarasztalt végrehajtók korábban hallgattak józan eszükre, meg a szívükre, de — hogyan is mondjam — kikaptak a szabálytalanságért. Akkor dicsérte meg őket főnökük nyilvánosan, amikor rontották az amúgy is borús közhangulatot. H.N. I
