Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-23 / 279. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1988. november 23. A MAGYAR FILM TÁRSADALOMKÉPE 3.Irányzatok a 80-as években Évtizedünkben — különösen 1-2 éve — újfajta nemzetközi érdeklődés övezi a magyar filmművészetet. De azt se fe­lejtsük cl, hogy a magyar kultúrából a film az, amelynek legnagyobb a lehető­sége, hogy a világban informáljon nép­ről, nemzetről, történelemről. S ebben az információs láncban jut kifejezésre az, amiről Ncmeskürty István nemes egyszerűséggel azt mondta: „a film nél- kiilözhetelen dokumentuma a társada­lomnak". Már a bevezető gondolatsor-* ban is érzékeltettem, sajátos helyzetben vívja léiéért, kitörési kísérleteiért harcát a magyar film — megélve átszervezése­ket, költségcsökkentéseket. Működésé­nek épp ezért nemcsak gazdasági-szer­vezeti, de politikai-kulturális feltételei is vannak. Két irányzat tapintható ki a nyolcva­nas években filmművészetünkben. Egy­re hővítl a dokumentaristák tere. Igazi sikerfilmjeik—az interjúk. Ma már nem lehet vita azon, hogy ezek a filmek film­kultúránk értékei közé sorolandók, si­kereiket mégsem a mozik nézőterén érik cl, hanem a ki tudja miért óvatoskodó tv-vetítésekkor. Ugyanis -— esetükben- jellegzetes tévéműfanm van szó. Ró­na Péter A MAGYAR NÉP, NEVÉ­BEN, B. Révész László A LÁTOGA­TÁS. Gazdag Qyula A BANKETT, Sá­ra Sándor KRÓNIKA, vagy új tetraló­giája, a SÍR AZ ÚT ELŐTTEM, vagy a művészeti díjjal kitüntetett. Gulyás testvérek filmje, az ÉN IS JÁRTÁM ISONZÓNÁL és a TÖRVÉNYSÉR­TÉS NÉLKÜL a múltról ad emléket, zárja dobozba a történelmet. S napja­inkról szól Schiffer Pál KOVBOJÓK, FÖLDI PARADICSOM vagy Vitézy László REFORMGONDOLATOK, A PÁRTFOGOLT c. filmje. Nem be­szélve azokról a „rosszkedvűfilmjelenté- sektöV', amelyek sorába tartozik Almá- si Tamás SZÓRÍTÁSBAN c. filmje: az ózdi kohászsorsról, ember és vállalat útkereséséről, az ipari szerkezetátalakí­tás egyént érintő drámáiról. Magyar Jó­zsef A MI KIS ÜGYEINK-ben a hévízi Giulió bár építését és lebontásának kö­rülményeit kíséri végig kamerájával. A rendezőt nem is a párttitkár fiának cselekedete érdekli igazán, hanem az az általánosítható társadalmi mozgolódás, amely igaz, hogy egy kisközség ügye, mégis — magyar. Mindkét film: „kame­rával irt filmregény" — a nyolcvanas évek Magyarországáról. A jelent faggat­ják. miközben a közelmúlt elhallgatásos történelme nyílik meg előttünk. Egy cseppet sem szórakoztató filmek ezek, kíméletlen az igazmondásuk. De nem igaz az, hogy „rosszkedvű jelentések egy rosszkedvű korról", ahogy azt egy 'felszólaló megfogalmaztalak idei .filmr szemlén. Tényekről szólnak — nekünk (és értünk. A néző legitim ■világképébe ágyazódva lesznek teljéssé. A magyar glasznoszty 88-as filmterméke Vitézy László ÚGY ÉREZTE, SZABADON ÉL c. alkotása a narkósokról, mely a társadalom felelősségét firtatja, azt ke­resi, hogyan is jutnak el ezek a-fiatalok az unott céltalanságig, hogyan válik bennük élettelenné az aluljáró-közérzet, s a perifériasors szükségszerűen „csak” zsákutcába tor­kollhat? Hartai . László—Dér András az első magyar szépség- királynő-válasz- tás társadalmi­morális hátterét, kulisszatitkait dolgozta fel a SZÉPLEÁ- NYOK-ban. A fent idézett filmek mondani­valója, társadalmi érzékenysége igé­nyelné a nagyobb nyilvánosságot biztosító tv-vetítést, ami azonban a mai napig nincs meg. A magyar dokumenta- rizmus évtizedünkben markánsabb, mint játékfilmjeink műfaji-művészi jellege. Problémalátásuk, üzenetük azonban alig jut el a mozinézőig — forgalmazási- terjesztési okokból is. De azt se felejtsük el, ezek a filmek nem vonzóak—értékeik ellenére sem. De mi jellemző játékfilmjeinkre? Az újsematizmus. Megvan ezekben is az a problémaérzékenység, ami dokumen­tumfilmjeinket jellemzi, kritikájukat azonban sémákba fogalmazva — oda­mondogatva — dolgozzák fel. Sára Sándor TÜSKE A KÖRÖM ALATT, vagy Kovács András VALAHOL MAGYARORSZÁGON c. filmje túl didaktikus, ugyanakkor sokat markoló történet; középpontban a közélet „fur­csaságaival”, a libapanamával, képvise­lő-választással. Ha a nyolcvanas évek másik fő ten­denciáját nézzük — filmművészetünk „másik” pólusán továbbra. is,ineglelhetö a magyar esztétizmus: § E irányzat képvisefőrpSrabolikus — történetfilozófiai—allegorizáló műveik­kel a megszokott képi egyhangúságon akarnak változtatni. Jancsó víziói, A ZSARNOK SZÍVE..., a SZÖR­NYEK ÉVADJA, vagy „videotanulmá- nya”, az OMEGA, OMÉGA, Huszárik Zoltán filmfestmény-kompozíciója, a CSONTVÁRY, Bródy „stilusfilmje”, a PSYCHÉ, Gaál István celluloidoperája, az ORFEUSZ ES EURYDIKE, Gyön­gyösi Imre—Kabay Barna YERMÁ-ja, Jeles András Tragédiaváltozata, az AN­GYALI ÜDVÖZLET — nemcsak film­nyelvi újdonságaikkal hívják fel maguk­ra a figyelmet, hanem témakezelésükkel is. Absztrakt modelljeik, a szokottnál na­gyobb erejű stilizáltságuk, időkezelésük újszerűsége afilmnarrációt megváltoztat­ják. Bennük a valóságosés a szürreális ke­veredése, a filmallegória stílusmeghatá­rozó. Bródy experimentalizmusa, Jancsó „kameratáncai” ugyanúgy karakteije- gyek az életműben, mint Fabri Zoltán ki­semberei, Szabó István lírikus meséi, Ko­vács András „makacshideg” valóságtör­ténetei, vagy Sándor Pál közösségfilmjei. A küzdelmes és a nehéz emberi sorso­kat magas művészi színvonalon bemu­tató MAGYAROK, a SZIRMOK, VI­RÁGOK, KOSZORÚK, és a szívfacsa­ró remekmű, a JÓB LÁZADÁSA mel­lett megjelent egy szintézisfilm, egy mű­vészi életpálya „összegzése”, a ME- ael* együtt művészfilm, tő­im .^S;Sqó új darabjai, a a^HANDS- SEN — már csak utánzatai az Oscar- díjas filmnek. A Mephisto a művész életpályáján olyan állomás, alkotói ha­tárkő, mint az APA. Meghatározó mű, amely Szabó-stílusban, úgy tűnik, meg­ismételhetetlen. Dr. Kovács István Következik: „Vissza kell térni a szépsé­gekhez!” KÉPERNYŐ Az első világháború A mai ötven-hatvanéveseknek még személyes élménye a hetven éve befejeződött első világháború. Nem hallhatták természetesen a srapnel (levegőben robbanó repeszgránát) sivítását, csak hírből tudtak a papírtalpú bakancsokról, csak olvashattak a sturmoló somogyi bakákról, mégis otthonuk­ba telepedett a szörnyű világkatasztrófa. Sűrűn mondogat­ták az idősebb családtagok: „bezzeg a háború előtt”. Mintha valami végérvényesen elmúlt volna a szerbiai, a galíciai, a belgiumi, az olaszországi és a többi harctéren. Sátoros ünne­peken szóba került Laci, Pista, Jani bácsi, aki innen meg innen írt utoljára, az iskolai ünnepélyeken díszhelyen ültek az egyenruhás frontharcosok, számtalan házi könyvtár büsz­kesége volt a Tolnai Világlapja bekötött sorozata. Mintha az 1914 őszétől 1918 októberéig megjelent szá­mokban látott barna tónusú fényképek elevenedtek, volna meg a Fejezetek az első világháborúból sorozatban. Mintha nagyszüleimet hallottam volna a négyéves háború csatáit magyarázgatva, Burton Benjamin összeállítását figyelve. Vagyis az amerikai sorozat á hangulati hitelességével is ha­tott. Is, mert lekötötte figyelmünket a világtörténelmi hábo­rú alakulása. Nyilván a históriában járatlanok is tudják, hogy ki kit győzött le, hallottak harangozni a legnagyobb ülközetek kimeneteléről. A miértekre, a hogyanokra keres­tek választ. A terveket, a szándékokat szembesítették a törté­nésekkel. Történelmi madártávlatból rajzolták meg az erő­vonalakat, a lehetőségeket. Azt vizsgálták, hogy melyik or­szágban, melyik vezérkarnál alkalmazták ügyesebben a had- művészeti szabályokat, hol ismerték alaposabban a katonai szakmát a hadseregek. Érződött valamelyest, hogy az ember ember elleni bélkiszaggató szuronyharc, a lövészárok-hábo- rú borzalmai ellenére ez volt az utölsó szabályos háború. A küzdő felek betartották a nemzetközi megegyezéseket, tisztességesen bántak a foglyokkal, általában kímélték a polgári lakosságot. A vasárnap esti Gondolkodó tudós történész vendégei okkal minősítették tárgyilagosnak, megalapozottnak a Feje­zetek az első világháborúból sorozatot. Legfőbb érdemeire mutattak rá készítői elfogultságának hangoztatásával. A tények tárgyilagos tiszteletére mutattak példát. El kellene jutnunk hazai történelmünk ilyen $zellemű értékeléséhez. A tévé tett már egyet s mást ezért. * * * Még szerencse, hogy nem kaptam a nyilván fővárosiaknak szánt Erzsébet-díjakból... Kérdés, hogy ilyen messziről (86 km) időben megérkezett volna-e üzenetem: ilyen és ilyen célra ajánlom föl a nem csekély összeget. Másként volt kínos az idei Érzsébet-gálaest, mint tavaly. Még a rutinos Rapcsányi László is zavartan feszengett oly­kor, többen feltehetően az utolsó pillanatban jelenthették be (tüntető) távolmaradásukat. Pénzhajhászó világunkban mindenesetre megemelem kalapomat, akik etikai megfonto­lásból elutasították a tekintélyes summát. Kit hibáztassunk a hatvanperces negédeskedésért, a közreműködő művészek egy részének lejáratásáért? Értem a szándékot, derűvel, könnyedséggel próbálták elfedni az Erzsébet-díj fonáksága­it. Später Erzsébet asszonynak megéri, hogy egy óráig a lábai előtt hódoljon a magyar művészvilág, rá figyeljen az ország? Szívesebben hiszem, szeretném hinni: azt szeretné Ameriká­ban élő volt honfitársnőnk, hogy nekünk is legyen egy Osca- runk, akarom mondani Erzsébetünk. Csakhogy mások a kulturális szokások a tengeren túl, mások itthon. Qtt nincse­nek állami, meg Kossuth-díjak. Az egész világon jegyzik az amerikai Oscart, itt néhány hét alatt elfelejtődik a nyertesek neve. Ott óriási a tét: egy film, egy művész befuthat általa, megváltozhat helyzete, dollárszázezrekhez- juthat, újabb megbízatásokra számíthat, más lesz az árfolyama, ott való­ban milliók ügye a jelölés, a választás, az átadás. Az Etzsébet-díj nincs kitalálva, nem visz semmit sem előre. Felemás, negédes, a jelek szerint a díjazottak öröme sem zavartalan. Módosítani kellene a kiírást. Talán egy-egy ala­kításért, alkotásért adhatna díjat Später Erzsébet asszony: így nem szembesülne a „hivatalos” díjakkal. Hasznára válna kultúránknak, ha tehetséges fiatalokat segítene. Valamit csi­nálni kellene, mert emelkednek a postaköltségek és legköze­lebb már csak'levél- vagy távirat-kézbesítők jelennének meg a színpadon. Vajon azt is közvetítené a tévé? Mi lesz, ha a nézők is lemondják „levélileg” a közreműködést? * * * Képtelen vagyok hitelt adni a kósza híreknek: nem archi­válják a tévéhíradókat. Ha igaz volna a mendemonda, mi­ként készítenek egy-két évtized múltán dokumentum-króni­kákat korunkról. Remélem, rosszul tájékoztattak és gondo­san őrzik a híradó szerinti magyar valóságot. Pótolhatatlan képsorok tanúskodnak korunkról. Megismételhetetlen be­szélgetések vallanak napjaitokról. Megismételhetetlenek: a szövegek ugyan újra elmondhatók, de a gesztusok, a korhoz kötött külsőségek aligha. Márpedig nagyon Tontos, hogy mikor szóltak erről-arról. Egyszerűen elfogadhatatlan társa­dalmi, politikai szervezetek vagyoni helyzetének eltitkolása. Ezért is érthetetlen, hogy miért csúsztatták éjfélre Juszt Lász­ló interjúját. A párt bevételeiről, leadásairól tájékozódott az illetékes alosztályvezetőtől. Ha tudjuk — például hogy hány üdülőt, tartanak fenn a vállalatok, a szakszervezeték, miért volt tabu a pártüdülők száma, nagysága? A kapott adatok ismeretében aligha kétséges, hogy hamarosan mi is értesülünk egyik-másik üdülő mái célú hasznosításáról... Heltai Nándor HONISMERET—HELYTÖRTÉNET 200 éves a bajai gyógyszertár fia. 1950. évi ál­lamosítás után 12/19. számmal jelölték. Alapítási éve a régi „Gyógyszerészek zsebnaptárá­ban”: Í788. írások szerint 1260-ban a feren­ces rendi szerzete­sek telepedtek le Baján. A város akkori neve (Francovilla) is erre utal. Sok vi­szontagság jutott osztályrészül a városnak. 1526- ban a törökök pusztították el. 1739-ben pestis- járvány dúlt, 1751-ben a dunai árvíz tette tönkre, 1840-ben tűzvész áldozata lett. Kezdetben a fe­rencesek gyógyí­tottak. Kitapasztalták a gyógyfüvek alkal­mazását. Az általuk használt gyógyteá- kat igen sok betegségre sikerrel alkal­mazták. A füveskönyveknek külön iro­dalma volt. Gyógyfüves fürösztéssel, izzasztással, köpülyözéssel, érvágással gyógyítottak. Az első hivatalosan elismert gyógy­szertárat 1788-ban, 200 évvel ezelőtt Güncze (Küncze) domonkos alapítot­ta. Előtte is működhetett gyógyszertár, ezt igazolja egy külföldi gyógyszerészeti múzeumban talált segédi oklevél, mely szerint 1776. április 14-én Anton Regitt gyógyszerész segédi felszabadító levelet adott ki Baján Velits Sámuel Lászlófal- ván született gyógyszerésznek. Még egy évforduló: 1888-ban, 100 évvel ezelőtt jelent meg a második Ma­gyar Gyógyszerkönyv. Az első, mely sokkal pontosabb és jobb volt, mint az akkor nálunk hivatalosan kötelező, osztrák kéziratban már a második megjelenése előtt 1Ö0 évvel megíródott, de az akkori politikai viszonyok között nem jelenhetett meg. A kézirat eltűnt, sorsa ismeretlen. Kezdetben reáljogúak voltak a gyógyszertárak. Ilyet bárki megvehetett, nem gyógyszerész is, csak gyógyszertár vezetésére jogosított gyógyszerész vezethette. Később csak személyjogú patikákat engedélyeztek. Ezt gyógyszertár vezetésére jogosult gyógyszerész vezethette és kaphatta meg hivatalos úton. Baján egyedül a „Üdvözítő” gyógy­szertár volt reáljogú. Régebben is a Tóth Kálmán tér 2. szám alatt műkö­dött. Innen vitte át a húszas években Lovasy Ödön gyógyszerész (kiváló ka­rikaturista és szobrász) az Eötvös u. 3. számú Mischitsch-féle családi házuk­ba, innen került vissza 1965-ben. Ré­gen is a Tóth K. tér 2. szám alatti sarki házban volt a patika, igazolja a, mellé­kelt fénykép. Mivel sarki házban volt a patika, a mellette lévő kis utca innét kapta a „Patikárius” utca elnevezést. Ebben az utcában, a 3. szám alatt szü­letett Tóth Kálmán költő, 1831. márci­us 30-án. Ezt d házat Tóth Kálmán szülei 1830-ban vették; a költő halála után ez az utca kapta elsőként a Tóth Kálmán nevet. Tehát nem az a ház Tóth Kálmán szülőháza, melynek homlokzatát 100 év óta a költő szülő­helyét jelző emléktábla ékesíti, hanem a Dr. Grauaug Á. utca 3. számú ház, amit igen kár lenne városrendezéskor a tévedések miatt lebontani. Régen minden gyógyszertárat névvel jelöltek. („Megváltóhoz”, „Őrangyal­hoz”, „Szentháromsághoz” stb.) 1950- ben, az államosításkor minden gyógy­szertárat számmal jelöltek. Számok alapján nem tudja a közönség, hogy az melyik és hol is van az a patika. Újabb- ban híresebb gyógyszerészek és tudósok nevére kezdik átváltoztatni a számokat. Kívánjuk, hogy megyénk második legrégebbi (200 éves) gyógyszertára még igen sokáig őrizze Baja város és környéke lakosságának 'egészségét. Görbe Gyula gyógyszerész TjSopaszodó, pirospozsgás fiatal­ja ember ül magában a csendes presszósarokban. Keresztbe rakott lábait unottan cserélgeti. Mélán fi­gyeli a vasárnap délutáni forgalmat. Érdekes látvány például annak a né­hány — súlyra és hallgatásra nézve is tekintélyes öregúrnak a társasága a tükör alatt. Példaképei annak, ho­gyan kell türelemmel és néma kedé­lyességgel morzsolgatni a morcos öregség óráit. Ugyanakkor bosszantó az a ta­pintatlan lárma, amellyel az a nagy­sága bedübörög. Atlétatermetével csak a kora versenyezhet. S hogy az utóbbi van .fórban", bizonyítja fes­tett hajának ősz tövezete. Ha már a hajánál tartunk. Azt beszélik erről a zajos hölgyről, hogy réme a fodrász- nőknek. Villámlik rájuk, ha nem nagyságosasszony ózzák, és rosszul érzi magát, ha ötször-hatszor nem változtat eredeti frizuraelképzelé­sén. Valamivel csak el kell töltenie a napot, nemde? Most az a barnára kvarcozottfia­talasszony köti le a szemlélődő ficsúr figyelmét, aki álmatagon keresi fér­jét a szeparék valamelyikében, s közben jótékonyan mutogatja for­más lábait a lépcsőfeljárón. Mint presszóiörzsvendéget, ab­szolúte nem érdekli az uracsot az az édes két fiatal, aki megilletödve, szótlanul csipegeti a krémest és a mignont. Pedig nekik igazán ünnepi alkalom, amikor kettesben lehetne^ a cukrászda csillogó fényei között. Hja, erről mit lehet studírozni? Ellenben a bennszülött presszós fickó fürge mozgású fekete szeme — akár egy földrengésjelző készülék — menten észleli új vendégek érke­zését. Különösen a nők láttán csillan fel tekintetében különleges érdeklő­dés. Ilyenkor finoman megsimogatja parány, tömött bajuszát, hevesen nyújtogatja nyakát. Hadd lássák, hogy gavallér, aki feszülten vár vala­kit. A hozzá hasonló őspresszósokat azonban nem téveszti meg. Tudják, hogy évek óta ezt csinálja. Úgymond — tipikus agglegény, aki itt éli ki forró vágyait. A presszó biztonságá­ban nincs semmi rizikó. Nem kell futnia nők után. Ha jönnek, jönnek, ha nem, úgy is jó. Egyszer majdcsak befut valaki. De micsoda tűz lappang látszóla­Presszó­szerelem gos fegyelmezettsége mélyén! Lám, szeme lángja szinte perzseli azt az újonnan érkezett hölgyet, aki a szemben levő asztalnál foglalt he­lyet. De az direkt tüntetőén másfelé néz. Majd a hamutartóra teszi félig szívott cigarettáját, amelyből bá­gyadtan szálka füst, és. Hirtelen Je is billen, amint egy papírlapot tesz oda retiküljéből. A kopaszodó öreglegény szinte reszket a nő egyetlen pillantásáért, de az csökönyösen félrefordítja a fe­jét. Nem és nem. Még akkor sem, amikor rajongója tüntetőleg a zsebébe nyúl és egy koc­kás noteszlapot tesz maga elé. Mu­tató- és középső ujja körmehegyét töprengve kocogtatja fogsorához. Kurta farmeros lábait szenvedélye­sen szorítja egymáson keresztbe, és így lóbázgatja ki a rímeket. Mert azokat faragja az ártatlan télben- nyárban, esöben-sárban. És közben izgatottan les a lányra, vajon észre- veszi-e, hogy ő most ihletben van. Talán rokonlelkek. Mert mintha hasonlót művelne a hölgyike is. Szikrázik fekete haja, amint dús függönyként elfedi fél arcát. A sötét fürtök mögül csak mélyvörös szája csücsörödik lazán kinyitva és kissé turpisz orra fénylik. Amikor pedig fehér arcával a papírra hajol, az agg­legényben új rímeket érlel szemének bánatos borítja. Mit írhat a fekete hajú démon? Erre nemcsak a kopaszodó kíván­csi, hanem a nő szomszédságában feketéző két férfi egyike is. Aki be­vezetőként csak hosszan rámoso­lyog. A lány fagyos marad. Aztán a fiú suttog neki valami kedveset. A nő hideg, mint a mirelit. Sőt, az újabb próbálkozásnál mintha kikérné ma- gánák a férfi molesztálását. A fiatalembert más fábólfaragták ám, mint a gyérhajút. Még élénkeb­ben támad. í — Biztosan szakító levelet ír, azért ofyan haragos?... Van hozzá valami köze? íj-—'Sajnos nincs. — A lány halkan elneveti magát. Verset ír? — Azt, ha tudni akarja — kapja a mű-durcás választ. Passz! Nesze neked kopasz! Mi lesz ebből?... Ismét egy csalódás. Megáll kezében a toll, leforrázva mered a látványra. Húsz, harminc másodperc múlva már olvassa is a fiatalember a kétol­dalas költeményt. Már nem is a so­rokat nézi, hanem a lányt, aki a véle­ményt várja, szája szélére illesztett tollal. Na persze nem úgy, mint aki verselésből él. — Tudja, ennek a versnek a stílu­sa milyen? — ? — Mint maga. —?. ? — Kiismerhetetlen. A lány cérnaszálnyira borotvált szemöldöke nyájas ívre hajlik. Erre a lovag közelebb ugratja székét, Egészen mellé. Az agglegény gyűlölködve bom­bázza szeme sugarával, a könnyed, magabiztos fiút, akinek egyből sike­rült. A megkezdett strófa befejezet­lenül marad, mélán magába roskad a kopasz. Nem is néz többé oda. Csak még egyszer. Éppen a legmelegebb diskurzus alakul a démon és a győztes fiú közt, mikor megrebben a hölgy és ottléte alatt először elpirul. Nem azért, mert új ismerőse túl merészen hajolt halántékához, hanem azért, mert egy másik fiú termett az asztal mel­lett. Elegáns kabátban, fölényes mo­sollyal hajol meg. A lány idegesen nevet, ami kényes sikongásnak is be­illik. — Szevasz Tivi! De hamar végez­tél. Miközben rendkívül ügyesen ránt­ja ki szomszédja kezéből a verset és gyűri a táskájába, azalatt a partnere is visszatáncoltatja székét. Az „új- fiú" értékelte <f helyzetet. A „régi" még erősebb nála. Kevés lenne a remény. Ül, mintha mi sem történt volna, mered a semmibe. Ba­rátja enyhe maliciával les rá szeme sarkából. Az angyal pedig szendén, lefüggö- ' nyözött szemmel simul a régi fiúhoz, mialatt az udvariasan megpuszilja. Röpke, kiszámíthatatlan a presz- szószerelem—és sokaknak jut belő­le. Tóth István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents