Petőfi Népe, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-09 / 163. szám

1988. július 9. • PETŐFI NÉPE • 3 Kitüntetések vasutasnapra PORTRÉKÖZELBEN: A kelebiai állomásfőnök Ma délelőtt a 38. vasutas­nap alkalmából a megye több MÁV szolgálati helyén tartanak ünnepséget. Kecs­keméten, Kiskunfélegyhá­zán, Kunszentmiklós- ' Tasson és Gátéron megko­szorúzzák a vasutas mun­kásmozgalmi emléktáblá­kat. Ma Budapesten a MÁV Bevételellenőrzési Igazgató­ságának konferenciatermé­ben tartandó ünnepségen Kiváló Vasutas kitüntetést vesz át Asztalos Sándor, Ke- lebia állomásfőnöke és Da­nis László bajai váltókezelő. Kiváló Munkáért kitünte­tésben részesül Józsa Tibor kiskunhalasi kocsivizsgáló. Tegnap Szegeden, a Tisza Szálló koncerttermében a MÁV Szegedi Igazgatóságá­nak ünnepségén miniszteri dicséretben részesült Nagy István kiskunhalasi előmun- kás, vezérigazgatói dicséret­ben Nagy T. Kálmán kiskun- halasi vontatási rendező és Nyúl László kecskeméti fő­pályamester. Igazgatói di­cséretet érdemelt ki Tarjányi Sándor kocsivizsgáló, Lagzi Kovács Mihály kocsirende­ző, Rácz Imre pályamunkás, mindhárman kecskemétiek, és Miklósovics Károly kis­kunhalasi vezető váltókeze­lő. A Kiváló Újító kitünte­tés bronz fokozatában ré­szesült Bezdán József kis­kunhalasi tmk-vezető. Kelebián, a vasútállomáson a forgal­mi szolgálattevőt kérdeztem: hol talá­lom az állomásfőnököt? Kissé bizal­matlanul méregetett, mint mindenki a határ közelében, de nem faggatott, csu­pán annyit mondott: „Kisebb problé­ma adódott a hetes vágánynál, mind­járt visszajön”. Húsz perc várakozás után nekiindultam az irdatlan sok va­gon között meglelni az állomás főnö­két. Sokáig kellett baktatni a vágányok között, amíg az állomás kijáratánál egy tartályvagon mellett felgyűrt ingujjban megtaláltam Asztalos Sándor MÁV- főtanácsost, állomásfőnököt, amint éppen egy jókora átmérőjű gumicsővel locsolta a tartályt. — A határőrök szóltak — mondta a bemutatkozás után, az arcáról izzad- ságcseppeket törölve —, hogy az egyik propán-bután gázzal töltött tartályko­csi biztonsági szelepe sziszeg. Ez nem tréfadolog, készenlétbe helyeztettem a tűzoltókat, s jómagam idesiettem. A külső hőmérséklet hatására — van vagy 35 Celsius-fok — a gáz kitágult, s ezért a nagyobb bajt elkerülendő, hű­teni kell. 'Este már továbbíthatjuk, ugyanis addig csökken a külső hőmér­séklet. no meg a vízhűtés is jót tesz a szállítmánynak. Az állomásépület felé ballagva be­szélgettünk. Asztalos Sándor harminc­öt évvel ezelőtt, az érettségi vizsga után jegyezte el magát a vasúttal. Volt kocsi- rendező, sarus, fékező, forgalmi szol­gálattevő, kereskedelmi állomásfőnök- helyettes, s 1976-tól állomásfőnök. — Nem kevesebb mint harmincegy éve dolgozom itt, az ország egyetlen déli vasúti átkelőhelyén. Az éves forga­lom 250-300 ezer vasúti kocsi be- és kiléptetése. Mi ennek a dolognak a ne­heze? Az állomás kis kapacitása, azaz nem vagyunk képesek a megnöveke­dett export-, import- és tranzitforgal­mat zökkenők nélkül lebonyolítani. Igaz, ez vonatkozik a jugoszláv oldalon lévő szabadkai vasútállomásra is. A megoldás? Nagyon egyszerű és ké­zenfekvő: közös határállomás építése, amely megszüntetné a fennakadásokat, csökkentené a várakozást. Várakozás — ezt vasutasnyelven ko­csitartózkodásnak nevezik, s természe­tesen az a feladat, hogy az ideérkező vas­úti kocsik minél kevesebb időt töltsenek Kelebián. A szükséges ellenőrzések után induljanak rendeltetési helyükre. A kocsitartózkodás csökkentésé­ben a gazdaságosság játszik fő szerepet; mi megfelelünk a követelményeknek. A célkitűzést, a 6,5 órás tartózkodást tartani tudjuk, ami annyitjelent, hogy az átmenőképes kocsik 3-4 órát állnak az állomáson. Sajnos, sűrűn előfordul, hogy a szerelvényekből ki kell sorolni a kocsikat, mert újra kell igazítani, rögzí­teni a rakományt, esetleg megjavítani magát a vagont. A kocsiállás csökkenté­sében mindenki részt vesz: a vasutasok, a határőrök, a vámosok, a növény- és ál­lategészségügyi szolgálat dolgozói. A két határállomás—Kelebia és Sza- badka — vasutasai között évek óta na­gyon élő munkaverseny van, amelyet mindig a kelebiaiak nyertek meg. Nem azért, mert nekik kedvez az értékelés, hanem mert munkájukkal kiérdemlik a győzelmet. Tavaly és ebben az évben is elnyerték a Nemzetközi Szocialista Munkaverseny Élenjáró Határ- állomása, illetve (tavaly) az Élenjáró Szolgálati Hely kitüntető címet. Aszta­los Sándor hatszor kapta meg a Kiváló Dolgozó kitüntetést; a Nemzetközi Szo­cialista Munkaverseny Élenjáró Dolgo­zója és az NDK Vasutak Érdemrendje első fokozatának kitüntetettje. Sokévi munka gyümölcse érett be, amikor átve­hette a Magyar Államvasutak legmaga­sabb elismerését, a Kiváló Vasutas ki­tüntetést. Gratulálunk! Gémes Gábor VAROSBÓL FALURA Nem bánták meg a költözést • A belső meszelés hátravan inég, de az új tulajdonosok már itt laknak. Nem valami nagy reménnyel nézek a mai délután elébe. Rekkenő a hőség, amikor Baja irányából Bácsbokodra érve letérek a főútról. Csak annyit tu­dok, hogy Baloghékat kell megkeres­nem. Hogy miért? Lapunk június 27-ei számában riportot közöltünk Kertes házat vegyenek! címmel. Most olyan embereket keresek, akik belevágtak. Szeretném megtudakolni, nem bán­ták-e meg a vételt. Szerencsém van: egy fiatalember IFA teherautó pótkocsiját javítja. A szabályszerű táblán a felirat: Balogh Ferenc magánfuvarozó. — Nem jött rosszkor, menjen csak be nyugodtan. Itthon van az anyósom is, meg a feleségem is. Néhány perc, és én is befejezem a reparálást — mondja barátságosan, s a második porta felé int, ahol Sétálóné és leánya, Baloghné Sétáló Hajnalka meggyet magoznak az udvaron. — Egyelőre itt lakunk még anyuék- nál — világosít fel a fiatalasszony. — Ugyanis a házunkon van még tatarozni való. Hogy miért vettünk itt, Bokodon lakást? Szívesen elmondom. Két éve, októberben volt az esküvőnk. A férjem garai, én meg, ugye, bokodi vagyok. Másfél évig Baján laktunk az újvárosi lakótelepen, albérletben. A másfél szo­ba ára rezsivel együtt felment 4500 fo­rintra. Közben megemelkedett a fűtési díj is, a lakbér is. összesen 6 ezer forint lett volna. Beláttuk, hogy ez így nem mehet tovább, hazaköltöztünk a szülé­imhez. A férjem a garai téesznek dolgo­zik, gyakran van bácsalmási fuvarja — nem rosszabb tehát a munkája szempontjából itt sem. — Kértünk tavaly lakást Baján, a Vásárhely-lakótelepen, de nem kap­tunk. Hát gondoltunk egy nagyot — kapcsolódik be a beszélgetésbe a férj. — Hallottuk, hogy a bajai városgaz­dálkodási vállalat megvásárolt néhány üresen álló házat a községben. Kinéz­tük magunknak a Petőfi utca 27. alat­tit, melynek tulajdonosa, egy idős néni, Halasra költözött a fiához. A lebonyo­lítással nem volt gondunk, elintézte a vállalat. Hétszáznegyvenezer forint az ára, erre jött még 22 ezer forintos költ­ség. — Volt ennyi készpénzük? — Á, dehogy! Két gyerekre kaptunk 150 ezer forint szociálpolitikai kedvez­ményt, melyet nem kell visszatéríteni. Most befizettük a vételár 30 százalékát, a többit 35 év alatt törleszthetjük le, 3 százalékos kamattal. A részlet körülbe­lül havi ezer forint lesz. De jöjjön, néz­zük meg együtt a házat! Legyen! Természetesen velünk tart a két gyermek egyike — a testvérke még csak ígéret —, a tizenöt hónapos Adri­án. A ház homlokzata nagyon tetszik, szépen sikerült a javítás, de a belső rész láttán, nem túlzók, majd’ hanyatt esem: négy nagy szoba, ebédlő, kony­ha, kamra, fürdőszoba, száznegyven négyzetméter alapterületen. Ehhez jön még a 600 négyszögöles telek melléké­pülettel, hatalmas diófával, ezüst- és lucfenyőkkel, gondozott szőlővel... i * * Még egy frissen vásárolt házat ter­veztem meglátogatni, a Vörös Hadse­reg utca 4L szám alatt. A bemutatását hadd kezdjem egy fényképpel. A hom­lokzaton és az oldalfalon elhelyezett utcanévtáblák elárulják, hogy sarok­épületről van szó. A századforduló jel­legzetes paraszti építkezésének ismér­veit hordozza a két kis méretű ablak és a melléképület, nyilván a jószág számá­ra. Talán egy kukoricagóré is áll az udvaron. Villany van, látszik a csatla­kozás, víz ellenben nincs, ha az utcai kútból helyesen következtetek. Hamarosan megtudom, hogy a lab- dázást a kedvemért néhány pillanatra felfüggesztő kislányt Aliznak hívják, továbbá Baján született, a Kossuth ut­cai óvodába járt eddig, mégpedig Éva és Rózsika óvó nénikhez, akiket na­gyon szeretett. Itt is megy majd óvodá­ba. Ami édesanyját illeti, itthon van már, nyugodtan bemehetek. Valóban, Eredicsné Braun Erzsébet néhány perccel ezelőtt érkezett a vonat­tal. Jegypénztárosként dolgozik a bajai állomáson. Döntésében, hogy Boko­don vásárolt házat, része volt a MÁV nyújtotta kedvezménynek. — A munkába járás nem kerül pénz­be. Nekem nagyon megfelel a beosztás. Ha például délután 5 órakor kezdek, reggel hétre végzek. Többet vagyok így a gyerekkel. Valakitől hallottam, hogy Bokodon lehet házat venni. Érdeklőd­tem a tanácson: kaptam vagy tíz címet, és azt a felvilágosítást, hogy a kicsire 50 ezer forint kedvezményt adnak. Egyéb­ként ez volt az első, amit megnéztem. Teri kolleganőm, Fülöp Józsefné aján­lotta. — Nehéz volt elhatározni, hogy ki­költözik a városból falura? — Egyáltalán nem. Tanyán nőttem fel, hozzászoktam a nagyobb térhez, a szabad levegőhöz. Most a szüleimmel laktunk, akik rengeteget segítettek. Mégis, nagy öröm a saját otthon! Tar­tok majd néhány baromfit, egy-két ko­cát. Nem eladásra, csak azért, hogy ne kelljen a piacra meg a húsboltba járni. — Két szoba és egy kis konyha . . . Mennyibe került? — Összesen 200 ezer forintba, mely­ből 50 ezret elengedtek szociálpolitikai kedvezményként. Ugyanennyit fizet­tem be, a többi hosszú lejáratú kölcsön. Ha nem így lenne, nem hiszem, hogy valaha is saját otthonhoz jutottam vol­na. A fizetésem négy és fél ezer forint, ebből rendkívüli kiadásra nemigen te­lik: a televízió például hónapok óta rossz. — Mit szeretne legelőször megvalósí­tani? — A gáz itt van már az utcában, azt kellene bevezettetni. Később a vizet is, és csinálni egy fürdőszobát. Gál Zoltán SZOMBATI LEVÉL T_T akár a legalaposabban _L~LcL *s végiggondoljuk ha­zánk ezeréves történel­mét, bizony alig néhány olyan ma­gyart találunk, akit emberi, művé­szi, tudományos eredménye, hogy ne mondjam: teljesítménye alapján egyértelműen és véglegesen a halha­tatlanok panteonjába fogadott a vi­lág közvéleménye. Voltak termé­szetesen olyanok, akik hosszabb- rövidebb ideig, néhány évtizedig „éltek” az emberiség tudatában, az­tán csak itt-ott egy szobor, emlék­tábla jelezte nyomukat a Földön. Bartók Béla azon kevesek egyike, aki a magyarok közül a legszilár­dabban van jelen a világ emlékeze­tében. Persze — mondhatná valaki ■»— könnyű neki, hiszen a zene nem ismer határokat, azt nem kell lefor­dítani, mint a verseket, regényeket, anélkül is érti, akinek füle van hoz­zá. Ezért tud keveset a világ például Arany Jánosról, Móricz Zsigmond- ról, hogy másokat ne említsünk. Valljuk be, a fenti vélekedésben ott rejlik az igazság mákszemnyi mag­ja. Azonnal tegyük azonban hozzá, hogy mindezek dacára Bartóknak egyáltalában nem volt könnyű .. . De most nem az ezüstglóriás zse­ni életéről, sorsáról akarok elmél­kedni. Nem is érzem magam hiva­tottnak arra, hogy minősítsem az ő életét, azt a pályafutást, amely kivé­telesen rögös és kivételesen tartal­mas volt. Más jutott most eszembe, ezen a héten, amikor Bartók ham­vai negyvenhárom év után hazatér­tek s végső nyughelyét kaptak a „híres kis Magyarország” földjé­ben. Megrendítő, ugyanakkor föl­emelő képsorokat láthattunk a tele­vízióban az ünnepélyesen vonuló gépkocsikról, a határállomáson to­rokszorító csöndben tisztelgő ez­rekről, akik „fogadták” a hazatérő Bartókot. Közben virágzó napra­forgómezőket, enyhe szélben ringa­tózó búzatáblát, dunántúli lankát, erdőket úsztatott a képernyő. Be­vallom: másképpen néztem-láttam a búzát, az aranysárga napraforgót. Nem az jutott eszembe, hogy aratni kell, hogy mennyi lesz a termés, van-e alkatrész a kombájnokhoz. Nem. Arra az érzésre találtam, hogy ez a hazám. Ez Magyarország, hogy itt élned, halnod kell, s hogy rendü­letlenül légy híve ... Hogy jó ma­gyarnak lenni, ehhez a néphez, Bartók nemzethez tartozni, együtt érezni, gondolkodni, cselekedni nagyapá­immal, apáimmal, fiaimmal, lánya­immal, áldjon vagy verjen sors ke­ze. Mindezt úgy érezte át az ember a bartóki pillanatban, miközben az érckoporsó úszott-úszott az oly is­merős tájakon, miközben ezrek, tíz­ezrek főhajtva, némán mentek, mentek az Akadémia csarnokába, hogy egyben azt is érezte, tudta: ritka pillanatok ezek, ritka órák ezek. Mert csak azt érezte, azt tud­ta, hogy most együtt van a nemzet, a nép. Együtt a tiszteletadásban, a sorsban, az emlékezésben, amely bár ott lüktet hétköznapjaink for­gatagában is, de talán külön-külön. Most azonban a nemzet emlékezete egységes, néma merengésben nyil­vánult meg. Miből táplálkozott, miből éledt fel ez az egységes emlékezet? Mond­hatnám, hogy a bartóki zene népe­ket, nemzeteket, országokat egybe­fogó mindenhatóságából. De ez így nem volna igaz, illetve csak fele vol­na az igazságnak. Mert olyanok is ott voltak a tízezrek között, akiket nem fog meg ugyan Bartók zenéje, de megfog emberi nagysága, tiszta­sága, jellemének szilárdsága, az a lelki egyértelműsége, hogy úgy tu­dott és csakis úgy akart minden né­pek zenéjével azonosulni, hogy el­sősorban és kizárólag magyar volt és maradt. A példaadó hűség vonzotta a tíz­ezreket a hazatérő Bartóknak hó­dolni. Ez a hűség az. amit fölismert a ma élő nemzet, s amellyel rögtön azonosulni tudott. Nagy erő ez és a nép lelkének egészére utaló meg­nyilvánulás. Olyan jel, mely azt mu­tatja: számon tartjuk értékünket. S ha számon tartjuk, egyben tud­juk, hogy más népek pontosan ilyen óvó-féltő ünnepélyességgel hajta­nak fejet legnagyobb fiaik előtt. A bartóki hűséget megérezték, tudják az emberek, közülük még ha kevesen is ismerik hitvallását: „Az én igazi vezéreszmém . v., amely­nek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tu­datában vagyok: a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válá­sé minden háborúság és minden vi­szály ellenére. Ezt az eszmét igyek­szem — amennyire erőmből telik — szolgálni zenémben ..S hogy miként szolgálta, arra népdalfeldol­gozásainak hosszú sora a példa, s jellemző módon a magyar dalla­mok mellett kezdettől fogva ott sze­repelnek a szlovák, a román, a ju­goszláv, a bolgár, az arabos melódi­ák — írja róla egy helyütt Szabolcsi Bence. Talán ezt éreztük meg most, ami­kor Bartók Béla hamvai hazatértek — végleg megnyugodni az itthoni földben. Mert Bartók életében, hi­tében, művészetében nincsenek, so­ha nem is voltak „másképp is érthe­tő” megnyilvánulások. Muzsiká­ban, szóban egyértelműen fogalma­zott. Végrendeletileg kötötte ki pél­dául, hogy Magyarországon ne ne­vezzenek el róla utcát, teret, köz­épületeket, addig ne helyezzenek el emléktáblát, amíg Hitlerről és Mus­soliniról elnevezett tér vagy utca van az országban ... Ilyen ember (is) volt Bartók Béla, aki a 40-es években tudta, hogy egyszer róla „otthon” utcát, teret fognak elne­vezni. S ezen ne lepődjünk meg, ne gondoljunk arra, hogy talán túlbe­csülte önmagát. Petőfi huszonéve­sen már azt írta, eljön az idő, ami­kor Dózsának szobrot fognak emelni „s remélem mellette lesz az enyém is”. Nem túlzott önértékelé­sek ezek, hanem annak a bizonyos­ságai, hogy nagyon is tisztában vol­tak saját szerepükkel, művészi tisz­taságukkal, nagyságukkal. Nekem ezt a tisztaságot, ezt a töretlen elvhűséget, a haza olthatat- lan szeretetét jelenti Bartók Béla, mint ahogyan bizonyára ezt, ezeket jelenti azoknak a tíz- és százezrek­nek, akik érzelmi kötelességüknek tartották ott lenni a hazatérés nagy pillanatainál. Az ő érzésüket, gon­dolataikat fejezte ki az egyik szó­nok, aki a többi között ezt mondta: „A magyar nép mély tisztelettel és nagy megnyugvással fogadja Bar­tók Béla hazatérését.. Óhatatlanul felötlik az emberben a gondolat: milyen díszünnepséget tudnának rendezni, ha megtalál­nánk, s hazahozhatnánk Petőfi Sándor földi maradványait? XXXIV. Sorra veszi a füves-herés vetésforgó diadalát ecsetelő történet szereplőit is . . . Többek között azt a tűzrölpattant agronómuslányt, aki egyszerre testesíti meg az új iránti töretlen rajongást, a női egyenjogúság szárba szökkenését, to­vábbá a magasabb gazdasági, stratégiai szempontokat mintegy motiváló szűzies szerelmet. Egy alacsony lányra osztották a sze­repet. Ráadásul elöl akár a vasalódesz­ka. Hej, mit tudott volna — tudna! — csinálni ebből a szerepből Pilkauf. — Binyecz előtt felködlik Magdaléna hal­vány rózsaszín blúza. Ott, a gomboza- toknál. Pilkauf, mint helyre agronómus- lány, amint új seprűként elsöpri a reak­ciós régi szakembereket, a kulákság eme szekértolóit a haladás útjából. Majd pediglen szerelemre gyullad a vá­rosból érkezett daliás küldött iránt. És együtt hárítanak el minden akadályt a füves-herés vetésforgó általános alkal­mazásának gőzhengere elől. (A küldött, momentán, akár Binyecz is lehetne.) Ez az alacsony, lapos lány ellenben tel­jességgel jelentéktelen. Himlőhelyes is. Binyecz töpreng egy darabig, miként is körvonalazza. Majd sebesen nekikezd: „Az agronómusnő szerepében Vanczák Jusztinát láthattuk. Külsőleg-belsőleg nem érett erre a feladatra. Nem tudja ve­lünk elhitetni, hogy képes legyőzni a re­akciósokat. Sem azt, hogy egy ilyen elv­társ, mint a városból jött küldött, szere­lemre gyulladhasson iránta. Jórészt az ó gyenge teljesítménye az oka, hogy a jele­net előadása nem érte el a most már a helyi deszkákon is joggal megkövetelhe­tő közép-európai színvonalat." Másnap jön Mitykó. Kezében az az­napi lap. — Olvastam — mondja. — Nem is tudtam, hogy te agrárterületen is járatos vagy . . . Én se — gondolja Binyecz. De a biz­tonság kedvéért azért rákérdez: — Hogyhogy járatos? — Hát... A füves-herés vetésforgó. Meg ilyenek, ugye ... Ja, szóval Vanczák Jusztináék .. . — Vagy ezt csak úgy ... — puhato­lódzik tovább Mitykó — ... ezt csak úgy . . . beleírtad ?... — Szó sincs róla! — tiltakozik Bi­nyecz. — Nem voltam járatos a témá­ban. Hát másnap utánanéztem. — Nagyon helyes — bólogat Mitykó. — A mi szakmánkban ez aranyszabály: — Min-den-nek u-tá-na-néz-ni... És aztán ? . . . — Viljamszk — mondja szerényen Binyecz. — Vaszilij Robertovics Vil­jamszk nevéhez fűződik a füves-herés vetésforgó módszerének elméleti kidol­gozása és gyakorlati bevezetése. Az volt a célja, hogy elősegítse a talaj termőké­pességének megőrzését, sőt, fokozását. Vaszilij Robertovics elméletében azon­ban . . . — Stop! — emeli fel kezét Mitykó. — Stop-stop! — Közelebb hajol hozzá. — Nem volna kedved, elvtárs, átnyer­gelni az agrárrovatba? — Gyanakodva körülnéz, mintha lesből figyelné őket va­laki. Még halkabbra fogja hangját. — Kéne nagyon nekünk egy ilyen fejlődő- képes káder. Aki, ugye, az elmélet iránt is érdeklődik. Mert a gyakorlat nekünk itt ni! — Mitykó felmutatja a kisujját. Tömzsi, nagy körmű a kisujj. A köröm­aljban csinosra repedezett bőrdarabkák. — Hanem az elmélet! Úgyis mindig az­zal szutyongatnak bennünket a terület­nél — a bizottsági székház felé int disz­kréten fejével —, meg odafönt is .. . — Most meg a székesfóhely feltételezett irányába biccent. — Az elmélet! Úgy, de úgy odáig vannak vele! — Hangja meg­rovó, de benne a beletörődés zengzete is. Hisz bármennyire is kapálóddzék az ember, végül csak fejet kell hajtani a föntről záporozó szentenciák előtt. — Ha a paraszt nem vemé nap mint nap kézbe tevőlegesen a dolgokat, majd megnézhetnék, mire mennének azzal a fene nagy elmélettel!- Újra sutto­gásra fogja. — írnál minden héten egy elméleti cikket. . . Nekik . . . Ezzel le­tudhatnánk a dolgot. A többiben pedig szabad lennél, akár a madár. Dögivei gyárthatnád a jobbnál jobb riportokat a területről. Egy hét alatt idáig telnél él­ménnyel. — Mitykó jó húsz centivel feje fölött húzza meg a hét nap alatt szerzen- dő élménymennyiség felső határát. — Idáig! Binyecz úgy tesz, mintha töprengne. — De azt nem szeretném — hajol egészen közel hozzá Mitykó —, ha fél­reértés, pláne nem, ha bárminemű prob­léma lenne a dologból... — Felőlem nyugodt lehetsz. Hallga­tok, akár a sír — nyugtatgatja Binyecz. — Szóval. . . tiszteletem, becsületem a kultúrmunkának. De ez a kultúrosdi, legyünk őszinték, most egészen magunk közt vagyunk, mégis csak egy nagy- nagy smafu. Megfoghatatlan. Mindun­talan kisiklik az ember keze közül. Ha azt mondom, vemhes, hát vemhes. Ha azt mondom, nem vemhes, hát nem vem­hes . . . Na és akkor mi van? Egy csomó begőzölt pali okoskodik egy másik cso­mó begőzölt palival... Na és attól hol­nap lesz mit enni? He? Ha ezek nap mint nap összeverekednek, attól megy majd előre a szekér ?... Egy frászt!. .. Na, ne értsd félre, nem akarlak én megbán­tani. Ezt bízták rád, hát ezt csinálod. Persze, hogy ezt csinálod. De azért le­gyen helyén az eszed, elvtikém !... A termelés, ugye! Hát azért mégiscsak ott dőlnek el a dolgok. A termelés front­ján. Nemdebár?! Vagy tán a kultúrház színpadán? Majd a, sok népitánctól lesz több kaja meg cipő meg lódenka- bát ?. .. Mitykó átöleli Binyecz vállát. — Hagyj föl ezekkel a polgári álob­jektív vacakokkal — mondja atyailag. — Egy a fontos, az ÜGY! A részletekkel fölösleges szarakodni. Értve? — Értve— mondja kisvártatva Bi­nyecz. És ő is átöleli Mitykó kissé cson­tos vállát. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents