Petőfi Népe, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-29 / 233. szám
✓ 1988. szeptember 29. • PETŐFI NÉPE • 3 Fegyveres erőinket köszöntjük Ma, szeptember 29-én fegyveres erőinket — katonákat, rendőröket, határőröket, munkásőröket — köszöntjük, azokat a nőket és férfiakat, akik aktívan vesznek részt hazánk határainak, légterének, békéjének, közrendjének és közbiztonságának védelmében. Ez a nap hazánk történelmében jeles eseményhez kapcsolódik, amelyre különös büszkeséggel emlékeznek az utódok. Nemzeti múltunkban az 1848 —49-es forradalom és szabadságharc kimagasló helyet foglal el, amelynek egyik dicsőséges fegyverténye a pá- kozd-sukorói csata volt. Honvédeink 1848. szeptember 29-én e dombokon győzték le a túlerőben lévő császári zsoldosokat. Nemzeti múltunk fényes korszakának bőseit vezérlő hazaszeretet, elszántság és erkölcsi szilárdság jellemzi napjaink fegyvereseit. Köszöntjük őket e napon. Becsülettel a munkában A pilóták oktatója A katonai repülőtér „magassági" pihenőjében ülünk és beszélgetünk. Pintér Sándor alezredes alegységparancsnok, aki 42 éves, nős, két gyermek apja, aranykoszorús első osztályú pilóta, a Kiváló Szolgálatért Érdemrend tulajdonosa nemrég szállt le a MIG-21-s elfogóvadásszal. Most kissé csapzottan, overálljából derékig kibújva próbált megpihenni. Élete tizenhat éves korától összefonódott a repüléssel. Szegeden laktak, s Algyőn az MHSZ-nél kezdett vitorlázni, majd a motoros repülő következett. A gépipari technikumi érettségi után a Kiliánra került, s 1969-ben avatták tisztté, azóta itt dolgozik ezen a repülőtéren. Az igazsághoz tartozik, hogy három évig távol volt, elvégezte a Gagarin Repülőakadémiát, ahol kiváló módszereket sajátított el az oktatáshoz. Szimpatikus, határozott és megfontolt ember. — A megfontoltság a mi munkánk alapvető eleme — mondta —, mert a repülés történetét vérrel, életekkel írják. Nálunk az alegységnél nagyobb a terhelés, mint másutt, mi több időt töltünk a levegőben, mert a mi feladatunk a pilóták utóképzése... Ez azt jelenti, hogy a már felavatott repülőtisztek az új kiképzési szisztéma szerint itt fejezik be tanulmányaikat, s Pintér Sándor alezredesen, s a többi oktatón múlik ennek eredményessége. _ — Az elején kezdjük, a fel- és leszállással, s amikor úgy látjuk, ez megy, engedjük tovább a „jelöltet” a különböző műrepülő, majd harci manőverek végrehajtására. Közben osztályozunk, ha kell ismétlőnk, akárcsak az iskolában. Az oktatást 1974-ben kezdtem, s alig tudnám összeszámolni, hány vadászpilótát képeztem ki. A napi munka? Nem kevés, tizenkét óra, ugyanis a több felszállásból álló 3,5 órás repülést nagyon időigényes felkészülés előzi meg. A pilótákat, annak ellenére, hogy már megszerezték a tiszti rendfokozatot, nevelni is kell, mert a repülőtiszti hivatás külön életforma. Valóban az, mért sűrűn előfordul, hogy csak nappal jut idő pihenésre, alvásra. Fegyelmezniük kell önmagukat fizikailag és szellemileg is, mert a rájuk bízott méregdrága haditechnika, saját és mások élete forog kockán. Olyan életvitelt, viselkedési formát kell kialakítaniuk, amely megfelel ennek a hivatásnak. Erre is nagyon ügyel Pintér Sándor. — Sokan azt hiszik, hogy a hadsereg zárt intézmény. Nem így van, nagyon sok az ismerősöm a polgári életből, tehát nemcsak az újságból tájékozódom. Jelentős változások történnek ma a politikai, a gazdasági, a társadalmi életben, amelyekre — mondjuk meg őszintén — szükség volt már, sőt, egy kicsit el is késtünk. Én úgy látom — sok véleménnyel ellentétben —, nincs semmiféle zűrzavar, csupán megkezdődött az átrendeződés, amelynek természetesen vannak vadhajtásai is, de azokat le kell csipkedni. Óriási előny számomra, hogy fiatalokkal dolgozom együtt, óhatatlanul hat rám az ő gondolkodásmódjuk. Látom, érzem az általuk hozott változásokat, s én magam is változom gondolkodásban, viselkedésben. Aki nem így él, annak sokkal nehezebb alkalmazkodni az újhoz, a szokatlanhoz, az eddig ismeretlenhez. Nem folytathattuk. A hangosbeszélő szólította, indulnia kellett. A higgadtan politizáló, érvelő férfi mit sem változott, mosolyogva húzta fel ruháján a villámzárat, sajnálkozva mondta: — Igazán restellem — s látszott rajta, hogy így is gondolja — szívesen maradtam, folytattam volna ... G. G. A térkép szélén ,., — Kovács Józsefet keresi? — kérdez vissza egy fiatal munkás a Kalocsai Kisgép lakatosműhelyében — Ilyen nálunk nem dolgozik. Vagy váljon csak! Azt hiszem, maga a Fülest keresi. Miért nem így mondja? Ott van fent a művezetői irodában. — Engem itt mindenki csak így ismer — mondja nevetve Kovács József, majd hellyel kínál a szűk kis szobában. — Még 1963-ban, amikor idekerültem a céghez tanulónak, akkor „akasztották rám” ezt a becenevet. Huszonöt esztendő. Bizony sok minden történt ennyi idő alatt a kalocsai üzemben. A régi vágóhíd helyén 60- ban vibrátorgyár alakult. Pár esztendőre rá az Épgép nagyvállalat szervezetébe kerültek. Az önállóságot 1984 nyarán nyerték el. Nehéz örökséget kaptak. Kevés volt a megrendelés, s így a fiatal cég kapacitásait sem tudták lekötni. Aktív piackutató- és fejlesztő- munkához láttak, s mára úgy tűnik, sikerült úrrá lenniük a nehézségeken. — Hát, megértem néhány nagy változást, mióta itt dolgozom — emlékszik a művezető. — Sosem volt időm unatkozni. Meg aztán én mindig is kerestem magamnak a feladatokat. A munkám mellett jó pár társadalmi megbízatást is vállaltam. Tagja vagyok a kalocsai Csupó Imre munkásőregy- ségnek, és ellátom a vállalat tűzoltóparancsnoki teendőit is. Korábban tűzvédelmi előadó voltam, részt vállaltam a vállalati szakszervezeti bizottság és a pártvezetőség munkájából is. Tavaly májustól, mióta kineveztek művezetőnek, magam is beláttam, hogy túl sok lesz ez nekem. így mostanra maradt a tűzoltóparancsnoki beosztás és a munkásőrség. — Mióta tagja e testületnek? — Tizennégy esztendeje, de már korábban is szerettem volna belépni. Ám akkoriban túl szigorúan vették a keretszámot és várnom kellett. # Kanta Gyula határőr hadnagy eligazítást tart. • Ezzel is együttjár a lovasszolgálat. (Méhesi Éva felvételei) vezetőnk, Gál Dénes segítségével. Február elsejétől foglalkozik velünk. Előtte a Budapesti Rendőr-főkapitányság Közbiztonsági Parancsnokságának lo- vasjárőr-alosztályán dolgozott. Társaim nevében is mondom, hogy örülnénk, ha legalább a töredékét tudnánk annak, amit ő. — Még a rendőrségen is újdonságnak számít a lovasszolgálat. Mi a véleményük az önök új feladatáról a kollégáknak? — Azt mondják, jó sorunk van — válaszolja Szabó Csaba szakaszvezető, aztán ravasz mosollyal még hozzáteszi —, no meg nem úgy köszönnek, hogy erőt egészséget, hanem, nyihaha! Bencze Andrea Kelebiától mintegy tizenkét kilométernyire, ahol a sűrű akác- és fenyőerdő őshonosként terpeszkedik a homokon, ott van Nagykéri-major, a Kelebia II. ha- _ tárőrőrs. A parancsnok a 26 éves Kanta Gyula hadnagy le sem tagadhatná, hogy ősei kunok voltak. —- Mezőgazda- sági szakmunkás- képzőt végeztem kezdte — egy évig dolgoztam a szakmámban, amikor jelentkeztem a Kossuth Lajos Katonai Főiskolára. Nem oda, hanem a moszkvai határőrparancsnoki főiskolára vettek fel, minden nyelvtudás nélkül. Öt évig tanultam, közben elsajátítottam a nyelvet is, s 1986-ban Bácsbokodra kerültem politikai helyettesnek. Egy évvel ezelőtt neveztek ki erre az őrsre parancsnoknak. Talán nem is véletlenül. Az őrs határőrei — nem nagy alegységről van szó — több kilométer széles határszakaszt védenek erdős terepen, amely közkedvelt a határsértök számára. S hogy ez mennyire így van, azt mutatja: az idén hat határsértőt fogtak el. — Nős .vagyok, a feleségem Ásotthalmán a tsz-ben dolgozik adminisztrátorként. Itt lakunk az őrs mellett néhány méterre, egy háromszobás szolgálati lakásban, amelyből már sikerült a család segítségével két szobát berendeznünk, vettünk egy fekete-fehér tv-t és decemberben egy tízéves Daciát. Erre futotta kettőnk fizetéséből... Nem irigylésre méltó Kanta hadnagy élete. Az őrsön a két hivatásos-katona közül egyedül ő a tiszt, s mint parancsnok állandó készenlétben van. Akárcsak a sorállományú katonák, eltávozást kell kérnie, ha a legközelebbi településre akarja bekísérni a feleségét. Az évi rendes szabadságon kívül — ha a helyzet ezt megengedi —, minden második hétvége az övé, de akkor is telefonközeiben kell lennie, mert mindig történhet valami. — A feleségemnek a legnehezebb, még nem tudta megszokni, ha csörög a telefon, menni kell. Nem csak a határ- események miatt, van más is. Például eddig húsz esetben kellett tűzoltásban részt vennünk. Szórakozás? Televízió, egy hónapban egyszer Szegeden nézelődés, esetleg egy mozi, vagy az őrsön videó. Tavasztól őszig a kiskert, ahol szamócát telepítettünk, de megtermett a zöldség, a hagyma, igaz, a krumpliból annyi sem, mint amennyit elvetettem. Az őrsön példás a rend, a tisztaság, • Bagi István és kutyája, Néró. a fegyelem. A katonák a napi nyolcórás szolgálat után ugyanennyit pihenhetnek, s a szabad idő egy részében dolgoznak az őrs kiskertjében, az állat- tenyésztésben. A kiképzés mellett jut idő a művelődésre, a sportolásra, a szórakozásra. A térkép, a megye, a határ szélén, távol minden településtől állandó készenlétben. Mennyi a fizetése? Nem sok, bruttóban 13 ezer forint. — Ha jól meggondoljuk, ezt a szolgálatot nem lehet pénzzel megfizetni — mondta komolyan —, én erre tettem az életemet. Nagy szavaknak tűnnek, amit mondok, de mégis így van, hivatástudat, elkötelezettség, a haza szolgálata. Ebben minden benne van. Jól érzem itt magam, naponta 10-15 kilométert is gyalogolok, amikor ellenőrzőm a határőröket, s már kezdem alaposan megismerni a határt. Igaz, a környékbeliek, Kelebia, Öttömös, Gátsor lakói nagyon sokat segítenek ... Kopogtak. Bagi István határőr jelentkezett. A fiatal katona társával együtt két határsértőt fogott el augusztus elején. — Járőrből tértem haza Néróval — ez az őrs egyik legjobban képzett kutyája —, amikor észrevettem a rakétajelzést. Meggyorsítottam lépteimet, mert lövések csattantak. Futni kezdtem, láttam Nagy István határőrt, aki azt kiáltotta: Ketten vannak! Az ő figyelmeztető lövéseire az egyik lefeküdt, de a másik még futott. A kutyát nem engedtem el, széttépte volna, inkább futottam utána. Néhány száz méter után, a másik határsértő is elvágódott, s bekísértük az őrsre ... Őrs a határszélen, homokdombok, erdők karéjában. Egy a sok közül, ahol nap mint nap határőrök teszik a dolgukat, nem kis felelősséggel. Gémes Gábor és a szolgálatban — Miért akart munkásőr lenni? Már sráckoromban nagyon érdekeltek a fegyverek. Akkoriban Öregcsertőn laktam. Néhány barátommal szinte minden hétvégét az ottani MHSZ-lőtéren töltöttem. Később megismerkedtem néhány munkásőrrcl, akik elmondták, hogy milyen jó náluk a közösség. És valóban nem bántam meg, hogy beléptem. Igazi családias, baráti légkör fogadott. — tlogy tudja összeegyeztetni a munkát és a szolgálatot? —- Ritkán találkozik a kettő, mert a szolgálatok többnyire a hétvégekre esnek. De ha többnapos igénybevétel miatt nagy ritkán mégis távol vagyok, Kákonyi Tamás- művezető kollégám besegít. Nem okoz ez gondot, hiszen természetes, hogy ha egyikünknek egyéb dolga akad, a másik helyettesíti. — Úgy mondta, többnyire a hét végére esnek ez elfoglaltságok. Azaz pont akkorra, amikor együtt tehetne a családdal. — Azért az nem olyan túl gyakori tiltakozik, majd kisvártatva hozzáfűzi: — Igaz, eleinte kicsit zsörtölődött a feleségem, amikor megkaptam a szolgálati parancsot. Most azonban már ő figyelmeztet: „Józsi, holnapután szolgálatba kell menned!”-— A munkásöröket időnként megkérdezik parancsnokaik: meddig vállalják ezt a pártmegbízatást. Ön mit válaszolt erre a kérdésre? — Azt, hogy 1995-ig. Ez hosszú idő, de jól érzem magam a testületben, és bízom benne, hogy becsületes helytállással eleget tudok tenni a munkahelyemen és a munkásőrségnél is vállalt kötelezettségeimnek. (;aá| Béla — Akkor mit kerestek Kecskeméten a lovas rendőrök? — A nagyobb rendezvények alkalmával bennünket is mozgósítanak. Valószínűleg, valamilyen koncert vagy futballmeccs lehetett • Egy kis bemutató. magyarázza Gál Dénes. — Eddigi munkájuk milyen eredménnyel járt? , — Már a jelenlétünk is sokat számít — feleli Kállai Sándor főtörzsőrmester. — Csökkent a bűncselekmények száma, és kevesebb a panasz is. Sokan azt hiszik, hogy a dűlőuta- kon ittasan, vezetői engedély nélkül, rossz műszaki állapotú gépkocsival is lehet közlekedni. Amióta dolgozunk, kevesebb az ilyen „bátor” sofőr. Egyébként nem szívesen végezzük ezeket az ellenőrzéseket, mert a ló csak a pusztában tud ellenfele lenni egy autónak. — Mit szólnak az emberek, ha meglátják magukat? — Sokan csodálkoznak, mosolyognak. A tanyákon lakó idősek örülnek nekünk, sőt várnak is bennünket — mondja Szabó Csaba szakaszvezető. — Tudja, biztonságban érzik magukat. Volt köztük olyan is, aki mikor meglátott bennünket, azt hitte, hogy huszárok vagyunk. — Állítólag lóra termett a magyar, de ahogy magam ismerem, igencsak gondban lennék, ha így kellene közlekednem . . . — Nekünk sem ment egyik napról a másikra — mosolyodik el Cseh Mihály őrmester, és megcirógatja Tátra nevű lovát. — Engem eredetileg úgy jelöltek ki erre a feladatra. Hát nem mondhatnám, hogy a helyzet magaslatán álltam. Még most is van mit tanulnom. Szerencsére, eddig egyikünket sem ért baleset. Rendszeresen gyakorlunk, a N em akartam hinni a szememnek, amikor a múltkoriban lovas- rendőröket pillantottam meg a kecskeméti szabadidőpark melletti úton. Kisfáiban, a Szikrai Állami Gazdaság lovasiskoláján találkozhattam ismét velük, ugyanis ez a hivatalos állomáshelyük. A lovakat is az állami gazdaságtól bérlik. A hat személyből álló csoport tagjai közül csak néggyel találkozhatunk. A többiek megérdemelt pihenőjüket töltik az éjszakai ügyelet után. — Azt hittem, nagyobb létszámú a csapat. • Van még tanulnivalójuk vezetőjüktől, Gál Dénestől. — Kezdetben, tavaly szeptemberben 12-en voltunk, s ennyien maradtunk — válaszol Csépe László tizedes, miközben a lovát patkoló kovácsnak segédkezik. — Pontosabban csak én maradtam itt közülük, a többiek föladták. — Tulajdonképpen mi a feladatuk? — Kecskemét környékén igen sok a hobbikért és a tanya — válaszol Gál Dénes főtörzsőrmester, az alegység vezetője. — A lakatlan tanyákban bűnözők húzódhatnak meg, és az alkalmas pillanatot kihasználva fosztogathatják a hobbikertek házait. t'
