Petőfi Népe, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-16 / 273. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. november 16. Sajtó, hagyományőrzés, megújulás Széchenyi István írta csaknem 160 esztendeje a Stadium című munkájának előszavában: „mind alkotmányunkban. mind szokásinkban, mind polgári helyzetünkben tetemes javításokra legsürgetőbb szükségünk van - mert az előrehaladás és Iwlyhemnaradás közt forog nemzeti életünk s halálunk". Ila eltekintünk a megfogalmazás némiképp romantikus túlzásaitól, a szóhasználat korhoz. kötött sajátosságaitól, mostani állapotainkra is alkalmazható az idézel. Reformkorban vagyunk isméf.-p lőrradaluii változások után évtizedekkel békés átalakítás feladatai várnak ránk. békés - dcncmérdck- feszüllsegcktöl és súlyos ellentmondások lói. egzisztenciális veszélyektől meines folyamat ez. Nem csoda, hogy a' sajtó, a tömegközlés is reformgondolatok lázában ég — valóságos cs mesterséges lázban, követve a politika hullámzásait, tükrözve bizonyos jelenségeket, s visszahatva a társadalom mozgásrendszerére. Nem mindenütt meggyőző a gondolatmenet; a színes címlap, a piros- fchér-zöld ékítmény olykor rpintha csupán a reform -retorika megnyilvánulásaihoz volna cégér. Most, amikor papircllátási gondokkal küszködünk, új lapok, folyóiratok születnek. Szükségszerű a jelenség! A korábbinál jóval szélesebb skálára van szüksége egy olyan típusú, szervezett nyilvánosságnak, amely az uralkodó párt véleménye mellett a társadalom összes többi érdekszféráját is képviseltetni törekszik. Irodalmi és ökológiai folyóirat in- dull két esztendő próbatételei illán : a Liget nevű orgánum. Németh László hajdani Kertmagyaror- szágának szép és hasznos ábrándjára emlékeztet a címadó gondolatsor; Ligetmagyarország ebben a megfogalmazásban egy hátrányaiból előnyt kovácsoló, nemzetközi érdeklődéstől övezett, problémáit földkerekség-problémákként tudatosító, múltjából tanulni igyekvő társadalom. S világoskék borítóján Stádium fölirattal egy pestcrzsébpti kiadvány is útnak indult: Széchenyi szellemében. A peremiét vállalása, ám meghaladásának igénye fogalmazódik programmá a folyóirat tanulmányaiban, és a szám német nyelvű összeállítása arról tanúskodik, hogy Pesterzsébet mellett Soroksár idegen talajból átindázó hagyományait is becsben tartják az elindítók. De ne feledjük a korábbi folyóiratokat, időszakos kiadványokat sem: puszta átlapozásuk is órákig tart. Megnyugtató, hogy tucatszám vészelték át a gazdasági nehézségek folytán visszaszorított művelődés súlyos időszakát, s talán a jövőben is számíthatnak az olvasó — és létrehozók, működtetőik — támogatására. Mert pótolhatatlan hozzájárulás egy kritikusabb nemzeti önismerethez — például — a Békési Élet kendőzetlen híradása a hazai románság helyzetéről s a teendőkről: „realisztikusabbá és árnyaltabbá” kell alakítani oktatásunk, közművelődésünk arculatát. A Vasi Szemle a megye ifjúságának testi fejlettségével, erőnlétével kapcsolatban ad közre biztató adatokat, noha veszélyjelzésekkel (túltápláltság, rossz testtartás stb.) sem marad adós; a 42. évfolyamában járó folyóirat néprajzi anyaga is minden elismerést megérdemel. Cigányzenekaraink hagyományainak őrzésére szólít föl egy beszélgetés a Jászkunság lapjain, a Dunatáj pedig egy Tolna megyei fölmérés nyomán figyelmeztet arra; középfokú oktatásunkban nagy szükség volna a jogi ismeretek átfogóbb tanítására. Vidéki kutatók érdekében, a tudomány megyei körülményeinek javítása céljából emel szót a Komárom megyei Új Forrás egyik idei száma. S hogy nemzeti létezésmódunk csakis a nagyvilággal kölcsönhatásban teremthet értékeket, arra a Somogy című folyóirat a meggyőző példa. Egy 1947-es buzsáki cséplés irodalmi szintű, érzékletes, néprajzi, politika- és tudattörténeti ábrázolása mellett — egyebek között — mai finnugor költők szólalnak meg magyarul, amiként a Műhely című győri folyóiratban meg magyar író novellája szerepel lengyel fordításban is. Közép-Kelet-Európa a hazája ezeknek a „végeken” megjelenő, de korántsem provinciális kiadványoknak. „Eötvösünk és Szemerénk” eleven hagyománya él a miskolci Napjaink hasábjain; a Palócföldben Ma- saryk csehszlovák köztársasági elnök 1930 őszén tett losonci látogatásáról esik higgadt és hiteles szó; történelmi korlátokon lép át az a javaslat is, amely í— a Soproni Szemle című helytörténeti folyóiratban — Győr, Sopron, Szombathely, Kismarton összefogását kezdeményezi a tekintélyt kivívott Soproni Ünnepi Hetek kiteljesítése céljából. A nyomtatott tájékoztatás említett alkotóműhelyei nélkül — lehetne sorolni a további példákat — a szocializmus megújulását célzó reformok nem bontakozhatnának ki olyan mértékben, ahogyan ez mégiscsak tapasztalható, nemzetközi várakozást — s néha már elismerést is — keltve. A sajtó nélkül a „visszarendeződés” nem lebecsülendő hadállásai még erősebbek volnának. Az adott szó visszavonása erkölcsi vétség, a nyomtatott szó visszavonása több: politikai hiba, nemzeti érdekeink megsértése. 6 Kőháti Zsolt Pulszky emlékezete HONISMERET — HELYTÖRTÉNET ELESETT KATONÁK, HŐSI HALOTTAK Emlékmű kellene! „A hősi halottak, áldozatok ügye ma sincs nyugvóponton" — a többi között ezt írta Szakály Sándor hadtörténész, a Magyar Nemzet ez év augusztus 20-ai ünnepi számában, majd így folytatta: „Az utódok joggal várják el, hogy halottaikat elsirathassák, emléküket méltó módon megőrizhessék ...” Igaza van Szakály Sándornak, ez az egész társadalmat érintő ügy valóban nincs nyugvóponton. És nem is lesz mindaddig, amíg olyan szemlélet érvényesül, mely az örökérvényű, szent és sérthetetlen, csakis egyféle módon értelmezhető fogalmat,-r- a háborúkban elesett katonák „minősítését” — az örökké változó politika megítélésévé alacsonyítja. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban hallani rádió- és tv-riportokban olyan megnyilatkozásokat, hogy egy-egy helységben hősi emlékművet emelhessenek és arra rávéshessék a második világháborúban elesett, a helységből származó katonák nevét. Valahogy illetékesnek érzem magam arra, hogy a tiltakozni már nem tudó érdekeltek: az elesett katonák nevében is szóljak, illetve hozzászóljak ehhez az ügyhöz, ha — remélem — immár szólhatok. Kötelességemnek is tartom ezt, mert egyike voltam annak a több ezer hivatásos és tartalékos csapattisztnek — szakasz- és századparancsnoknak — aki a második világháborúban együtt élt, szenvedett, pusztult a közvetlen parancsnoksága alá tartozott katonákkal. Mi — úri. alegységparancsnokok — a katonai parancsadási piramis legalsó fokán álltunk. Katonáink közvetlenül tőlünk kapták azokat a parancsokat, melyeket a piramis magasabb, vagy éppen legmagasabb fokán állott elöljáróink adtak ki. A katonák a mi szemünkbe néztek, a mi mozdulatunkat figyelték, a mi szavunkra hallgattak, azt tették, amit mi parancsoltunk nekik. És ez a parancs vagy az életük megmentését, vagy — sokaknak — halálát jelentette. Hát ezért mondom, hogy a „hősi halottak, áldozatok” kérdésének megítélésében „illetékesnek” érezzük magunkat. Meggyőződésem, hogy nemcsak volt csapatparancsnok társaim, hanem a társadalom túlnyomó része is igazat ad nekem, ha kijelentem: a lehető legkevesebb, amivel a háború utáni generáció, az utókor a háborúban elesett honfitársaik emlékének tartozik, ha nevüket márványba, kőbe vési és lehetővé teszi, hogy ne csak a hozzátartozók, hanem bárki letehesse az emlékműre a tisztelet, a kegyelet, a megbecsülés, a megemlékezés virágait. A háborúkban elesett katonák mások helyett haltak meg és parancsra áldozták életüket. Égbekiáltó igazságtalanság megfosztani őket a hősi halottaknak kijáró tisztelettől és csak valamiféle baleset áldozatainak tekinteni őket. Az elesettek iránt a legsúlyosabb kegyeletsértés az ókori „vae vic- tis!" („Jaj a legyőzőiteknek!”) felfogás, különösen, ha honfitársakról van szó. De a háborúkban elesettek iránti tisztelet még az ellenséget is kötelezi. Ráday Mihály „Unokáink sem fogják látni" cimű, október 27-ei műsorában hallottuk a közreműködő történésztől. Katona Tamástól: „ A Kerepesi úti temető 49-es parcellájában van az 1848/49-es szabadságharc során Buda védelmében elefettjelleoség, az osztrákok jelképes sírja ...” Az első világháború után az Isonzo folyó melletti Monte San Michelen felállított emlékműre az olaszok a következő feliratot vésték: „Ezen a csúcson váltak testvérekké a halálban olaszok és magyarok, akik az életben hu kötelességteljesitéssel harcoltak." Aztán meg nemcsak protokolláris szokás, hanem kötelező tiszteletadás, amikor az államfők vagy magas rangú államhivatalnokok első útja még a hajdani ellenséges országban tett látogatáskor is az ismeretlen katona emlékművéhez vezet. Az emlékmű előtti főhajtás és az ott elhelyezett koszorú nem az illető ország politikai rendszerének, államhatalmi szervéinek vagy személyeinek szól, hanem a háborúkban elesett ismeretlen katonának. Vallom — és azt hiszem, sokan mások is — hogy ez a nyugvópontra jutni nem akaró ügy nem politikai, hanem emberi-társadalmi jellegű, illetve tartalmú. Ezt igazolja az egyre terebélyesedő társadalmi mozgalom, hogy méltó, a nemzet hagyományainak megfelelő kegyhelye legyen egy- egy város vagy falu háborúban elesett katonahalottainak. Sajnálatos és kiábrándító, hogy egyes hivatalos szervek- (vagy személyek) ezt a nemes szándékú kezdeményezést még mindig nem segítik, ellenkezőleg akadályozzák, mint az Pincehelyen, Mányon és másutt is történt. Pedig mindkét helyen végül még a televízió is részt vett a második világháborús hősi emlékmű avatásán. Mindkét kezdeményezésnek — Pincehelyen és Mányon — országos, elismerő visszhangja volt. A pincehelyi tv-riportot -p melynek során (1987. október 30-án) az „Ablak” műsorvezetője, Feledy Péter egy égő gyertyát helyezett el az emlékművön — mint megtudtam, a kanadai televízió is megvette. Azt hallottam, hogy az olaszok a Don mentén elesett honfitársaik emlékére a harcok színhelyén egy síró anya szobrát helyezték el. Akár így van, akár nem, maga a gondolat is nemes, emberséges és fájdalmasan megindító kifejezője annak, hogy az elesett katonák „ügye” nem politikai, hanem emberi kérdés, következésképpen semmi sem indokolja, az elődeink hagyománytiszteletétől eltérő, megkülönböztető „megítélést” az első és a második világháború katonahalot- tai tekintetében. A háborúkban elesett katonákat minden országban „hősi hatottaknak” nevezik, már ahol erről a megítélésről a társadalom, a nemzet dönt. A „szemléletváltozás” kétségkívül — bár nagyon megkésve — folyamatban van. Ezt igazolják nemcsak az említett hősi emlékművek, melyekre az elesett katonák nevét is rávésték, hanem az is, hogy erről most már beszélni is lehet, hogy jóérzésű, a nemzetnek felelős fiatal történészeink felvetik az előrelépés szükségességét ebben az össztársadalmi vonatkozású témában is, mint azt említett cikkében Szakály Sándor hadtörténész is tette. De a magam példáját is megemlíthetem, mert._— igaz 18 évi kiadási küzdelem után — alig négy hónapja napvilágot láthatott „Az utolsó'emberig" című doni visszaemlékezésem, melynek „Rekviem temetés nélkül" és „Még egy rendhagyó rekviem" című fejezeteiben — képletesen szólva Ss- én is gyertyát gyújtottam a háború hősi halottainak emlékére. íme most már van újra Szent Koronánk, Szent István és Szent László királyunk. Szent Jobbunk és szent misét is közvetített a televízió Szent István napján. Talán most már a „hősi halottak, áldozatok ügye” is az egész társadalom kívánságának megfelelő módon — „nyugvópontra” kerül ... - Bártfai Szabó László I logy a Szépművészeti Múzeum Régi Képtára magas kvalitású itáliai, holland festményekkel gazdag, hogy a Régi Szoborosztály felbecsülhetetlen értékű plasztikákkal rendelkezik, hogy az Iparművészeti Múzeum alapításától kezdve a korszerű muzeológia szempontjai szerint gazdagodott — az Pulszky Károly érdeme. Pulszkyé, akinek élete legtevékenyebb és legkeservesebb korszaka a Szépművészeti Múzeummal forrott össze. Tragédiája regények, memoárok lapjain olvasható. A Szépművészeti Múzeumban most a műtörténész-muzeológus szakma rója le kegyeletét a Pulszky Károly in memóriám (Pulszky Károly emlékének) című reprezentatív kiállítással. Felvonultatva a Pulszky által szerzgménye- zett sok száz festmény, szobor, freskó, grafikai lap közül négyszázat. Mindezt egy korabeli művészeti nagybemutatót rekonstruálva a múzeum két központi csarnokában és grafikai termében. Saj.- nos, a rendkívül gazdag és látványos kiállítás a Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója miatt csak az év végéig lesz nyitva. Nem szokványos az a gyakorlat sem, amely szerint a kiállítás központjában egy műtörténész-múzeumigazgató tevékenysége, nem pedig egy-egy művész, korszak, iskola áll. Am Pulszky olyan meghatározó egyénisége a hazai muzeológiának, hogy mindenképpen érdemes emlékét, vásárlásait felidézni, s ezzel egyúttal elégtételt szolgáltatni neki. Pulszky Károly annak a Pulszky Ferencnek a fia, aki szintén jelentős művelődéstörténeti személyiség. Kossuth egyik legközelebbi munkatársa volt. 1848-ban Angliában a forradalmi kormány diplomáciai képviselője, majd az emigráció mozgalmainak fő szervezője lett. Néhány éves olaszországi tartózkodása után hazatérve főleg régészettel foglalkozott. 1869-től a Nemzeti Múzeum igazgatója, később a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjévé nevezték ki. Jelentős szerepe volt abban, hogy a kormány megvásárolta az Esterházy-gyűjtéményt, az Országos Képtár, a későbbi Szépművészeti Múzeum alapját képező rendkívül becses kollekciót. Ennek az Országos Képtárnak lett' előbb kurátora, majd 1884-ben igazgatója Pulszky Károly. Előzőleg az Ipar- művészeti Múzeum anyagának szerzeményezésében vett részt Keleti Károly mellett. Az 1873-as bécsi világkiállításon és főúri gyűjteményekből vásárolták a múzeum jellegét máig meghatározó kollekciót. Pulszky Ferenc javaslatára rendezték át a képtárakat. A Nemzeti Múzeum képtárában újabbkori festményeket gyűjtöttek, az Országos Képtárban régi műveket. Az Országos Képtár 1878-as kiállításán már hétszáznál több 14—18. századbeli festmény szerepelt. Pulszky Károly, a képtár nagy tudású igazgatója átrendezi a kiállítást, ő a képtár első vezetője, aki a gondjaira bízott műkincseket magas színvonalú előadások során ismerteti meg a közönséggel. S Pulszky készíti el a Szép- művészeti Múzeum alapításáról szóló részletes tervezetet. Számos műkincset vásárol, értékeket szerez a gyűjteménynek. Ha Pulszky tervei megvalósulnak, ma a Szépművészeti Múzeum olyan volna, mint a londoni National Gallery vagy az egykori berlini Kaiser Friedrich-Museum. Becsülve, amink van, ettől a Szépművészeti Múzeum sajnos • J. Alt: Budapest látképe. messze áll -^ jegyzi meg egy kritikusunk. Még igy is, terveinek töredékes megvalósításával olyan műveket szerzett meg, mint Piombo Férfiképmását, David Krisztus születését, Moroni, Filippino Lippi, Montagnana, Ghirlandaio, Van Dyck-festményeket, ümbriai és felső-olaszországi freskók sorát. Olyan kora reneszánsz szobrokat, mint Michelozzo: Mária a gyermekkel, Agosti- no de Duccio: Gábriel arkangyal, Sansovino aranyozott viasz Madonnája. A grafikai gyűjtemény számára hatszáz lapot vásárolt, köztük Rembrandt- és Dürer- műveket. Pulszky a tervezett Szépművészeti Múzeum számára akkor szerezte meg ezeket a felbecsülhetetlen értékű alkotásokat, amikor a nagy európai múzeumok és gyűjtők is éppen felfedezték a beszerzési forrásokat. Biztos érzékkel, tévedhetetlen ítélettel választotta ki a kvalitásos műveket. Műkereskedőktől, családi gyűjteményekből, árverésre kerülő kollekciókból vásárolt — olykor fillérekért. Mégis támadást indítottak ellene. Az Országgyűlésen politikai színezetű mesterkedésekkel meggyanúsították, hogy hűtlenül kezeli a rábízott pénzeket, és hogy silány műveket vásárol. A meghurcoltatás aláásta Pulszky egészségét, kivándorolt Ausztráliába, és egy depressziós rohamában öngyilkosságot követett el. A Pulszky-vásárlásokat bemutató kiállításhoz tartalmas katalógust szerkesztettek, értékes tanulmányokkal és valamennyi vásárlást feltüntető jegyzékkel. Kádár Márta Azt kérdezik', hogyan írok regényt, mivél kezdem? Milyen tervek foglalkoztatnak, gyötörnek, s nem hagynak nyugodni? Semmit sem tudok, semmit sem látok előre, s isten mentsen attól, hogy tervet készítsek. Csak élek, hosszú napokon át furdal a lelkiismeret, hogy nem dolgozom, semmit sem csinálok, pedig múlik az idő, és én az írásból élek, kellene már valami... legalább egy soványka téma... És telnek- múlnak a napok, a hónapok ... Lesöpörnek a pályáról, már-már kétségbeesem, közben persze olvasgatok, jelenről is, múltról is... Hirtelen a plafonról alászáll egy mondat: „Az uralkodó kedvetlen volt, az utóbbi időben gyakran megesett ez vele ...” Na és? Jó néhányszor elismétlem magamban. Milyen uralkodó? Mi történt vele? Ki állítja ezt róla?... Vagy átszabom: „Őfensége kedvetlen volt..." így már jobb: a fenségek mégiscsak többen vannak. A levegőben alig érzékelhetően, ködösen, nesztelenül ott lebeg a cím: „A nagyherceg komornyikja." A herceg ismeretlen. A komornyik is. Hogy mi legyen velük, nem tudni. Én legalábbis nem tudom. De a bensőmben szunnyadó valami mozgásba lendült, s kiderül, hogy „ö" igenis rendelkezik adatokkal, melyek meglétét nem is gyanítottam, s ezek most lávaként feltörnek a mélyből, és mindent elborítanak: a nagyherceg ez és ez, a komornyik pedig a kísérője. Cinikus? Álmodozó? Idealista? Vagy csak megbízható szemlélő?... Mondania kell valamit, véleményt kell nyilvánítania. Például így: „Ha Napóleon így fog jönni, márpedig így fog jönni..." „És aztán? A mondat mindenesetre magával ragad. Próbálom felékesite- ni. Tetszik a melódiája. Hallom a seregek közeledtét. Szóval háború? Ezt a háborút ismerem, keményen próbára tett, de azt? Hogy túlságosan távoli lenne? Akkor tán nem hanyatlottak a legfurcsább pózokban a fűre emberek, akik ugyan másfajta ruhát viseltek, de ugyanúgy örökké élni vágytak? A ma levegőjét is balsejtelmek mérgezik, füst és kén. Egész életemben e felhők közt vergődtem, nyilván ezért BULAT OKUDZSAVA: Regényt írok* is ül bánat a szememben. Ezért is... Felbukkannak a részletek: a név, az életkor: „Ötvenötödik évemet taposom. Szép kor, nemdebár?" (Én is ötvenöt éves vagyok.) „Megebédeltem a szalonban." (Bonapartét!) Ki ez az ember, ki vagyok én? Egy tábornok. Hogy miért? Nem tudom. Egyelőre nem tudom. Szóval epés öregember vagyok, nyugalmazott tábornok. Valamikor egy ütközetben elvesztettem a fél lábomat. Hol? Mikor? Belemélyedek a régi katonai kézikönyvekbe, és kiderítem, hogy a dolog 1805-ben történt, Krems osztrák város mellett, a Bakarasz-tónál. Pompás! A tábornok epés, mert sánta. Gyilkos gúnnyal illeti a szerencsés ifjakat, akik szépen halhatnak meg. Szarkazmusom. az ő vérében lüktet: már rég megvetem azokat, akik a szép halált hirdetik ... Valahol rábukkanok, hogy a Bakarasz-tónál a holttestek jégtáblákon úsztak. És ö szintén megsebesült, ott sodródik.. Kihunyó tudatában a múlt képei:.. No és mi volt a múltban? Egy asszony, aki szeret. Banális? Az élet talán nem csupa banalitás: a háború rettenetes, a bűnért büntetés jár, a rabokat fel kell szabadítani, de ehhez nem kell lenyakazni a királyokat; néha a nemzetek ugyanolyan ostobák, mint egyes polgáraik, és igy tovább. Kényszerítem a hősöket, hogy azt mondják, amit helyettük kigondoltam, azt tegyék, amit az én szeszélyem diktál. Egymásnak ugrasztom őket, amikor már-már kibékülnének. Kibékítem, amikor gyűlölködnek. És rajtuk kell tartanom a szememet, mert ha elfordulok, rögtön azon igyekeznek, hogy egyértelművé váljanak: a tábornok kizárólag nemes tetteket hajt végre, s ; * A Szovjet Irodalom 1988. évi 12. számában fog megjelenni feddhetetlenül gondolkodik. Minden nagyon bájosan, kedvesen, de idegesi- tően alakul, ráadásul a tábornok példáját követve a többi szereplő is egysíkúvá lesz: a rosszak aljasságokat követnek el, a jók példamutatóan jók .:. Nem, még nem engedhetem ki őket a kezemből. Még túl képlékenyek, hiányzik belőlük az igazi, hiteles élet. Ismét nekigyürkőzöm, elkapom a ruhájukat, a torkukat, és már- már kedvemet lelem bennük. Gondolkodom róluk. Összebarátkozunk. Átolvasom, amit leírtam: mi minden kimaradt, mi minden feledésbe merült! Ez is, az is.' De már lázban égek ... írok ... írok ... Megy az írás! A figurák szinte már élnek. Mindent beléjük plántálok, fájdalmamat, amit tudok, amire rájöttem, csupán azért, mert számukra nálam jobb modell nem lehet: én kéznél vagyok ... Szívesen magam elé képzelem leendő olvasómat, amint kételyek gyötrik, melyik szereplőmet lássa pozitív hősnek, melyiket negatívnak. Élvezem, ahogy gyötrelmeden tépődik: kiről is vegyen példát? És egyszer felvirrad a nap, amikor már elég sok oldalt teleirtam, s élvezettel méregetem a mappa súlyát. Rákaptam a szerencsejátékra, nagy nyereményben bízom. Végül is mit ér a játék, ha nem bizakodhatunk? A finistől persze még messze vagyunk, de már sok minden a helyére kerül, s felsejlik a befejezés... És lám, egy szép napon azon kapom magam, hogy már nem kell irányítanom hőseim tetteit és szavait .mennek a saját fejük után, ahogy titokzatos géniuszuk parancsolja, olyasmit mondanak, amiről nem is álmodtam. Megy az írás! És még mindig elegendő anyagom, felhalmozott élettapasztalatom van, amely éltető nedű, akár az ambrózia az ihlet láthatatlan méhei számára ... De hol az uralkodó? Sehol. Hát a nagyherceg? És a komornyik? Nincsenek sehol. Mások vannak, igaziak. És vagyok én, a besúgó és provokátor. Megy az írás! Ők élik immár öntörvényű életüket: szeretnek, felsülnek, s egyikük kétségbeesetten főbe lövi ma- gát... Osztovics Ágnes fordítása
