Petőfi Népe, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-29 / 233. szám
4 • PETŐFI NÉPE O I9S8. szeptember 29. KÖNYVTÁRCSŐD Van még esély? □etem legszebb, legnyugodtabb és legcsodálatosabb óráit (azon kívül, amelyekről a nagy nyilvánosság előtt nem szokás beszélni) a könyvtárban töltöttem gyerekkoromtól mind a tegnapi napig. Ez persze magánügy is lehelne, ha nem tudnám, hogy a ma; ar köny. áraknak még mindig van atom és léi millió beiratkozott olvasója akik közül egy-két millió bizonyára az. enyémhez hasonló örömmel lép be a személybe kölcsönözni, olvasni. tájékozódni. Ámbátor örömöm mostanában csökkent. Meglehet, nem csak az enyém. Hogyan kezdődött? Mondhatnám: egy szúnyogcsipéssel. Egy népszerű történeti munkára lett volna szükségem, amelyet, bár szerettein volna tulajdonomnak tudni, de borsos ára miau megjelenése idején nem vettem meg. Az eftéle megkívánt, de magamévá nem tett könyvek száma hónapról hónapra nő. Mondjuk, ez magánügy. (Nem az!) Kedvenc könyvtáramban a kedvenc könyvtárosom — remélem — kedvenc olvasójának nem tudott segíteni. Azt már megszoktam, hogy a könyvek a megjelenés után néhány hónappal kerülnek csak a könyvtári polcokra, de most nem erről van szó. „Ne haragudjon — mondta Pállasz Athéné késői elszegényedett leszármazottja , kis könyvtár vagyunk, ilyen művekre már nem jut pénz, mióta a könyvek árát harminc százalékkal emelték. De ha akarja, könyvtári kölcsönzéssel.. Nem akartam. Nekem azon a napon kellett a könyv. Elmentem hát a központi könyvtárba, egy óra oda, egy óra vissza, napszámos órabérben kétszáz forint, beszorova száz- kétszázezer sorstársam elmaradt bérével, az. annyi, mint... Annyi, mini ... Sok. És ez csak az első bánat volt. Követte a második, a harmadik, a sokadik. Kedvenc könyvtáram olvasótermében például nem találtam meg azt a kei vidéki folyóiratot, amelyet minden körülmények között elolvasok, s mindig ott, a könyvek mellett, a csendben. A hiány oka: mint fent. Kedvenc könyvtáramban másolóberendezés sincsen, hogy ne kelljen órákon át kijegyzetelni a szükséges oldalakat, s persze hiába keresnék számítógépet vagy mikrofilm-leolvasót. Kedvenc könyvtáram tehát néha már az öröm forrása helyett a bosszúság forrása. Bevallom, az elmúlt másfél évben sokkal kevesebb időt töltöttem el a szeretett polcok között, mint annak előtte. Ha egy-egy íráshoz információra van szükségem (s ez bizony naponta többször előfordulhat), igyekszem úgy kanyarítani a cikk fonalát, hogy inkább ne legyen szükség a konkrét adat, ismeret, idézet felhasználására, minthogy felkeressem a könyvtárat. Tudom, ez szégyen. Szégyellem is magam érte. Remélem nem csak én. A kedves olvasó talán azt mondja. hogy ez az én speciális szakmám speciális problémája? Nem hiszem’. Eddigi életemben ugyan még nem voltam sem mérnök, sem hivatalnok, sem párttitkár, nem tudom, nekik mekkora szükségük van a könyvtári szolgáltatásokra. (Remélem, nagy!) Voltam viszont tanár, népművelő, apa, házépítő, utazó, barkácsoló és egyszerű állampolgár is, amely minőségeimben gyötrő információhiányokat éltem át. Talán nem kell ezt a hiányt sem bizonyítanom, sem részleteznem, hogy elhiggyék. Nem lehet az életben mindig, mindent az édesanyánktól, a szomszéd bácsitól vagy napilapunkból megtudni. S bizony komoly ezresekbe kerül (került nekem is!), ha az ember nem tudja például, hogy mennyi cement kell a sóderhez, hogy beton legyen belőle. Melyik úton milyen lehetőségek várnak, ha kocsival indulunk Amszterdamba? És mit kell e/olvasnia és /e/olvasnia egy apának, ha azt akarja, hogy gyermekei képességei kibontakozzanak? S még sorolhatnám napestig azokat a problémákat, amelyekre a könyvtár válaszolhat. Válaszolhatna. Ha . .. Ha nem örökké a költségvetés maradékát kapták volna meg a kulturális intézmények. Ha világosan felismert és elismert lett volna a tény, hogy a Nyugaton kibontakozó információs forradalommal szemben nem lehet katalógusainkkal felvenni a versenyt, legyenek azok bármilyen tökéletesek. Ha a pénzügyek felett döntő vezetők megértették volna, hogy a japán vagy az NSZK-beli gazdasági csodát nem a befektetett tőke, hanem a „tőkébe fektetett tudás”, a naprakész és gyorsan- elérhető információ hozta létre. Ha a vállalatok felismerték volna . . . Ha a könyvtárosok tudták volna, ha merték volna ... Ha ... Ha .. . Nem nevetek. Inkább sirok. Mert ma, az országos szanálási program idején, tudom, hiába kérném a szükséges százmilliókat a könyvtárak számára, bottal kergetnének ki a Pénzügyminisztériumból. „Munkanélküliség van, infláció, s maga komputereket kér a könyvtáraknak? S mindezt azért, hogy majd két-három év múlva jól működhessen, és az európai információs rendszerhez csatlakozhasson a magyar könyvtári hálózat? Észnél vagy ember? Addig meg is kell élni!” Addig. Jó. És aztán? Persze az ember reménykedő élőlény. Én is abban bizom, amiben az optimistább könyvtárosok egyesületük szekszárdi vándorgyűlésén: ha a könyvtárak csatlakoznak a helyi reformfolyamatokhoz, ha meglévő lehetőségeikkel segítik az átképzést, a gazdasági kibontakozást, a közéleti és az erőpótló kikapcsolódást, akkor az illetékesek előtt felismerhetővé válhat a közös érdek, és nagyobb fejlesztési támogatást kaphat örömünk és gazdaságunk egyik forrása: a könyvtár. Nógrádi Gábor MÚZEUMI ESTÉK KISKUNFÉLEGYHÁZÁN Korszerű honismeret A kiskunfélegyházi múzeum meghívói általában elkedvetlenítenek: sajnálom, hogy nem 48 órából áll egy-egy nap. Jó néhány hétfői előadást szívesen meghallgattam volna. A címekből, a többnyire ismert előadásokból következtetve valamilyen okból különösen időszerű tudományos eredményekről, sokakat foglalkoztató kiskunsági vagy országos kutatásokról tájékozódhatnak az érdeklődők a múzeumbarátok összejövetelein. Az évek óta hasonló küllemű meghívók, a hosszú ideje változatlan alapelvek részben a kezdeményezés állandósult időszerűségét, részben a szervezők állhatatosságát jelzik. Jól illeszkedett a Móra-tanul- mányai révén Kiskunfélegyházán is otthonos Péter László legutóbbi előadása. Az olimpiai közvetítés, az iskolaév eleji szülői értekezletek ellenére minden második, harmadik széken ülnek megyénk egyik legszebb előadótermében. A hajdani kiskun kapitányság földszintjén Holló László barnái, sárgái melengetik köröskörül a meghívott érkezéséig szemlélődőket. Egy pillanatig sem szeretném bizonytalanságban hagyni olvasóimat: ezúttal sem késett a jánoshalmi születésű, Algyőn élő, szegediként ismert filológus. Az emeleti irodában Fazekas István múzeumigazgatóval, Fekete János helytörténésszel és Pap Györggyel, a városi tanács közművelődési felügyelőjével a jövő évi hagyományos Móra-vetélkedő szempontjait tisztázzák, majd egy készülő, helyi kiadású könyvről tárgyalnak. Minden rendben, jöhet a szokásos fekete, kezdődhet a honismereti sorozat nem is tudom hányadik rendezvénye. Rövid megnyitó után Péter László, az Új magyar irodalmi lexikon főszerkesztője, minden lényeges tudnivalót tartalmazó visz- szatekintésben szemlézi az eddig kiadott hazai irodalmi lexikonokat. Részletesen elemzi az utolsó, háromkötetes, 1963 és 1965 között kiadott Magyar irodalmi lexikont. Noha Benedek Marcell főszerkesztő előszava szerint ügyeltek a napi politikai szempontok mellőzésére, mégis gyorsan elavultak bizonyos megfogalmazások. (Az első kötet megjelenését követő kritika lemondásra késztette a felelős szerkesztőt.) Hibái ellenére — így mondja a főszerkesztő — tiszteletre méltó vállalkozásnak bizonyult az Akadémia Kiadó nagy példányszámban megjelent lexikona. Az előadó egy pillanatig sem titkolja: nehezen jött össze az új kiadáshoz szükséges pénz. Végül is a második nekifutásra teremtődött meg a hatalmas munka anyagi alapja. Mindenekelőtt alapvető módszertani kérdéseket kellett tisztázni. Szakszerkesztők vagy a korszak-szerkesztők fogjanak össze egy-egy területet? Az utóbbi mellett döntöttek. Sikerült megtalálni a legalkalmasabbnak látszó szakembereket. (Orosz László a XIX. század első felének a gazdája.) Munkájukat a tekintélyes tudósokból, többnyire akadémikusokból válogatott szerkesztőbizottság segíti. A legkiválóbb szakemberek hozzáértő és figyelmes közreműködése csak akkor eredményezhet jó betűrendes ismerettárt, ha a szerkesztők megtalálják az eltérő kívánalmak legjobb közös nevezőjét, ha a szakcikkek készítőitől megkövetelik a körültekintően kidolgozott tartalmi és formai irányelvek betartását. Péter László gyakorlati példákkal jelzi, milyen sok buktató adódhat körültekintő előkészítésnél is. A végül is mindenért felelős, a lexikon arculatát kialakító főszerkesztő a tömörséget, a pontosságot és a frissességet tekinti a legfontosabbnak. Rövidítést használnak, ahol ésszerű rövidítés lehetséges. A kézirat nyomás előtti jóváhagyásáig fölvehetnek, elhagyhatnak címszavakat, beilleszthetnek, kihagyhatnak adatokat. Mivel a közeli években irodalomtörténeti lexikont is kiadnak, az előreláthatóan egyszerre, 1992- ben az olvasókhoz kerülő irodalmi lexikon mentesül e címszavak közlésétől. De helyet szorítanak a jelesebb gyűjtők, nyomdászok, meghatározójelentőségű kiadók és kereskedők, irodalmi társaságok, intézmények, mozgalmak, díjak bemutatására. Némi töprengés után — mint közli kiskunfélegyházi hallgatóival a népszerű irodalom- történész — úgy döntöttek: „képtelen” lesz az Új magyar irodalmi lexikon. A szerkesztőségi ülésről érkező főszerkesztő friss hirrel is örvendezteti az érdeklődő kiskunfélegy- háziakat: Kulcsár Péter küldte be az első szócikkeket. Hamarosan megkapja a szerződésben megállapított tiszteletdíj felét, a kézirat elfogadása után a másik felét. (Ha a korábbi gyakorlathoz alkalmazkodnának, vagyis a megjelenéskor folyósítanák a sajnos viszonylag szerény honoráriumot, az infláció miatt rosszul járnának a szerzők ...) A kezdés után több mint egy órával még mindig együtt ül a honismereti klub tagsága. Kézről kézre járnak a mintaoldalak, az érdekes válaszok újabb kérdéseket keletkeztetnek. Ez az összejövetel — a kezdet, 1967 óta ki tudja hányadik — is jól sikerült. Valaki — biztos, ami biztos — azt tudakolja: hol, mikor jegyeztethető elő az Új magyar irodalmi lexikon. Holtai Nándor Folyóirat-tallózó A kora ősz legérdekesebb eseménye folyóiratügyben nem egy lapszám, hanem egy bejelentés: novemberben megindul a Hitel című, félhavonta megjelenő lap. Nemcsak az a fontos ebben a hírben, hogy a kultúrát különösen sújtó esztendőben nem valaminek a megszűnése, hanem a kezdete ez a bejelentés, hanem az is, hogy nemcsak a kezdeményezés, hanem a megvalósítás is „alulról” szerveződik. Illyés Gyula évtizedes elképzelését válthatja valóra a szerkesztőség. A Hitel még csak készülődik, a Liget viszont itt van. Ez is egy régi terv megvalósulása. Szerkesztői, Leven- del Júlia és Horgas Béla 1986 tavaszán már láthatták a kész folyóiratszámot, amelynek terjesztését aztán betiltották. Az irodalmi és ökológiai folyóirat most végre megjelenhetett, sokat közölve a régi anyagból is. Az igen színvonalas első szám élén mégis új írás áll, az a tanulmány, amelyet Hanák Péter az idei salzburgi fesztivál ünnepi beszédeként adott elő. Közép-Európa keresi önmagát — hangzik a lényegre utaló cím, s a történész pontosan tudja, hogy e keresésnek milyen összetett történelmi-művelődéstörténeti gyökerei vannak. Közép-Európa az átmenetiség tere, s ezért olyan vonásai alakultak ki, mint a viszonylagosság, a marginali- tás, a vegyes nemzetségi karakter. S bár a régiónak az utóbbi két évszázadban nem voltak közös örömünnepei, csak gyásznapjai, „imaginárius létében is erősebbnek látszik a hatalmi reálpolitika játékainál”. E végkövetkeztetéssel nagymértékben összecseng az, amit Konrád György állít a Mozgó Világ augusztusi számában: Van-e még álom Közép-Európáról? — kérdi, s egész írása egy ilyen álomnak a kibontása: „Közép-európainak lenni nem állampolgárságot jelent, hanem világnézetet”, vagyis egy gondolkodási módot, amely az itteni kultúrán, az egymásrautaltság felismerésén alapul. Úgy látja, hogy Közép-Európa helyén ma egy Éurópát kettéválasztó szakadék van, s az „álom” éppen az: miként lehetne e szakadékot eltüntetni. Más — szintén közép-európai érdekű — írások közül ki kell még a Mozgó Világból emelni Fazekas Sándor és Kása Csaba Csehszlovákia — 1968 című tanulmányát, amely az eseménytörténetnek és a korabeli értékeléseknek rendkívül tárgyszerű, rengeteg információt tartalmazó vizsgálata. A Világosság legújabb, kettős száma (augusztusszeptember) minden bizonnyal kézikönyve lesz azoknak, akik a nemzeti kérdéssel foglalkoznak. A lap egésze összeállítás az Etnikum, nemzet, nemzettudat témakörben. Az egyes tanulmányok bemutatására itt most nincs mód, csak a bevezető kerekasztal-beszélge- tésre hívhatom fel a figyelmet, amelynek résztvevői Juhász Gyula, Kosáry Domokos, Nyers Rezső, Papp Gábor és Pozsgay Imre. A beszélgetésnek olyan lényeges megállapításai vannak, hogy a nemzetet a magyarság egyetemessége jelenti, a nemzet és az állam nem azonos, határozott és értelmes nemzeti önérzetre van szükség, ehhez fel kell dolgozni történelmünk minden lényeges kérdését. Mindvégig Közép-Európá- ról is szó esik, különös figyelemmel az utóbbi évtizedekre. A nemzeti lét alapkérdése a gazdasági és kulturális autonómia, ehhez pedig autonóm állampolgárra van szükség. Ha áttételesebben is, de még mindig Közép-Európa marad a témánk. A Jelenkor szeptemberi számában Nemes Nagy Ágnes elemzi a huszadik század egyik alapversét, Rilke Archaikus Apolló-torzóydt. Rilke a Monarchia szülötte, ez is meghatározza művét, ezt a költeményt is, amely pedig egyetemes-általános témájú: a művészet hatásáról, hatalmáról beszél. Híres zárómondata mindig és mindenhol érvényes — Változtasd meg élted! —, mégis, hol lehetne érvényesebb, mint éppen Közép-Európában, s nemcsak a századelőn, hanem ma is. Jellegzetesen e térséghez kötődik Grendel Lajos Szakítások című regényének most olvasható első részlete is. Közép-Európa és az angol kultúra — adhatnánk összefoglaló címként az Alföld két közleményének. Görömbei András a népi írók mozgalmának egyik központi alakjáról, Szabó Zoltánról rajzol portrét úgy, hogy az életműnek az irodalomszemléleti vonatkozásait emeli ki. Az író 1949-es angliai emigrációja miatt még ma is alig ismert az újabb nemzedékek előtt, pedig a korszerű magyarságfelfogáshoz ő is hozzásegíthet bennünket. Ezért is öröm, hogy rövidesen újra megjelenik a Szerelmes földrajz című könyve. Gömöri György, a magyar irodalom angliai követe most azt a folyamatot mutatja be, amely elvezetett Nagy László első angol nyelvű verseskönyvének 1973- as megjelenéséig, s ami még érdekesebb, ismerteti e kötet kritikai visszhangját. Vasy Géza AJÁNLATA FILM . •'***Kk*git*-i «**£* ■*.*:«*;> En inép k is nh '.ux-F' \/ u, ::iís.’.>1 filmben a Londonban -.•Ki, i'iíiK is/iaiti. lohbgcncracios esalad története szolgál hát terül a középpontba állított angol es pakisztáni íiú összefonódó sorsának ábrázolásához. A több nemzet közi fesztiválon is közönségsikert aratott produkció eredetileg televíziós filmnek készült. A rendező, Stephen Frcars véleménye szerint elsősorban azért, mert nem látszott valószínűnek. hogy a „homokos pakisztáni mosodás‘ -ról szóló történet felkelt holi" v aló ha is egy vállalkozó kedvű pénzember figyelmét. A hazájában népszerű, több filmjével nemzetközi sikert is aratott F’rears a legnagyobb brit vizuális stílusteremtők műhelyében tanulta a mesterséget. Olyan rendezők mellett asszisztenske- dett, mint például Karéi Reiszés Lind- say Anderson. Pályatársai szerint filmjei Scorscse munkáira emlékeztetőén hirtelen és fesztelen erőszakkal, visszatérő motívumokkal sokkolnak. Nincs ez másként most sem, az érdeklődésünket nem annyira a sztori, mint inkább a feldolgozásmód és a színészi játék kelti fel. Egyik főszereplője Omar, aki pakisztáni menekültek gyermekeként él London külvárosában. Egykor jobb napokat látott, politikusként ismert édesapja már csak egy beteg alkoholista. Nagybátyja apjához képest mindössze egy kisstílű üzletember. Amikor minden más lehetőségből kifogy, nála talál munkát a fiú. Beveszik egy családi vállalkozásba, rábíznak egy lerobbant mosodát. Találkozik közben Johnny- val, a fasizmussal kacérkodó, hasonló korú munkanélküli sráccal, aki hamarosan mindenese lesz. Barátságuk egyre szorosabbra fonódik, a megoldhatatlannak látszó családi problémák előterében. TÁRLAT Művészet és természet összefüggései Kecskeméten, a Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola kiállító- termében október 8-áig Berhidi Mária szobrászművész alkotásaival találkozhatnak az érdeklődők. „Vannak szobrok, melyek valamely hiányt töltenek be, feladatok, megoldásra váró problémák szülik őket, vagy a művészet könyörtelen Mengyelejev- féle periódusos rendszere hívja őket életre. Vannak ellenben olyanok, melyek nem a több évszázados szisztéma alapján jönnek létre, hanem kívül maradnak a kényszerű teljesítményre orientáltságon. Áz itt kiállított szobrok ez utóbbiak közül valók.” — jellemzi az 1953-ban született szobrászművésznőt Pataki Gábor. Művei nem törekszenek stílusbravúrokra, nem birkóznak az anyagokkal, spontán természetességgel, de határozottan bánnak velük. Olyan formákban. melyek leginkább megfelelnek nekik, s melyek már alig alakíthatók tovább. Munkái egy sajátos nézőpontból szemlélik s értelmezik művészet és természet összefüggéseit. „Nemritkán a természeti formák szinonimáiként, esetenként, mint a természetben található alakzatok analógiái keresik helyüket új életterükben, a művészet kertjében.” Beavatkoznak a természeti forma életébe, de nem radikálisan, mint egy kertész, aki ügyes oltással és metszéssel alakítja organikus teremtményeit. Kőszobrai, miként a természet erői által koptatott, csiszolt morfológiai képződmények, mentesek minden irodalmi jellegtől. E munkák nélkülöznek mindenféle heroizmust, mely köztéri poszta- mentumokat kíván maga alá. Ezek a szobrok billegnek, mozgathatók, forgathatók, sőt tapinthatok. Szándékosan kerülnek mindenféle narratív mozzanatot, hiszen sajátos nézőpontjukból a leíró formaalakítás fölösleges. A keresve talált természeti formát cs anyagot — legyen az kőtömb vagy farönk minimális beavatkozással tovább gondolják.” Képünkön az 1981-ben készült Nyak-ék című kompozíció látható. LEMEZ IGOR STRAVINSKY: Menyegző A nagy orosz zeneszerzőről, a XX. századi zene egyik legnagyobb, legeredetibb egyéniségéről már könyvtárnyi irodalom jelent meg. Életműve különös komplexum, a „zene enciklopédikus tükre”, mely —jellemző módon — saját esztétikáját és annak bírálatát is magában hordozza. A húszas évekig írt alkotásainak korszakát világszerte oroszos korszakként tartják számon, s az orosz népzene hatását látják benne. Csak a legutóbbi másfél évtizedben derült ki, hogy valójában mennyire kevés az eredeti népzenei anyag ezekben a művekben. A Hungaroton lemezkiadó legújabb kiadványaként megjelent Menyegző Stravinsky „oroszos” korszakának talán legkevesebbet emlegetett darabja. A zeneszerző valamennyi müve közül ennek a keletkezéstörténete a lcghosz- szabb. Ötlete 1912 körül vetődött fel először egy parasztlakodalmat megjelenítő kórusműként. Az ugyancsak „oroszos” korszak terméseként számon tartott kompozícióban a templomi nemzeti szertartászene mellett mindössze egyetlen eredeti népdal szerepel. Akad viszont olyan dallam is benne, mely Stravinsky kisfiának éneklését örökíti meg. egy másik dallamát viszont — a zenetörténészek megítélése szerint — két részeg utcai gajdolása inspirálta. A zenei elemek származási helye Stravinsky muzsikájában csak részletkérdés, mert feldolgozásmódjuk minden esetben egységes zenei gondolkodásmódot. magatartást tükröz. A lemez két oldalán kétféle Menyegző-változat szerepel. Az 1917-ben megírt kamarazenekar-kíséretes verzió a B oldalon kapott helyet. Különös erénye, hogy számos helyen olyan megoldásokat, ötleteket sorakoztat fel, melyek a zeneszerző hangszerelő művészetében egészen páratlanok. Az A oldalon szereplő, Stravinsky által véglegesnek szánt négyzongorás változat 1923-ban került bemutatásra Párizsban, az Orosz Balett előadásában. A darab két végigirt változata együttesen valószínűleg többet, érvényesebbet és árnyaltabban közvetít arról az ideáról, ami voltaképpen maga a mű. Y
