Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-23 / 201. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1988. augusztus 23. TŰNŐDÉS TANYAI TANÍTÓKRÓL, TANTERMEKRŐL — KECEL, 1988 Budáról Tücskösbe EGY NÓGRÁDI KIS FALUBAN LÁTHATÓ A Szent László-legenda freskón Bánkról, a Nógrád megyei, horgásztaváról és a Magyar- országra betelepített szlovákság történeti és néprajzi emlékeit bemutató helytörténeti gyűjteményéről híres településről még csak-csak lehetnek ismeretei az újságolvasónak, ám hogy onnan néhány kilométernyire északra szintén van egy olyan falu, amelyet vétek föl nem keresni, ez nyilván csak egészen kevesekben tudatosult. Tereske ez a kicsi helység, s ami miatt érdemes oda elzarándokolni, az egy remekmívű — ráadásul máig talányos — freskókkal felékesített apátsági templom. A Benedek-rend szerzetesei települtek meg itt hajdan, még a tatárjárás előtt, s ők építették meg a Boldogasszonyról elnevezett templomot. A kor ízlésének megfelelően a román stílus egyszerűsége, méltósága sugárzik a hajdan kéttornyú, manapság azonban már csak egy toronnyal ékes templomból. A bélletes kapun belépve, máris megragadja tekintetünket a bal oldali falon látható hatalmas freskó, a Szent László- legenda közismert ábrázolása. Amint az köztudomású, nemzeti történelmünknek e jeles uralkodója a leány rabló kunnal csatázik ezeken a képeken, ám arra, hogy a história minden mozzanata együtt lenne látható, csak a tereskei ad példát. Balról jobbra haladva előbb a harcosok felvonulásának az ábrázolása látszik, majd a magyarok és a kunok ütközete, ezt követően az üldözés, a birkózás, a rabló lefejezése, végezetül pedig a pihenés idilli képe. Egyedülálló ritkaság, hogy mindez így egymás mellé került, ám az a felfedezés, amely az 1970 és 1974 között folyó restaurálás idején fogalmazódott meg a szakemberekben, a tereskei freskót még érdekesebbé teszi! A helyreállítók ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy ez a már-már rajzfilmszerű képsor nem egy időben készült. Az első piktor — valószínűleg a híres gömöri iskola tanítványa — ugyanis csak a befejező jeleneteket örökítette meg, tehát a birkózást, a lefejezést és a pihenést, azokat a cselekményeket azonban, amelyek mindezeket megelőzik, később, a 14. században pótolták hozzá. A jelzett időben a templomot átépítették és valószínű, hogy e munkálatokat használták fel arra, hogy a legenda ábrázolása teljes legyen. A restaurálás művészi munkáját Rády Ferenc végezte. Tőle ered a fenti feltételezés summázása is, s ugyancsak ő gondolt arra, hogy a megfestett ábrázolások egy része „az elpusztult, a kereszténység által mellőzött korábbi kultúra emlékeinek egyenes folytatója”. • Részlet a tereskei freskóból. Mire alapozta ezt a tételét? Egyebek között fölfigyelt egy fára, amely nem tartozik szorosan a képhez. Ez a fa mindkét ágán csonka, pontosan úgy, amint az a sámán hitvilág képi emlékein látszik. Érdekes észrevétel, de egyelőre csak hipotézisként hangzott el, végleges bizonyítása még hátravan. Azt azonban kiváló műemlékvédelmi szakértőnk, Dercsé- nyi Dezső teljes bizonyossággal kijelenthette, hogy „... a tereskei Szent László-legenda nemcsak magas művészi kvalitása miatt érdemel említést, hanem mert a centrum közelében lévén, erősen kérdésessé teszi a határőrvidékek egyeduralkodó szerepét a középkori falképfestészet e kétségtelenül legjelentősebb freskóciklusában”. Sokáig ugyanis az a vélemény járta tudóskörökben, hogy a régi Magyarország belsőbb, „centrális” tájain nem virágzott a freskófestészet, csak a birodalom peremén maradtak fenn ennek az emlékei. A tereskei templom lenyűgözően szép képsorában, a fegyveres alakok mellett több érdekességre is felfigyelhetünk. Az ismeretlen mesterek valamelyike megörökített például egy várat; ez szinte a fényképek pontosságával mutatja, hogyan festett egy korabeli erősség. Szent Borbála és Szent Dorottya képmásaival is találkozhatunk. A. L. A néptánc: múltunk, vagy jövőnk is? Beszélgetés Felkai Lászlóval (2) Példásan rendben tartott családi ház Kecel központjában. Frissen festett zöld vaskapun figyelmeztető tábla: A kutya harap. A csöngetésre gyorsan a kapuhoz, siető ápolt, idősebb hölgy eloszlatja a leeresztett redőnyök miatti aggodalmunkat. Itthon van Molnár Ferencné Visy Margit. Gondozott, barátságos udvarra lépünk. Hatalmas szőlőfürtök szegélyezik az előkertet. Kocsis Pali bácsi nagyon örvendezne, ha látná, hogy kedvelt fajtája, a Gloria Hungáriáé milyen ígéretes fürtökkel hálálja meg a'hozzáértő gondoskodást. A legkisebb megpróbáltatásai Kiderül, hogy a kutyától sem kell félni, barátságosan ismerkedik a vendégekkel. A lakókonyha is csinos, praktikus, tiszta. Földgáz, hűtőszekrény, televízió, rádió a lakásban. Milyen boldog volt 1938. január nyolcadikán, amikor megérkezett Kecelre és álmában sem remélhette, hogy hamarosan villanylámpa fényében olvasgathat esténként vagy konyhai csapból enyhítheti szomját! Már-már föladta a reményt, hogy valaha is hasznosíthatja tanítói diplomáját. Pedig milyen keserves áldozatokkal tanult! Ő volt a legfiatalabb a dunántúli kántortanító 11 gyereke közül. Csak homályos emlékek maradtak meg a nyolcvanadik életévéhez közeledve is feltűnően gondozott, friss asszonyban édesapjáról. Több kiskorú gyerek maradt a korán eltávozott családfő után. Három gyerek kisiskolásként halt meg, kettőt — szinte egyszerre — a torokgyík ragadott el. Az ember- feletti gondokkal küszködő édesanya több mint ötven esztendeje hagyta itt családját. Ezredtörzsorvos bátyja nevelte, segítette a legfiatalabb gyereket, de az ő hatalma is kevés volt egy tanítói állás szerzéséhez. „Magára került a sor” A képesítő után közölték vele, hogy 3 évig ne zaklassa állásért a minisztériumot. Örülnek, ha addig az előtte lévőket elhelyezik. Lassan teltek az Orbánhegyi úti lakásban a hetek, a hónapok, az évek. 1933-tól minden pénteken megjelent Boreczky miniszteri tanácsosnál. 1937 végén közölte: magára került a,sor. A kényelmes, budai lakásban izgatottan nézegette: merre is van az a Kecel. Még a környékén sem járt. Újtücsköst már nem is kereste. Némi szerencséjére csak fokozatosan kellett feladnia a fővárosban megszokott civilizációs szintet. Hónapokig egy apácát kellett helyettesítenie a belterületen. Minisztériumi dörgelem parancsolta ki a határba. A hittanórára igyekvő pap vitte ki hintón. A régebbi tücskösi iskolában kezdett tanítani, mert az új még nem készült el. A tanítóéknál kapott kosztot, kvártélyt. Ők laktak az egyik szobában, Margit a másikban. Gyorsan megszokta, hogy nincsenek utcák, mint a fővárosban. Megtanulta: nem ugorhat le az üzletbe, ha hiányzik valami az alkalmi háztartásból. Beletörődött az addigi ismerősök, rokonok távollétébe. Alkalmazkodott a fürdőszoba hiányához. Csak a villanyt sajnálta rettenetesen. Kis fizetéséből kerékpárt vásárolt, részletre. Nyáron a homok, télen a sár izzasztotta, ha bement a faluba. A szegény a szegényekért Egyedül élt, amikor az új iskolába áthurcolhatta kevés bútorát. Férfit be nem engedhetett lakásába, mert féltette nehezen megszerzett állását a falu szájától, a szigorú esperestől. Lefoglalták az iskolai gondok. Jó rajzkészsége lévén, számlálatlanul készített szemléltető eszközöket. Nem egy osztálynyi tananyagból készült, hanem négyből, hatból, nyolcból. Mikor, hogy. Kijött a szülőkkel. Később már ritkábban nyaggatták hajnalok hajnalán. „Engedje el a Marit, a Pistit, a Katit vagy a Sanyit, mert ő vigyázna a vásárban a kocsira vagy a kisebb gyerekekre, vagy krumplit kellene szedni” és így tovább. A tanító kisasszony, 1946- tól a tanítóné olykor belátta, hogy halaszthatatlanul szükség van tanítványára, de nem járult hozzá a hosszabb távolléthez. Belátta, Kecel szegényebb részére vetette sorsa. Három-négy évtizede sok kívánnivalót hagyott maga után a testi tisztaság. A szülői értekezletek egyik pontja mindig a testi higiénia, a rendes öltözködés volt. Ennivaló a háborús időkben is volt, , gyakran a kutya lakott jól a megmaradt tízóraikkal. Szinte csodák csodája, hogy ilyen körülmények ellenére jó néhány diplomás is kikerült Tücs- kösről. Egyikük az Egyesült Izzó mérnöke. Modernebbnél modernebb világító lámpákon törte a fejét, miközben tanítónője még az imbolygó fényű petróleumlámpánál vakoskodott. „Egyszer 400 Ft-ot.. Molnámé Visy Margit strúmája miatt hagyta ott a tanyát. Megoperálták. Huszonhárom évi külterületi szolgálat után kérte behelyezését. Azonnal teljesítették kérését. Öt évig tanította az elsősöket. Szívesen maradt volna. Marasztalták is, de egy váratlan létszám- csökkentési rendelet miatt a nyugdíjkorhatár elérésekor megköszönték munkáját. Kimondhatatlanul rosszulesett a kényszerű döntés. Később hívták vissza, de már nem ment. Közben beköltöztek a faluba, a házukat csinosították. Férje sorra nyerte az okleveleket boraival, gyümölcseivel. Margit asszony megpróbál úgy élni, mint fiatalon. Majd’ minden kulturális rendezvényre elmegy, hetente cserél olvasnivalót a könyvtárban. Jövőre már annyi éve lesz nyugdíjban, mint ameny- nyit a tanyán töltött. Úgy érzi: a felszabadulás után megbecsülték. Sorolja: „kaptam 5 év rendkívüli feljebbsorolást, egyszer 400, egyszer 800, egyszer 500 forintot, amikor nyugdíjba küldtek, ezret. Jövőre kapom a gyémántdiplomát. Heltai Nándor (Folytatjuk) Öröm. Furcsa és ugyancsak ritka szó manapság. Lapozgatom a Zeneműkiadó Magyar néptánchagyományok című kötetét és ami a legszembetűnőbb, az az arckifejezések derűje. Nézem őket. Nemigen szólhatnak a kamerának. Elég, ha emlékeimet idézem. Táncolni — valami semmi mással össze nem hasonlítható jó. — A tánc az ember legősibb kifeje- zőszköze még a szavak előtti időből — mondja Felkai László, aki a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében a táncosztály vezetője. Sajnos, a néptáncot ugyanúgy kevésbé becsülik, mint jelen korban értékeink nagy részét. Voltak azonban még a közelmúltban is kultuszkorszakai. Gondoljunk csak azokra a mozgalmakra, amelyek lendítettek rajta. Bartók, Kodály nemzete vagyunk. A gyökereknél a tánc és a zene összeforr. Ok még fonográfhengerrel járták a hegyek ölében megbúvó falvakat az ősi kincsért. A tánckutatók pedig a húszas évektől már kamerával, és így gyűjtötték gazdag örökségünket. 1945 után ez a kutatómunka a tánckultúra felvirágzásával új lendületet kapott. Ortutay Gyula kiváló néprajzos növendékei: Martin György, Andrásfalvy Bertalan, Pesovár Ernő és Ferenc, Vargyas Lajos tárták fel azokat az értékeket, amelyek tartalmat adtak a további munkának. A néptánc a közösségi kultúra része volt, amellyel a gyermekkorban meg lehetett ismerkedni. Tudományosan ez a tevékenység — akár a mesekutatás — az egyéniségekre épül. Minden közösségben a hagyományőrző és -továbbvivő a legügyesebb, aki a motívumkincset nemcsak az eleitől átvett formával, de a maga képességeivel is gazdagítani, építeni tudta. — Azt hiszem, külön kell beszélnünk a tánckutatás általános értékeiről és arról. hogy mit is adhat ez, ugyancsak általánosan, napjaink emberének! — Azzal, hogy a tánckutatás tudománnyá vált, eredményei által igazabb képet kaphattunk a Kárpát-medence népeinek életmódjáról, szokásairól, viselkedéséről. Ezeken a területeken a néprajztudomány a szociológiához közelít. A tánchagyomány kutatása feltárja azokat a rokoni szálakat, amelyek az egymástól földrajzilag távol kerülő embereket összefűzik. A tudományos munkának lendületet adott, hogy Kodály kezdeményezésére 1964-ben a Zenetudományi Intézetben Martin György irányításával megalakult az a csoport, amely feladatának a magyar táncfolklorisztika kutatását tűzte ki célul. Eredményeit számtalan dokumentáció és filmszalag őrzi. Ami kérdésének második részét illeti: szoros kapcsolatot tartunk a volt Népművelési Intézettel, amely az amatőr csoportok munkáját irányítja, valamint azokkal az együttesekkel, akik tánchagyományaink színpadi megjelenítői. — A néptáncmozgalomnak voltak nagy korszakai. Most milyen korszakot élünk? — Az anyagi támogatás elmaradása megnehezítette a működő csoportok életét, de egyelőre nincsenek veszélyben. Körülbelül négyszáz csoportról tudunk ma az országban. Őket háromszáz videofilmmel tudjuk segíteni. Azokon az országrészeken, ahol a hagyomány mélyebb, ott ma is eredményes a munka. Ilyen Vas, Békés, Csongrád, Győr-Sopron, Sza- bolcs-Szatmár megye. Az Amatőr Néptáncosok Országos Tanácsa javaslatára az amatőr néptáncosok és a néptáncot szerető emberek anyagi segítségevei az Országos Közművelődési Központ és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete Martin György (1932—1983) tiszteletére 1987ben alapítványt hozott létre, amellyel — pályadíjak és ösztöndíjak révén — azok munkáját támogatják, akik a magyar néptánc jobb megismerése és terjesztése érdekében az ő szellemében tevékenykednek. — A hetvenes évek elején a néptánc újhullámának lehettünk tanúi. Ez a táncházmozgalom, amely a városifiatalok kezdeményezésével jött létre. — A Röpülj, páva! népdalvetélkedő adott lendületet a falusi hagyományápolásnak, amely a városokban is új életre kelt a hangszeres népzenével összefonódva. Halmos Béla és Sebő Ferenc 1971-ben fogott hozzá Lajtha László széki felvételei és más újabb hangszeres felvételek tanulmányozásához. Ennek eredményeként gyakran már tánc kíséretével szólalt meg a hangszeres népzene. Tímár Sándor Bartók Együttese, s Novák Ferenc tanítványai, valamint a négy vezető budapesti szakszervezeti együttes: a HVDSZ, a VDSZ, a Vasas és az Építők tagjai népszerűsítették egyre szélesebb körben. 1973 tavaszától a Bartók Együttes tagjai rendszeres tánctanítással egybekötött nyitott táncházakat indítottak a Fővárosi Művelődési Házban. Megindult a táncházmozgalom „osztódása”, s újabb zenekarok alakultak. Köztük máig is legkiemelkedőbb a Muzsikás együttes. — Ma is beszélhetünk még táncházmozgalomról? — A fővárosban a hét minden napján van valahol magyar, bolgár vagy görög táncház. Vidéken pedig minden olyan városban, ahol van zenekar, megtalálhatjuk körülötte a táncházat is. Körülbelül ötven együttesről tudunk. Nyaranta népszerűek a népzenei táborok Debrecenben, Szegeden, Mosonmagyaróvárott. A mozgalmat az tartja életben, hogy általa és benne fiatalabbak és idősebbek egyaránt igazi közösségre, a mozgás, a tánc örömére leljenek. Józsa Ágnes Álcázva Az országút vándora rendre elmulasztotta a segítségnyújtást. Utazhatott tavasszal vagy nyáron, esőben vagy hóban (álmos-fáradtan a főváros rengetegéből, vagy jókedvű beszélgetésbe elegyedve a gépkocsivezetővel), a hosszú út meghatározott pontján rendre ott vesztegelt az útpadkán egy jobb sorsra érdemes autó. A sofőr fékezett. Pontosan betartotta a sebességkorlátozást, úgy ahogy a táblák meghatározták számára azon a szakaszon, ahol az M7-es autópálya Siófok felé az autóútba torkollik, de eszébe se jutott, hogy megálljon. Utasa pedig — az a bizonyos országúti vándor — először félénken, aztán egyre mérgesebben, később már dühösen szemlélte a látványt, s nemegyszer ökölbe is szorult a keze... Később félelem fogta el, majd furdalni kezdte a lelkiismeret. Bírósági ítéletek, börtönévek hírei jutottak eszébe, s azon kapta magát, mintha jellegzetes egyenruhában, hátra tett kézzel, kimérten sétálna a börtön udvarán. Mert elmulasztotta a segítség- nyújtást! Igen. Továbbrobogott anélkül, hogy alapvető emberi kötelességének eleget téve, legalább megkérdezte volna a veszteglő autóst: — Mi baj, uram? Segíthetek valamiben ...? A rekkenő kora nyári melegben most is ott állt az autó szélesre tárt ajtajaival, ruhadarabokkal teletömkö- dött hátsó ablakával, fölnyitott csomagtartójával az útpadkán. S mögötte — ha nem is szabályos távolságban — ott árválkodott a piros háromszög, az elakadásjelző ... Az utas már messziről kérlelni kezdte a gépkocsivezetőt: — Állj meg! Állj meg mögötte, kérlek . . . Elég nagy erőfeszítésébe került, amíg emberbaráti kötelességtudatra ébresztette a pilótát. Megálltak. A vándor kiszállt, s határozott léptekkel közeledett a kocsi vezetőjéhez. — Jó napot kívánok, rendőr elvtárs! Mi baj van? Az őrmester elképedt, viszonozni sem tudta a köszönést. Mintha valami rádióadóféleséget szorongatott volna. de azon nyomban lekonyult a kezéből, s a termetes, jóvágású férfi széles mosolyt erőltetett dús bajusza alá. És nagy nehezen megszólalt: — Mi baj lehetne? — Gondoltam, megállók, láttam az elakadásjelzőt.. . Talán segíthetek valamiben. Arca hirtelen elfehéredett, mosolygó ajka szűk-szigorúra húzódott össze, és mintha el is torzult volna kissé. A válasz váratott magára. Az utas bizonytalan villanásokat fedezett föl a biztonság őrének szemében. Olyan volt ez a szempár, mint amikor gyagyának nézik az embert, vagy kihívónak, ártatlanul naivnak vagy kötözködónek. Végre nagykomolyan megszólalt a rendőr: — Nem segíthet! Nincs szükségem semmire! — Talán egy ékszíj, gyújtáselosztó, gyertya vagy ilyesmi... — próbálkozott a vándor, aki igen nehezen tudta megőrizni komolyságát, hiszen évek óta tudja, hogy nem műszaki hibás autóval, hanem egy elakadásjelzővel álcázott traffipaxszal áll szemben. Számított rá ugyan, hogy egyszer majd hatalmas fűzfabokor, netán kekiszinű sátor vagy halászhálóval leterített bárka áll majd a padkán egy öreg halásszal, aki óriáshorgot kötött a zsinórjára, de nem érte ilyen meglepetés. — Ha nincs semmi baj, rendőr elvtárs, akkor miért tette ki az elakadásjelzőt? Gondolkodott, majd kivágta: — Mert ha megállók a padkán, ki kell tennem. — Nem csak akkor állhatunk meg, ha defektünk van, ha bajba kerültünk? — Én nem! — mondta határozottan, és befejezettnek minősítette a beszélgetést. Azt már nem merte megkérdezni a vándor, hogy miért van felnyitva a csomagtartó, miért vannak ruhák az ablakban s miért vannak nyitva az ajtók? Úgyis tudta. Szépen, udvariasan elnézést kért a zavarásért, s amikor elindultak lépésben az ügyes műszerrel felszerelt kocsi mellett, fél szemmel a biztonság őrét leste, nem emeli-e ajkához a rádióadót. Mert ha pár száz méterrel odébb véletlenül „ rutinszerű gépjármű-ellenőrzés" következne, igencsak megsajnálná a gépkocsivezetőt... Riba Bálint • Nyugalom, kiegyensúlyozottság: Molnár Ferencnc ma. • Itt tanított majd’ negyedszázadig M. Visy Margit. (Straszer András felvételei)
