Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-21 / 277. szám
1988. november 21. • PETŐFI NÉPE • 3 A jó döntések hatására növekedhet a változásokhoz nélkülözhetetlen bizalom Beszélgetés Hegedűs Lajossal\ az MSZMP KB tagjával Az utóbbi hetekben, hónapokban megélénkült a közélet. A különféle fórumokon, szakmai szövetségekben,- intézményekben, egyesületekben fontos törvények, rendeletek terveit vitatják. A megszokottnál gyakrabban találkoznak az országgyűlési képviselők. A párt vezető testületé, a Központi Bizottság is halmozott programot bohyo- lít. Feszültségekkel terhes időket élünk. Alapvető (sors)kérdések megválaszolására nem várhatunk éveket. Tisztázni kell a múlthoz való viszonyunkat, rendezni a jelen ügyeit, s ezzel egy időben felelősséggel szükséges megfogalmaznunk a jövőben elérendő célokat. Reális, elfogadható programot vár az ország. — Miként próbál eleget tenni e hármas feladatnak az MSZMP irányító testületé? ^— a többi között erről beszélgettünk Hegedűs Lajossal, a Hartai Erdei Ferenc Termelő- szövetkezet elnökével, a Központi Bizottság májusban megválasztott tagjával. — Pártunk — kezdte Hegedűs Lajos a májusi pártértekezleten új úton indult el. Nagy akarattal, lendülettel s reményekkel startoltunk a pályán, de csakhamar kiderült: nem vagyunk képesek a szükséges ütemben venni az akadályokat. A pártértekezleten oly sok energiát vitt el a múlt gondjainak a megtárgyalása, a mozgalom vezető testületéinek a megújítása, hogy igazából nem maradhatott idő a tulajdonképpeni program megfogalmazására, megvitatására. Ezért tűnhet úgy néha, hogy nem a párt a változások igazi kezdeményezője, hogy mozgalmunk továbbra is defenzívában van. E helyzetnek meg kell változnia! Az égető szükség indokolja tehát az ütemesebbé váló testületi munkát. A régebben megszokott háromhavonkénti találkozások helyett három-négy hetenként ülésezünk. Nem ritka, hogy két napig tart a tanácskozás. A lényeg persze az, hogy rendkívül fontos témák kerülnek napirendre. Nem ritka, hogy negyven- öten-ötvénén is szót kémek a vitákban. Erezhető, hogy tudása, tapasztalatai szerint mindenki formálni, alakítani szeretné a jövő programját... — Legutóbb, a belpolitikai helyzetről, valamint gazdaságunk állapotáról, a bajokból való kilábalás lehetőségeiről rendezett vita zárt ülésen folyt. így nem ismerhettük meg első, központi bizottsági megnyilatkozását, mely a második napirendi téma vitájában hangzott el. Miért kért szót? — Mindenekelőtt bemutatkoztam. Elmondtam, hogy véleményem a falun élő emberek, a szövetkezeti parasztság álláspontját tükrözi. Úgy gondolom — legalábbis az utólagos reagálások ezt bizonyítják —, sikerült hasznosan segíteni a közös gondolkodást. Mondandóm összecsengett számos, más életutat bejárt elvtársam véleményével. — Miről szólt konkrétan? — Állást foglaltam az A variáns — a reform felgyorsításának ügye — mellett. Ehhez kapcsolódva viszont szóltam a mezőgazdaság fokozódó gondjairól is. Az ágazat meghatározóan monopolizált, keresleti piacról vásárol, ugyanakkor túlnyomóan kínálati piacra termel. A számunkra eladók áraikba könnyen beépíthetik a növekvő bérterheket, amit mi nem tudunk már tovább hárítani. így lemaradásunk — a termelőszövetkezeti közösből származó jövedelem havonta 1000-1200 forinttal már ma is alatta van az ipari átlagnak — tovább folytatódik. Elmondtam: helyeslem az importliberalizálást, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a hetvenes évek végén hasonló helyzetből már rúgtunk magunknak „öngólt”. Tehát kérlelhetetlen szigorúsággal meg kell követelnünk, hogy ez a változás feltétlenül együttjáijon az exportárualap bővülésével. Ma már nem bírnánk ki állva f-- vagyis csőd nélkül — egy újabb kudarcot. Minden területen tapasztalható, hogy a gazdaságpolitika mozgástere leszűkült. A reform kibontakozásához például nagy szükség lenne a teljesítmények reális, differenciált elismerésére. Ugyanakkor a lemaradó rétegek jövedelmének a létminimumon való tartásához emelni kell a szociális juttatások összegét. Míg az idén a lakossági bevételekből 61 százalék volt a munkajövedelem, a terv szerint 1989- ben 56 százalék körül alakul ez az arány. És még az átalakítás szempontjából fékező, kedvezőtlen folyamat sem jelenti, sajnos, a szociális problémák megszűnését, a feszültségek enyhülését. Végül arról az ellentmondásos helyzetről beszéltem, ami az elmúlt évtizedeket jellemezte. Amikor a szabályozás nem segítette megfelelően a politikai célok elérését. így alakulhatott ki, hogy például a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknél a rendelkezések a bérmunkásviszonyt erősítették, a gazdaszemlélet, a vállalkozói magatartás kialakulása ellenében. Pedig a politika, ugye, mást akart... — Kedden (holnap) ismét találkoznak a KB tagjai. Miről lesz szó? — A testület tanácskozásának napirendjén szerepel: beszámoló időszerű nemzetközi kérdésekről, javaslat a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság munkarendjére, munkamódszerére, a KB munkabizottságainak, munkaközösségeinek és apparátusának feladatkörére; valamint előterjesztés a népszavazásról szóló törvénytervezet elveire. Nem kívánok rangsort felállítani, de szerintem a legizgalmasabb vita feltehetően a munkamódszer kérdéseit tárgyaló napirendi témánál alakul ki. Választ kell adni, hogy az új társadalmi-politikai helyzetben hogyan dolgozzon a Központi Bizottság. A korábbiakhoz viszonyítva merőben más helyzet a mai, ami új módszereket kíván a testületi munkában is. Olyanokat, amelyeket nem tudunk kölcsönözni más politikai mozgalmaktól; melyeket nekünk itt, egy rendkívül kényes társadalmi szituációban kell kikísérletezni. Szívműtét egy göröngyös úton rohanó stráfkocsin ... — Honnan merít ehhez önbizalmat a „sebész”, a pártvezetés? — Az egyesülési és a gyülekezési jog; a nyilvánosság kérdéseinek újraértékelése, a szinte minden területen érzékelhető nyitás — amennyire kockázatos, annyira hasznos folyamat. Az emberek végre kisebbedni látják a szakadékot a nép és a politikai vezetés között. A jó döntések hatására növekedhet a további változtatásokhoz nélkülözhetetlen bizalom. — A nyitott ülések sajtójából azért kihallani: a KB-n belül sem egyöntetű az álláspont a liberalizmus kérdésében. Vannak, akik túl gyorsnak látják a változásokat, el' hamarkodottnak a döntéseket... — Aki évtizedekig másként beszélt, nem tud, mondjuk, május 22-étől megváltozni, újszerűén gondolkodni. Az viszont a progresszió pozícióit mutatja, hogy rövid időn belül megfogalmazódott a párt pozitív álláspontja az alternatív szervezetekhez való viszony, vagyis a pluralizmus kérdésében. Ez, azt hiszem megfelelő cáfolat a tamás- kodóknak... Farkas P. József DON QUIJOTE-I KÜZDELEM Egészséget adnak a pénzért, később pénzt az egészségért Borókaerdők, nyírfacsoportok, öreg akácok, a lankás táj ölén tanyák. A hatalmas gazdasági majorok apró földkunyhói már a múltba tűntek. Helyettük szinte a semmiből emelkedett ki egy község, Kunadacs. Az első lakóház 1962-ben épült, ma több mint négyszáz sorakozik a faluban. Az utcákban kövesút, járda, víz- és gázvezeték. Minden negyedik lakásban telefon. Szemmel látható értékek rövid idő alatt. Kunadacs azonban nem csak ezzel dicsekedhet. Tavasszal elnyerték a „nemdohányzó település” címet, most pedig a „szebb emberi környezetért” pályázatra neveztek be. A község vezetése sokat tesz az egészségvédelem érdekében. Talán azért is, mert egy kis lélekszámú faluban szembetűnőbb, ha félszáz ember alkoholista és minden évben egy ember öngyilkos lesz. Az okokról és' a tennivalókról Kunadacs orvosával, dr. Farkas Kálmánnal beszélgetünk. — A községet járva azt gondolná az idegen, hogy itt boldog, kiegyensúlyozott emberek élnek. De nem így van, sokan az alkohol rabjai lettek. Miért? — Ez a nép gyorsan fejlődött, az anyagi jóléthez rövid idő alatt jutott el. Negyven éve még földkunyhókban éltek és éheztek. Most meg mindenki annyit ehet és ihat, amennyit akar. Sajnos, nem ismeijük a mértékletességet. Az alkohol pedig nagyon sok ember betegségét és halálát okozta. Engem, ha felkeres valaki a faluból, nemcsak a betegségét, az egész embert látom. Ismerem a családját, álgondjait, a kapcsolatait, a nézeteit. Ez nagy előnyt, de hátrányt is jelent. Évente 13-14 gyászt kell átélnem. S az a legfájdalmasabb, ha nem tudok segíteni. Mert vannak betegségek, amiket nem lehet meggyógyítani, hisz a gyógyulást jóval korábban el kellett volna kezdeni, amikor még a szokások kialakultak. A társadalomban eddig az a szemlélet uralkodott, hogy akármit csinálhatunk az egészségünkkel, majd meggyógyítanak. Nagy illúzió volt. Élni, egészségesen élni kellett volna megtanítani az embereket. Ezért kell az egészségneveléssel foglalkozni. Előbb-utóbb eljut minden orvos idáig, de elsőként a kis közösségekben élő orvos. Mert szeretné megőrizni a rábízott népet, s rájön, csak így tudja. A kétségbeesés élménye hozza ezt a felismerést, hogy a jól ismert beteggel már nem tud mit csinálni, pedig látja, amint fokozatosan csúszik bele a halálba. Akinek egészsége van, mindent elérhet. Akinek nincs, annak behatároltak a lehetőségei. Ha eléri az ember a megfelelő vagyoni szintet, azzal kellene foglalkoznia, hogy minél tovább éljen. Mi, sajnos nem ismerjük a határt. Nem tudunk megállni, nem tudunk élni. — A kunadacsi emberek sokat dolgoznak? — Nagyon sokat. Itt legalább 60-70 család foglalkozik dohánytermesztéssel. Mindenki annyi földet vállal, amennyit akar. Egy sikeres év fél- vagy egymillió forint jövedelmet is hozhat. Persze dolgozni kell hétvégeken, nyáron és éjszakánként is, hisz a dohányszárító éjszaka is megy. És nincs megállás. Ebbe rokkannak bele az emberek. Egészséget adnak a pénzért, később pénzt az egészségért. — A sok munkának köze van a mértéktelen alkoholfogyasztáshoz? ,' ■— Persze. Hisz kevés az idő a pihenésre. Gyorsan kell pihenni, elaludni, nincs idő töprengeni a gondokon. Ha néhány kupica pálinka jól fejbeveri az embert, utána már nem is olyan vészes a gazdasági helyzet, nem is olyan magasak az árak, nem is olyan utálatos az anyós. Felgyorsult az élet is. Negyven éve egy adacsi ember elment a szabadszállási vásárba, ott volt egész nap. Ma 10 órakor már itthon van, s utána rohan Kecskemétre. Nincs idő lazítani. — Az utóbbi időben sokat beszélnek az egészséges életmódról. Az emberek egyre tájékozottabbak, ismerik akár a cigaretta, akár az alkohol káros következményeit. Mégis rágyújtanak, mégis a pohárhoz nyúlnak. Még azt is hallani: legalább ennyi örömöm legyen. Mi a véleménye erről? — A cigarettát és az alkoholt én mankónak tartom. Mankó a problémák megoldásához. Annyi bizonytalanság van körülöttünk, valamibe kapaszkodni kell. A rágyújtás például húszezerszer végigcsinált, begyakorolt szertartás. Ebben biztos lehetek, nem tévedek. Biztosan sikerülni fog, olyat csinálok, amit tudok. S ez feldob, megnyugtat. Az első néhány slukknak pedig örömszerző;- jutalmazó, feszültségfeloldó hatása van. Az alkohol pedig segít felejteni a problémákat. Ez szenvedéllyé is válhat. S ha nincs cigaretta, van alkohol. Ha nincs alkohol, van gyógyszer. Valamivel helyettesíteni kell, hisz bizonyos élethelyzetekben jutalmazni szeretné az ember önmagát. Egyéb örömforrások kellenének. — Mire gondol? — Öröm az is, ha az ember kibeszélheti magát. Én nagy jelentőséget tulajdo• Farkas doktor a gyerekekkel. (Tóth Sándor felvétele) nítok a kis csoportoknak, kluboknak. Mi például szerveztünk egy dohányzásról leszoktató kurzust. Jól emlékszem, hogy az első alkalommal hét órakor kezdtük a programot és negyed tízkor hagytuk abba. Addig a dohányzásról beszélgettünk és eszünkbe sem jutott rágyújtani. Utána a csoport nem akart szétszakadni. Összehozott bennünket az azonos érdeklődés. El is határoztuk, hogy havonta egyszer találkozunk. El tudnék képzelni egy klubot a dohánytermesztőknek. ÉVek alatt összegyűlnek bizonyos termelési tapasztalatok, amiket át lehetne adni egymásnak, hogy ne kelljen mindenkinek elölről kezdeni. Az összejövetelek során kialakulhat egy közösség, melynek szokásaihoz, normáihoz igazodni fognak az odatartozók. Hatni a felnőttekre csak ilyen módon lehet. Kis közösségek, csoportok, nem nagygyűlések kellenek. — Egymást követik az egészségügyi hetek, hónapok, mozgalmak és akciók. Hatásosak ezek? — Az agitáció és a propaganda szükséges. Egy-egy kampánnyal azonban nincs megoldva semmi. A propaganda erejéből, lendületéből nem szabadna leadni. Permanenssé kellene tenni, állandóan gj- nem csak egy hónapig — fenntartani az emberek tudatában. Persze, már az is jó, ha egy hétig az egészségről beszélünk. Nem múlik az el nyomtalanul. Amikor beneveztünk ä nemdohányzó mozgalomba, nem csak a dohányzás kérdése került a középpontba. Pár hónap múlva már létrejött a testsúlycsökkentő kurzus, az aerobic- klub és legalább száz-százötven ember futott esténként a faluban. Ezeket újra és újra erősíteni kellene, talán jól jönne megint egy ürügy. Sajnos, a társadalmi feltételek nem kedveznek, mondhatom, Don Quijote-i küzdelem a miénk. — ön mivel magyarázza a gyakori öngyilkosságot? — Kunadacson nincs több, mint máshol. Az öngyilkosok szerencsétlen lelki alkatú emberek. Kicsi a tűrőképességük, a konfliktusokat nehezen tudják megoldani. Arról nem is beszélve, hogy akkor támad lelkiismeret-furdalásunk egy ember miatt, ha már eltemettük. Ezt sokan érzik, ezért menekülnek, úgy gondolják,' a halálukkal ki tudják vívni az elismerést. • ■— Nem könnyű megőrizni ezt a kis népet. Ön mit tudott eddig tenni? ■ — Ha tettem valamit, nem egyedül tettem. A község vezetői és a pedagógusok sokat segítenek. Különösen a gyerekek nevelését tartjuk fontosnak. A gyerekek fogékonyak az újra, amit most megtanítunk velük, az később is felelevenedik. Kunadacsról nem kerül ki olyan nyolcadikos, aki ne ismerné az elsősegélynyújtás vagy — lányok esetében 7— a csecsemőgondozás tudnivalóit. Új dolog az iskolai reformkonyha, melyet szülők és pedagógusok irányítanak. A tanulók maguk tervezik az étrendet és maguk készítik el az ételt. A napközi konyhájában pedig, ahol az iskolások, óvodások és az öregek részére főznek, az egészséges táplálkozás alapanyagait és módszereit használják. Hiszünk abban, hogy a gyerekek nevelésén keresztül a szülőket is befolyásolhatjuk. Benke Márta „... Kár megöregedni!” (?) Hír: 1988. november 25-én és 26-án kétnapos országos szociálgerontológiai konferencia lesz Kecskeméten, az MSZMP Oktatási Igazgatóságán „Az időskorúak interakciói, társadalmi kapcsolatai” címmel. A minap olvasom a Petőfi Népében: a Kecskemét környéki tanyavilágban gyakorlatilag fűthetetlen fóliasátorban él egy öregasszony, aki eddig megfagyás nélkül vészelte át a mínusz tíz fokos éjszakákat. A tényt fényképek dokumentálják. Az eset kirívó, de lényegét tekintve —- attól tartok — nem egyedi. Emlékezetemben felötlenek a „Naplemente” akkor nagy port felvert több mint tízéves képsorai, s azon meditálok, hogy a szociálpolitikára költött milliárdok árnyékában meddig kell még hasonló esetekkel számolnunk. A pénz kevés, vagy valami mást is elhibáztunk? Nem hivatásom eldönteni, hogy az adott esetben az illetőnek hol lenne a helye: elmeszociális otthonban (mint az újság egy későbbi visszajelzésében olvastam), átmeneti szálláson, vagy a gyermekeinél. Egyben bizonyos vagyok — nem fóliasátorban. Az eset gondolkodásra késztet. Azon egy pillanatig sem csodálkozom, hogy az idős ember semmiképpen sem akarja otthagyni évtizedek óta megszokott környezetét, hogy nem szívesen költözik tanyáról faluba, faluból városba — s főként nem bérházi-emeletí lakásba, ahol egész korábbi életmódját, berögzült szokásait feladni kényszerül; ezt esetenként még a nagyobb komfortfokozat és a jobb gondoskodás vagy ellátás sem ellensúlyozza. Itt azonban nem erről van szó! A fóliasátor nem megszokott környezet, még a legridegebb körülmények között élő ember számára sem az. Mi hát akkor a féltenivaló, mihez ragaszkodik az ott lakó annyira? Sok más jellegű tapasztalatom is azt sugallja, hogy itt az önállóság, a már rögeszmévé merevült szuverenitás egy esetével állunk szemben. (Hasonlóval találkozott a nyilvánosság korábban a szegedi körzeti tv-stúdió jóvoltából a Majsa környéki tanyavilágban.) S mi az, ami elgondolkodtat? Az önállóságot mint társadalmi értéket hogyan kezeli az egész hivatalos szociálpolitikánk, idősellátásunk ... Sokszor csodálkozunk azon, hogy nehéz körülmények közé jutott idős emberek önként nem kezdeményezik helyzetük megváltoztatását—nem kémek szociális segélyt, nem akarnak szociális otthonba menni, vagy egyszerűen gyermekeikhez odaköltözni — mivel (nem alaptalanul) azt hiszik, hogy ezáltal még a jelenleginél is kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek: mozgásterük beszűkül, s az új kapcsolatok ellenére elszigeteltségük, magányosságuk fokozódik. Amikor — atyáskodó módra — gondoskodni kívánunk az élet által amúgy is megviselt elődeinkről, ezt nagyon sokszor leszűkítjük a puszta. anyagiakra, esetleg némely betegség gyógyítására vagy csak a fájdalom csillapítására. Megfeledkezünk arról, hogy sokszor nem a tagok fájnak legjobban, hanem a feleslegesség, a tehetetlenség, amely a környezet „jóvoltából”, de ugyancsak belülről rág. „Amíg a tanyán el tudom látni magam, nem akarok gyermekeim könyöradományára szorulni”—mondja egyik ismerősöm, de tudom, hogy hallgatólagosan úgy érti: „máséra sem” ... Megkérdezzük egyáltalán szüleinket, hogy hogyan szeretnék, ha gondoskodnánk róluk? Van az időseknek bármilyen érdekképviseleti lehetősége pillanatnyilag? Hiszen a volt munkahellyel gyakorlatilag megszakadnak a kapcsolatok, a családon belüli helyzet pedig, rendkívüli mértékben függ a következő generáció lehetőségeitől, (növekvő) lekötöttségétől, hangulatától. Néha az az érzésem, hogy az idős ember, — különösen, ha megbetegszik —nemkívánatos személy szűkebb környezetében. Amíg két keze munkájára lehet számítani, addig kell, ha nem, akkor bölcsességére, élettapasztalatára senkinek sincs szüksége. Még akkor sem, ha ennek az ellenkezőjét néha hivatalosan deklaráljuk. Tényleg ez lenne a „kor parancsa”, a „fejlődés velejárója?” Társadalmunk'— úgy gondolom — rosszul sáfárkodik azzal a kinccsel, amit elődeink önmagukban halmoztak fel... S gondolunk-e arra, hogy a biztonság szükséglete az ember számára ugyanolyan fontos, mint a többi létszükséglet? Hogy milyen az az anyagi biztonság, amelyet a csökkenő vásárlóértékű nyugdíj biztosít, ma már közhelynek számít. De hogy mennyire-érezheti biztonságban magát az az ellehetetlenülő idős ember, akire látogatói—saját bevallása szerint—csak havonta, vagy annál is ritkábban nyitnak ajtót, s rosszullét esetén nincs kihez fordulnia, vagy az a másik, mozgásképességében erősen korlátozott házaspár, aki még kicsiny nyugdíját is alig tudja elkölteni, mert képtelen a boltig eljutni nos, erre kevesebbet gondolunk. A gondoskodás tehát nagyon sokszor nem pénzt, hanem figyelmességet, állandóan működő védőhálót, apró szívességeket, vagy uram bocsá’ „csak” szeretetet is jelenthet... Harsányt Ernő Japán tanár pécsi szakközépiskolában Jun Kawaguchi yokohamai keramikus az 1988—89-es tanévben a pécsi művészeti szakközépiskola két keramikus osztályának gyakorlati óráit oktatja. A tanárokon kívül a magyar fazekas-, illetve kerámiamüvészetet tanulmányozza és új alkotásokat is készít. Az iskola pedagógusai a japán tanár működésének kedvező tapasztalatain felbuzdulva, a jövőben rendszeressé szeretnék tenni a külföldi művésztanárok részvételét az oktatásban.
