Petőfi Népe, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-20 / 302. szám

PETŐFI NÉPE ^ 1988. december 20.

KAPUNYITÁS A HOLNAPBA

Mit tehet j a Magyar Kodály Társaság?

A zeneszerző szülővárosában köszönteni illik fennállásának tizedik évfordulóján a Magyar Kodály Társaságot. Tudatni kell, hogy legalább lélekben ott leszünk ma este a Zeneakadémián az egy évtizedes tevékenységükre emlékező ünnepi esten. A műsor méltó az alkalomhoz: egyebek között felhangzik a 150. genfi zsoltár, az Angyalok és pásztorok,. a Laudes organi, fellép a Budapesti Jubilate Gyermekkar, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium Énekkara, az Ifjú Zenebarátok és a Fővárosi Énekkar Egyesített Kórusa.

A Kodály-társaság vállalásához, névadójához híven ezúttal is élménnyel ünnepel, szép muzsikával ajándékozza meg a legtekintélyesebb zenei intézményünk széksorait remélhetően megtöltő zenekedvelőket.

A Psalmus Hungaricus szerzője nem kedvelte az üres formalitásokat, a sok beszédet. A Magyar Kodály Társaság is csak fontos nemzeti közügyekben hallatja hangját. Az esztétikai nevelés háttérbe szorítása, a zenei nevelés visszaszorítása miatti tiltakozásuk keltette eddig a legnagyobb visszhangot. Hatása mégis kisebb volt, mint ezt a helyzet megkívánná.

Nehéz feladatra vállalkozott a társaság, mert elsősorban nem általános szervezeti változtatásokat követel, hanem tagjaitól várja el, hogy közönyoldó személyes izzással segítse a magyar kultúrát.

Nyíregyházán és Csongrád megyében már vidéki csoport működik. Tagjaik száma meghaladja a hatszázat. A következő évben várhatóan ifjúsági tagozatot alakítanak, több megyében — így Bács-Kiskunban is — helyi szervezetet hoznak létre.

Hangversenyeken kívüT'szak™ mai társasutazásokat szerveztek Kodály (és Bartók) nyomában. Ennél is fontosabb, hogy a zenei nevelési ügyekben a Művelődési Minisztérium rendszeresen kikéri véleményüket, tanulmányozza javaslataikat. Igaz, eddig kevesebb eredményt értek el, mint várták, mert egyszer-másszor mellőzik állásfoglalásukat. Az Országos Pedagógiai Intézet például egy fontos felmérésről annak megvitatása előtt 2 (két) nappal kért alapos szakvéleményt ...

A Kodály-társaság nélkül sok ezer kisgyereket rossz hallású, rosszul éneklő tanító oktatna, nevelne. Az egyesületnek köszönhetően a tanítóképző intézetekben újból bevezették a zenei képességvizsgálatot.

A magyar egyesület természetesen jó kapcsolatokat épített ki a három esztendővel korábban megalakított Nemzetközi Kodály Társasággal és a más országokban —Japánban, Angliában, Kanadában, Franciaországban és másutt — működő nemzeti Kodály-társaságokkal.

A köszöntés helyett rokonérző támogatást vár az új évezred felé haladó, hazánkban a Kodály- örökséget vigyázó tömörülés. Biztató: élő folytonosságnak tekintik a hagyományokat, teendőiket a mindenkori értékek is meghatározzák. Aligha kerülhetnek a rosszemlékű Petőfi Társasághoz hasonló helyzetbe, amikor is a nagy költő nevével takaróztak a tehetségtelen akarno- kok, a forradalmár emléke mögé bújtak a legcsökönyösebb maradiak.

A Magyar Kodály Társaság a jövőnek nyit kaput, a megőrizve meghaladás elvét vallja, vezetői értik és érzik, hogy a maga módján a Tanár Úr is újító volt, a Tiolnapba tekintett

__

v ■ H. N.

MIT ÖRÖKÍTETT MEG A MAGNETOFON ÉS A FÉNYKÉPEZŐGÉP PATKÓS IRMA CEGLÉDI OTTHONÁBAN? - VIDÉKI PRIMADONNÁBÓL FH.MSZTÄR

Mint a mesében: a legkisebb vitte a legtöbbre

— Ott volt az ágy a sarokban, ott születtem, lassan-lassan 90 esztendeje — mutat a régies bútorokkal berendezett ceglédi szoba kapubejárat felőli szögletére Patkós Irma, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze.

Szándékom ellenére nehezen terelődik a szó a század első évtizedeire, a művésznő ifjúkorára, pályakezdésére, mert mindkettőnkből kikívánkoznak a friss élmények.

— Szolnokon voltam tegnap színházban, elvittek autón, nagyon jó előadást láttam, a Caligulát. Schwajda igazgató úr szóba hozta a kecskeméti színházat. Dicsérte a felújítókat. Nagyon régen játszottam ott néhányszor, nem is tudom, hogy kerültem oda, de akkor is tetszett a hangulatos épület.

— Ha megengedi, kedves Irma néni — fizikai és szellemi mozgékonysága cáfolja a megszólítást

fölolvasok néhány kritikát 50 év előtti vendégszerepléseiről.

— Tudom, hogy a közönség jól fogadta fellépéseimet; a kritikusok is? Bárhogy erőltetem az agyam, ma sem tudom, minek köszönhettem a meghívást.

— A kecskeméti primadonnaháborúnak! Zöldhelyi Anna egyik napról a másikra otthagyta a társulatot, mert nem kapta meg a primadonnaöltözőt. Meg sem állt Bukarestig, akkor volt ott magyar társulat is. Helyére népszerű vendégszereplőket keresett a direktor. A Kecskeméti Lapok már 1930. december 18-án tudatta: „Patkós Irma játssza az Alvinczi huszárok női főszerepét."

— Úgy van, Szilágyi és Eise- mann slágeroperettjét Szegeden is bemutattuk.

feDecember 21-én így dicsérte a Kecskeméti Közlöny kritikusa: „Külön érdekesség volt a vendégszereplő primadonna, Patkós Irma, akit nagyon méltán szerethet a szegedi publikum. Az újság frissességével hat az a tiszta beszédtechnika, az a széles regiszterű hang, amely a középfekvésekben is épp oly ragyogó- an hajló, mint amilyen üde fényű a magas ívekben. Játéka disztingvált,

1 mégis minden színt érzékeltető. Ruháifinom ízlésről tanúskodnak.”

— Ennyi év után is szívesen hallom a dicséretet, színész vagyok.

— A Kecskeméti Lapok szerint a korábbi éveknél színvonalasabb Miklóssy-társulat jó teljesítményei közül is kiemelkedett az Alvinczi huszárok. „A szép érdeklődés kétségtelenül nagyrészt a Patkós Irma vendégszereplésének tulajdonítható. A szegedi primadonna a nagy színpadok levegőjét hozta inagával. Annyi egyéni bájjal, olyan széles skálájú színészi talentummal, a legközvetlenebb hatás olyan eszközeivel töltötte be, hogy a lelkes publikum majd leszedte a színpadról.” Énekesi teljesítményének dicsérete után így fejeződött be a méltatás: „minden jelenete az igazi primadonnatípus megnyilvánulása volt.”

— Annak örvendezek a legjobban, hogy a szegedi társulatot dicsérték. Gyönyörű éveket töltöttem ott. Együtt játszottam Nemé- nyi Lilivel, Jávor Antallal, Dayka Margittal és férjemmel, Sziklay Jenővel. A színiiskola befejezése után, békéscsabai kitérővel, kerültem a Tisza-parti városba.

EB Ura a harmincas években saját társulattal dolgozott?

Akkoriban ritka ünnep volt, ha rendszeresen megkaptuk gázsinkat. Ha már ilyen a helyzet gS mondta a férjem —, legalább magunknak maradunk adósak.

— Talán Patkós Irmának is könnyebb volt a társulaton belül, mint igazgató-feleség primadonnának?

— Rosszul gondolja. Két hétig próbáltunk egy nagyoperettet. Az

• Ilyennek látta *

Tóth István érdemes művész . 1988-ban Patkós Irma érdemes művészt.

első napokban megtanultuk az énekszámokat, majd jött egy rendelkezőpróba. A második emlékpróbára mindenkinek tudnia kellett a szerepét. Szigorúan megszidott a többiek előtt, ha netán véletlenül elakadtam: „Pont maga. Magának kellene mint főszereplőnek példát mutatnia.” Igazat adtam neki.

— Noha játszott a fővárosban is, Patkós Irma évtizedekig a vidéki színpadok csillaga volt. Népszerűségét a filmnek és a televíziónak köszönheti.

— Az idő haladtával a jellem- ábrázolás összpontosítását megkövetelő karakterszerepeket kaptam. Már visszavonultan éltem, amikor először felkértek kisebb filmszerepekre. Sándor Pál filmje, a Sárika, drágám hozta meg az országos sikert. Foglalkoztatott a tévé is. Volt úgy, hogy nem is tudtam hirtelen: melyik stúdióba visz a kocsi, három 'produkcióban vol- •tam bent egyszerre..

Kedves kópésággal hunyorít

egyet:.lám, milyen fontos lettem vén koromra.

■— Megmosolyogna, ha megkérdezném: nem bánta-e meg, hogy a színészi pályát választotta az első világháború vége felé. Inkább arra volnék kíváncsi: mit szólt döntéséhez édesapja, édesanyja?

— Összesen heten születtünk ebben a szobában. (A kamrában porosodik a Patkós gyerekek’első földi bölcsője.) Operaénekesnek ké- Stf szülő nővérem példája hatott rám. Szüleim tudták, tiszta életű vagyok, velem nem enyeleghetnek pénzes vidéki urak, jó asszonya leszek majdan a férjemnek. így történt.

Végszóra dallamos muzsika áradt szét az öreg ház öreg szobájában, tovalibbent a könyvespolcokról, a színpadi emlékekről, a virágokról, az e környezetben is otthonos tévékészülékről.

Delet jelzett a családi örökség: 'a zenélő óra. Búcsúznunk JUfÉ;

Heltai Nándor

TT angyos, egyenletes őszi JLj napsütést képzelek most Bükkös Anikó lobonc-nagy haja köré s a vállára. És azt a régi őszt is, amikor dörögtek körülöttünk a felnőttek fegyverei, mi az elhullajtott töltényhüvelyeket cserélgettük egymás közt; akadt olyan társunk is, akinek kézigránátja volt, persze, rejtekhelyen. Anikó fegyvere a szépsége és az ereje volt, a kidobós játékban magasan ö volt a legjobb. Erőteljes dobásai — „na, most kapsz egy bükköst!" —| ügyesen elkapott labdái, sebes kifordulásai az elkaphat atlannak ítélt labdák elől: felejthetetlenek. A kidobást az iskolaudvaron játszottuk , egy nagyjából teniszpályáéi területen. A pálya kialakításában döntő szerepem volt: Deák Robi, az osztály legvadabb és legerősebb gyereke a hónom alá nyúlt, kicsit megemelt, mint a pincérek manapság a kellemetlenné vált vendéget, „zárd össze a sarkad!” — brummogta pirosló, tavaszias füleimbe, és megindult velem, a leendő vonalak iránya szerint. Tévedhetetlen volt, s hiába próbáltam irányítani, ő makacsul ment a maga útján, háttal a világnak, mégis nyílegyenesen. Kis korrekciókat végezhettem ugyan a sarkam enyhe, alig látható mozgatásával, de végül is minden rajig múlott. Előszőne mindig a nagy téglalap kerülete készült el, azt feleztük kétfelé. Ellenőrizhette bárki: oly igazságosan. így lett kész a pálya, nem pedig ripsz-ropsz. Deák Robi egy nthjdani mérnök aprólékosságával és nagyvonalúságával dolgozott, kár, hogy később bokszoló lett belőle.

A pálya csak néhány játék idejére volt képes megőrizni formáját, a pattogó labdák, a csúszkáló, fékező, forduló lábbelik, a vetődő, hasaló testek elég gyorsan megtörték a pálya egyenletes és barátságos vona- lazottságát. Ha volt időnk — s többnyire volt 'yf-, még menet közben is javítottunk rajta, de már sose lett olyan szép, mint az, amit Deákkal húztunk. Anikó gyakran és közelről ellenőrizte munkánkat, néha elkísért

APÁTI MIKLÓS

M

D

B

S

I

o

o

négyszögű kőrútunkra is.

Anikónak volt először fruf- ruja az osztályban. Neki lett először bolyhos a hónalja, a lábszára. O hordott először lila selyemkendőt az úttörőnyakkendő helyett. Sokféleképpen tudta megkötni; volt, hogy a hajára, volt, hogy magasan a torkára csavarta fel s volt, í hogy csak kacéran a vállára dobta, s e kendőligetből mosolygott ránk bájosan.

Ne szépítsük, ne röstelljük a dolgot: Anikó nő volt, tizenhárom évesen.

O volt a démonunk. A játékban őt célozta minden fiú. De Anikó ügyesen, egy csí- pöbillentéssel i kitért a labda elől, vagy ami még látványosabb volt, simán elkapta a felé suhintott labdalövedéket. Az elfogott labdával a felezővonalig futott, s már ő dobhatta a megszerzett labdát ellenfele lábára, fejére, testére, menekülő hátára. Volt hát veszély abban, ha valaki őt célozta meg. De Anikó nem küzdött, ő játszott! Még a könnyen elkapható labdát is elengedte olykor maga mellett, lábemeléssel, lehajlással kerülve el a labdával való találkozást. Akár egy női torreádor a bika szarva előtt. Elegáns játéka néha még tanárainkat is ámulatra késztette. Hívták a Honvédba kézilabdázni, de vagy ő nem ment, vagy a szülei nem engedték — ebben senki se lehetett igazán biztos.

Démonunktól féltünk, és rajongtunk érte.

Anikót céloztam többnyire én is, valószínűleg nemcsak szerelemből, hanem játékszenvedélyem miatt is. Harcunkban többnyire ő diadalmaskodott, csúfolódó nevetését, dühösen toppantó lábát a cinkosság kifejeződésének véltem, talán nem is oktalanul. Játszani, szeretni -4? ma sem vágyom többre. ,

Anikót — démonunkat nem érdekelte a politika. Szülei a remíz mellett laktak, szolgálati lakásban, apja villamost vezetett, anyja kalauznő volt. Féltették őt, hisz a legközelebbről ők látták, mennyire nő már. Mi is láttuk, de igazából nem értettük, miért kell ezért félteni valakit, s miért épp a politikától.

A tavaszi szünetben falun voltam, megerősödtem. Hála Juliska nénémnek, ihattam elég tejet, a segélycsomagok is lassan csörgedezni kezdtek, soha annyi csokoládét nem

ettem, mint azon a tavaszon. Mire visszatértem, azt hittem, én is férfi lettem. Irigyeltem azokat, akiknek volt töltényhüvelyük, addig ügyeskedtem, míg Büdös Kis Jóska megmutatta az elrejtett kézigránátot. Deák Robi is megerősödött, valósággal kirobbant orra alatt a fekete bajsza. Megkaptuk első hosszúnadrágjainkat, gyönyörű, enyhe tavaszunk volt, járhattunk volna rövidben is, de nem, az Istennek se akaródzott mutogatni pipaszár lábaimat. Érdekes, Anikó nem sokat változott. Felnőttünk hozzá. S volt hova! Mert Anikó nagy- lánysága egyre többünket, s egyre erősebben vonzott, de mert már sejtettük, milyen is egy igazi nagylány, kezdtünk félni tőle.

Deák, mint régen, fölkapott, hiába lettem több kilóval nehe-, zebb s centikkel magasabb. Vonalaztunk. A pálya szebb lett, mint valaha, nőtt a súlyom, javult a technikám: sarkam erőteljesen feszítettem a földnek. ■

gj 'elállt a két csapat. Anikó JT megint az ellenfél csapatába került, nem is bántam. Jobb volt ellene lenni, mint vele. Ha csapattársa voltam, gyakrabban nyertünk ugyan, de többet veszekedtünk. így azonban tiszta sor: ellenfél, ki kell üssem. Körülötte gyorsan fogytak az emberek, mellőlem is egyre többen dőltek ki. Érdekes, Deákot csak a vonalazás érdekelte igazán, a labda nem tudta igazán foglalkoztatni. A tavaszi nap teljes erejéből sütött, kicsit ^szemből kaptam a fényt, s ez nehezítette dolgomat. Végül megint ketten maradtunk. Nagy erővel dobtam rá a labdát, ő könnyedén kitért

előle, mindannyiszor. Láttam a szemén, mit akar.

Azt szerette volna elérni, hogy a legjobban célzott labdát elkapja, s azon lendületből, amivel megragadta a labdát, hozzám vághassa, de úgy, hogy én, meglepettségémben, ne tudjam elkapni.

Pontosan céloztam, ez volt az a labda, amit Bükkös Anikó várt. De két dologgal nem számolt. Egy, hogy sokkal erősebb lettem, s így erősebbet dobok, a másik ... hogy megerősödött a melle. Ahogy elkapta a labdát ‘r— mert azt azért elkapta! —, már össze is görnyedt a fájdalomtól. Szinte spriccelt a szeméből a könnye, ült a földön némán, a szoknyája kicsit fölcsúszott, lila kendőjét egy hirtelen föltámadt, gyors szélroham az arcába csapta. Nem visított, nem hisztériázott, csak fájt. Démonunk ült a földön, szinte feküdt már, és szenvedett.

O

daszaladtam hozzá, bár tudtam, hogy nem segíthetek. Én is hallottam azt a döndülést, ami a labda és .a mellének találkozásából született, és láttam az arcát, mint szürkül a lila kendő árnyékában. A labda kigurult az öléből, vigyáznom kellett, hogy egy rúgással ne tetézzem a bajt. De egy villanásra elképzeltem, s ezt szégyellhetem akár holtomig is, mégis igaz marad, mert megtörtént bennem, hogy most lábbal is képes lennék eltalálni, ' hiszen bömba formában vagyok, s akkor Anikó feje a jól célzott lövéstől hátrakoppan- na, feküdne hanyatt, a combjából még több látszódna, talán még a bugyija is, és akkor, ha ketten lennénk ..., de szerencsére nem voltunk ketten, ott

volt már körülötte az egesz osztály, a napközis tanár is elindult felénk, megérezvén, hogy már megint történt valami, hogy esemény van.

Deák Robi volt az, aki a diófa cirkalmas árnyékába vonszolta Anikót, hiába kérdeztem tőle, hogy nagyon fáj-e, nem felelt, máig se tudom, hogy rám haragudott-e vagy csak orvul megnőtt melleire, mindegy végül is, nem tágítottam mellőle; mint a rossz regényekben, a tettes nem tudott elszakadni áldozatától. Kis idő múlva Anikó jobban lett, föltápászkodott, erős száját mosolyra erőltette, s annyit mondott nekem: „nyertél”.

A mi tulajdonképpen igaz km volt, de most már, hogy nem a pályán voltunk, s a többiek fejéből is nyilván kiszáll az egész mérkőzés, a kettőnk küzdelme, nem volt érdekes'az egész. Volt egy titkos húszasom, megkérdeztem Anikót: „Jössz délután moziba?” Sűrű szempillája alól felelt? „ Veled? Egy vonalzóval?"

Bükkös Anikó mindnyájunk démona volt, most már csak az enyém lett. Rajongtam s féltem őt, még esztendőkig. Aztán ő elment kalauznak, én meg egy kicsit tanultam tovább.

Úgy képtelem, hogy Deák Robi szeretője lett először, terhes lett, anyja elcsináltatta a gyereket, apja megverte a lányt, férjhez adták egy kollégájukhoz, villamosvezetőhöz vagy kalauzhoz, ebben nem tudok dönteni. Gyerekei születtek, á férj KISZ-munkája révén lakást kaptak a Havannalakótelepen, s még most is élnek.

/