Petőfi Népe, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

1988. augusztus 20. • PETŐFI NÉPE • 3

Egy ezredév üzenete

Az állandó értékek

(Folytatás az 1. oldalról)

Kétségtelen, hogy a Szent István-i örökség történelmünk leggazdagabb hagyományai közül való, azaz sokan és sokfélét menthettek belőle az adott kor érdekeinek megfelelően. De az örökségnek vannak nem manipulálható, állandó értékei.

A tizedik század során, a honfoglalást követő egy-két generáció laza törzs- szövetségének népei a meghódított népességgel együtt állattenyésztéssel és földműveléssel, valamint némi szükséges kézművességgel életüket a megszokott régi módon próbálták folytatni, amihez hozzátartozott a kalandozások kora, egy katonáskodó réteg időszakos betörése a nyugatra és délre található, már fejlettebb vidékek, települések és kolostorok területére. A fejlettebb kultúrák megismerése, valamint a merse- burgi és augsburgi kudarcok világossá tették, hogy ez a magyar nép válságban van, szervezettségben és kultúrában el- 'inaradva olyan pusztulás felé halad, mint amilyen korábban néhány száz éven keresztül a Kárpátok övezte térség több népét kirostálta ésemléküket mára néhány régészeti maradványra redukálta. Hogy ez a tragédia a magyar nép életében nem következett be, az Géza nagyfejedelem és környezete felismerésének köszönhető. A válságból való kiutat úgy találta meg, hogy kezdeményezte a nyugattal való kapcsolatot, és a kereszténység felvételével összekapcsolva, a haladottabb feudális társadalmi forma, az erős központi hatalom kiépítését. Történelmünk szerencsés periódusát jelenti, hogy fia, Szent István négy évtizedes uralkodása folyamán az ország építését, a hatalma alá vont terület állami és egyházi szervezetét, a törvény- hozást, a jogbiztonságot, a gazdaságot és a kultúrát olyan szilárd alapokra helyezte, amit évszázadok viharai sem tudtak megsemmisíteni. Csak így sikerült a magyar nemzetnek Bizánc és a német—római császárság között függetlennek maradnia és fejlődnie, s ezzel Európa sajátos részévé válnia.

Önbecsülésünk diktálja, hogy a magyar politikai gondolkodásban kitörölhetetlenül benne legyen 1100 éves európai jelenlétünk, az államalkotó magyarság ezredéves öröksége. Éppen úgy, mint a felszabadulás óta eltelt esztendők vívmányai, a szocializmus építésének eddigi eredményei.

Kulcs: a demokrácia érvényesülése

Mit mond, mit mondhat nekünk, a ma magyarjának ez az ősi örökség, mindenekelőtt Szent István hagyatéka? Mi az az üzenet, amit meg kell hallanunk egy évezred távolából is?

Elsősorban azt, hogy mielőtt egy esetleges válság kibontakozna, körül kell néznünk és megismernünk a bennünket körülvevő világot. Másodszor azt, hogy ha meg akarunk maradni, akkor változnunk kell. Az elmúlt negyven évben mi bizony gyakran rövidlátóan gondolkodtunk. Miközben népünk gazdagodott, iparunk és mezőgazdaságunk termelte mindazt, amit évtizedekkel azelőtt megálmodtunk, nem vettük észre, hogy ezalatt a világ hogyan és merre halad, nem vettük észre, hogy 20 évvel ezelőtti reformkezdeményezésünk lefékezése már egy válság lehetőségét takarta; azt a válságot, hogy nem tudunk gondolkodásunkban megújulni. Pedig, ha körülnéztünk volna a világban, ezt észre kellett volna vennünk.

Az idei pártértekezlet így is sokakat megrázott, kimondva, hogy sokszor és miben tévedtünk, hogy az állandóságból többet cipeltünk magunkkal a kelleténél, hogy bátortalanok voltunk lépni abban, ami segíthetett volna a haladáshoz való felzárkózásunkban.

Szerintem a felismert és felsorolt hibák nem okozói, hanem már következményei egy mélyebben fekvő válságnak, s ez a szocializmus demokráciafogalmának a félreértése. Ez az, amit helyre kell tennünk, ennek helyes értelmezését kell megtanulnunk.

Igaz, ma talán egyértelmű, hogy a gazdaságpolitika megváltoztatása áll előtérben, ami a politikai intézmény- rendszer megváltoztatása nélkül nem valósulhat meg — s ezzel eljutunk oda, hogy ismernünk kell a társadalomban az emberek, rétegek, csoportok saját érdekeiktől befolyásolt véleményét. Magyarul: az egész kérdéskomplexum kulcsa a demokrácia érvényesülése. A hatalom gyakorlásának korszerű módja az a demokrácia, amelynek minőségét a cselekvő állampolgári akarat, a sokrétű érdekkifejeződést összhangba hozó hatalom adja meg.

Kétségtelen, hogy nem könnyű demokratának lenni. Kemény feladat a hatalmat demokratikus módon gyakorolni. Az ilyen hatalomgyakorláshoz nélkülözhetetlen érdekfeltáró és érdekegyeztető mechanizmusok is csak akkor működhetnek hibátlanul, ha az állampolgárok hosszabb távra érvényesen alakíthatják, befolyásolhatják, sőt meghatározhatják a döntéseket.

Alkotmányunk ünnepén kötelességünk arról is szólni, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás elképzelhetetlen az állam és az állampolgár, illetve az államhatalom és az egyén viszonyának alkotmányos rendezése nélkül. Elöbbrejutásunk egyenesen megköveteli, hogy olyan korszerű politikai és jogi garanciarendszert építsünk ki, majd pedig működtessünk, amelyik az államhatalom jogi korlátozása és az állampolgári jogok alkotmányos deklarálása mellett konkrét jogvédelemmel, alkotmány-bírósággal is biztosítja honfitársaink véleménynyilvánításának szabadságát épp úgy, mint a jogilag nem tiltott tettek szabadságát.

Az ünnep sem feledtetheti velünk, hogy a Magyar Népköztársaság Alkotmánya fölött is eljárt az idő. Ezért politikai és állami vezetésünk szándéka az alkotmány új megfogalmazása, majd Országgyűlés elé teijesztése. Legyen olyan az alkotmány megfogalmazása, amelyik egyensúlyt teremt az állam és polgára között, hiszen megtanultuk, hogy a túlsúlyos állami beavatkozás nehezíti az alapjogok állampolgári gyakorlását.

Halaszthatatlan azonban már most a demokrácia érvényesülésének másik oldala, az állampolgár tevékeny részvétele az ország ügyeinek intézésében. Aki figyelemmel kíséri az eseményeket, tudja, hogy olyan alapvető kérdésekben, mint a nyilvánosság, a sajtószabadság, a lelkiismereti szabadság, a gyülekezés és egyesületalakítás, a környezetvédelem ügye és még sok más kérdésben folyik a vita, az érdekegyeztetés, gyakoroljuk a demokrácia érvényesítését.

Nemzetiségek és haladás

Úgy érzem, hogy a Szent István-i szellemben két vonatkozásban ki kell emelnem a teendőket. Az egyik: a hazánkban élő nemzetiségek kérdése. E téren az utóbbi évtizedben is már előreléptünk, de még ennél többre lenne szükség, hogy általánossá váljék a demokrácia alapvető követelménye, hogy minden honfitársunk emberi méltóságát, életlehetőségét egyformán becsüljük. Ma is találkozunk azzal, hogy egyes honfitársainkat vagy vendégeinket, látogatóinkat egyesek lenézéssel kezelik, csak azért, mert a bőrük színe más. Akik így vélekednek és cselekszenek, foltot ejtenek nemzetünk becsületén, velük nem lehet a demokrácia felé haladni.

palusi gyermekkorom kis péküzleteinek hangulata idéződött fel bennem, amikor beléptem Cseh Ferenc kecskeméti, Csáky utcai pékségébe. Frisstömény kenyérillat, szép magasra sült, mosolygós kenyerek itt is, mint emlékezetemben. Kenyémosztalgia? Lehetséges. Talán ezért is jöttem épp ide, a több mint százezer lakosú város egyetlen magánpékségébe.

Az 51 éves Cseh Ferenc is gyermekkorától dédelgeti magában a szép, a jóízű kenyér szeretetét azzal a nagy különbséggel, hogy ő a pékszakmát választotta, és bárhogyan is hozta élete sorsa, mindig visszatért a sütőlapáthoz.

Budapestre került, élelmiszer-ipari szakiskolát végzett, majd visszatért Szolnok megyei szülőfalujába, Csépá- ra, péksegédnek. Annyira megszerette szakmáját, hogy szívesen dolgozott akár húsz órákat is naponta. Mindenre figyelt, ügyelt, kérdezgetett, fáradhatatlanul tanulgatta a gyakorlatot, mert elhatározta, hogy elsajátítja a kenyérsütés minden csínját-binját. Tanult pékmester keresztapjától és a legjobb kenyérsütőktől, a csépai asszonyoktól is. Senki előtt nem szégyellte elárulni „tudatlanságát”.

Meséli, hogy már tízéves péksegéd volt, amikor egy idős asszony, Takács néni elmondta neki, hogyan készíti házi kenyerének a lelkét: a kovászt, hogy

A másik, amiről szólnom kell: fennmaradásunk, haladásunk és felzárkózásunk alapvető kérdése, hogy társadalmi, gazdasági területen mennyire tudjuk milliók cselekvökészségét igénybe venni. A bürokratizmus, a túlszabályozás ennek fő akadálya, a gondolkodás szabadsága és ennek ösztönzése a fő támasza és elösegítője. Szakmunkások és művészek, pedagógusok és tudósok, mérnökök és orvosok tíz- és százezrei között sokan vátják ma a megújulást úgy, hogy saját gondolataikkal a maguk tudása és hite alapján a szükséges változásokhoz hozzájárulhassanak.

Ez a gondolat- és cselekvési szabadság lényeges növelésének lehetőségén múlik. Nagy erők feszülhetnek itt, amelyek felszabadítása nélkül lehetetlen előrelépni.

Olyan tanulságok ezek, amelyekért meg kellett és még meg kell szenvednünk, sok — olykor értelmetlennek tűnő — áldozatot hozva. De az is kétségtelen, hogy ezekhez a tanulságokhoz korábbi sikereink nélkül nem juthattunk volna el. És éppen a munkánkat sokáig kísérő eredmények adnak erőt ahhoz az önvizsgálathoz, amely további fejlődésünkhöz elengedhetetlen. A Szent István-i mű és szocialista államiságunk évtizedei egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy tetteink következményeivel merjünk szembenézni. Azért, hogy a rossz ne ismétlődhessen meg, a jót viszont jobbítani tudjuk.

Tisztelt Nagygyűlés! Hazánk és népünk nehéz napokat él meg, és talán még egy nehéz évtized áll előttünk. A feladat lényege szinte ugyanaz, ami végigkíséri államiságunk ezeréves történetét: felzárkózni Európához, a világ élvonalához, hogy ne váljon végzetessé lemaradásunk. A világ ma rokonszenv- vel kíséri erőfeszítéseinket és méltányolja azt is, hogy az elmúlt évtizedben hozzájárultunk a nemzetközi légkör enyhüléséhez. Belső gondjaink sem fogták vissza külpolitikai aktivitásunkat, mellyel Kelet és Nyugat gazdaságipolitikai közeledését szolgáltuk. Meggyőződésünk, hogy szót lehet és kell érteni mindenkivel, minden kérdésben, ha őszinte a jobbító szándék. Ezzel a tudattal vállaltuk magunkra — és kötelességünk magunkra vállalni — a környező országokban nemzeti kisebbségként élő három és fél millió magyar ügyét is, igyekezvén elősegíteni emberi és nemzetiségi jogaik érvényesítését. Ez is történelmi küldetése a Magyar Nép- köztársaságnak. Ez is záloga a már 1100 éve Európának ezen a táján élő magyarság fennmaradásának.

Kívánom, hogy feladataink és küldetéseink teljesítéséhez legyen erőnk, kitartásunk — mondotta befejezésül az Elnöki Tanács elnöke.

Egységes akarattal\ együttes cselekvéssel

Az ünnep jó alkalom arra, hogy a mindennapi tevékenység, a munka folyamatában megálljunk néhány órára s gondolatban körültekintve mérlegeljük, mit végeztünk el a magunknak meghatározott feladatok közül s mi minden még a tennivalónk. Nem önmagunkat ünnepeljük tehát, hanem eredményeinkre, ha úgy tetszik, múltunkra vetünk pillantást, s fölmérjük az előttünk álló utat.

Augusztus húszadika háromjelü ünnepünk. Emlékezünk az állam- alapító István királyra, tisztelgünk a teremtő munkából fakadó új kenyér előtt, s méltatjuk szocializmust építő államunk alaptörvényét — az alkotmányt. Mindezt olyan körülmények között tesszük, amikor az embereket elsősorban a hogyan tovább kérdése foglalkoztatja. Csakhogy tisztában kell lennünk azzal az igazsággal, miszerint a múlt, a történelem alapos ismerete, elemzése nélkül bizonytalanná válhatnak előremutató lépéseink, jövőnk nem szándékunk és törekvéseink szerint alakul. A történelem tanulságainak helyes értelmezése tesz alkalmassá bennünket arra, hogy felismerjük, meghatározzuk jelenünk legfontosabb tennivalóit.

Az államalapító István király abban volt nagy és azért kiemelkedő személyisége történelmünknek, mert fölismerte a kor parancsát, a majdnem ezer évvel ezelőtti Európa népeinek fejlődési törvényszerűségeit, s tudta: a magyarok akkor maradhatnak fent, csak akkor nem tűnnek el a „népek tengerében”, ha fölhagynak a kalandozásokkal, ha állammá szerveződnek a törzsek, ha hittel csatlakoznak az egyház táborához.

Csekély történelmi ismerettel sem nehéz belátni, hogy milyen irdatlanul nehéz feladatot jelenthetett a nemzetségekre osztott népet egy akarat alá hajlítani. Méghozzá egy, az addigiaktól élesen eltérő, attól nagyban különböző akarat alá. Az újat megérteni, elfogadni, majd annak szellemében élni és meggyőződéssel cselekedni — sajnos, azt kell mondanunk, hogy természetesen — akkor sem tartozott mindenki legfőbb vágyai közé. Az állam- és tegyük hozzá: a vallásalapítónak azonban volt kellő elszántsága, bátorsága, erkölcsi és hatalmi súlya ahhoz, hogy a felismert történelmi szükségszerűség, a rend, a fegyelem törvényei közé terelje elődeinket. Tisztában volt vele ugyanis, hogy ellenkező esetben elsöpör bennünket „a történelem vihara”.

Kétségtelen, hogy népünk alig több, mint ezeréves történetében István király — akit halála után, 1083-ban, Imre fiával együtt szentté avattak — az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) reformer volt. Tettének, példájának máig sugárzó ereje van, mert napjainkban szintén a nép, a nemzet sorsfordító kérdéseit kell megoldanunk, s a tét most sem lebecsülendő. Igaz, az utat, a megoldás módozatait kidolgozta a májusi országos pártértekezlet, de mintha még hiányozna, mintha még nem lenne teljes a cselekvési egység. Ennek megteremtése legsürgetőbb feladatunk...

Augusztus húszadika az új kenyér ünnepe is. Tisztelgés a munkából fakadó élet előtt. Mert az új búza s a lisztjéből sütött kenyér maga az élet. Bizonysága annak, hogy a teremtő fáradozás évről évre megtenni gyümölcsét, eredményt hoz, mai szóhasználattal élve: visszaigazolja azt a meggyőződést, hogy érdemes dolgozni, szántani, vetni, aratni, mert íme itt az új kenyér. Benne rejlik ebben az ünnepben az a ma már ritkán emlegetett, de a hajdani időkben, a másfél millió koldus országának idején naponta elsóhajtott mondat, hogy ha kenyér van — minden van. Lesznek, akik furcsának találják, ha egy imádságból idézek: „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ..Milliók és milliók fohászkodtak így hajdanán s éppen azok, akik arcuk verejtékével keresték kenyerüket, akik saját bőrükön tapasztalták, hogy még a kenyérhéjat sem adják ingyen. De hozhatok másik idézetet is, ha úgy tetszik, a másik oldalról. A munkásmozgalomban jól ismeretesek ezek a sorok: „Hej kenyér, barna kenyér, ki rajtad él, nem henyél ...”

Tudjuk, ma már régen nem így értelmezzük a szólást, hiszen természetes, hogy kenyér (bőven) van, sőt mindennap friss, fehér kenyér van. Válogathatunk is. Bevallom értetlenül hallom a televízióban, hogy egy fővárosi áruház naponta huszon- két-féle kenyérrel várja vásárlóit. Nem túlzás ez, nem estünk át itt a másik oldalra? Vagy bennem csak a hajdani reflexek élnek, amikor este már hiába kértük, nem kaptunk egy darabot, mert „alszik a kenyér”? Ünneprontás, ha erről beszélünk? Aljgha. Az őszinteség épp úgy kötelező tisztesség ünnepen, mint hétköznapon, s a vezércikkek

régen nem arra valók, hogy csak arcunk szebbik felét mutassuk meg a világnak.

Ha az alkotmányról harmadikként szólok, csak azért teszem, mert időrendben így csatlakozott augusztus húszadikához, amikor 1949-ben az Országgyűlés törvényerőre emelte. Mindannyian tudjuk azonban, hogy az akkori alkotmányt többször módosították, sok tekintetben nem azonos az eredetivel. Természetesen nem öncélú módosításokról volt szó sohasem, hanem az élet, a fejlődés, a változás és változtatás követelményeiről. A legfőbb alapelvek természetesen változatlanok. Mert az alkotmány

— talán elfogadják ezt a hasonlatot

— az állami élet tízparancsolata: alaptörvény. Minden egyéb törvény csak akkor érvényes, csak akkor működhet, ha megegyezik, pontosabban nem ellentétes az alkotmány előírásaival. Efölött őrködik az Alkotmányjogi Tanács.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Magyar Népköztársaság Alkotmánya a nép törvényerőre emelt akarata. S ha a mai napon erről is szólunk, nagyon fontos hangsúlyozni, hogy népünk több mint ezeréves történelmében ez az első alaptörvény, amely az országot, a hatalmat a nép kezébe adja, amely évszázadokig vérével, verejtékével védte, de a hatalomból mégis mindig ki volt rekesztve. Az 1949-ben elfogadott alkotmány tehát jogi betetőzése az „istenadta nép” elnyomás elleni harcainak, küzdelmeinek s ezáltal augusztus húszadikán a nép hatalomra jutásának törvénybe iktatását is ünnepeljük.

Tudjuk azonban, hogy bármilyen sok és nehéz feladatot oldottunk is meg, munkánk nem lett kevesebb. Más természetű, összetettebb, összehangoltabb ténykedést igényelnek tőlünk céljaink. Azok a célok, amelyek mindenki előtt ismeretesek: jól és hatékonyan működő gazdaságot kialakítani, hogy az emberek, az értékteremtő, alkotó emberek, az ország lakossága boldogulni tudjon. Ehhez van jó programunk, s eléréséhez van — kell, hogy legyen akaratunk, szorgalmunk és erőnk.

Szent Istvántól számított történelmünk során talán most jutottunk el ahhoz a nem csupán deklarált, de a gyakorlatban is szorgalmazott igényhez, hogy csakis a nép legjobb erőinek egységes akaratával, együttes cselekvéssel tudunk előrelépni. Gál Sándor

A szép kenyér mestere

• Itt a szép, friss kenyér. Pusztai Mátyás szedi ki a kemencéből.

(Tóth Sándor felvételei)

• Cipó vagy vekni? Lehet választani! Egyik szebb, mint a másik. A Csáky utcai üzletben Csehné áll a pult mögött.

mennyi kovászmagot használ az újabb sütésnél. Takács néni „receptjét” azután felhasználta nagyobb tésztameny- nyiségeknél, sikerrel. Szebbek lettek a kenyerek. Azt is örökre megtanulta, hogy szinte másodpercre be kell tartani a tészta érlelési idejét, azzal nem szabad

sietni, mert különben nem lesz igazán szép a kenyér. Őszintén elmondja, vannak módszerei, fogásai, melyeket szakmai titokként őriz. Gyakran kísérletezik. így tud például jó kenyeret sütni most is az új búzalisztből.

Nem egyedül dolgozik, hiszen nem

• Sütés előtt. Dómján Balázs és Tormási István szaggatja, méri, formázza a tésztát.

• Cseh pékmester láthatóan elégedett az újabb „terméssel”, melynek egy részét a Dózsa György úti boltba szállítja.

győzné idővel, energiával. A családból a felesége segít, a két gyerek már kirepült. Dicséri kitűnő segédeit. Valamennyien olyan szakemberek, akik szí- vüket-lelküket ..belesütik” a kenyérbe, s ha csak a legkisebb rendellenességet észlelik a technológiai folyamatban, azonnal riasztják a mestert és a többieket, hogy — míg lehetséges — helyrehozzák a hibát.

Cseh Ferenc épp ezért nem tulajdonítja saját érdemének sokak által vásárolt kenyerét. A dicséret, ami kap, a kis kollektívát illeti. Egyébként 12-13 mázsa Cseh-féle kenyér sül naponta a lengyel kemencében és fogy el a Dózsa György úti bérelt, valamint a Csáky utcai saját üzlet polcairól. Többet kellene sütni, sok a vevő, nem tudja kielégíteni az igényeket. De hát ennyire futja a pékség erejéből.

Miért keresett a kenyere? A kérdésre

egy példával válaszol a pékmester. A múltkor valaki külföldi utazásra indult, ide jött kenyérért, amit magával vitt, mert hallotta, hogy ez tizenkét- tizenhárom nap múlvá is fogyasztható.

A csépai péksegéd 1967-ben került Kecskemétre, a Magyar—Szovjet Barátság Tsz sütödéjébe. Aztán a megyei vendéglátó-ipari vállalat cukrászüzemében dolgozott egy ideig, majd takarmányboltos lett a malomipari vállalatnál. Ám szakmaszeretete nem hagyta nyugton. Négy éve visszatért a kenyérsütéshez. Nem bánta meg. A sok fáradságért és a vállalkozással járó rizikóért kárpótolja a vevők hálája.

Mint mondja: annyi szeretetet kap tőlük, hogy az mindennél többet ér. Itt megszakad beszélgetésünk, Cseh Ferencnek indulnia kell a Dózsa György úti üzletbe a friss kenyérszállítmány- nyal. Rapi Miklós